Színtanácsadáson jártam

Ez az évem erről szól: önismeret, önkeresés minden formában. Belefér ebbe témába illő könyvek olvasása, pszichológus, a hétvége, amiről meséltem vagy csak simán a tudatosan magamra fordított idő. Az önismeret nemcsak a bensőre vonatkozhat, az is fontos, hogy a testi adottságainkkal, értékeinkkel tisztában legyünk. Az önszeretet kemény dió, és még én is messze vagyok attól, hogy elérjem. Arra gondoltam, hogy ha megtanulom, mi az, ami nekem biztosan jól áll, ami kiemel és nem elnyom, ami engem hangsúlyoz ki és nem azt, amit viselek, akkor talán tehetek egy lépést, ami közelebb visz magamhoz és az elfogadáshoz. A színtanácsadás jó eszköze ennek: a lényege, hogy rengeteg színes kendő segítségével megtudhatod, melyek azok a színárnyalatok, amik a legjobbat hozzák ki belőled, amikben felragyog az arcod.

0531.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Több képzett tanácsadó honlapját megnéztem, megkérdeztem az ismerőseimet is, hogy ők kinél jártak, és végül, mivel fontos számomra a fenntartható divat, szempont volt a tanácsadó hozzáállása is, így Mengyán Esztert választottam. Ő biztosan nem fog vásárlásra ösztökélni, hiszen maga is a minimalizmus és a minél környezetkímélőbb öltözködés híve, mi több, a téma vezető bloggere, övé a Holy Duck blog. Vagy ha eleve azzal a tervvel mész, hogy a következő vásárlásodat már a színtípusod ismeretében oldd meg, abban környezettudatos tippekkel segít, ami számomra nagyon sokat nyomott a latban. Gyakran látom hasonló tanácsadók esetében, hogy segítenek az ügyfeleiknek fast fashion üzletekben vásárolni, vagy a honlapjukon biztatnak újabb és újabb vásárlásra, itt ettől biztosan nem kellett tartanom. Időpontot egyeztettünk tehát, és egy esős májusi napon találkoztunk. Kicsit izgultam, több dolog miatt: egyrészt Eszter személye miatt, mindig izgalmas megismerkedni valakivel, aki számomra ismert és követendő ember, akinek a blogját, instagramját követem már egy ideje, de eddig még csak fotókon láttam. Másrészt tartottam attól, hogy nem lesz könnyű hosszasan magamat bámulni egy tükörben, megterhel vagy taszít majd, és nem épp az önszeretet irányába visz el. 

Aztán nem lett semmi baj. Eszter kedves és közvetlen, és végülis az egyórás tükörbe nézést is sikerült játéknak felfogni. Az is volt! És természetesen nem is úgy kezdtük, hogy szia, ülj a tükör elé légy szíves. Beszélgettünk, elmeséltem, hogy miért érdekel a színtanácsadás. Sokan vásárlást előkészítő céllal mennek például munkahelyváltás előtt, vagy a meglévő ruháikat akarják átválogatni úgy, hogy biztosan az maradjon meg, ami jól áll. Eszter a vásárlással kapcsolatban is úgy segít, hogy ajánl fenntartható helyeket, magyar tervezőket, ahonnan biztosan nem gyerekmunkával készült tömegárut szerzel be. Én is tervezek egy nyári gardróbfrissítést, hiszen életemben először megyek fesztiválozni, utána pedig szeretném abszolválni az „egy évig nem veszek ruhát” kihívást. 

