A motiváló könyvek hónapja

A Nincs időm olvasni kihívásban márciusban a hónap témája: az inspiráló könyv. Elég tágan értelmezhető téma, hiszen egyéni, hogy kit mi inspirál. Lehet az egy életrajz vagy önéletrajz, egy pszichológiai vagy filozófiai mű, egy önfejlesztő könyv, de egy motiváló jellegű regény is akár. Én mindig választok a témában és azon kívül is könyveket a könyvtárban vagy az itthoni polcról, és aztán a hangulatomnak megfelelően veszem sorra őket. Ebben a hónapban sikerült befejeznem több korábban elkezdett és valamiért félretett könyvet is, ezekkel együtt jó sokat olvastam. Vegyük szép sorjában:

Az első Mia March: A Meryl Streep filmklub című műve volt. Ha úgy vesszük, motivált ez is arra, hogy felírjak magamnak megnézésre néhány filmet, de én inkább a könnyed, szórakoztató kategóriába tenném. Februárról csúszott át, március legelején fejeztem be. A sztori röviden, spoiler nélkül: három fiatal nő – két testvér és az unokatestvérük – sok év után újra találkoznak a nagynénjüknél. Mostanra mind túl vannak életük első traumáin és döntési pontjain, és a nagynéni kedvenc Meryl Streep filmjeiből kiindulva beszélik át ezeket, vagy gondolkodnak el rajtuk, és velük az olvasó is. Romantika, tengerpart, cukrászda, filmek, kedves kis könyv az egyszer olvasós kategóriából. 0331-4.jpg

Következőnek W. Bruce Cameron: Egy kutya hazatér című könyvét választottam, mert mindenképp meg akartam nézni a filmet és még előtte elolvasni a könyvet, mindkettő elég gyorsan sikerült. Én szerettem őket, és tetszett, ahogy az író a kutya szemszögébe helyezkedik. Persze nem tudjuk, hogyan gondolkodna valójában egy kutya, de én úgy éreztem, sikerült visszaadnia, és a saját kutyámról is többet tudtam meg általa. Bár a filmben kicsit fura volt a kutya hangját adó női szinkron, azért sikerült azt is megszokni. A történet értelmezhető egy kicsit modernebb Lassie hazatér remake-nek is, de ez számomra nem vont le az értékéből.
Ezután jött Matt Haig írása: Miért érdemes életben maradni? Ezzel a nagyon kemény könyvvel csaptam bele a motivációs témába. Matt Haig 24 évesen, mélyen depressziósan konkrétan a szakadék széléről jött vissza, és úgy ír a depresszióról, hogy szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy jobban megértse. Én messze vagyok az ő állapotától, de rengeteg részletben magamra ismertem, és azt éreztem, úristen, végre valaki megfogalmazza, hogy mit érzek! Nagyon mélyre vitt, és alig vártam, hogy húzzon már ki a gödörből, ahogy magát kihúzta. Végülis nem mond többet annál, ami a racionális eszünkkel mind tudunk: hogy a családért, a barátokért, azokért, akik szeretnek, érdemes életben maradni. Ehhez persze el kell hinnünk, hogy szeretnek, hogy szerethetők vagyunk. Sokunknak van ezzel még dolgunk, én is rengeteget jegyzeteltem ebből a könyvből.

