Vezetéstechnikai tréning

Vezetéstechnikai tréninget kaptam karácsonyra. Először mondok ehhez az információhoz pár adatot: 18 éve van jogosítványom és nagyjából azóta vezetek is rendszeresen, városban, faluban, országúton, autópályán. Budapesten ritkán, de ha kell, elboldogulok ott is. Volt kisebb koccanásom, komolyabb balesetem szerencsére nem. Szerintem korrektül vezetek, szeretem is, semmi gond nincs vele, gyerekeket fuvarozok nap mint nap biztonsággal. Szóval ez a tréning nem azért kell, hogy aki láthatóan bizonytalanul vezet vagy tapasztalatlan, az gyakoroljon egy napot. Próbálta már a párom, próbálták más ismerősök is, és aki próbálta, az mind ajánlotta: hasznos, sokat lehet belőle tanulni az autóról, önmagunkról és helyzetekről is, olyasmiket lehet megtapasztalni biztonságos körülmények között, amik az országúton élesben begyakorolhatatlanok.

Egy kis Ford Fiestát vezetek most már tizenhárom éve, én az övé, ő az enyém, első szerelmei vagyunk mi egymásnak, ásó-kapa-nagyharang választhat el minket. Olyan megbízható kis autó, hogy most már biztos, hogy az utolsó percig a társam lesz, és komoly gyászt fog jelenteni, ha egyszer el kell majd búcsúznom tőle. Korából és jellegéből adódóan ő még nagyon kis egyszerű: se ABS, se ESP, ő még egy manuálisan kezelhető kislány (vagy mondjam, hogy idős hölgy? na nem!). De ez a lényeg, mindenkinek azzal kell gyakorolni, amit vezet.

Reggel 8:40-kor találkoztunk Tökölön. Az előzetes telefonos egyeztetésnél lelkemre kötötték, hogy kipihenten érkezzek – hát, ezt nem sikerült maradéktalanul teljesítenem, nagyon stresszeltem és rosszul aludtam előző éjszaka. Kaptunk kávét, teát, aztán kezdésnek a tréningcég vezetője, Gyula tartott elméleti bevezetést. Előre elmondta, hogy jegyzetelni úgyse fogunk tudni, túl sokfelé kellene figyelni. Igaza lett, egy betűt sem írtam, volt videó, ábrák, rajzok, mágneses kisautóval modellezett helyzetek, és persze hozzá sok és jól érthető magyarázat. Aztán kimentünk a pályára.

vezetestechnika.jpg

Kép forrása: http://www.vezetestechnika.eu/a-palya/

Én borzasztóan féltem. Nehéz megfogalmazni, mitől, hiszen magától a vezetéstől nem. Aztán ebédszünetben sikerült megfejtenünk egy másik résztvevő lánnyal, hogy óriási gát van bennünk azzal kapcsolatban, hogy olyan helyzeteket idézünk elő szándékosan és olyan manővereket teszünk az autóval, amit amúgy soha, hiszen a fejünkbe verték, hogy ve-szé-lyes. A félelmem kiderült az első feladatnál, ami egyáltalán nem volt bonyolult: 700 méteres pályán, különböző kanyarokon, íveken és egyenes szakaszokon át mehettünk a saját tempónkban, és nézték, hogy hogyan csináljuk. Az anyósülésre beült utasnak egy rádió, és Gyula és a másik oktató, Zsolt visszajelzéseit ott hallhattuk. Én főleg azt, hogy „a Fiesta jól csinálja, amit csinál, csak jöjjön bátrabban!”. Ez volt a jelszavam, hogy legyek bátrabb, és nagyon nehéz volt átlépni a határaimat. 

Mi voltunk a Fiestával a legkisebb és legidősebb jármű, és az egyetlen a hét autós közül, ahol nem volt meg a fékezést segítő, stabilizáló elektronika. Tehát én voltam az utolsó a sorban a feladatoknál, és mindig kaptam kiegészítést, vagy volt, amikor teljesen máshogy kellett végrehajtanom a feladatot. Néhányszor azt éreztem, hogy a többieknek inkább az autó megismeréséről szól a tréning, arról, hogy megtapasztalják, mikor és hogyan avatkozik be az elektronika, nekem viszont ténylegesen vezetéssel kellett megoldanom ezeket a helyzeteket. Nehezebben is ment, és persze jóval kisebb sebességgel indultam neki az összes feladatnak.

