írta KecskesTimea | 2019.03.17. | Egyéb kategória
Nagyon szeretek túrázni. Eljutni valahová úgy, hogy erőfeszítést teszek bele, és közben végignézem azt, ami mellett az utam elvezet. Túrázás közben ez általában változatos útvonal, terep és erdő-mező, de ha kevésbé látványos vidéken vezet az út, vagy éppen köd van és eltakarja a látnivalókat, akkor is szeretem. Minden évszakban: a legszürkébb novemberi időszakban is érdemes kimenni, megnézni azt, amit senki nem ilyenkor szokott megnézni, hanem ragyogó napsütésben. Voltam már mínusz hat fokban, hóban és ködben a Börzsönyben, amikor a Csóványosról nem a Dunakanyart, hanem a zúzmarás fák tetejét lajáehetett látni. Voltam sötétben és gomolygó, sűrű leszálló párában a Gulács oldalában, amikor éppen csak a lábam elé láttam a fejlámpám fényében – mindkettő maradandó élmény. Ez számomra azt jelenti, hogy nem pusztán a látvány az, amiért kimegyünk, és gyalogolunk. Az idő, amit ezzel töltünk, és a lábunkban másnap érzett kilométerek teszik értékessé.
Mi a helyzet, ha nem önmagáért a gyaloglásért vagy egy program, egy túra kedvéért megyünk, hanem egyszerűen csak közlekedési eszközként használjuk a lábunkat? Milyen gyakran megyünk valahová szándékosan gyalog? Tudom, nincs időnk, sietünk. Erling Kagge szerint egy nagyon érdekes paradoxon van itt elrejtve: valójában akkor rohan el mellettünk a tájjal együtt az idő is, amikor autóval megyünk valahová. Nem tudjuk megnézni, hogy hol járunk, mit látunk, mi van az út mentén és az milyen. És mivel tudjuk, hogy úgyis gyorsak vagyunk, egyik helyről rohanunk a másikra, több mindent elintézünk, és nem gondolunk rá, hogy biztosan mindre szükségünk van, és biztosan még ma?
Én sem tudom megoldani a napi logisztikában, főleg a város melletti faluban lakva, hogy rendszeresen gyalog intézzem a dolgomat. De mélyen átérzem, amiről a könyv ír. Mennyire fontos lenne ebben az értelemben is lelassulni, elég időt teremteni arra, hogy bizonyos távolságokat tudatosan gyalog hidaljunk át. Melyikünk tudná például lefordítani mai mértékegységre az „egynapi járóföld” kifejezést? (Aki hosszabb távokat túrázik, az tudja: 50 kilométer kényelmes tempóban 12 óra).
Mennyire elemi dolog a járás! Milyen alapvető felnőttként, és micsoda öröm, amikor a gyerekünk megtanulja egyik lábát tenni a másik után. Nem is gondolunk bele, hogy ez milyen adomány, amíg nem látunk valakit, aki a járás képességétől megfosztva él, vagy akinek nehezen megy. Mióta van sportórám, azóta követni is tudom, hány lépést tettem meg egy nap. Olvastam ezzel kapcsolatban kutatásokat és érveket – én nem azért állítottam be tízezer lépést célnak, mert a hatvanas években egy gyártó ennyit tűzött ki a vásárlóinak, és nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindennap elérjem. Egyszerűen jó látni, hogy milyen egy nap, amikor megvan ez a szám, hogy érzem magam, hogy látom, mennyi aktivitás volt benne, fárasztó nap volt-e; és milyen egy olyan nap, amikor a közelében sem vagyok. Most már egész jól megtippelem a nap végére, hogy ez vagyok hány ezres volt – önismereti út is ez. És vajon hová vezettek az aznapi lépések? Mennyi volt benne a beltérben fel-le szaladgálás? Milyen talajjal érintkezett a lábam? Alig várom a nyarat, hogy újra fűhöz, földhöz szoktathassam.
