Színtanácsadáson jártam

Ez az évem erről szól: önismeret, önkeresés minden formában. Belefér ebbe témába illő könyvek olvasása, pszichológus, a hétvége, amiről meséltem vagy csak simán a tudatosan magamra fordított idő. Az önismeret nemcsak a bensőre vonatkozhat, az is fontos, hogy a testi adottságainkkal, értékeinkkel tisztában legyünk. Az önszeretet kemény dió, és még én is messze vagyok attól, hogy elérjem. Arra gondoltam, hogy ha megtanulom, mi az, ami nekem biztosan jól áll, ami kiemel és nem elnyom, ami engem hangsúlyoz ki és nem azt, amit viselek, akkor talán tehetek egy lépést, ami közelebb visz magamhoz és az elfogadáshoz. A színtanácsadás jó eszköze ennek: a lényege, hogy rengeteg színes kendő segítségével megtudhatod, melyek azok a színárnyalatok, amik a legjobbat hozzák ki belőled, amikben felragyog az arcod.

0531.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Több képzett tanácsadó honlapját megnéztem, megkérdeztem az ismerőseimet is, hogy ők kinél jártak, és végül, mivel fontos számomra a fenntartható divat, szempont volt a tanácsadó hozzáállása is, így Mengyán Esztert választottam. Ő biztosan nem fog vásárlásra ösztökélni, hiszen maga is a minimalizmus és a minél környezetkímélőbb öltözködés híve, mi több, a téma vezető bloggere, övé a Holy Duck blog. Vagy ha eleve azzal a tervvel mész, hogy a következő vásárlásodat már a színtípusod ismeretében oldd meg, abban környezettudatos tippekkel segít, ami számomra nagyon sokat nyomott a latban. Gyakran látom hasonló tanácsadók esetében, hogy segítenek az ügyfeleiknek fast fashion üzletekben vásárolni, vagy a honlapjukon biztatnak újabb és újabb vásárlásra, itt ettől biztosan nem kellett tartanom. Időpontot egyeztettünk tehát, és egy esős májusi napon találkoztunk. Kicsit izgultam, több dolog miatt: egyrészt Eszter személye miatt, mindig izgalmas megismerkedni valakivel, aki számomra ismert és követendő ember, akinek a blogját, instagramját követem már egy ideje, de eddig még csak fotókon láttam. Másrészt tartottam attól, hogy nem lesz könnyű hosszasan magamat bámulni egy tükörben, megterhel vagy taszít majd, és nem épp az önszeretet irányába visz el. 

Aztán nem lett semmi baj. Eszter kedves és közvetlen, és végülis az egyórás tükörbe nézést is sikerült játéknak felfogni. Az is volt! És természetesen nem is úgy kezdtük, hogy szia, ülj a tükör elé légy szíves. Beszélgettünk, elmeséltem, hogy miért érdekel a színtanácsadás. Sokan vásárlást előkészítő céllal mennek például munkahelyváltás előtt, vagy a meglévő ruháikat akarják átválogatni úgy, hogy biztosan az maradjon meg, ami jól áll. Eszter a vásárlással kapcsolatban is úgy segít, hogy ajánl fenntartható helyeket, magyar tervezőket, ahonnan biztosan nem gyerekmunkával készült tömegárut szerzel be. Én is tervezek egy nyári gardróbfrissítést, hiszen életemben először megyek fesztiválozni, utána pedig szeretném abszolválni az “egy évig nem veszek ruhát” kihívást. 

