írta KecskesTimea | 2019.03.09. | Egyéb kategória
Ismeritek azt az érzést, amikor muszáj előkapni valamilyen tevékenység közben a telefont? A sorban állás vagy a tömegközlekedés a legbanálisabb példák, én képes voltam abban a két percben is elolvasni egy cikket, amíg felvertem a tojáshabot. Vagy amikor vissza kell kérdezned a gyerekednek, hogy mit is mondtál..? mert épp az idővonalat pörgettem. Igen, most kíméletlenül őszinte voltam és nem vagyok büszke ezekre a pillanatokra.
Vannak dolgok, amikhez kell egy kis elszántság. A Digitális detox című könyv megvásárlásához nem kellett komolyabb, az elolvasásához már inkább, hát még ahhoz, hogy ténylegesen belevágjak a folyamatba. Némi kétely is volt bennem, hogy de tényleg, működni fog? Néhány lépést már magamtól is tettem korábban, például letöltöttem alkalmazásfigyelőt, ami kiírta, hogy naponta mennyi időt töltöttem a telefonnal, azon belül mennyit egyes alkalmazásokkal. Beállíthattam azt is, hogy figyelmeztessen, ha egy általam megadott időt elértem. Még csak azt se mondom, hogy nem mentem vele semmire, de azt a negyedóra csökkenést azért csalódással fogadtam. Amit még bevezettem: este a hálószobába nem viszem be a telefont. Ébresztőórám régóta van, sajnos szundi funkció nincs rajta, ha csörög fel kell kelni, de nem ezért kúszott be újra és újra a telefon, hanem csak úgy a semmibe bambulva, a fejemből kinézve pörgetni. Sosem gondolkodtam el rajta komolyabban, hogy erre miért van igényem, milyen érzés ez, tényleg pihentet, vagy becsap? Újra és újra kitiltottam a telefont az éjjeliszekrényemről, hosszú éjszakákat töltött a konyhapulton, de időnként mégis megjelent odabent.
Aztán azt mondtam, na jó, belekezdek abba a könyvbe. Az első fele az alapozás: olvasmányosan és érdekesen megtudjuk, milyen hormonális háttere van a mobiltelefon-függőségnek és az egyes alkalmazásoktól való függőségnek. Kicsit leveszi a nyomást a vállunkról: nem te vagy gyenge, ezeket így találták ki, hogy függőséget okozzanak. Aztán a könyv második felével belecsapunk a lecsóba: egy harmincnapos programba, aminek a végére a szerző azt ígéri, hogy elválunk a telefonunktól. Szó szerint így fejezi ki magát (a könyv eredeti címe „Hogyan szakíts a telefonoddal”).
Én most a program egyharmadánál tartok, és a kezdeti kétkedésemet lelkesedés váltotta fel. Számokban: bő 2,5-3 óráról tegnapra 53 percre csökkent a telefonnal töltött idő, és a leggyakrabban használt „alkalmazásom” a kezdőképernyő volt, azaz amikor csak rápillantasz a készülékre mondjuk az óra kedvéért. Az elején nagyon tapintatosan vezet be a leszokási folyamatba, nem kezd drasztikusan: az első néhány napon csak megfigyeled magad, tudatosítasz. Gyakorlati tippeket ad és alá is támasztja őket, megfűszerezve személyes tapasztalatokkal. Túl sokat nem akarok elárulni, inkább olvassátok el ti is. Inkább arról árulnék el pár dolgot, hogy mi változott bennem eddig.
- Tudatosabb lettem, felismerek helyzeteket, ingereket, amiket korábban nem. Megállok egy pillanatra és elgondolkodom: mi az, amire valójában szükségem van, miért nyúlnék a telefonért? Tényleg ez a válasz a valódi igényemre?
- Igyekszem tudatosítani – még nem megy tökéletesen – hogy amikor tényleg feloldom a képernyőzárat, mi a célom: meg kell írnom egy e-mait? Kikeresni valakinek a telefonszámát? Lefotózni valamit? Próbálok odafigyelni, hogy csak ezt tegyem.
- Tudatosítanom kell, hogy a telefon egy eszköz. Sok remek funkciója van, amikről botorság lenne lemondani. De mindig nekem kell döntenem arról, hogy ezeket haszálni fogom, és a meghozott döntésem szerint kell eljárnom.
- Rend van a készülékemen. Csoportosítottam az alkalmazásokat, lomtalanítottam is bennük, több a hely, átláthatóbb, megnyugtatóbb az egész.
Nem vagyok még készen, messze nem. De haladok, és ami a fő, élvezem. Látom az apró eredményeket és a nagyobb célt, és kezdem érezni a pozitív hatásokat. Tudom, hogy nem múlt még el a függőségem – az alkalmazásfigyelő adatain szépen látszik, hogy bár a telefonnal töltött idő masszívan csökken, a képernyőzár-kioldások száma még nem. A „csak ránézek egy pillanatra” ingert még nem sikerült kioltanom.