0331-3.jpg
Könnyítésként jött az Artemis, Andy Weir könyve. Már januárban elkezdtem, de félretettem, valahogy nem akart beindulni. Andy Weir A marsi (The Martian, magyarul Mentőexpedíció címen is megjelent) írója, második könyvében a valódi science fiction szellemében azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lenne, ha lenne egy város a Holdon, hogyan lehetne ezt egyáltalán megoldani, hogyan működne az élet, milyen körülményekkel és veszélyekkel. Természetesen kell hozzá cselekmény is, amit a minden zűrbe belekeveredő csempész főhősnő, Jazz garantál, aki történetünk idején a szokásosnál cseppet nagyobb galibába kerül. Üdítő pihenő volt két motivációs könyv között.
Az Artemis után ugyanis Ryan Holiday: Az akadály maga az út című bestsellerét vettem elő, ez volt a második a motivációs témában, és egészen lenyűgöző könyv. A könyvtárból jutottam hozzá, de be fogom szerezni, mert újra és újra el kell olvasni. Modern sztoikus filozófia Marcus Aurelius alapján, annyira motivált, hogy később kivettem a könyvtárból Marcus Aurelius Elmélkedéseit is. Segíthet, ha az életedben, munkádban, tulajdonképpen bármilyen területen falakba ütközöl, ráadásul az író levelezőlistát működtet és a neten hatalmas könyvajánló-listája van… veszélyes rákeresni!

Várt még rám két vaskos regény, az egyik Anthony Capella: Vendéglő a Vezúvnál. Vastag és szép történet, többről szól, mint amire számítottam. Azt hittem ugyanis, hogy romantikus gasztroregény. Tény, hogy van benne mindegyik: szerelem és sok finom olasz étel is, de mindez a második világháborús Nápolyba helyezve, valós alapokra – az utószóban ír is ezekről. Megríkat, megmosolyogtat, újra felébreszti a vágyat Olaszország iránt, majd a vége felé egy csavarral megdöbbent. Igazi belemerülős regény. Utána muszáj volt folytatni ugyanennek az írónak A kávék költője című könyvével, amit szintén szerettem, bár a Vendéglőt jobban. Itt a gasztro szálat a kávé jelenti, és a helyszín a századfordulós London, egzotikus kitérőkkel Afrikába és Dél-Amerikába. Több benne az erotika, mint amennyit a kor alapján feltételeztem volna, viszont izgalmasan beleszövi a női választójogi mozgalmak történetét is.0331-1.jpg

Emellett, ahogy azt már tudjátok, a Digitális detoxot is kiolvastam, ami tökéletesen passzol a motivációs témához, de elég egyedi abban a tekintetben, hogy harminc napig mindennap egy kicsit kell olvasni belőle. Itt és itt írtam róla.

A hónap könyve a kihívásban Michelle Obama: Így lettem című önéletrajzi műve volt. Abszolút nevezhető motivációsnak ez is, csakhogy A kávék költője miatt annyira megcsúsztam az olvasásával, hogy most nagyjából a felénél tartok, így majd csak a jövő hónapban fogok tudni beszámolni róla. Máris van okotok követni, és elolvasni az áprilisi könyves beszámolómat is.

Digitális detox – kihívás vége

Néhány napja befejeztem a Digitális detox könyvet, végigcsináltam a 30 napos feladatsort. Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt. Hogy milyen hatással volt rám?

0328.jpg

  • Nagytakarítást és rendrakást végeztem a telefonomon, alaposan mérlegelt szempontok szerint csoportokba sorolva az alkalmazásokat, eldöntöttem, hogy mi az, amire tényleg szükségem van, ami megkönnyíti az életemet, és mi az, ami valójában csak időrabló. A maradékot gondosan mappáztam és hátrébb tettem.

  • A legtöbb alkalmazás esetében letiltottam az értesítéseket. Így kizárólag akkor ellenőrzöm az e-mailjeimet vagy az Instagram üzeneteket, amikor én döntök így, és nem akkor, amikor üres perceket töltenék ki az értesítések megnézésével.

  • Letöltöttem egy alkalmazást – bármilyen visszásan is hangzik, a könyv maga javasol olyan alkalmazásokat, amik csökkentik a telefonhasználatot – ami méri a telefonnal töltött időmet, az egyes alkalmazásokban töltött időmet, naponta kétszer még a hangulatomra is rákérdez, és statisztikákat készít az adatokból.

  • Kaptam segítséget és ötleteket a könyvből arra, hogy hogyan figyeljek arra tudatosan, hogy a klasszikus telefonpörgetős perceket (sorban állás, várakozás főzés közben) másra fordítsam.