Eszter beszélt a színtípusokról is, képekkel illusztrálva az egyes évszaktípusok jellemzőit és azt, hogy kinek mi áll jól, és milyen, amikor a színtípusához egyáltalán nem illő ruhákat választ. Közben persze járt az agyam és folyamatosan próbáltam megtippelni, hogy nekem vajon melyik a típusom. Sokat gondolkoztam ezen már a színes 10×10 kihívás óta, és végülis arra jutottam, hogy nagyon hasonlítok Eszterre haj- és bőrszín tekintetében (bár a szemünk más, de ez másodlagos) úgyhogy biztosan én is nyár leszek. Mint kiderült, nem lőttem nagyon mellé – ezt a kendők döntik el. A beszélgetés után eljött a pillanat, amikor tényleg le kellett ülnöm a tükör elé, a hajamat és a ruhámat is letakartuk fehér leplekkel, aztán Eszter szép sorban kendőket pakolt elém. A hajra kitérek egy pillanatra – nyilvánvalóan befolyásolja az összképet, itt mégis kizárjuk a szempontok közül akkor is, ha természetes a színe. Leginkább a bőr számít, máodsorban a szem, és azt majd utólag állapítjuk meg, hogy milyen hajszín erősíti a kívánt hatást, mit tegyél, ha változtatni akarsz, vagy ha őszülsz.

0531-1.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Ugyan olvastam korábban mások színtanácsadási tapasztalatairól, de nem tudtam ténylegesen elképzelni a látványt, ahogy az egyik színtől felragyog az arcod, a másiktól elsápad, az egyik öregít, a másiktól betegnek tűnsz, de a harmadiknál a levegőbe csapsz és azt érzed, hogy ez az! Kicsit nehéz az arcodat és a hatást figyelni, és nem azt, hogy az adott szín tetszik-e. A fehérekkel kezdtünk, aztán az alapszínekkel (fekete, szürke, sötétkék, barna) folytattuk, hogy kiderüljön, a hófehér árnyalat nem az enyém, és fekete helyett is inkább sötétkéket hordjak egy elegáns alkalomra. Aztán csoportonként jött a többi szín: pirosak, sárgák, zöldek, lilák, kékek – majdnem az összes lilát elutasítottuk, és zöldből is kevés ment át, pedig nagyon szeretem a zöldet. Mindig igyekeztem kerülni a sztereotípiát, hogy kék szemhez kék ruhát kell venni, és tessék, a kéknek nagyon sok árnyalata állt jól. Kiderült, hogy meleg típus vagyok, a bőrömnek van egy sárgás, ha szépen akarom mondani, aranyos árnyalata, enyhén le is voltam barnulva. Kérdeztem, hogy ez nem vezet-e félre, nem sorolódom-e ettől melegebb típusba, mint amilyen vagyok, de Eszter azt mondta, azért barnulok így, mert ez a típusom, és visszajöhetek télen, de valószínűleg sápadtabban is ezek fognak jól állni.

Közösen kiválogattunk a több mint száz kendőből egy kosárra valót. Az nagyon hamar egyértelmű volt, hogy a nagyon élénk, tiszta, hideg színek nem az enyémek, ezekből egy sem volt a kosárban. Messze a legtöbb a tavasz típushoz tartozott, ezután jött az árnyalás. Két-három kendőt egyszerre kaptam, kontrasztokat és egy szín különböző árnyalatait, hogy pontosítsuk a típusomat. A végeredmény: világos tavasz, avagy tavasz-nyár vagyok. Hordhatok világos, élénk, meleg színeket, a kedvenc türkizemet, megbarátkozhatok a barack és korall árnyalatokkal, ékszerből inkább az arany, sminkből is a ruhákhoz ajánlott színek jöhetnek, és a hajam maradhat természetes, vagy meleg árnyalatokkal feldobhatom. Kaptam egy kártyát, amin szerepelnek az árnyalataim, vihetem magammal ruhavásárláskor, így megkönnyítve a dolgomat. Önmagában látva egy színt nem könnyű ugyanis eldönteni, hogy az hideg vagy meleg, és melyik évszaktípusba illik.

0531-2.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Örültem az eredménynek és a színeknek, kicsit tartottam tőle előtte, hogy pont a kedvenceim nem fognak jól állni. Kicsit sajnálom a lilákat, de belegondolva rájöttem, hogy eddig se igazán hordtam, inkább kiegészítőim (sapka, sál, fülbevaló) vannak lilák, és tulajdonképpen ha kedvem tartja, átvehetek egyes árnyalatokat a nyár típus palettájáról. 