Érdekes vállalás ez egyébként akkor, amikor épp egy blogot igyekszem beindítani. Még jobban kell figyelnem, hogy a telefonnal töltött idő ne tevődjön át teljes egészében a laptop előtt töltött időre, a családomnak ugyanis szinte mindegy, hogy mi rabolja el a figyelmemet. De van egy lényeges különbség: a laptopképernyőt nem tudom látszólag figyelve zombiként pörgetni.
írta KecskesTimea | 2019.03.08. | Egyéb kategória
Amikor sorban megszülettek a gyerekeim, feltett szándékom volt a könyvrajongást beléjük is átplántálni: alapelv, hogy könyvet minden ünnepi alkalomra kapnak, hogy amit megfilmesítettek, azt először elolvassuk és csak úgy nézzük meg, és a legutóbbi tanév végén mindannyian beiratkoztunk a könyvtárba is. Hárman három különböző módon állnak az olvasáshoz: a nagy már gyakorlatilag bármit olvashat, és volt olyan időszaka, hogy ki se esett a könyv a kezéből, de mostanra az iskola, a hobbija és a világháló miatt bizony háttérbe szorult. Igyekszem inspirálni, szoktam ajánlani neki könyveket, sőt konkrétan a kezébe is adom.
A középső tiszta anyja: állandóan olvas, azzal fekszik és azzal ébred, a reggeli mellé is hozza, és nem kárhoztathatom érte, hiszen a szüleitől is van, hogy ezt látja. Mesétől az ifjúsági irodalomig, a vicces és kicsit gusztustalan regényekig mindent olvas, rendszeresen kiürítjük a könyvtár Geronimo Stilton polcát. A kicsi elsős, elvileg így március elején nem is kellene feltétlenül tudnia folyékonyan olvasni, de a napokban nagy büszkén hozta a Most én olvasok! sorozatnak már a második, önállóan kiolvasott kötetét. A kedvenc könyve Jeney Zoltán Rév Fülöp trilógiája, ezt a könyvtárban találtuk és esti meseként olvastuk el sorban mind a három kötetet. Annyira hiányzott neki, amikor visszavittük, hogy a Könyvajándékozás Napjára megkapta az első kötetet. Ez még azért nehéz neki, úgy olvasgatja, hogy előolvastat velem egy szakaszt, és folytatja, amíg kedve tartja.
Az utóbbi idők legsikerültebb könyvbeszerzése mindenképpen Varró Danitól a Szomjas troll című verses mese. Az a legjobb benne, hogy pont úgy élvezem én is, mint a hét- meg a kilencéves, de még a mellettünk belehallgató apjuk is, sőt biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül a kamasz kezébe kerülne, ő is istenien szórakozna. 
Számomra a bónusz, hogy két évig dolgoztam finnekkel, ismerem a lakkát és volt kollégám, akinek a vicces, rímes neve szerepel a kötetben. Külön öröm.
A könyv négy verses mesét tartalmaz – a tavalyi advent óta él nálunk az a szokás, hogy a reggeli mellé verseket olvasok a gyerekeknek. Vásárláskor volt egy olyan kósza szándékom, hogy majd ebbe a szeánszba kerül be ez a könyv is, de még mielőtt sorra kerülhetett volna, kiolvastuk esti mesének. Többször. A kicsi a címadó és könyvkezdő mesét szerette legjobban, a nagyobbal viszont újra és újra végig kellett kalandozni az utolsó történetet. Emlékeztek kamaszkorunk Kaland, Játék, Kockázat könyvsorozatára? A leprikónok átka pont ilyen: minden kis szakasz végén dönteni kell, és a döntéseink bizony következményekkel járnak, tőlük függ, hogy merre kalandozunk a vikingvilágban és milyen veszélyek vagy lehetőségek fogadnak. Ráadásul a „tekertagyú” öcsénk is elkísér minket – egy kilencéves, akinek az életében bizony néha ez lehetne a leghízelgőbb jelző, amit az öccsére tudna használni, ettől még inkább otthon érezhet magát a mesében. Miután néhányszor szerencsétlenül jártunk és újra és újra vissza kellett mennünk az elátkozott viking falunkba, a kisfiam átvette az irányítást – és a könyvet a kezemből – és maga vitte véghez a kalandot.
Ogrék, vikingek, törpék, goblinok és hablegények elevenednek meg az oldalakon humorosnál humorosabb rímek és szófordulatok mögött, na és természetesen trollok is. Abszolút mai, friss és zseniális, szerintem irodalmi bravúr. Varró Danit mindenkinek. És lakkaszörpöt – felnőttek a lakkalikőrt is megkóstolhatják!
Tudjátok-e, mi a lakka? Nincs túlzottan szép alakja,
ráadásul sárga is, de hát az íze, az pöpec.
Ó, mocsári hamvas szeder, minden troll csak ilyet vedel,
kólaszörp vagy jaffaszörp, te közelébe sem jöhetsz!
