írta KecskesTimea | 2019.04.03. | Egyéb kategória
Egyszer láttam a jövőt. Egy lánycsapat képében, akik az uszodában, már edzés után a tükrök előtt törölgették, szárították egymás haját. Oldalról esett rájuk a téli, reggeli nap, és ez a súrolófény még jobban kihangsúlyozta, milyen üdék és hamvasak, halvány a bőrük, hosszú a hajuk, szépek és fiatalok. Teljesen elmélyednek abban, amit csinálnak, tárgyalják egymás frizuráját, tanácsokat adnak és segítenek: várj, majd itt hátul én megfésülöm, segítek megszárítani, ne maradjon vizes, tél van még. Nekem fiam van ennyi idős, és mosolyogva gondolok arra, ahogy a velem egykorú édesanyjuk reggel a lelkükre kötötte, hogy jól megszárítsd ám a hajad, nehogy nekem megfázz! És: sapka!
Gyönyörűek, és nemcsak mint látvány, hanem mint jelenség: gondtalanok, csevegnek, megértik egymást, beengedik egymást a másik intim szférájába. Olyan friss nőiesség járja át ezt a képet, hogy szinte belesajdul a szívem: valószínűleg fogalmuk sincs, mennyire jó nekik, milyen energia lengi körül őket. Emlékszem, hogy amikor láttam őket, rosszkedvem volt és szinte pofonvágott a köztünk lévő különbség: mennyivel idősebb vagyok náluk, a gyerekeim lehetnének, és szerintem soha nem éreztem azt, amit most rajtuk látok. Én is jártam uszodába, de sietve öltöztem egy sötét, hosszú folyosón lévő öltözőben, és ha lehetett, nem csevegtem, csak igyekeztem túlesni rajta. Nem élveztem ezeket a perceket. Most elnézem őket, amíg a saját hajamat kibontom – mintha én lennék, csak ők bátrabbak – és hiába van még hely a tükröknél, nem állok oda otrombán.
Tegnap reggel pedig láttam a saját jövőmet. Élénkzöld harisnyában, reppenő, térdig érő szoknyában, rövidre vágott ősz hajjal kanyarodott lendületesen az uszoda elé a biciklijével, odaköszönt valakinek, és ugyanolyan dinamikusan indult is befelé átöltözni és úszni egyet. Később, fürdőruhában-úszósapkában már csak találgatni tudtam, hogy melyikük is lehetett az, de elcsíptem egy beszélgetést arról, hogy ilyen gyönyörű napos reggeleken az embernek egyszerűen felvidul a szíve, és megtelik energiával. Pontosan ilyen akarok lenni. Színes harisnyában és szoknyában biciklizős, energiával megtelős, az életben örömet találós.
Most itt vagyok középen, egy olyan múltat látva, amilyen nekem sose volt, de látva egy olyan jövőt, amilyenem még lehet. Azt is látom, hogy ahhoz, hogy olyan jövőm legyen, amilyet szeretnék, először meg kell találnom magam a jelenben,és ezt kell úgy alakítanom, hogy oda vezessen, ahová érni akarok. Ez még egy nagy kérdőjel bennem, hogy pontosan milyen ez a köztes állapot, és ki vagyok én benne. Ki a nő, aki én vagyok, aki nem valakinek a valakije – férj felesége, gyermekek anyja, szülők lánya – hanem önmaga. Össze kell raknom sokféle képből, meg kell ismernem és meg kell szeretnem. Mert várja valahol harminc évvel később egy hosszú ősz hajú, bicikliző idős nő, akit már most szeretek.
írta KecskesTimea | 2019.03.25. | Egyéb kategória
Vezetéstechnikai tréninget kaptam karácsonyra. Először mondok ehhez az információhoz pár adatot: 18 éve van jogosítványom és nagyjából azóta vezetek is rendszeresen, városban, faluban, országúton, autópályán. Budapesten ritkán, de ha kell, elboldogulok ott is. Volt kisebb koccanásom, komolyabb balesetem szerencsére nem. Szerintem korrektül vezetek, szeretem is, semmi gond nincs vele, gyerekeket fuvarozok nap mint nap biztonsággal. Szóval ez a tréning nem azért kell, hogy aki láthatóan bizonytalanul vezet vagy tapasztalatlan, az gyakoroljon egy napot. Próbálta már a párom, próbálták más ismerősök is, és aki próbálta, az mind ajánlotta: hasznos, sokat lehet belőle tanulni az autóról, önmagunkról és helyzetekről is, olyasmiket lehet megtapasztalni biztonságos körülmények között, amik az országúton élesben begyakorolhatatlanok.