A hétszáz méteres körök után átmentünk egy másik pályaszakaszra, ahol vészfékezést kellett gyakorolni. Itt már nagyon nehéz dolgom volt. Túl puhán fékeztem, nem sikerült igazi satuféket nyomnom, féltem tőle és nagyon rosszul éreztem magam. Az egyik körben Zsolt odajött, benézett az autóba, állítottunk az ülésen, hogy közelebb legyek a fékpedálhoz, és kinyomatta velem álló helyzetben. Itt éreztem meg, hogy amikor azt hiszem, hogy beletaposok, akkor még sokkal mélyebbre lehet nyomni a pedált. Visszahajtva a startpontra elgondolkodtam: tényleg végig akarom rettegni a napot, vagy felfogom végre, hogy ez egy hasznos dolog, az épülésemre szolgál, és meg tudom próbálni úgy végrehajtani a feladatot, ahogy kell? Előrenéztem, rákoncentráltam és mondtam magamban a teendőket: elindul – gyorsít – eléri az ötvenet – itt a bója, leugrik a gázról – satufék! És jött az első dicséret, végre egy igazi blokkolást produkáltam. Innentől átszakadt a gát és már sokkal jobban mentek a feladatok. 

fiesta.JPG

Fiesta ♥

A sávtartással, kanyargós pályán ideális ív tartásával kapcsolatos feladatok, vagy azok, amik az óvatosságról szóltak, ahol a megfelelő sebességet kell megérezni a biztonságos haladás érdekében, nem okoztak gondot. Ezekhez hozzá vagyok szokva, és az már az országúton kiderült, hogy inkább a biztonságra törekszem, nem vagyok az a vagánykodós vezető. Nekem inkább az okozott nehézséget, ahol hagyni kellett az autót csúszni, megtapasztalni a viselkedését, aztán pedig kezelni. Ahol fékcsikorgás van, erőteljes mozdulatok és határozott kormányzás. Mert ebéd után jött a fellocsolt műgyanta pálya, kanyarban. Itt modelleztük azt, amikor télen, síkos úton viszonylag nagy sebességgel mész be a balkanyarba, az autó csúszik, és te hiába kormányzod balra, amerre menni akarsz, ő csak csúszik tovább. Itt is ahhoz kellett vennem a bátorságot, hogy próbáljak gyorsabban behajtani a kanyarba, hadd csússzon meg – itt megteheti biztonsággal és én begyakorolhatom a kikormányzását. Végül sikerült itt is ötvennel bemenni, satufékezni, elengedni, kikormányozni. Aztán jött az, amikor ugyanebben a kanyarban akadályokat kellett kikerülni. Az újabb autók fékezés közben, csúszva is kormányozhatók maradnak – a Fiestánál ugrálni kell a pedálokról le és fel: satufék, elenged, kormányoz, satufék, elenged, kormányoz. Sistergett a víz a gumik alatt, de megcsináltam és a pályán maradtam.

Aztán jött az időmérő pálya: felvezető kör és a pálya begyakorlása után mindenkinek három kör időre. Nem verseny, csak annak a mérése, hogy mennyire tudunk egyenletes tempót tartani, vagy épp tudunk-e egy picit gyorsulni amiatt, hogy egyre jobban sikerül tartani az ideális ívet. Nekem sajnos ez kimaradt, kisautóm a bemelegítő körök után hibát jelzett, félreálltam egy kicsit pihenni vele. Az utolsó feladat, a kétszeres sávváltás gyakorlása már újra ment.

A tréning végén Gyula azt mondta: Ausztriában most kapnánk jogosítványt. Én meg eldöntöttem, hogy ha a nagyfiam megszerzi a jogsit, az első dolgunk lesz ide eljönni, mert ezek a dolgok nem maradhatnak ki. Nagy kár, hogy nem az alapképzés része egy ilyen tanfolyam, mert nemcsak konkrét vezetési ismeretekben, hanem önismeretben, helyzetfelismerésben, tudatosságban is sokat ad.