Eszter beszélt a színtípusokról is, képekkel illusztrálva az egyes évszaktípusok jellemzőit és azt, hogy kinek mi áll jól, és milyen, amikor a színtípusához egyáltalán nem illő ruhákat választ. Közben persze járt az agyam és folyamatosan próbáltam megtippelni, hogy nekem vajon melyik a típusom. Sokat gondolkoztam ezen már a színes 10×10 kihívás óta, és végülis arra jutottam, hogy nagyon hasonlítok Eszterre haj- és bőrszín tekintetében (bár a szemünk más, de ez másodlagos) úgyhogy biztosan én is nyár leszek. Mint kiderült, nem lőttem nagyon mellé – ezt a kendők döntik el. A beszélgetés után eljött a pillanat, amikor tényleg le kellett ülnöm a tükör elé, a hajamat és a ruhámat is letakartuk fehér leplekkel, aztán Eszter szép sorban kendőket pakolt elém. A hajra kitérek egy pillanatra – nyilvánvalóan befolyásolja az összképet, itt mégis kizárjuk a szempontok közül akkor is, ha természetes a színe. Leginkább a bőr számít, máodsorban a szem, és azt majd utólag állapítjuk meg, hogy milyen hajszín erősíti a kívánt hatást, mit tegyél, ha változtatni akarsz, vagy ha őszülsz.

0531-1.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Ugyan olvastam korábban mások színtanácsadási tapasztalatairól, de nem tudtam ténylegesen elképzelni a látványt, ahogy az egyik színtől felragyog az arcod, a másiktól elsápad, az egyik öregít, a másiktól betegnek tűnsz, de a harmadiknál a levegőbe csapsz és azt érzed, hogy ez az! Kicsit nehéz az arcodat és a hatást figyelni, és nem azt, hogy az adott szín tetszik-e. A fehérekkel kezdtünk, aztán az alapszínekkel (fekete, szürke, sötétkék, barna) folytattuk, hogy kiderüljön, a hófehér árnyalat nem az enyém, és fekete helyett is inkább sötétkéket hordjak egy elegáns alkalomra. Aztán csoportonként jött a többi szín: pirosak, sárgák, zöldek, lilák, kékek – majdnem az összes lilát elutasítottuk, és zöldből is kevés ment át, pedig nagyon szeretem a zöldet. Mindig igyekeztem kerülni a sztereotípiát, hogy kék szemhez kék ruhát kell venni, és tessék, a kéknek nagyon sok árnyalata állt jól. Kiderült, hogy meleg típus vagyok, a bőrömnek van egy sárgás, ha szépen akarom mondani, aranyos árnyalata, enyhén le is voltam barnulva. Kérdeztem, hogy ez nem vezet-e félre, nem sorolódom-e ettől melegebb típusba, mint amilyen vagyok, de Eszter azt mondta, azért barnulok így, mert ez a típusom, és visszajöhetek télen, de valószínűleg sápadtabban is ezek fognak jól állni.

Közösen kiválogattunk a több mint száz kendőből egy kosárra valót. Az nagyon hamar egyértelmű volt, hogy a nagyon élénk, tiszta, hideg színek nem az enyémek, ezekből egy sem volt a kosárban. Messze a legtöbb a tavasz típushoz tartozott, ezután jött az árnyalás. Két-három kendőt egyszerre kaptam, kontrasztokat és egy szín különböző árnyalatait, hogy pontosítsuk a típusomat. A végeredmény: világos tavasz, avagy tavasz-nyár vagyok. Hordhatok világos, élénk, meleg színeket, a kedvenc türkizemet, megbarátkozhatok a barack és korall árnyalatokkal, ékszerből inkább az arany, sminkből is a ruhákhoz ajánlott színek jöhetnek, és a hajam maradhat természetes, vagy meleg árnyalatokkal feldobhatom. Kaptam egy kártyát, amin szerepelnek az árnyalataim, vihetem magammal ruhavásárláskor, így megkönnyítve a dolgomat. Önmagában látva egy színt nem könnyű ugyanis eldönteni, hogy az hideg vagy meleg, és melyik évszaktípusba illik.

0531-2.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Örültem az eredménynek és a színeknek, kicsit tartottam tőle előtte, hogy pont a kedvenceim nem fognak jól állni. Kicsit sajnálom a lilákat, de belegondolva rájöttem, hogy eddig se igazán hordtam, inkább kiegészítőim (sapka, sál, fülbevaló) vannak lilák, és tulajdonképpen ha kedvem tartja, átvehetek egyes árnyalatokat a nyár típus palettájáról. 