  • Tudatosítottam, hogy mi a fontos nekem valójában. Nem a telefonom.

  • Megismertem az okostelefonok és különösen a közösségimédia-alkalmazások függőséget okozó felépítését, és megszüntettem az ezzel kapcsolatos önvádat magamban. 

  • Tartottam teljesen kütyümentes napot: se telefon (kikapcsolva!) se laptop, se internet, se filmnézés. Tudatosodott, hogy mennyire függenek már a mindennapjaink az internettől: találkozók megbeszélése, zenehallgatás, egy recept megkeresése vagy tulajdonképpen bármilyen információ megkeresése hozzá köt. Erre a napra bizony rendesen fel kellett készülni: tudnom kellett, hova akarok menni, hogy találok oda, mit akarok csinálni, ahhoz kell-e valami infó a netről, mit akarok főzni? És a meglepetés: a 24 óra letelte után nem hiányzott! Nem akartam azonnal net elé ülni, sőt, a telefont csak másnap reggel kapcsoltam be.

  • Valóban hasznos eszközként tudom használni a telefont, fényképezek vele, navigációt használok, rádiót hallgatok, de le tudom tenni a kezemből és nem ragadok bele a képernyő vonzásába.

A 30 nap alatt végig jegyzeteltem az egyes feladatokat és a saját megoldásaimat, válaszaimat a naplómba, így ráadásul az írás gyógyító hatásával és egyúttal egy általam szeretett tevékenységgel is összekötöttem a leszokást. Előfordult közben, hogy otthon felejtettem a telefonomat, és hirtelen telefonon akartam hazaszólni, hogy tudjanak róla, hogy nem vagyok elérhető. Vicces volt, de aztán észbe kaptam, és sikerült Waze nélkül megtalálnom az aznapi úticélomat, nagyjából emlékeznem a bevásárlólistámra, és egyáltalán, megtapasztalni, hogy élesben is működik nélküle az élet. Akik végigcsinálták a kihívást, azok között vannak, akik butatelefonra váltanak utána, vagy megtartják sim kártya nélkül az okostelefont csak  az alkalmazások használatához, és nem tartják mindig magukkal. Én nem tervezem ezt, de most már úgy érzem, simán menne.

0328-1.jpg

Az utolsó napokban reméltem, hogy a könyv végén még kapok néhány tanácsot és ötletet, mert úgy éreztem, azért ez még nem egy rögzült szokásrendszer, hanem egy nagy tudatosságot igénylő és egyelőre bizonytalan lábakon álló valami – talán kísérlet. Hálás vagyok a könyv írójának, amiért ő sem azt várta el a végén, hogy innentől mindenki csak ezt csinálja tovább, amit eddig, és minden remek lesz. Ad tippeket, ahogy szerettem volna, és kevésbé szigorú nálam, megengedi, hogy időnként lazuljak, és üveges tekintettel bámuljam a képernyőt. Mindezek után a függelékben pedig meditációs appokat és könyveket ajánl a kitartás segítéséhez. 

Kinek ajánlom a könyvet:

  • aki egyszer is nézett fel a telefonjából a gyerekére úgy, hogy rájött, nem is fogta fel, amit a gyerek az elmúlt percben mondott
  • aki automatikusan viszi magával a vécére vagy kapja elő sorban állásnál a telefont, hogy kitöltse azt a két percet is, és ez zavarja
  • aki szeretne tudatosabb lenni, több könyvet olvasni, újra meghallani a saját gondolatait
  • akinek fáj a hüvelykujja az okostelefontól (nekem a bal mutatóujjam fáj)
  • akinek este az utolsó, reggel az első tevékenysége a telefonra nézés, és ezen változtatni akar
  • és aki mindehhez használható, gyakorlatias tanácsokat szeretne kapni, és könnyed, jó stílusú biztatást mellé.

A digitális detoxról szóló előző írásomat itt olvashatod.

Olvasmánylisták – te hogyan vezeted?

