írta KecskesTimea | 2019.03.20. | Egyéb kategória
Sziasztok, Timi vagyok, hat és fél éve futó, három hónapja tiszta.
Talán túlzásnak tűnik így kezdeni, mégis így érzem, egy gyógyulófélben lévő futásfüggő vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, a futás csak a tünet volt, a függés inkább a megfelelési kényszernek szólt: mérni, összehasonlítani, versenyezni, fogyni, próbálni fejlődni. Lehet ezt vidáman és örömmel is, és lehet ezt úgy is, hogy szinte az élettől is elmegy a kedved közben.
Három fiam van, a legkisebb nemrég múlt hétéves. Az ő születése után úgy döntöttem, hogy mivel most már több gyerek nem lesz, a testem adott, itt az ideje kihozni belőle a legjobbat. Mindig is utáltam futni, viszont egyre több ismerősöm belekezdett, olvastam a beszámolóikat, és szöget ütött a fejembe, hogy ha ők ennyire szeretik, akkor biztosan van benne valami jó. Mivel három gyerek mellől – akkor egy kilencéves, egy két és fél és egy csecsemő – egy kis faluban nem volt könnyű mozgáslehetőséget találni, nekem olyan kellett, ami bárhol elérhető, hát megpróbáltam én is a futást. Azzal, hogy adok magamnak egy hónapot, ha megszeretem, folytatom, ha nem, hát nem. Egyhavi mindennapos kocogás után rutinná vált és nagy szükségem is lett rá, akkor még húsz perceket jelentett esténként. Aztán elértem az első három kilométert. Az első ötöt. Facebookon futós oldalakat kezdtem követni, és jelentkeztem pár futós csoportba is. Láttam, hogy mások miket csinálnak, lelkes voltam és én is akartam. Azért versenyekre még nem mertem nevezni, az első előtt szükségem volt annak bizonyságára, hogy biztosan megy a táv. Amikor ment, az első eseményem egy igazából versenynek nem nevezhető, de már időmérős, díjazott Szigetfutás volt, a díjam egy banán. Jött a hét kilométeres kaposmérői verseny, aztán az eufória: az első Vivicitta tíz kilométere. Onnantól mertem nagyot álmodni: az első futóévfordulómon lefutottam a félmaratoni távot itthon, és neveztem a néhány hónappal későbbi első félmaratoni versenyemre. Amikor az is megvolt, akkor a majd’ egy évvel későbbi maratonra. Máig életem legnagyobb teljesítményének tartom – nem is magát a maratont, hanem azt, hogy azt a negyven hetes edzéstervet kitartóan végigicsináltam, esőben, hóban, szélben, fagyban, sötétben is lefutottam az akkor már egyre nagyobb távokat. A maraton után még három évig tudtam tartani azt a formámat és azt a futásmennyiséget, hogy minden plusz rákészülés nélkül készen álljak újra a távra.
Vértes Terep Maraton
Közben belekóstoltam a terepfutásba és a terepversenyekbe, elkezdtem futva teljesíteni az Országos Kék Túrát, futottam a Baradla-barlangban, az ország tetején, erdőben, hóban, sárban, futottam félmaratont terepen bőrig ázva, és még mindig élveztem. A terepfutás lett a szívem csücske. Túrázni, erdőt járni mindig is szerettem, és ez egy pluszt adott hozzá. Az edzésként futott terepfutásokon sohasem siettem. Tudom, aki gyalogol, azt gondolja, hogy a futó csak elfut a természet szépségei mellett, de valójában nem látja őket. Biztosan sokan vannak, akik így futnak, de hiszem, hogy rájuk is más hatással van a természetben futás, mint a városi. Más a levegő, a hangok vagy épp a csend, jobban érzékeli az ember az időjárást is. Én futóként is megálltam, hogy felmenjek egy kilátóba vagy kortyoljak egy forrásból, észrevettem a virágokat, megnéztem a naplementét, és azóta sem érzem úgy, hogy elmentem volna valami fontos mellett.