És azóta? Még nem vásároltam a kártyámmal – kicsit várat magára a nyár – de már öltözködtem a szekrényemből a színtípusomnak megfelelően. Jobban látom, hogy mi az, amit nem kellene megtartanom, a sminkre is jobban tudok figyelni. A testalkatomhoz kapcsolódóan is kaptam pár tippet Esztertől, ezeket is igyekszem majd szem előtt tartani, és remélem, hamarosan elkápráztathatlak benneteket a teljesen hozzám illő öltözködéssel.

Áprilisi olvasmányok

Már május közepe van, és bizony az április sűrű volt sok szempontból, olvasás tekintetében is. A Nincs időm olvasni kihívásban közös könyv most nem volt, csak közös téma: a versek. A téma miatt adódik, hogy ne legyen kijelölt, közös elolvasásra szánt, kibeszélhető könyv, hiszen a vers nem az a kategória, aminél meg lehet adni egy konkrét kötetet, hogy a csoport lassan húszezer tagja azt olvassa, és persze mellette akár szabadon választottat is, ahogy ez lenni szokott. Itt most mindenki maga nézett ki egy-egy verseskötetet, sőt sokan egyszerűen csak azt tűzték ki célként, hogy olvassanak verseket, bármennyit és bármilyet, nem feltétlenül egy kötetbe tartozóakat. Remek ajánlások születtek a csoportban, én most nagy fába vágtam a fejszémet, és a Libri irodalmi díjak májusi szavazására készülve Takács Zsuzsa: A Vak Remény című életműkötetét választottam. Nem olvastam el minden versét egy hónap alatt, de ezt nem is tekintem reális célnak, és igazából hasznosnak sem. A vers nem arra való, hogy vaskos köteteken rágjuk végig magunkat adott idő alatt. Ha minden este elolvasok pár költeményt, akkor egy szokásos méretű, vékonyabb kötet el szokott fogyni egy hónap alatt, de A Vak Remény bizony igencsak vaskos. A versolvasási szokásaimra így sem panaszkodhatom, ez a rendszer szépen beépült, rendszeressé tettem magamnak is és a gyerekeknek is.

vakremeny-001.jpg

A versek mellett a regényekre több idő, energia jutott. Elsőként befejeztem Michelle Obama: Így lettem című önéletírását, ami még márciusról, az inspiráló könyvek hónapjából lógott át, és nagy hatással volt rám. Eddig is szimpatikus volt az Obama család, és így, Michelle útján keresztül, ráadásul egy nő szemszögéből nézve ezt a sikertörténetet, ami nekik az életük, még szerethetőbbek lettek számomra. Különösen a tudatosság, amivel Michelle mindig el akart érni valamit, legyen szó a saját munkájáról, a tanulásról, az anyaságról vagy first ladyként államokon átívelő célokról, nagy hatással volt rám.

Ezután egy könnyedebb olvasmánynak örültem volna, és ebből a szempontból nem is lehet rá panasz, de Ruth Hogan: Az elveszett tárgyak őrzője című regénye már annyira habkönnyű volt, hogy azt éreztem, mellényúltam vele. Számomra ez a könyv a jó példa arra, hogy hogyan ne írjunk első könyvet, végig azt éreztem az olvasása közben, hogy annyi apró ötletfoszlány, karaktervonás, szál volt a fejében, hogy nem igazán sikerült egyet se szépen kidolgoznia, csak valahogy beleszuszakolta egy könyvbe, hátha nem lesz módja még egyet kiadni. A könyv azért siker lett, sokan szeretik, csak nekem nem való. A borítója viszont nagyon szép munka, bájos, romantikus, stílusos, engem is az fogott meg.