És borzasztóan elfáraszt. Arra is előre felkészítettek, hogy kalkuláljuk bele, hogy még haza is kell vezetni, az se baj, ha van velünk valaki, aki hazavisz. Én egyedül jöttem, de nem volt semmi gond a hazaúton, sőt, próbáltam figyelni magam, hogy változott-e valami, és úgy éreztem, jobban mérek fel távolságokat, sebességeket, nyugodtabban vezetek. Itthon viszont éppen csak bekaptam egy szendvicset, és zuhantam az ágyba. El se hinnétek, mennyit kivesz az emberből. De ha van egy szabad hétvégétek, mindenképpen ajánlom annak, aki autót vezet.

Szombat a hulladék jegyében

Ma több oldalról megközelítve foglalkoztunk a hulladék és a hulladékmentesség kérdésével. Délelőtt immár negyedszer települtünk ki a piacra Kittivel a lassan állandóvá váló kis standunkra. Szinte már megszokott a rendszer, amely szerint megérkezünk a piacra, kipakoljuk a  még üres zsákjainkat, dobozainkat, üvegeinket, aztán felváltva elmegyünk vásárolni, így egyre jobban megtelik az asztal, láthatóvá válik, mit mire használunk. Hatalmas öröm, hogy egyre többen állnak meg és kérdeznek, beszélgetnek velünk, ma szinte folyamatosan volt kinek beszélnünk a témánkról! Volt, aki ráébredt, hogy van otthon régi függönye, amiből tud magának tüllzsákot varrni, hogy fel lehet használni a gyerek régi tornazsákját, vagy el lehet hozni a meglévő üvegeket, hogy tejet vásároljunk bele.

jancsarkert1.jpg

Néhány órát a piacon töltöttünk, aztán mindketten külön-külön gyorsan összedobtunk egy ebédet a családunknak, kicsit szusszantunk, és délután kettőkor a polgármesteri hivatalnál találkoztunk a falu azon lakóival, akik úgy gondolták, hogy szeretnének részt venni a Kitti által szervezett közösségi szemétszedésen. Huszonöten-harmincan gyűltünk össze, felosztottuk egymás között az érintett utcákat, kaptunk szemetes zsákokat, és kis csapatokban elindultunk.

szemet.jpg

Én a csapatommal gyalog mentem a kijelölt kezdőpontig, de nem bírtuk ki, hogy már addig se szedjük össze, ami mellett elmegyünk – mégse mondhatjuk, hogy szemetet szedni indulunk zsákkal a kezünkben, de az odáig tartó út nem a mi dolgunk. Úgyhogy a tulajdonképpeni kiindulópontra érve már egy zsákot teleszedtünk szeméttel. A tapasztalataink:

 – az uralkodó szélirányt lezáró kerítéseknél, fasoroknál gyűlik össze a szemét

 – építkezéseknél különösen kell figyelni a fóliákra, hungarocell darabokra. Viszi őket a szél, utcahosszan lehet szedni az építkezési hulladékot.

 – rengeteg az eldobált feles üveg, pet palack, péksüteményes papír csomagolás. Tök jó, ha papírban van a péksütid, vagy ha már muszáj innod egy felest reggel, és nem egyszerhasználatos műanyagot használsz. De ha eldobod és az árokparton végzi, azzal inkább ártasz. Tedd a táskádba, és vidd el legalább a következő szemetesig vagy akár haza.

 – a cigarettacsikket mintha sokan a lakásuk előtti utcaszakaszon dobálnák el. Mindennap elszívsz egyet a busztól hazafelé tartva, és eldobod a lakás előtt, hogy ne bent szívd? Tegyél ki egy konzervdobozt a kerítés tövébe, és gyűjtsd abban a csikket! Tudtad, hogy a cigarettacsikk az egyik leggyakoribb hulladék, nagyon lassan bomlik le, de ha összegyűjtöd, 100%-ban újrahasznosítható?

 – Találtunk diavetítőt, porcelán órát és mindenféle megdöbbentő kidobott tárgyat. Még ha nincs is jobb ötletünk, nem tudunk mit kezdeni a hulladékunkkal, akkor is jobb a kommunális kuka, mint a falu széle – persze ezt nem tudom, kiben és miért merül fel, hogy a szántóföldek mellett, erdősávokban egyszerűen leteheti a szemetét.