írta KecskesTimea | 2019.03.04. | Egyéb kategória
Celeste Ng-rajongásom néhány éve, egy Európa kiadós szórólappal kezdődött, amit alaposan átböngésztem, elolvastam a fülszövegeket és az ajánlókat, és kijegyzeteltem magamban a sohavégetnemérős könyvlistámra azokat a címeket, amiket szerettem volna elolvasni. A lista addig a pillanatig csak fejben létezett, ekkor kezdett el ugyanis bosszantani, hogy vagy képtelen vagyok megjegyezni, mit is láttam legutóbb, amit szívesen olvasnék, vagy szórólapokat gyűjtök a lakás különböző pontjain. Utóbbi helyett nyitottam a listát, aminek így az első pontja Celeste Ng: Amit sohase mondtam el című könyve lett. Amit aztán nem találtam sehol hosszú ideig, mígnem idén késő ősszel rám mosolygott a könyvtárban. Akkor már megjelent az írónő második könyve, a Kis tüzek mindenütt, remek ajánlásokkal, de feltett szándékom volt az eddigre régóta a listám élén trónoló első írását elolvasni. Le is csaptam rá a könyvtárban, és a tavalyi évem egyik maradandó olvasmányélménye lett. Így már nyugodt szívvel vásároltam meg idén év elején az ütős borítóval és címmel hívogató újabb kötetet.
Érdekes, hogy mindkét regényben van önéletrajzi szál: az Amit sohase mondtam el főszereplői kínai-amerikai vegyes családban élnek (az írónő hongkongi szülők gyermekeként született Pittsburghben), a Kis tüzek mindenütt keretként szolgáló kisvárosában pedig maga is élt.
Celeste Ng lenyűgöz azzal az írásmóddal, ahogy ábrázolja a szereplői érzéseit. Nagyon ritkán fogalmazza meg konkrétan, hogy mi zajlik le a karaktereiben. Egy-egy mozdulattal érzékelteti – „megállt a keze a levegőben” – vagy leír egy hosszas, a jelen pillanathoz vezető cselekménysort, amin végigvezetve az olvasót, az saját maga éli át azt, amit az adott szereplő. Ebben a regényben pedig van mit átélni. Adott egy kisvárosi amerikai család – a felszínen tökéletesnek tűnő, megtervezett kisváros ez – négy kamaszgyerekkel és nagyjából bejáratott élettel. A legfiatalabb lány ugyan nem simul tökéletesen a képbe, ezt azonban már mintegy állandósult állapotként könyvelik el.
Ebbe a helyzetbe érkezik Mia a szintén kamasz lányával, Richardsonék – az iménti család – befektetésként vásárolt lakását bérli ki. A lány összebarátkozik a Richardson gyerekekkel, Mia pedig háztartási munkákat vállal náluk. Engem nagyon megfogott az az éberség és tapintat, amivel Mia figyeli a lányát – ott van a háttérben, mindig kész finoman és érzékenyen segíteni, de tisztában van vele, hogy ez nem az ő élete és nem az ő döntései. Új tag a testvérek bandájában, aminek részei még barátok és barátnők is, és Mia hagyja, hogy alakuljanak a kapcsolatok. Rajta és Mrs. Richardsonon kívül is több anyáról szól még a regény, nincsenek éles ellentétek, jó és rossz anyák, helyes vagy helytelen döntések – érdekes viszonyok és különbségek vannak, eltérő élethelyzetek. Celeste Ng arról mesél nekünk, hogy mennyire különbözőképpen lehet ezt csinálni azzal együtt, hogy mindannyian a legnagyobb szeretettel és jó szándékkal csináljuk.
Viszonyok és konfliktusok anyák, kamaszok, barátok és szerelmesek – nagyon eltérő, de egy közösségbe tartozó emberek – között. Háttérből felsejlő történetek, amelyek segítenek megérteni, hogy a jelenben miért úgy reagálnak a szereplők egymásra, ahogy – aztán fellobban az a bizonyos szikra. A könyv igazából a címben is említett kis tüzekkel indul, aztán majd’ négyszáz oldalon keresztül meséli el, hogy mi is vezetett hozzájuk. Mivel még mindig nagyon az év eleje van, nem mondom, hogy 2019 legjobb könyve számomra, de nagyon erős kezdés. Az az álmom, hogy egyszer így tudjak írni. Addig is, olvassátok el Celeste Ng mindkét eddig megjelent regényét – főleg azok, akiknek van vagy lesz kamasz gyerekük. Merengjetek el a szerteágazó kérdéseken, amelyeket a könyv előhoz belőletek, és ha van kedvetek, írjátok meg a gondolataitokat.
„Valójában legtöbbször egyik út sem helyes vagy helytelen, és semmi sem tudja teljes bizonyossággal megmutatni, hogy a határ melyik oldalán állunk.”
Legutóbbi hozzászólások