ruthhogan-001.jpg

Az Obama könyvet e-olvasón olvastam, a másikat meg esténként kikapcsolódásképp, így a táskámban egy harmadik lapult, de kellett mellé jegyzetfüzet is: Marcus Aurelius Elmélkedései a Helikon Zsebkönyvek sorozatából olyan tömör bölcsességet adnak, hogy rengeteget jegyzeteltem belőle. Talán meglepő, hogy ókori filozófiát olvasok. Az inspirációt a márciusban olvasott Ryan Holiday: Az akadály maga az út című könyve adta, ami a sztoikus filozófián alapul, és az egyik legfőbb forrása Marcus Aurelius. Nagyon sokat adott, tervezem folytatni a témát. Bár apró kis könyv, nagyon tömény, hosszan, kis falatokban olvasható. 

marcusaurelius-001.jpg

Nagyon készültem a Libri irodalmi díj szavazására, olyan körültekintően foglalkoztam vele, mintha az én egyetlen szavazatom tényleg számítana a díj odaítélésében. Igyekeztem minél több könyvet elolvasni a döntősök közül, a könyvtárban elsőként Dragomán György: Rendszerújra című novelláskötetét találtam meg. Kicsit ódzkodtam tőle, mert bár Dragomán György írásait, a közösségi oldalon is megosztott tárcáit nagyon szeretem, a könyveit talán nem a legjobbal kezdtem: A pusztítás könyve volt az első, amit olvastam tőle, és az nagyon megviselt. Ezeknél a novelláknál meglepve tapasztaltam, hogy szinte könnyed olvasmányok ahhoz képest, elég hamar felfaltam a könyvet. Ad elgondolkodnivalót és sok, a szokványostól eltérő nézőpontot, de nem nyomaszt annyira, mint amitől féltem. Azért a végére összeadódik a hatás. Szerettem, jó olvasmány volt és a Dragomántól ismert mesteri írás és stílus, de nem éreztem azt így elsőre, hogy biztosan ez lesz az, amire szavaznom kell.

rendszerujra-001.jpg

Utána Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem című könyvét vettem sorra. Nagyon sok jót olvastam róla, sokak szerint az év letehetetlen könyve, talán túl nagy várakozásokkal is indultam neki emiatt. Tény, hogy remekbe szabott írás. Zseniális a szerkezete, sose szoktam ezt figyelni egy regénynél, de itt annyira tudatos és világos a felépítés, a történetbe épülő történet és az egésznek adott külső keret. És a tartalom, a téma, a stílus is jó, talán egyszerűen hozzám nem áll annyira közel. Értem a harmincas önkeresés problematikáját, ráadásul magam is nagy önkeresésben vagyok, de ez azt hiszem, más. Nagyon sokat adhat azoknak, akiknek valójában szól, egy egész generáció életregénye lehet, megérdemelten kapott jó kritikákat szerintem is! Nálam második helyezett lett.

krusovszkyhusvet-001.jpg

Ami nálam a Libri irodalmi díj jelöltjei közül a pálmát vitte – és mint azóta kiderült, a szakmai díjat is – az Szvoren Edina: Verseim című novelláskötetete. Ettől kaptam meg azt, amit a legjobban szeretek egy-egy könyvben és magában az olvasásban: igazi belemélyedést egy-egy történetbe, tűpontos fogalmazást, gyönyörű mondatokat, olyan visszaadását emberi érzelmeknek, amire csak költői képek által van mód, direkt leírással nem megy át. Mélyre ható széppróza ez, a kortárs irodalom esszenciája. Szerintem abszolút megérdemelten nyert, olvassátok el ti is! Ez már egyébként májusi olvasás volt, de ha már leírtam a véleményemet a Krusovszkí regényről – ami egyébként a Libri közönségdíjat nyerte – szervesen ideillett ez is.verseim.jpg