Naszály Trail
Mégis, valahol valami eltört bennem. Talán akkor, amikor kipróbáltam az edzővel futást, és nem vált be igazán. Nem az edző hibája, nem passzoltunk, de azóta sem mertem mást keresni. Vagy akkor, amikor elvégeztem egy fitness képzést, ami lelkileg egyáltalán nem volt rám jó hatással. Mindig is bennem volt a megfelelési kényszer, de ott – három gyerek és akkor egy multinál végzett, bőségesen teljes munkaidős munka mellett is – nagyon el akartam érni a huszonéves lányok szintjét. Kaptam egy bántó megjegyzést a vizsgán, nem voltam boldog az oklevéllel a kezemben, csak annak örültem, hogy túl vagyok rajta.
Eleve kevesebb futás fért az időmbe azokban a hónapokban, de alig vártam, hogy mehessek újra, a vizsga után egy hónappal jött a következő terepmaraton, és én reszkettem a rajtban. Számomra ezeknek a versenyeknek nincs tétje, sosem voltam az élvonal közelében sem, a szintidőt viszont mindig gond nélkül hoztam. Ennek ellenére iszonyatos teherként, stresszforrásként éltem meg a rajtot, azóta sem értem, hogy miért. Az az év más területen is nehéz volt, akkor vesztettük el apósomat, később a munkahelyemet, új munka, a képzés… Ez a maraton az, amire úgy emlékszem, hogy végigfutottam, örültem, jó volt, de a rajt kínját nem kívánom futónak. Amikor mindenki más vidám, pörög, örül a találkozásoknak, pacsizik és mosolyog, én meg azt érzem, hogy jaj, legyünk már ezen túl, az erdőben már minden jó lesz…
Havas edzés Vérteskozmán
Aztán egyre kevesebb kedvem volt versenyekre menni. Nem vonzott már. Elkezdett zavarni, hogy akiket magam körül látok, mind hozzák az egyre javuló eredményeket, én meg sosem fogok ötperces tempóban futni (hatban is alig). Vagy lefogynak, én meg valamiért mindig ezzel a két-három, fel-le vándorló kilóval küzdök. Akkor is, amikor keresztedzem, akkor is, amikor változtatok az étkezésemen. De még küzdöttem. Mert akkor már egyre inkább küzdelem lett a futás. Régebben több volt a flow, könnyebben megtaláltam a szépet bármilyen napszakban, időjárásban. Persze most az időt is nehezebb volt megtalálni. Mióta futni kezdtem, eltelt öt-hat év, kialakult az a napirendünk, hogy én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, hogy háromnegyed hétkor elindulhassunk az iskolába, fél nyolcra odaérjünk, én nyolcra be a munkahelyre, fél hatnál előbb nem értünk haza, és akkor még előttünk az este. Mikor fussak…? Kitaláltam, hogy hetente háromszor felkelek négykor, ötig futok, és akkor kezdődhet a kialakult rutin. Egy hónapig ment, és még élveztem is. Aztán megállított egy betegség. Egy hónap kényszerszünet, amíg vizsgálták, hogy mégis milyen eredetű lehet, szerencsére azt állapították meg, hogy megmaradok, „csak” a stressz, vegyek vissza. Hónapok közös töprengése (a párommal) vezetett oda – és a tünet közben nem múlt el – hogy az a terület, ahol vissza tudok venni, a munka lesz. Közben újra futogattam, de nagyon elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy a munka csökkentése lelki értelemben kevés lesz. Meg kell találnom magamat. Rá kell jönnöm, hogy minek is akarok megfelelni. Akarok futni? Hogyan akarok futni? Akarok versenyezni? Kell nekem, hogy mérjem a futásaimat, tudjak minden kilométerről, részeredményről és tempóadatról, és ostorozzam magam, hogy megint lassú vagyok? Biztos, hogy futó vagyok, ez illik az alkatomhoz, az életmódomhoz, a testfelépítésemhez? Jó az nekem, hogy folyton mások eredményeihez hasonlítgatom magam? És ahhoz, hogy jó legyen, vajon a „másoktól” kell-e megszabadulnom, vagy a hasonlítgatástól?