Kagge tudása és tapasztalata szerint a gondolkodásban minden testrészünk részt vesz, de életmódunk következtében az agyunk sokszor elveszíti ezt a kapcsolatot a fizikailag kevésbé aktív testrészekkel. A gyaloglás, a világ megismerése ezen a módon újra összekötheti őket.
Gyalogolni, túrázni számomra mindig belső út is volt, átvitt értelemben is eljutottam valahonnan valahová. Erling Kagge könyve óta filozófiát is látok benne. Olvassátok el, és gyalogoljatok, sétáljatok, túrázzatok ti is! A legutóbbi túrámról hamarosan beszámolót is találhattok a Terepnyúl oldalon.
írta KecskesTimea | 2019.03.16. | Egyéb kategória
Hulladékmentes törekvéseim közben időről időre falaknak tűnő akadályokba ütközöm. Nagy szerencse, hogy vannak, akik előttem járnak ezen az úton, és van honnan tanácsot kérni. (Meg hogy épp most olvasom Az akadály maga az út című könyvet, de erről majd külön.) Az egyik ilyen akadály a samponos, balzsamos flakonok kiiktatása. Első körben nem akartam sampon nélkül hajat mosni, csak olyan megoldást kerestem, hogy ne kelljen havonta többször műanyag flakonokat vásárolnom. Az első lépés, a minél nagyobb kiszerelés választása, gyakorlatilag semmi erőfeszítésbe nem került. Innen kezdtem el kutakodni, hogy mik a további lehetőségek. A hajam nem egy könnyen kezelhető fajta: hosszú, seszínű szőkésbarna, picit hullámos, vékony szálú, de elég sok, a vége száraz és könnyen törik, de a töve meg könnyen zsírosodik, ezért használtam évek óta sampont és külön balzsamot. Régóta nem festettem, előre elárulom, hogy a próbálkozások folyamatában pont ez lesz az érdekes adalék: a fodrászom rábeszélt egy bayalage festésre.
Csak a samponosdobozok kiküszöbölését célozva a samponszappanok tűntek jó választásnak. Ebből is elég sok fajta van, leírás alapján egy hajtípusomnak megfelelőt választottam, papír csomagolással, hozzá üveges almaecetet. A samponszappanok általában lúgos kémhatásúak, érdemes utánuk savas öblítést alkalmazni egy finom gyümölcsecetes vagy citromos vízzel. Leírás szerint kipróbáltam, kicsit aggódva, hogy balzsam nélkül hogyan fogom kifésülni a hajamat, de meglepetésemre könnyen ment, pedig gubancosodásra kifejezetten hajlamos. A hajam kellemes, ápolt érzetet keltett, a fejbőrömet tisztának éreztem. Az első mosást tökéletesnek könyveltem el, és hitetlenkedve gondoltam, hogy már meg is találtam a számomra ideálisat, pedig másoknak ez mennyi keresésbe kerül. Aztán a második-harmadik mosás után csökkent a lelkesedésem: a hajam valahogy elnehezedett, vaskosabb érzetű lett, miközben nem láttam egészségesebbnek vagy szebbnek – bár a fejbőrömet igen. Lehet, hogy nem voltam türelmes, de itt egy időre feladtam. Közben tovább olvasgattam a témában, és felfedeztem, hogy ennek is van facebook csoportja (minek nincs ma már), jelentkeztem és ott is tájékozódtam, Felfedeztem, hogy sokan nem abból az indíttatásból szoknak le a samponról, amiből én, egyszerűen a bőrükre kent vegyszerek mennyiségét akarják csökkenteni. Meglepett a mindennapos, akár a konyhában is használt anyagok széles tárháza, amiket hajmosásra is lehet használni. De mi is a baj a samponokkal?