Nagyon hatékony közösségi élményben volt részünk mindenesetre, és a végén szebb és tisztább lett a falu. Azok a gyerekek, akik ebben a programban részt vettek, biztosan jobban oda fognak figyelni arra, hogy véletlenül, a széllel se szálljon el a kezükből a buszjegy vagy a bolti blokk. 

Természetesen készültek fotók is a lelkes társaságról, ha kapok belőlük, a facebook oldalamon szívesen megosztom. A szemétszedést egy jó hangulatú evéssel-ivással zártuk a szabadidőparkban, amíg csak ránk nem sötétedett. 

Nálatok is volt közösségi szemétszedés ezekben a hetekben?

Itt a tavasz, irány a természet

Az a szerencse ért, hogy olyan párom van, aki nagyjából ugyanúgy szeret túrázni, mint én. (Korábban volt amolyan is, tudom, milyen érzés…) Neki is gyerekkorától az élete része, nekem is, természetesen adódott, hogy amikor egy pár lettünk, közösen folytattuk a dolgot, és később a gyerekeinket se hagytuk ki az élményekből. Mostanra összegyűlt már egy csokornyi tapasztalatunk olyan kirándulóhelyekről, amiket élveznek a gyerekek is, és olyan hosszúságú túrákról, amiket kisebbek is teljesíteni tudnak, még ha kihívást is jelent nekik. A mieink már elég rutinosak: 15-17 kilométer volt az eddigi leghosszabb túrájuk a kicsiknek is, teljesítménytúrán is jártak már. Van tehát néhány hely a tarsolyomban, amit szívesen ajánlok.

Dera-szurdok, Pilis

dera-szurdok-patakkal-1024x576.jpg

Kép forrása: turaotletek.hu

Az Országos Kék túra nyomvonalán összesen talán két kilométeres patakvölgy, ahol nem a megtett táv fedi le az eltöltött időt. Vadromantikus látvány, ahogy a Dera- (másnéven Kovács-) patak robog lefelé csobogókat alkotva, a szűk szurdokvölgy felett pedig egyre-másra fahidak segítenek az áthaladásban. Nem nehéz haladni, nem is meredek, de babakocsival nem járható. A szurdok alján parkoló, pihenő- és szalonnasütő hely található, autóval könnyen megközelíthető Csobánka vagy Pilisszentkereszt felől, ahová a felső vége ér ki. Oda-vissza simán bejárható óvodáskorú gyerekekkel is, nem jelent szervezési problémát az, hogy nem körtúra. Ha a gyerekeink nagyobbak, az időnk több és/vagy bevállalósabbak vagyunk, akkor egyenesen továbbmehetünk Dobogókőre, ami egy négy kilométeres kapaszkodót jelent, útközben a Zsivány-sziklákkal, felérve az ország egyik legszebb kilátásával, turistaházzal és büfékkel. (Innen megy busz Csobánkára, vagy teherbírásunk függvényében le is sétálhatunk, itt már azért figyelni kell a terhelésre és a logisztikára előzetesen.)

Római-fürdő, Bakony

gaja.jpg

A Gaja patak varázslatos vízesése megközelíthető Jásd felől vagy Bakonynána irányából. Ha kisgyerekkel vagytok, és éppen csak egy rövid erdei sétára vágytok, akkor Bakonynánára menjetek busszal vagy autóval. A patak fölött haladva és a hatalmas, szerteágazó gyökerű bükkfát elhagyva hamarosan – nagyjából két és fél kilométer megtétele után – megérkeztek a völgybe, ahol először is esőházat, padokat, tájékoztató táblákat találtok. Követve a patak folyását, feltárul a lenyűgöző sziklaalakzatokon kialakult vízesés is. Közvetlen fölötte a sziklán megállva hosszan lehet csodálni a természet erejét, a gyerekek pedig boldogan fognak különböző pontokon átkapaszkodni a patakon, rémületbe ejtve ezzel szüleiket. Akik mégsem esnek rémületbe, azok egy kicsit magasabbra is mehetnek, a Savanyú Jóska-barlangig, ami igazából egy sötét nyiladéknak látszik a sziklában. Felszerelés és lámpa nélkül maga a barlang nem túl látványos, de az oda vezető út és a visszatekintés a vízesésre kalandos.