Hát ezeken gondolkodom most. December óta nem futottam, és mostanában kezd megint viszketni a talpam. Úszom, túrázom, gerinctornát végzek, és azt tervezem, hogy a gyerek edzése alatt majd elmegyek futni. Óra és telefon nélkül, és nem írom meg senkinek, hogy hány kilométert tettem meg milyen tempóban. Beszívom a levegőt és kifújom, és egyik lábamat a másik elé teszem majd, ahogy régen. És akkor talán visszatalálok a futás élvezetéhez.
Egy tavaly nyári boldog pillanat, bőrig ázva egy hajnali záportól
írta KecskesTimea | 2019.03.15. | Egyéb kategória
Ezeket a mondatokat még augusztus huszadikán írtam arról, hogy mit szeretek én ebben az országban. Mit is lehet szeretni benne a maga jellegzetes, kicsit reménytelen állapotában. Március közepe táján átolvastam: nem változott, amit akkor éreztem. Legyen most belőle blogbejegyzés.
A turistautakat, a hegyeket és dombokat, hogy nem lehet elveszni, mert néhány óra járásra mindenhol lakott területre bukkansz.
Hogy nincsenek megmászhatatlan hegyek és extrém természeti képződmények, mégis van épp elég látványosság és elég hegy-völgy ahhoz, hogy fáradjon a láb.
A kék kutakat a falvakban, a kanyargós utakat.
Azt, hogy még mindig van magyaros vendégszeretet és vendéglátás.
A szőlőtermő vidékeket, a bort és persze a pálinkát. Azt, hogy mindenki tudja, hogy a kopott címkés fél literes palackban és a fagyisdobozban valójában házipálinka és pörkölt van.
A vonatfülkében spontán kialakuló beszélgetéseket.
Azt, hogy falun mindenki köszön mindenkinek, és két perc alatt csuda történeteket hallasz, ha szóba elegyedsz a nénikkel, bácsikkal.
A déli harangszót.
A tejfölt, a túró rudit, a főzelékeket, a rakott krumplit. Az új kenyeret, meg a régit, pirítósnak vagy bundás kenyérnek.
Presser Gábort, Kiss Tibit, a Parno Grasztot, a népi táncokat és a gyönyörű ruhákat.
Hogy megterem a füge és a szelídgesztenye, ide jön haza a gólya és a fecske, és ide jön telelni a fenyőrigó.
A naplementét és a napfelkeltét.
Radnótit és Arany Jánost, de Szabó T. Annát és Lackfi Jánost is.
A várakat és a kastélyokat.
A sportolóinkat! Hugh Grant mondta a Love Actuallyben, hogy övék David Beckham bal lába. Hát a miénk meg Lubics Szilvi mindkét lába 
🙂
És lehetne sorolni, hogy mi mindent nem. De ez most nem az a pillanat.
Ha már Radnótit említettem, csak azt kívánom ennek az országnak, amit ő:
„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.”
írta KecskesTimea | 2019.03.08. | Egyéb kategória
You know, sometimes all you need is twenty seconds of insane courage. Just literally twenty seconds of just embarrassing bravery. And I promise you, something great will come of it.
A fenti idézet Benjamin Mee-től származik, a We bought a zoo (magyarul Az igazi kaland) című filmből és könyvből. Irodalmi igény nélküli saját fordításban:
„Tudod, néha semmi másra nincs szükséged, mint húsz másodperc őrületes bátorságra. Szó szerint csak húsz másodperc elképesztő bátorság, és ígérem neked, valami csodálatos fog kisülni belőle.”