Egy kis Ford Fiestát vezetek most már tizenhárom éve, én az övé, ő az enyém, első szerelmei vagyunk mi egymásnak, ásó-kapa-nagyharang választhat el minket. Olyan megbízható kis autó, hogy most már biztos, hogy az utolsó percig a társam lesz, és komoly gyászt fog jelenteni, ha egyszer el kell majd búcsúznom tőle. Korából és jellegéből adódóan ő még nagyon kis egyszerű: se ABS, se ESP, ő még egy manuálisan kezelhető kislány (vagy mondjam, hogy idős hölgy? na nem!). De ez a lényeg, mindenkinek azzal kell gyakorolni, amit vezet.
Reggel 8:40-kor találkoztunk Tökölön. Az előzetes telefonos egyeztetésnél lelkemre kötötték, hogy kipihenten érkezzek – hát, ezt nem sikerült maradéktalanul teljesítenem, nagyon stresszeltem és rosszul aludtam előző éjszaka. Kaptunk kávét, teát, aztán kezdésnek a tréningcég vezetője, Gyula tartott elméleti bevezetést. Előre elmondta, hogy jegyzetelni úgyse fogunk tudni, túl sokfelé kellene figyelni. Igaza lett, egy betűt sem írtam, volt videó, ábrák, rajzok, mágneses kisautóval modellezett helyzetek, és persze hozzá sok és jól érthető magyarázat. Aztán kimentünk a pályára.
Kép forrása: http://www.vezetestechnika.eu/a-palya/
Én borzasztóan féltem. Nehéz megfogalmazni, mitől, hiszen magától a vezetéstől nem. Aztán ebédszünetben sikerült megfejtenünk egy másik résztvevő lánnyal, hogy óriási gát van bennünk azzal kapcsolatban, hogy olyan helyzeteket idézünk elő szándékosan és olyan manővereket teszünk az autóval, amit amúgy soha, hiszen a fejünkbe verték, hogy ve-szé-lyes. A félelmem kiderült az első feladatnál, ami egyáltalán nem volt bonyolult: 700 méteres pályán, különböző kanyarokon, íveken és egyenes szakaszokon át mehettünk a saját tempónkban, és nézték, hogy hogyan csináljuk. Az anyósülésre beült utasnak egy rádió, és Gyula és a másik oktató, Zsolt visszajelzéseit ott hallhattuk. Én főleg azt, hogy „a Fiesta jól csinálja, amit csinál, csak jöjjön bátrabban!”. Ez volt a jelszavam, hogy legyek bátrabb, és nagyon nehéz volt átlépni a határaimat.
Mi voltunk a Fiestával a legkisebb és legidősebb jármű, és az egyetlen a hét autós közül, ahol nem volt meg a fékezést segítő, stabilizáló elektronika. Tehát én voltam az utolsó a sorban a feladatoknál, és mindig kaptam kiegészítést, vagy volt, amikor teljesen máshogy kellett végrehajtanom a feladatot. Néhányszor azt éreztem, hogy a többieknek inkább az autó megismeréséről szól a tréning, arról, hogy megtapasztalják, mikor és hogyan avatkozik be az elektronika, nekem viszont ténylegesen vezetéssel kellett megoldanom ezeket a helyzeteket. Nehezebben is ment, és persze jóval kisebb sebességgel indultam neki az összes feladatnak.