Salgó vára és a Boszorkánykő, Karancs-Medves

boszorkanyko.jpg

Egy boszorka a Boszorkány-kövön tavaly nyáron

A fentieknél kevésbé ismert az északi határon húzódó Karancs-Medves vidéke, pedig kis területen sok látnivalót kínál. A környék geológiája egyedi, a vulkáni működés érdekes alakzatokat, különleges sziklákat hagyott maga után. Somoskőújfaluról, ebből a szlovák határmenti faluból indulunk, és az erdőbe kiérve hamarosan kísérteties látvánnyal találjuk szembe magunkat: a lábunk alatti ösvény helyén vasúti sínek voltak, előttünk pedig a megmaradt alagút tátong. Izgalmas bátorságpróba fejlámpa nélkül átsétálni rajta! De ha Salgó vára felé megyünk, akkor az alagút mellett felfelé visz az utunk. Érdemes jobbra előre kikandikálni a fák közül, időnként megláthatjuk úticélunkat. Nagyjából három kilométeres, hol jobban, hol kevésbé emelkedő ösvényen érjük el a várat, ahonnan alaposan megtekinthetjük a környező hegyeket, a Medves-fennsíkot, Somoskő várát és Salgótarjánt is. 

Leereszkedve a vártól, csak néhány száz méterre van a Boszorkánykő meglehetősen egyedi sziklaalakzata, amelyen látványos fotók készülhetnek. Visszaindulva választhatunk, hogy az eresztvényi látogatóközpont felé indulunk, ahol frissítőt is kaphatunk, vagy ugyanarra megyünk, amerre jövünk. Eresztvényből még egy somoskői kitérővel is megtoldhatjuk a túrát, de mindhárom esetben, különböző távokat megtéve visszajutunk Somoskőújfaluba. Mi két lépésben tettük meg, a szállásunktól a Salgóvár – Boszorkánykő verzió bő hét kilométer volt oda-vissza, míg az Eresztvény – Somoskő útvonal kilencet tett ki.

Csodálatos tavaszi hétvége ígérkezik, menjetek a természetbe, töltekezzetek, szívjatok friss levegőt!

Tavasz a kertben

Kint ülök a teraszon a laptoppal a kezemben, és a fűben nyíló ibolyákra látok a szemem sarkából. A mandulafákon olyan hangosan zsonganak a méhek, hogy idáig hallom. Az előbb a selyemfenyő csúcsán egy szarka kerregett, most a gerlék búgnak, az énekesmadarak csicsergése adja az alaphangot. 

Gyönyörű ilyenkor a kert, és ez azt is jelenti, hogy jó néhány hete zajlanak már a kerti munkák. Van egy nagyjából 250 négyzetméteres zöldségesünk, néhány virágágyás, bogyósok, gyümölcsfák, díszfák Ez persze az örömök mellett jó sok munkát is jelent. Idén télen, mielőtt beindult volna a szezon, sokat olvastam az új kertészeti irányokról – ide is a klímaszorongásom, a bolygó állapotával kapcsolatos aggodalmaim vezettek el. Fikciót is olvastam, mint például A méhek története – regény bár, de sajnos szomorú valóságalapja van, a méhekkel kapcsolatos hírek nem csak a könyvek világában riasztóak. Mellette régebbi és újabb szakkönyveket, cikkeket, házikertészeknek szóló tanácsokat, és idén több irányú kísérletbe fogok a kertben. Mindenből kiveszem azt, amit helyesnek tartok, illetve ami a mi körülményeink között megvalósítható, és összegyúrom belőle a saját kertemet.

fold.jpg

Így például a zöldséges egyik leválasztott részére ősszel lombot és fűnyesedéket hordtam, és ez egész télen takarta. Vetettem bele télálló borsót, már szépen ki is kelt, jó tízcentis növénykék ülnek a száraz levelek fölött, gyomot egyelőre nem látok. Az olvasottak szerint talajtakarással szinte teljesen meg lehet szabadulni a kapálástól, kevés gyom fog kikelni, amiket nem lesz megerőltető kézzel kihúzni, legalábbis ha ezt a kísérletet több évig folytatom. 