Ehhez a poszthoz az inspirációt PuPilla blogja adta, bár én már a Tíz kicsi könyv blogon láttam, utóbbinak vagyok rendszeres követője. Olvasni szeretek, listafüggő vagyok, könnyen jött a döntés, hogy én is megmutatom könyvlistáim kicsit talán átláthatatlan rendszerét.

Először is, évek óta amint bármit elolvasok magamnak, máris írom a helyes kis pillangós Bomo Art noteszembe, csak egy egyszerű listába, amit egyedül az évszám tör meg, azaz évente kezdek új listát. Innen tudom könnyen megkeresni, hogy hány könyvet olvastam abban az évben, és hónapokra is tudom bontani, mert a lista tartalmazza a könyv sorszámát, az írót, a címet és a dátumot, amikor befejeztem. Azért hangsúlyoztam ki, hogy ez a magamnak olvasott könyvekről szól, mert a gyerekeknek olvasott könyveket az idei évig nem listáztam. Nem éreztem azokat a saját olvasmányélményeimnek, a listámba tartozóknak. Pedig én olvasom őket, és ahogy egyre nagyobbak a gyerekek, egyre inkább jelentenek valódi élményt nekem is a könyveik. Volt erről egy érdekes beszélgetés a Nincs időm olvasni khívás facebook csoportjában, annak hatására kezdtem el idén egy külön listában írni a gyerekkönyveket is, mellettük megjelölve, hogy melyik gyereknek olvastam. Valamint valamikor a tavalyi év második felében feltámadt bennem az igény, hogy mindennap olvassak verseket is, és minden hónapban hozzak egy még ismeretlen verseskötetet a könyvtárból. Talán már említettem valahol azt a szép szokásunkat, ami adventben alakult ki, hogy a gyerekeknek minden reggel gyertyafény mellett olvasok verseket a reggeli mellé – ezeket a köteteket a saját verseimmel közös listába írom, Verseskötetek 2019 cím alatt. Így van egymás mellett három különböző könyvlista ettől az évtől a pillangós könyvecskében.

0326-004.jpg

Emellett nagyon tetszett már régebben is a Bullet Journal koncepciója. Én nem használom hagyományos határidőnapló-funkcióban, csak a listáimat teszem vizuálissá benne. Itt már nem szerepelnek adatok, csak író és cím, egy rajzolt könyvespolc formájában. Felül az évszám, és mivel 2018 másfél polcot töltött meg, 2019 a polc közepén kezdődik. A könyvek közötti kis rajzos elválasztók a hónapokat is elválasztják egymástól.

0326.jpg

Van olyan listám is, ahol egyszer szépen lerajzoltam, milyen könyveket szeretnék a jövőben kiolvasni, és ha megvolt, kiszínezem. De ez a lista nem vezethető igazán precízen, mert a jövő olvasás tekintetében annyira rugalmasan alakul, hogy sokszor nem ezt a listát követem. Azért néha visszatérek hozzá, megörülök, hogy egyes itt szereplő könyveket kiolvastam azóta, és jöhet a színes ceruza.

0326-003.jpg

Tavaly jelent meg a NIOK kihívás alapítójának, Szabados Áginak az olvasónaplója, Nincs Van időm olvasni címmel. Reméltem, hogy valaki meglep vele karácsonyra, de inkább sok minden mással leptek meg, úgyhogy az első könyvesbolti látogatásom alkalmával beszereztem magamnak. Azóta precízen vezetem és tényleg szeretem, nagyon praktikus, és abban is segít, hogy egy kicsit gondolkodjak a könyvről, lezárjam az olvasásélményt. Van hely az idézeteknek is, amiket érdemesnek tartok kiírni magamnak, na és mindenki kedvence a napló hátuljában található olvasásmérő.