Az áprilist Kazuo Ishigiro: Ne engedj el című, nálam régen listás könyvével zártam. Ishigiro szerintem egy irodalmi kaméleon, mindent tud. Engem először Az eltemetett óriással nyűgözött le, a Napok romjai egy gyökeresen más stílusú, de legalább olyan jó regény, a Ne engedj el pedig sci-fibe hajlik. Az általunk ismert világba, konkrét, létező helyre és időbe (Anglia, 90-es évek) helyezett történetből lassan, először kicsit érthetetlenül bomlik ki a tudományos-fantasztikus vonal, disztópiának is nevezhetnénk, amit hátborzongatóvá tesz, hogy maga a környezet teljesen mindennapi, ezzel azt érzékelteti az olvasóval, hogy bármikor, bárhol megtörténhet az, ami a regényben. Annyit talán elmondhatok róla, hogy a főszereplő gyerekek, fiatalok bentlakásos iskolában, egy teljesen zárt világban nőnek fel, előre tudva képzésük – és életük – célját, nem ismerve viszont az okot, a hátteret. Lassan, de izgalmasan bontakozik ki a történet, és amikor mindenre fény derül, az nem éppen szívderítő. Ishigiro méltán kapott irodalmi Nobel-díjat tavaly, ezt ez a könyve is megerősíti.

A hónap nagy könyves eseménye volt a 26. Budapest Nemzetközi Könyvfesztivál. Most jutottam el először, ritkán adódik ilyen lehetőség, hogy egy teljes délelőttöt tölthetek egyedül, ráadásul könyvek között. Igazi fellélegzés volt, ahol ennyi könyv és könyvet szerető ember van egy térben, ott szinte érezni lehet a betűket és a történeteket a levegőben. Standról standra bejártam az egészet, először csak átvenni a hely rezgéseit, aztán konkrétabban, alaposabban végigbogarászni. Nem mentem nagy vásárlási tervekkel, de azért tudtam, hogy lehetetlen új könyvek nélkül hazatérni, úgyhogy egy keretet szabtam magamnak, de nem próbáltam masszívan ellenállni. Volt, amit eleve úgy terveztem, hogy itt szerzek be, figyeltem az akciókra – elég jók voltak egyébként a legtöbb kiadónál! – mutatom, hogy mikkel gazdagodtam:
konyvfesztival2.jpg

  1. Szvoren Edina: Verseim – ahogy írtam fentebb
  2. Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy – szintén a Libri irodalmi díj miatt, bele is kezdtem azonnal
  3. Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról – új Backman megjelenés, egyértelmű, hogy kellett. 
  4. Ryan Holiday: Az ego az ellenség – Az akadály maga az út testvérkötete, amikor kiolvastam, már tudtam, hogy folytatnom kell ezzel.
  5. Shunmyo Masuno: Az egyszerűbb élet művészete – még mindig Ryan Holiday hatása és szelleme, és annak a keresése motiválta a vásárlásomat, amit a címben említ. Zen gyakorlatok, pont erre van szükségem!
  6. Murakami Haruki: Különös könyvtár – egyszerűen imádom Murakami Harukit, a megjelenés óta szemezek az új könyvével és most kedvezménnyel kaptam meg.
  7. Olga Grushin: A sor
  8. Liu Zhenyun: Nem vagyok én aranylótusz – ez a két könyv a Geopen kiadó 20 éves jubileumi sorozatának része. Gyűjtöm a sorozatot, szeretném, ha mind ott állna a polcomon, a kortárs világirodalom kevésbé ismert remekei ezek, gyönyörű borítókkal. Hosszas böngészés, fülszöveg-olvasgatás után választottam ki ezt a kettőt.
  9. Peter Wohlleben: A természet rejtett hálózata
  10. Scott Kelly: Egy év az űrben – mindkettő ajándék a páromnak, hogy ne csak nekem legyen öröm a könyvfesztivál.

A Geopennél kapott vászonszatyorral pedig büszkén járok azóta vásárolni, és hirdetem a mondanivalóját jártomban-keltemben:

konyvfesztival1.jpg

Egy hétvége, amit receptre írnék minden anyának

Már csütörtök van, és én még mindig nem tudnám röviden összefoglalni, milyen volt az elmúlt hétvégém. Ha valaki megkérdezne róla, ömlene belőlem a szó és csak mesélnék, mesélnék. Olyan feltöltő élményeket kaptam három nap alatt, amilyet még nem tapasztaltam, és biztos vagyok benne, hogy minden nőnek, anyának jót tenne. 