Egy másik lehetséges megoldás ugyanerre a problémára, ha nem hagyunk teret a gyomnak. Van bennem kétely, hiszen az évelő gyomok magjai ott vannak a talajban tavalyról, ki tudja, megakadályozzák-e őket a kultúrnövények a kikelésben. De ezt csak akkor tudom meg, ha megpróbálom, tehát most minden eddiginél többet palántáztam, de sok növényt ugyanakkor magról is vetettem. Remélhetőleg pont lehet majd cserélni őket: amikor kihúzom a bébi salátaleveleket vagy céklákat, a helyükre tehetem a közben megnőtt palántákat. Ha folyamatosan vetek, palántázok, vetek és ültetek, mindenhol az fog nőni, amit én akarok. (Tudom, kétesélyes…) 

palanta.jpg

Az ágyások közötti utakat bevetettem lóherével. Talajtakaró, nedvességmegtartó, lehet rajta járni, a virágával csalogatja a beporzó rovarokat, és ha lekaszáljuk, mulcsnövénynek is jó. A zöldségesnek azon a felén, ahová majd később akarom ültetni a paprikát, paradicsomot és társaikat, most mustár kel, ez is talajjavító és kaszálás után talajtakaró lesz. A zöldségek közé virágmagokat is vetettem a beporzó rovarok kedvéért, van köztük kifejezetten méhcsemege, például a mézontófű. Az ablakban is nőnek virágpalánták, újdonságként ehető virágoké is. Ezt még nem próbáltam, kíváncsian várom, állítólag a borágónak uborkaillata van. Idén színes salátáink lesznek! Az eperágyás köré fokhagymát ültettem: remélhetőleg elriasztja a csigákat. 

Amit még tanulmányozok, az a permakultúra alapkönyve. Jókora vaskos, színes kiadvány, nagyon leköt és lelkesít, végig azt érzem olvasás közben, hogy igen, ilyen kertet akarok! A permakultúráról majd még írok hosszabban. A kertészet csak egy része a témának, de ha mindenkinek permakultúrás kertje lenne – és persze a használatlan zöldterületeket is ilyenné alakítanánk – az már önmagában nagyon sokat számítana a klíma szempontjából. Nagyon jó eszköznek tartom, de még sokat kell tanulnom róla. Lényegében arról van szó, hogy egy olyan kertet szeretnék kialakítani, ahol minden összefüggésben és összhangban van egymással, az állatok hasznára válnak a talajnak és a növényeknek, ez kölcsönös, és ebbe szervesen illeszkedik az ember, azaz én és a családom.

Ma épp fehérrépát, céklát, fűszernövényeket vetettem, illetve a harmadik ágyás borsót. Várhatóan a téli borsóm fog legkorábban érni, aztán jön a március elején elvetett korai fajta, majd ez a mai, és még van a kamrában többféle vetőborsó. Aztán leültem a meleg földre, élveztem a napot, hallgattam a mandulafát, elnéztem a ribiszkebokor friss kis hajtásait, felfedeztem, hogy a nárciszok mellett kinyílt az első törpetulipán. Aggódtam egy kicsit a tavalyi facsemetén, amin még nem látszik, hogy hogy bírta a telet, meg a levendulán, hogy nem sínylette-e meg a metszésemet. Elszállt mellettem egy citromlepke, a testemet melegítette a föld, a derekamat éreztem kicsit a hajladozástól. Mégis rám telepedett egyfajta béke. Amíg a mandulafa zsong, a borsó kihajt a földből és a nárcisz kinyílik, addig még nincs minden veszve.

kanna.jpg

Harry Potter – rajongás az én koromban? Hát persze!

Annyira szeretem ezt a történetet mesélni! Könyves témában, ha felmerült a kérdés, ki hogyan került Harry Potter közelébe, már leírtam itt-ott, de szerintem sosem unom meg.

Amikor 1999-ben Magyarországon megjelent az első kötet, engem egyáltalán nem érintett meg, nem is az én korosztályomnak szólt, meg különben is, egyszerűen túl nagy volt körülötte a hype, és az ilyesmi engem eleve taszít. Már csak dacból sem olvasom el. 