kollazs.jpg

Emellett még Google Keepet használok az elolvasandó/beszerzendő könyvek listázására, aminek az az előnye, hogy mindig nálam van a telefonomban. Ha egy jó ajánlót olvasok, már írom is fel a végtelen lista aljára, vagy ha a könyvesboltban nézelődöm, visszafogom magam és nem vásárolok ész nélkül, hanem a címek, amik megfogtak, a listára kerülnek, és a könyvtárban ez alapján keresgélek később. A lista pipálható, és az alján áthúzott betűkkel ott maradnak azok a listaelemek is, amiket már beszereztem. Ez a lista csak a beszerzendő könyveket tartalmazza, ami átfedést mutat az elolvasandókkal, de nem egyenlő vele. Itt nem jelzem, hogy el is olvastam-e a megszerzett könyvet… azt a könyvespolcon vagy az éjjeliszekrényen látom, meg az olvasójegyemen, amikor ráébredek, hogy vissza kéne vinni a könyveket, de még nem sikerült mindet kiolvasni. Mert persze mindig „csak még egyet” hozok a könyvtárból, de valahogy a végső mennyiség mindig annyi, amit lehetetlen hosszabbítás nélkül teljesíteni.

0326-4.jpg

A moly.hu nekem mindig átláthatalan volt, a Goodreadsen regisztráltam, de aztán rájöttem, hogy valahogy az online platformok nekem nem működnek erre a célra. És akkor ahogy ehhez a cikkhez olvastam, hogy mások hogyan csinálják, rátaláltam egy újabb, szuper módszerre: a Book Riot exceles megoldására. Biztos, hogy ki fogom próbálni, mert ez ráadásul grafikonokat is szerkeszt a listázott könyvek adataiból. És melyik hozzám hasonló megszállott ne szeretné ezeket böngészni?

Ti hogy vagytok ezzel, listázzátok a könyveiteket? 

Harry Potter – rajongás az én koromban? Hát persze!

Annyira szeretem ezt a történetet mesélni! Könyves témában, ha felmerült a kérdés, ki hogyan került Harry Potter közelébe, már leírtam itt-ott, de szerintem sosem unom meg.

Amikor 1999-ben Magyarországon megjelent az első kötet, engem egyáltalán nem érintett meg, nem is az én korosztályomnak szólt, meg különben is, egyszerűen túl nagy volt körülötte a hype, és az ilyesmi engem eleve taszít. Már csak dacból sem olvasom el. 

Aztán amikor megjelent az első film, egy baráti társasággal elmentem megnézni. Úgy, hogy nem olvastam a könyvet. SOHA nem csinálok ilyet, alapelvem, hogy ha tudom, hogy valamiből létezik könyv és film is, akkor elolvasom előbb a könyvet. De vitt magával a társaság, és így volt ez a második filmnél is. Az első még elment, hm, nem is olyan rossz ez. De a második túl sok volt, abszolút elvette tőle a kedvem. Innentől ennyi volt a sztori vagy tíz évig még, és ha bárki kérdezte, miért nem olvasom, miért nem szeretem, elmeséltem ezt és nem voltam meggyőzhető a továbbiakról. Aztán az anyaság új barátokat hozott az életembe, és meglepetésemre többen is voltak köztük, akik felnőtt ember, sőt anya létükre meggyőződéses rajongói voltak a sorozatnak. Olyan emberek, akiknek a véleménye számomra sok más, ennél sokkal lényegesebb témában mérvadó. Őszintén rácsodálkoztam a dologra, és mivel nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, az első kötetet kölcsönkértem az egyiküktől. Aztán egyben a többi hatot. Letehetetlen volt, egyikért a másik után nyúltam, és megállíthatatlanul zuhantam bele a Harry Potter univerzumba. Elvesztem.