A hétszáz méteres körök után átmentünk egy másik pályaszakaszra, ahol vészfékezést kellett gyakorolni. Itt már nagyon nehéz dolgom volt. Túl puhán fékeztem, nem sikerült igazi satuféket nyomnom, féltem tőle és nagyon rosszul éreztem magam. Az egyik körben Zsolt odajött, benézett az autóba, állítottunk az ülésen, hogy közelebb legyek a fékpedálhoz, és kinyomatta velem álló helyzetben. Itt éreztem meg, hogy amikor azt hiszem, hogy beletaposok, akkor még sokkal mélyebbre lehet nyomni a pedált. Visszahajtva a startpontra elgondolkodtam: tényleg végig akarom rettegni a napot, vagy felfogom végre, hogy ez egy hasznos dolog, az épülésemre szolgál, és meg tudom próbálni úgy végrehajtani a feladatot, ahogy kell? Előrenéztem, rákoncentráltam és mondtam magamban a teendőket: elindul – gyorsít – eléri az ötvenet – itt a bója, leugrik a gázról – satufék! És jött az első dicséret, végre egy igazi blokkolást produkáltam. Innentől átszakadt a gát és már sokkal jobban mentek a feladatok.
Fiesta ♥
A sávtartással, kanyargós pályán ideális ív tartásával kapcsolatos feladatok, vagy azok, amik az óvatosságról szóltak, ahol a megfelelő sebességet kell megérezni a biztonságos haladás érdekében, nem okoztak gondot. Ezekhez hozzá vagyok szokva, és az már az országúton kiderült, hogy inkább a biztonságra törekszem, nem vagyok az a vagánykodós vezető. Nekem inkább az okozott nehézséget, ahol hagyni kellett az autót csúszni, megtapasztalni a viselkedését, aztán pedig kezelni. Ahol fékcsikorgás van, erőteljes mozdulatok és határozott kormányzás. Mert ebéd után jött a fellocsolt műgyanta pálya, kanyarban. Itt modelleztük azt, amikor télen, síkos úton viszonylag nagy sebességgel mész be a balkanyarba, az autó csúszik, és te hiába kormányzod balra, amerre menni akarsz, ő csak csúszik tovább. Itt is ahhoz kellett vennem a bátorságot, hogy próbáljak gyorsabban behajtani a kanyarba, hadd csússzon meg – itt megteheti biztonsággal és én begyakorolhatom a kikormányzását. Végül sikerült itt is ötvennel bemenni, satufékezni, elengedni, kikormányozni. Aztán jött az, amikor ugyanebben a kanyarban akadályokat kellett kikerülni. Az újabb autók fékezés közben, csúszva is kormányozhatók maradnak – a Fiestánál ugrálni kell a pedálokról le és fel: satufék, elenged, kormányoz, satufék, elenged, kormányoz. Sistergett a víz a gumik alatt, de megcsináltam és a pályán maradtam.
Aztán jött az időmérő pálya: felvezető kör és a pálya begyakorlása után mindenkinek három kör időre. Nem verseny, csak annak a mérése, hogy mennyire tudunk egyenletes tempót tartani, vagy épp tudunk-e egy picit gyorsulni amiatt, hogy egyre jobban sikerül tartani az ideális ívet. Nekem sajnos ez kimaradt, kisautóm a bemelegítő körök után hibát jelzett, félreálltam egy kicsit pihenni vele. Az utolsó feladat, a kétszeres sávváltás gyakorlása már újra ment.
A tréning végén Gyula azt mondta: Ausztriában most kapnánk jogosítványt. Én meg eldöntöttem, hogy ha a nagyfiam megszerzi a jogsit, az első dolgunk lesz ide eljönni, mert ezek a dolgok nem maradhatnak ki. Nagy kár, hogy nem az alapképzés része egy ilyen tanfolyam, mert nemcsak konkrét vezetési ismeretekben, hanem önismeretben, helyzetfelismerésben, tudatosságban is sokat ad.
És borzasztóan elfáraszt. Arra is előre felkészítettek, hogy kalkuláljuk bele, hogy még haza is kell vezetni, az se baj, ha van velünk valaki, aki hazavisz. Én egyedül jöttem, de nem volt semmi gond a hazaúton, sőt, próbáltam figyelni magam, hogy változott-e valami, és úgy éreztem, jobban mérek fel távolságokat, sebességeket, nyugodtabban vezetek. Itthon viszont éppen csak bekaptam egy szendvicset, és zuhantam az ágyba. El se hinnétek, mennyit kivesz az emberből. De ha van egy szabad hétvégétek, mindenképpen ajánlom annak, aki autót vezet.
Legutóbbi hozzászólások