Aztán amikor megjelent az első film, egy baráti társasággal elmentem megnézni. Úgy, hogy nem olvastam a könyvet. SOHA nem csinálok ilyet, alapelvem, hogy ha tudom, hogy valamiből létezik könyv és film is, akkor elolvasom előbb a könyvet. De vitt magával a társaság, és így volt ez a második filmnél is. Az első még elment, hm, nem is olyan rossz ez. De a második túl sok volt, abszolút elvette tőle a kedvem. Innentől ennyi volt a sztori vagy tíz évig még, és ha bárki kérdezte, miért nem olvasom, miért nem szeretem, elmeséltem ezt és nem voltam meggyőzhető a továbbiakról. Aztán az anyaság új barátokat hozott az életembe, és meglepetésemre többen is voltak köztük, akik felnőtt ember, sőt anya létükre meggyőződéses rajongói voltak a sorozatnak. Olyan emberek, akiknek a véleménye számomra sok más, ennél sokkal lényegesebb témában mérvadó. Őszintén rácsodálkoztam a dologra, és mivel nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, az első kötetet kölcsönkértem az egyiküktől. Aztán egyben a többi hatot. Letehetetlen volt, egyikért a másik után nyúltam, és megállíthatatlanul zuhantam bele a Harry Potter univerzumba. Elvesztem.

hp.JPG

Ezután nem sokkal a nagyfiam is találkozott a történettel. Látta nálam a szép borítójú könyveket, akkor már ő is tudott olvasni, foglalkoztatni kezdte, de persze először a film keltette fel az érdeklődését. Megegyeztünk, hogy megnézheti az első filmet, de csak akkor, ha együtt elolvassuk előtte az első könyvet. Félreértés ne essék, nincs gond nálunk az olvasás mennyiségével, de akkor még csak elsős volt, túl hosszúnak gondoltam neki, meg aztán én is nagyon szívesen olvastam fel. Karácsonyra megkapta az első könyvet, szilveszterre kiolvastuk és megnéztük a filmet. Abban határozott voltam, hogy évente egy könyvről lehet szó, ahogy Harry nő a sorozatban, úgy növekedjen vele az azt olvasó gyerek is. Így aztán hét éven át megvolt a fix karácsonyi ajándék: a könyv és a film, és a közös szilveszter esti program, a Harry Potter-nézés. A másodikat már magának olvasta, a vastagabb részeket pedig már Mikulásra megkapta, hogy biztosan végezzen vele szilveszterig. Persze ahhoz, hogy egy év elteltével én magam újra és újra visszataláljak a történethez, karácsony előtt néhány héttel mindig elkezdtem olvasni a korábbi részeket. 

harry.JPG

Bőrkötéses díszkiadás a megjelenés 20. évfordulójára, egy játékon nyertem, és a kiadó teljes stábja aláírta

Végül eljött az a pillanat, a nyolcadik év, amikor már nem kellett neki olvasnom. Adventhez közeledve azonban valami furcsa hiányérzet vett rajtam erőt. Mint a feltételes reflex – ha közeleg a karácsony, akkor nekem Harry Pottert kell olvasnom. Irány a gyerekszoba, hét kötettel távozom és megnyugodva nyitom ki:

A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.

– igen, megérkeztem. Olyan érzés, mint hazaérni, mint egy különösen kényelmes papucsba bújni, vagy mint egy fárasztó nap végén végre magamra húzni a takarót az ágyban. Itthon vagyok. 

2018 volt a harmadik év, hogy a teljes hétkötetes sorozatot végigolvastam karácsony előtt. Előtte hét éven keresztül az aktuálisat és a korábbiakat olvastam újra, így már tíz éve Harry Potter jegyében telik a karácsony. Foglalkoztam már a legkülönfélébb problémákkal, amik rajongói oldalakon felmerülnek, de messze nem mondhatom magam szakértőnek a témában, ahogy a Harry Potter univerzum újabb és újabb összefüggései vagy apró érdekességei tárulnak fel. Én szeretem a filmeket is – persze szerintem sem tökéletesek és időnként bosszantóak az átírások, de a zseniális színészek kedvéért ezt is megbocsátom.

A házam a Hollóhát, a pálcám tölgyfa sárkányszívhúrral, a patrónusom pej kanca, és időnyerőm is van. Talán így sikerült visszanyernem azt a tíz évet, amit Harry Potter olvasása nélkül vesztegettem el.