hp.JPG

Ezután nem sokkal a nagyfiam is találkozott a történettel. Látta nálam a szép borítójú könyveket, akkor már ő is tudott olvasni, foglalkoztatni kezdte, de persze először a film keltette fel az érdeklődését. Megegyeztünk, hogy megnézheti az első filmet, de csak akkor, ha együtt elolvassuk előtte az első könyvet. Félreértés ne essék, nincs gond nálunk az olvasás mennyiségével, de akkor még csak elsős volt, túl hosszúnak gondoltam neki, meg aztán én is nagyon szívesen olvastam fel. Karácsonyra megkapta az első könyvet, szilveszterre kiolvastuk és megnéztük a filmet. Abban határozott voltam, hogy évente egy könyvről lehet szó, ahogy Harry nő a sorozatban, úgy növekedjen vele az azt olvasó gyerek is. Így aztán hét éven át megvolt a fix karácsonyi ajándék: a könyv és a film, és a közös szilveszter esti program, a Harry Potter-nézés. A másodikat már magának olvasta, a vastagabb részeket pedig már Mikulásra megkapta, hogy biztosan végezzen vele szilveszterig. Persze ahhoz, hogy egy év elteltével én magam újra és újra visszataláljak a történethez, karácsony előtt néhány héttel mindig elkezdtem olvasni a korábbi részeket. 

harry.JPG

Bőrkötéses díszkiadás a megjelenés 20. évfordulójára, egy játékon nyertem, és a kiadó teljes stábja aláírta

Végül eljött az a pillanat, a nyolcadik év, amikor már nem kellett neki olvasnom. Adventhez közeledve azonban valami furcsa hiányérzet vett rajtam erőt. Mint a feltételes reflex – ha közeleg a karácsony, akkor nekem Harry Pottert kell olvasnom. Irány a gyerekszoba, hét kötettel távozom és megnyugodva nyitom ki:

A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.

– igen, megérkeztem. Olyan érzés, mint hazaérni, mint egy különösen kényelmes papucsba bújni, vagy mint egy fárasztó nap végén végre magamra húzni a takarót az ágyban. Itthon vagyok. 

2018 volt a harmadik év, hogy a teljes hétkötetes sorozatot végigolvastam karácsony előtt. Előtte hét éven keresztül az aktuálisat és a korábbiakat olvastam újra, így már tíz éve Harry Potter jegyében telik a karácsony. Foglalkoztam már a legkülönfélébb problémákkal, amik rajongói oldalakon felmerülnek, de messze nem mondhatom magam szakértőnek a témában, ahogy a Harry Potter univerzum újabb és újabb összefüggései vagy apró érdekességei tárulnak fel. Én szeretem a filmeket is – persze szerintem sem tökéletesek és időnként bosszantóak az átírások, de a zseniális színészek kedvéért ezt is megbocsátom.

A házam a Hollóhát, a pálcám tölgyfa sárkányszívhúrral, a patrónusom pej kanca, és időnyerőm is van. Talán így sikerült visszanyernem azt a tíz évet, amit Harry Potter olvasása nélkül vesztegettem el. 

Digitális detox

Ismeritek azt az érzést, amikor muszáj előkapni valamilyen tevékenység közben a telefont? A sorban állás vagy a tömegközlekedés a legbanálisabb példák, én képes voltam abban a két percben is elolvasni egy cikket, amíg felvertem a tojáshabot. Vagy amikor vissza kell kérdezned a gyerekednek, hogy mit is mondtál..? mert épp az idővonalat pörgettem. Igen, most kíméletlenül őszinte voltam és nem vagyok büszke ezekre a pillanatokra.

Vannak dolgok, amikhez kell egy kis elszántság. A Digitális detox című könyv megvásárlásához nem kellett komolyabb, az elolvasásához már inkább, hát még ahhoz, hogy ténylegesen belevágjak a folyamatba. Némi kétely is volt bennem, hogy de tényleg, működni fog? Néhány lépést már magamtól is tettem korábban, például letöltöttem alkalmazásfigyelőt, ami kiírta, hogy naponta mennyi időt töltöttem a telefonnal, azon belül mennyit egyes alkalmazásokkal. Beállíthattam azt is, hogy figyelmeztessen, ha egy általam megadott időt elértem. Még csak azt se mondom, hogy nem mentem vele semmire, de azt a negyedóra csökkenést azért csalódással fogadtam. Amit még bevezettem: este a hálószobába nem viszem be a telefont. Ébresztőórám régóta van, sajnos szundi funkció nincs rajta, ha csörög fel kell kelni, de nem ezért kúszott be újra és újra a telefon, hanem csak úgy a semmibe bambulva, a fejemből kinézve pörgetni. Sosem gondolkodtam el rajta komolyabban, hogy erre miért van igényem, milyen érzés ez, tényleg pihentet, vagy becsap? Újra és újra kitiltottam a telefont az éjjeliszekrényemről, hosszú éjszakákat töltött a konyhapulton, de időnként mégis megjelent odabent. 