Pénteken kezdtünk, már délelőtt találkoztunk a hat lánnyal, akik közül korábban csak egyet ismertem. A trénerünk, a program vezetője Paizs Dóra volt, az Anyacsavar alapítója, megoldásközpontú coach, aki szakmai eszközein túl támogató jelenlétével és azzal is erősítette a csoportot, hogy maga is részt vett a feladatokban, és ezzel ő is megnyílt felénk. Nem egy hagyományos tréning volt ez, hanem, ahogy Dóra a honlapján írta, megtartó női kör.

0509.jpg

Ismerkedés után voltak páros és csoportos feladatok, beszélgetések, amikkel lassan egyre mélyebbre merültünk, főleg önmagunkban. Számomra is meglepő, hogyan lehet egy hét fős csoportban igazán magaddal foglalkozni, a saját nehézségeiden dolgozni, és a tapasztalatom az, hogy lehet, és működik. Van egy témád, egy elakadásod, ami a mindennapokban foglalkoztat, ami nehézséget okoz. Lehet, hogy nem is tisztult még le benned, nagyon tág, nem tudod még egy mondatban vagy egy kérdésben megfogalmazni. Vagy van egy vágyad, egy célod, amihez szívesen eljutnál, de fogalmad sincs, hogy a jelenlegi élethelyzetedből merre kanyarog az út efelé a cél felé. Ehhez kapsz továbbgondolkodásra ösztönző kérdéseket, impulzusokat. Gondolkodsz, írsz magadnak róla, jegyzetelsz, összegyűjtesz pár gondolatot, aztán átbeszéled a társaddal, meghallgatod őt is, ebből új inspirációt kapsz, majd visszaviszed a teljes kör elé, és meglepődsz, hogy milyen ráébredéseid, felismeréseid lettek.

A beszélgetés mellett már az első nap rajzos feladatunk is volt – és nem, nem baj, ha úgy gondolod, hogy nem tudsz rajzolni, nem vagy kreatív. Én is óvodás módon kezdtem el színezni, aztán közben, a kapott kérdések, célok mentén gondolkodva, a rajzolás által felszínre kerülő érzelmek, ötletek, maga a kéz mozgása olyan flowba vitt, hogy szinte úgy kellett feleszmélnem, és csak utána döbbentem rá, hogy másfél órája rajzolok folyamatosan. Ez is nagyon fontos: hogy van idő. Mindenre van idő, szabadon létezel, nem szakít félbe senki, nem jön oda egy gyerek sem „anya! anya!” felkiáltásokkal. Sőt, akkor eszel, iszol és mész vécére, amikor akarsz!

Sokat voltunk a szabadban is, függetlenül az időjárástól. Erre a csodálatos májusi hétvégére jutott szél, eső és hideg, de a természet minden időben szép, a megfelelő ruházat megvéd, utána pedig vár a wellness. Mert azt még nem mondtam, hogy maga a program egy kényelmes hotelben zajlik, a jelszó az, hogy a testet és a lelket is kényeztetjük. Például módunkban áll kialudni magunkat. Na, a hétből öten első este inkább a beszélgetés folytatását választottuk egy üveg bor mellett, a másodikon meg a szaunát, de az tény, hogy amikor végül elaludtunk, reggelig senki sem ébresztett fel legszebb álmunkból. Az alvás mellett finomabbnál finomabb ételek vártak, és nem nekünk kellett megfőznünk őket! Lazuláshoz pedig ott volt a wellness részleg. Amit ki is használtunk: pénteken egy rövidebb séta, szombaton egy néhány órás könnyű túra után melegedtünk fel benne.