Benjamin Mee – a filmben Matt Damon alakítja – akkor mondja ezt a kamasz fiának, amikor végre egyszer sikerül pár percet kettesben beszélniük úgy, hogy az nem veszekedés. Egy lányról kérdezi, akivel közel kerültek egymáshoz, de aztán mégse. Pedig tetszett neki. Ezzek a két mondattal javasolja Benjamin a fiának, hogy keresse csak meg újra a lányt. Nem mondja így direkt, csak átadja neki ezt a bölcsességet. A film végén még egyszer előjön a dolog: ő is így ismerte meg a feleségét, és a gyerekeknek azzal a felütéssel meséli el ezt, hogy ennek a húsz másodpercnek köszönhető az ő életük is.
Én most ehhez a bejegyzéshez gyűjtöttem össze húsz másodperc bátorságot. (Gyorsan el kell jutnom a lényegig, mert lejár.) Akartam írni valami nőnapit, valami nőségeset, nektek, magunknak. Nem harcos feministát (bár nagyon sokat jár az eszemben a testépítő életmódblogger, aki harminc napra vállalta az anyaszerepet (?) otthon, projektként, és nők halmozzák el dicséretekkel, hogy milyen remekül helytáll. Helló, nők, ti mikor hallottátok ezt utoljára azért, amit mindennap csináltok, nem harminc napig…?) és nem is a férfiaknak akarok üzenni, mert szerintem nincs olyan, hogy „férfiak”. Nincs általános férfi, ahogy általános nő sem, hanem az van, akivel élsz, akivel felnőttél, akit nevelsz, és a tágabb kör. Az apád, a férjed, a fiad. A volt pasid, a barátod, a tanárod, az edződ, a gyereked tanára, a buszsofőr, szóval a többiek, akikkel felületesebb kapcsolatba kerülsz. Mit csinálnál, ha vennéd a húsz másodperc bátorságot? Mit mondanál nekik? Mi az, amire mindig is vágytál, vagy mindig megfordult a fejedben? Mi az, ami azzal kezdődik velük kapcsolatban, hogy „bárcsak”? Vagy magaddal kapcsolatban, de sose merted megmondani nekik?
Húsz másodperc. Mérem, most indul.
Mondd meg annak a fiúnak, hogy mindig is tetszett.
Mondd meg a fiadnak, hogy csodálatos gyerek, akkor is, ha a napok rohanásában zsörtölődést hall többet.
Mondd meg apukádnak, hogy annyira szeretnél vele nyíltan és bátran beszélgetni.
Kérdezd meg azt a bácsit, hogy hozhatsz-e neki mindennap egy kis kaját, nem sértődik-e meg?
Mondd meg a párodnak, amit mindig magadba fojtasz. Csak kedvesen, csak nyíltan.
Le is írhatod, ha nehéz megszólalni. Szórd tele a világot húsz másodperces üzenetekkel.
Vagy vedd a bátorságot, és jelentkezz be arra a tanfolyamra, foglald le azt az utazást, hívd fel azt az embert, akivel olyan régen beszéltél, és már olyan régen megbántad. Néhány kattintás. Húsz másodperc.
Benjamin Mee döntött, bement a kávézóba, és azt mondta a lánynak, akit akkor látott életében először: miért beszélne egyáltalán egy olyan elképesztő nő, mint te, egy ilyen pasival, mint én? A lány pedig azt válaszolta: miért ne?
írta KecskesTimea | 2019.02.26. | Egyéb kategória
Megjelent ma egy cikk a WMN-en. Valószínűleg nem túl elegáns egy blogot rögtön egy külső cikkel kezdeni – esetemben ennek az az oka, hogy ez volt az utolsó lökés, hogy végre belevágjak az írásba.