detox.jpg

Aztán azt mondtam, na jó, belekezdek abba a könyvbe. Az első fele az alapozás: olvasmányosan és érdekesen megtudjuk, milyen hormonális háttere van a mobiltelefon-függőségnek és az egyes alkalmazásoktól való függőségnek. Kicsit leveszi a nyomást a vállunkról: nem te vagy gyenge, ezeket így találták ki, hogy függőséget okozzanak. Aztán a könyv második felével belecsapunk a lecsóba: egy harmincnapos programba, aminek a végére a szerző azt ígéri, hogy elválunk a telefonunktól. Szó szerint így fejezi ki magát (a könyv eredeti címe „Hogyan szakíts a telefonoddal”).

Én most a program egyharmadánál tartok, és a kezdeti kétkedésemet lelkesedés váltotta fel. Számokban: bő 2,5-3 óráról tegnapra 53 percre csökkent a telefonnal töltött idő, és a leggyakrabban használt „alkalmazásom” a kezdőképernyő volt, azaz amikor csak rápillantasz a készülékre mondjuk az óra kedvéért. Az elején nagyon tapintatosan vezet be a leszokási folyamatba, nem kezd drasztikusan: az első néhány napon csak megfigyeled magad, tudatosítasz. Gyakorlati tippeket ad és alá is támasztja őket, megfűszerezve személyes tapasztalatokkal. Túl sokat nem akarok elárulni, inkább olvassátok el ti is. Inkább arról árulnék el pár dolgot, hogy mi változott bennem eddig.

  • Tudatosabb lettem, felismerek helyzeteket, ingereket, amiket korábban nem. Megállok egy pillanatra és elgondolkodom: mi az, amire valójában szükségem van, miért nyúlnék a telefonért? Tényleg ez a válasz a valódi igényemre?
  • Igyekszem tudatosítani – még nem megy tökéletesen – hogy amikor tényleg feloldom a képernyőzárat, mi a célom: meg kell írnom egy e-mait? Kikeresni valakinek a telefonszámát? Lefotózni valamit? Próbálok odafigyelni, hogy csak ezt tegyem.
  • Tudatosítanom kell, hogy a telefon egy eszköz. Sok remek funkciója van, amikről botorság lenne lemondani. De mindig nekem kell döntenem arról, hogy ezeket haszálni fogom, és a meghozott döntésem szerint kell eljárnom.
  • Rend van a készülékemen. Csoportosítottam az alkalmazásokat, lomtalanítottam is bennük, több a hely, átláthatóbb, megnyugtatóbb az egész.

Nem vagyok még készen, messze nem. De haladok, és ami a fő, élvezem. Látom az apró eredményeket és a nagyobb célt, és  kezdem érezni a pozitív hatásokat. Tudom, hogy nem múlt még el a függőségem – az alkalmazásfigyelő adatain szépen látszik, hogy bár a telefonnal töltött idő masszívan csökken, a képernyőzár-kioldások száma még nem. A „csak ránézek egy pillanatra” ingert még nem sikerült kioltanom. 

Érdekes vállalás ez egyébként akkor, amikor épp egy blogot igyekszem beindítani. Még jobban kell figyelnem, hogy a telefonnal töltött idő ne tevődjön át teljes egészében a laptop előtt töltött időre, a családomnak ugyanis szinte mindegy, hogy mi rabolja el a figyelmemet. De van egy lényeges különbség: a laptopképernyőt nem tudom látszólag figyelve zombiként pörgetni.