Ez utóbbiról szeretnék még írni, mert számomra az egyik legmaradandóbb élmény volt. Emlegettem már Erling Kagge: Menni című könyvét. A szombati séta tökéletes megvalósulása volt annak, amiről a könyv ír. Kaptunk iránymutatást, vittük a saját témánkat gondolkodni, és mellé választhattunk idézetet is. Engem már meg se lepett, hogy többségünknek mennyire találó, segítő idézet jutott, az enyém azonnal előrelökött a gondolkodásban, egy az egyben a szívemhez szólt. Ezen a sétán mi magunk viszont egy árva szót sem szóltunk. Csak mentünk, a saját ritmusunkban, néha elővettük az útvonalról szóló kis írásunkat, néha az idézetet, néha felírtunk valamit, ami „kiesett” a sétából, ahogy Dóra mondta. Én már mosolyogtam magamon, mert olyan coelhói bölcsességek merültek fel belőlem, hogy naplementés mémet lehetne rájuk alapozni, mégis ott és akkor szimbolikusak és sokatmondóak voltak. Az egyiket felírtam itthon a falitáblánkra:

Folytasd az utadat. Ha zsákutcába érsz, majd döntesz felőle és megoldod.

0509-1.jpg

Lehet, hogy üres szólamnak hangzik, de ahogy én ott és akkor kaptam ezt a gondolatot egy konkrét zsákutcában, és azonnal leesett az átvitt értelmű jelentése, az megmaradt, és azt gondolom, később is fogom tudni használni. És aztán persze ezt is feldolgoztuk, átbeszéltük, visszajelzéseket kaptunk. A legtöbbet nekem ez segített, és talán ezen a területen tanultam a legtöbbet – és még van hova fejlődnöm: úgy hallgatni a másikat, hogy a fejemben közben ne az járjon, hogy én mit tudok hozzáfűzni a mondanivalójához, hanem tényleg értő figyelemmel, és megtanulni úgy kérdezni, hogy az őt még tovább vigye a saját kérdésén való gondolkodásban. Kaptunk visszajelzést arról, hogy mások milyen erősségeinket ismerik fel, vagy hogy mit látnak, mitől leszek képes valóban megvalósítani, amit elképzelek? Ezek hihetetlenül motiválóak és megerősítőek.

Volt még kreatív munka a rajzoláson kívül is, vasárnap pedig zárófeladatként egy papírlapon a gyakorlatba ültettük át, amin két napja dolgoztunk: konkrétan  beterveztük a napjainkba azokat a dolgokat, amiket szeretnénk elérni, vagy ami hiányzik ahhoz, hogy önmagunk legyünk, a saját teljes életünket éljük, a helyünkön legyünk. Összeírtuk, hogy milyen lehetőségeink vannak erre, honnan kaphatunk támogatást hozzá, milyen konkrét lépéseket kell tennünk. Erőt kaptunk ahhoz, hogy merjük felismerni a saját szükségleteinket, és – nem csak erre a néhány napra – előtérbe helyezni őket. Persze, visszaérkezünk a hétköznapokba és megint a gyerekek lesznek az elsők, és nincs is ezzel semmi baj. De most már képesek vagyunk a saját szemszögünkből nézni az életünkre, felismerni, hogy az a miénk, és mások – akár a férjünk, a gyerekeink – szükségleteit a magunké mellé rendelni, nem pedig a magunkét úgy-ahogy beszuszakolni a másokéval már megtömött napjainkba.

Dóra nem engedi el a kezünket, van folytatás, lesznek még feladataink, találkozunk is a jövőben. De ez a hétvége már így is olyan ajándék, amit tényleg minden anyának receptre írnék fel, ahogy a címben is írtam. Egy olyan körben lehettem három napig, ahol a végén mindenki úgy érzi, hogy kapott – pedig ehhez nyilvánvalóan mindenkinek adnia is kell, mégis többel távozunk, mint amivel odamentünk. Amiből leadtam, az a szorongás és az elvárásokban való hit, soha még semmi nem csökkentette ennyire a megfelelési kényszeremet. Olyan hely volt ez, ahol mindenki más és más gonddal küszködik, mégis mindenki érti a másikat. Az az igazi sisterhood jött létre, a női bajtársiasság, aminek olyan jó lenne meglennie a mindennapokban is. Élményeket, feltöltődést, felismeréseket, tapasztalásokat kaptam, és olyan új ismeretségeket, amikért mindig hálás leszek.