Illetve nem is az írásba, hanem konkrétan ebbe a blogba, hiszen írtam én már éveken át egy másikat. Azt is egyboszorkának hívták, csak más platformon volt – meg is van, és hatalmas nosztalgiát jelent visszaolvasgatni azokat a régi bejegyzéseket. Öt éve maradt abba, amikor a gyerekekkel töltött hosszú évek után újra dolgozni kezdtem. Mármint tudjátok, bejárni egy munkahelyre és minden, ami ehhez tartozik. Nem fért bele a blogolás.
Az élet úgy hozta, hogy most, 40 felé közeledve és már három iskolással újra itthon töltök valamennyi időt. Ez az idő szolgálja azt, hogy megtaláljam az igazi önmagam és a valódi hivatásomat. Azt, ami nem csak pénzkereső munka, hanem hozzátesz a világhoz is valamennyit.
Akkor most bemutatkozom
Aki még nem ismer – helló sziasztok, Timi vagyok, tudjátok, akinek három fia van, egy kertje meg egy kutyája. Emellett is még egy csomó dolog van az életemben, amit nem szeretnék és nem is tudok rangsorolni. Tehát nem rang-, csak felsorolásszerűen: mozgás – változik, hogy mikor mi, de ami régóta megvan és kitart, az a túrázás. Erről van egy külön blogom, ezzel az apró technikai részlettel is kezdek majd valamit. Hosszabb túrák egyedül, rövidebbek gyerekkel, teljesítménytúrák, kéktúra, kirándulásötletek, mindezekkel találkozhattok majd a blogon.
Olvasás – falom a könyveket, egyiket a másik után. Ez óvodás korom óta így van. Nincs olyan, hogy éppen ne olvasnék valamit, de két éve nagyon erősen hatott rám a Nincs időm olvasni kihívás is. Ennek hatására jobbnál jobb új könyvekkel ismerkedtem meg, ezekről szóló beszámolókat, ajánlókat is olvashattok majd itt. Van egy kamaszom és két kisiskolásom, belőlük olvasó embert – meg egyáltalán embert, lehetőleg jót – nevelni, ez is nagyon fontos.
Természetesen a család – ahogy a blog címéből is kiderül, három fiam van. Ez már önmagában fémjelez egy szép és nem egyszerű életmódot. A jogaikat – különösen a kamaszét – tiszteletben tartva róluk konkrétan nem fogok írni, de olyan témákról, amik érintenek minket, igen. Ezekből pedig nem kevés akad. A családhoz tartozik még Bátor kutya, a fekete öregúr labrador, igen, valójában összesen öt fiúval élek. Jó nekem!
Az írás és én
Az írás mindig is fontos volt az életemben. Gyerekként összefűzött vonalas füzetekbe írtam egy regényt, naplót mindig is, blogom volt vagy öt különböző témákban, majd összevonva. Néha azt érzem, egyszerűen szétrobban a fejem, ha nem írom le a feszítő gondolatokat. Szebbnél szebb naplókat használok és kifejezetten figyelek rá, hogy kézzel is írjak. Néhány hete pedig újra felmerült bennem az igény arra, hogy mások is olvassanak. Jöhet az építő kritika, nem mondom, hogy nem félek, de a fejlődés többet számít.
És hogy miért a WMN cikk az adta utolsó lökést ehhez? Egy ideje növekvő szerepet játszik az életünkben a törekvés, hogy úgy alakítsuk a napjainkat, ahogy a környezetünknek is a legjobb. Sokat olvasok és tanulok erről a nagyon szerteágazó témáról, a kulcsot egyelőre a minimalista és ezzel összefüggésben hulladékmentes életmódban látom. Elindultunk ezen az úton, kis lépéseket teszünk, még sok van előttünk. Itt olvashattok a múlt hétvégi akciónkról, a következőkről pedig már én számolok majd be.
Oké, az első lépést megtettem, a többi rajtatok áll!
Legutóbbi hozzászólások