Az általánosan kapható, nem bio vagy natúrkozmetikai samponok egyik leggyakoribb hatóanyaga a Sodium Lauryl Sulfate (SLS). Biztosan te is találkoztál már ezzel a névvel, ha kiböngészted a samponod hátulján az összetevőket. Ez az egyik legelterjedtebb zsíroldó vegyület, ami segít eltávolítani a szennyeződéseket akár a bőrünkről, a hajunkról, de a csempéről vagy az edényről is, ezért tartalmazzák a tusfürdőkön, samponokon túl a háztartási tisztítószerek is. Ha a Sodium Laureth Sulfate nevet találod az összetevő között, ez a SLES, ami kevésbé irritatív, viszont gyakrabban szennyezett káros anyagokkal. Mindkettőnek lehetnek ártalmas hatásai: bőrirritáció, bőrbetegek, ekcémások tüneteinek súlyosbodása, a sebgyógyulás lassulása, de irritálják a szemet is.
Az SLS mellett ott van még a Cocamidopropyl Betaine vagy az Imidazolidinyl Urea és ígérem, nem írok több kibetűzhetetlen nevet. Megemlítem viszont az EWG nevű szervezetet, amely 1993-as alapítása óta vizsgálja a különböző vegyszerek emberi egészségre gyakorolt hatását, és kidolgozott egy besorolási rendszert, hogy könnyebbé tegye számunkra annak megállapítását, hogy mennyire veszélytelen anyagokból áll többek között a samponunk. A számunkra legkedvezőbb EWG besorolás a 0, a skála felő vége a 10. Nos, az SLS az EWG skálán csak 1-2-es besorolású, mert „csak” bőrirritáló, kísérletekben rendszeresen ezt használják az irritáció kiváltására, hogy aztán tesztelhessék például a gyulladáscsökkentőt. Ha a samponunk összetevői között a lista élén szerepel, érdemes kerülni. Egyszerűen túlságosan is tisztít, lebontja a bőr természetes védőrétegét – a fejbőrét is. Ezek után nem túl vigasztaló, hogy a másik két említett összetevő az EWG skálán 4-es, illetve 5-ös besorolást kapott.
Innen nézve már nem olyan boldogan kenjük a hajunkra a különleges formulával tápláló készítményeket. Én ugyan a samponszappan után már natúrsampont vásároltam (SLS-, szilikon- és parabénmentes) de a műanyagflakon kérdése továbbra is foglalkoztatott. Közben azt is megtudtam, hogy a hajam tipikus „samponhaj”, a sokéves samponhasználat megártott a fejbőr természetes, védő és ápoló zsírokat termelő képességének: az túltermel, de mivel újra és újra megmosom samponnal, a haj végéig nem jut el az ápoló olaj, ott kiszárad. Elkezdtem abban bízni, hogy hosszabb távú samponmentes mosás segítségével még helyreállhat a helyzet. Eddig két dologgal próbálkoztam: az egyik a méz volt. Nagyon finom érzés, könnyű volt utána kifésülni a hajamat, és az első mosás után itt is öröm és boldogság, de aztán nagyon hasonló elnehezülést tapasztaltam, mintha nem sikerült volna elég jól kiöblíteni. Pont olyan volt a hajam, mint amire mézet kentek (talán mert mézet kentem rá). Viszont az tény, hogy a fejbőrömnek sokkal jobb érzés, és több idő telhetett el két hajmosás között így, mint samponnal.
Néhány mézes alkalom után váltottam a mosódiófőzetre citrommal. Pillanatnyilag ez tűnik a legjobb megoldásnak, de most már óvatosabb vagyok a végső döntés meghozatalával. Annyi lehetőség van még: szódabikarbóna, rozsliszt, szilárd sampon, hogy csak néhányat említsek. Kísérletezem, és ha hosszabb távra is megtaláltam a tökéleteset, mindenképpen szólok!
A cikk megírásához felhasználtam a Krémmánia és a Zöld gondoskodás oldalak anyagait.
Legutóbbi hozzászólások