És azóta? Még nem vásároltam a kártyámmal – kicsit várat magára a nyár – de már öltözködtem a szekrényemből a színtípusomnak megfelelően. Jobban látom, hogy mi az, amit nem kellene megtartanom, a sminkre is jobban tudok figyelni. A testalkatomhoz kapcsolódóan is kaptam pár tippet Esztertől, ezeket is igyekszem majd szem előtt tartani, és remélem, hamarosan elkápráztathatlak benneteket a teljesen hozzám illő öltözködéssel.

Időközi beszámoló a kihívásaimról

Jó néhány kihívásba belecsaptam ennek a blognak az indulásakor – maga az írás is egy kihívás. Rátaláltam a 101 kihívás a következő 1001 napra projektre, amit a Day Zero Project honlapján lehet vezetni, és a kisebb, rövidebb listákat ebbe foglaltam bele.

A legkönnyebb a Nincs időm olvasni kihívásról mesélnem – erről már nem is nagyon kell, hiszen a könyves posztjaimból látható, hogy ezt hónapról hónapra követem, kifejezetten élvezem, szívesen olvasok a megadott témában és azon kívül, és szívesen írok is az olvasott könyveimről. Április a versek hónapja, erről mindenképpen fogok írni! 

A másik, ami ugyan valóban kihívást jelentett, de már be is fejeztem, az a Digitális detox volt – Catherine Price könyve alapján végigcsináltam a 30 napos, okostelefonról való leszokásban segítő feladatsort, és nagyon jók a tapasztalataim, itt írtam a kihívás befejezéséről. 

0405.jpg

Március 1-jén kezdtem bele az 1000 óra a szabadban kihívásba. Ezt egy amerikai édesanya kezdte el, amikor szembesült azzal a megdöbbentően alacsony számmal, amennyi időt egy átlagos amerikai kisgyerek a szabadban tölt, és amennyi sokkal kevesebb a képernyő előtt töltött napi idejénél. Magyarországon már csak az iskolai, óvodai gyakorlat miatt sem olyan vészes a helyzet. Ahhoz, hogy egy év alatt 1000 órát odakint töltsünk, egy napra átlagosan 2,7 órának kellene jutnia. Ez inkább nekünk, munkahelyeken dolgozó és gyakran ülőmunkát folytató felnőtteknek kihívás igazából. Elkezdtem bullet journalban vezetni a napi odakint töltött órák számát, és tudatosan is igyekeztem jobban figyelni rá. Például volt egy alkalom még az óraátállítás előtt, amikor az egyik fiam edzése alatt a másikkal sétáltunk a közeli parkban, és ő fejlámpával rollerezett és csúszdázott. Micsoda kaland! Ha nincs a kihívás, valószínűleg olvasok neki vagy cukrászdába megyünk. Olyan is volt – ilyen azért korábban is előfordult már – hogy a hétközben alacsonyra sikerült óraszámot egy hétvégi egész napos kintléttel toldottuk meg, és ahogy közeleg a nyár, egyre könnyebb lesz teljesíteni a hétközbeni órákat is. Számokban: márciusban összesen 68 órát  és 46 percet töltöttem odakinn. Ha ezt egész évre vetítem, az csak 824 óra összesen, szóval bele kell húznom! 

56702220_2509040839108503_2912765537891123200_n.jpg

Március 7-én írtam a 101-1001 kihívásról, ennek is majdnem letelt az első hónapja. A linkelt bejegyzésben írtam meg a 101 pontos listámat, bármikor számon kérhető. Van közte olyan pont, amit viszonylag röviden le lehet rendezni, és van olyan is, ami végig fog nyúlni a kihívás teljes majdnem három évén, ezekhez jegyzeteket készítek a haladásról a fent linkelt Day Zero Project oldalán. Lássuk, hol tartok most:

  • Sikeresen befejezem a digitális detoxot és írok is róla – ez meg is van, az első, amit kipipálhatok
  • Sikeresen megcsinálom az 1000 óra odakint egy év alatt kihívást. – folyamatban, a fenti beszámoló szerint
  • Az 1001 nap alatt végig folytatom a Nincs időm olvasni kihívást. – ez is folyamatban
  • Ismertté teszem a blogot. – elég kézzelfoghatatlan cél, de ennél sokkal frappánsabban nem tudtam megfogalmazni. Nyilván hosszabb távú célról van szó, de amit egy hónap alatt már elértem: napi egy poszt, 137 facebook követő, több Index2 megjelenés, a legolvasottabb írásomat 8255-en látták. Talán lesz belőle valami.
  • Kialakítom a saját permakultúrás kertünk alapjait. – elkezdtem ezzel foglalkozni, egyelőre a permakultúra alapkönyvét olvasgatom, és amit kezdetnek át tudok venni belőle, azt a gyakorlatba is átültetem. Lesz erről is beszámoló!
  • Megtanulok valamivel többet az autóm működéséről. – tudok már hűtővizet tölteni bele, és voltam vezetéstechnikai tréningen is. Nagy ugrás előre! 
  • Megcsinálom a Pelso Kupát. – a kupa első két túrája teljesítve: a Téli Tihany 20 és a Lepke 40 kilométeres távja. 
  • Évente legalább két koncertre megyünk. – ebben az évben az első megvolt, a Győri Filharmonikusok farsangi koncertjén voltunk, igaz, még a kihívás kezdete előtt. Sebaj, ha ezt még nem számítom bele, akkor legalább eggyel többre kell menjünk!
  • Megválaszolom ezt a kérdéslistát: 50 Questions that Will Free Your Mind. – Elkezdtem, az első tíz kérdésnél tartok. Ha érdemesnek látom, blogposzt lesz ebből is.
  • Részt veszek egy színtanácsadáson. – időpont intézve!!
  • Elolvasok kéthavonta egy szakkönyvet valamilyen témában. – ez is végig fog nyúlni az egész kihíváson, tehát jegyzetelnem kell a könyveket. Az első Toby Hemenway: Gaia kertje című könyve a permakultúráról.
  • Elolvasok 20 könyvet, amit a barátaim ajánlanak a kérésemre. – a lista és az ajánlók listája már összeállítva.
  • Minden héten meghallgatok egy olyan zenét, amit még nem ismertem. – Ehhez a ponthoz a projekt oldalán egy albumot írtam egy számomra eddig ismeretlen előadótól. Valódi kihívás lesz 1001 napig minden héten figyelnem erre, de talán néhány hét után rendszeressé válik. Az eddigiek: 
    • Alice Merton: Mint 08.03. 2019
    • AK26: Getto Platina 11.03.2019
    • Billie Eilish: Nobody cares 19.03.2019
    • The Bellamy Brothers: Greatest Hits 26.03.2019
    • Putumayo: Cafe Cubano 02.04.2019
  • Készítek házi készítésű arckrémet, kézkrémet és fogkrémet. – az arckrém kész! Tesztelés alatt, aztán blogposzt lesz.
  • Luffatököt termesztek. – már cserépben, készülődik kicsírázni. Állítólag lassan csírázik, úgyhogy egyelőre a feladat türelmesen várni. Aztán jön a kiültetés, a nevelgetés, és az igazi kihívás: hogy hogyan lesz a termésből szivacs.
  • Rendszeresen írok erről a kihívásról és a teljesítéséről. – ez az első alkalom, remélem, nem lesz nagyon unalmas a rendszeres beszámoló.

Egy hónap alatt a százegyből tizenhat pontba belekezdtem, egyet be is fejeztem. Szerintem ez mindenképpen haladás! Ti mit szeretnétek megvalósítani a közeljövőben? Csatlakozzatok a facebookon az 1000 óra a szabadban kihívás csoportjához és a Nincs időm olvasni kihíváshoz itt

A motiváló könyvek hónapja

A Nincs időm olvasni kihívásban márciusban a hónap témája: az inspiráló könyv. Elég tágan értelmezhető téma, hiszen egyéni, hogy kit mi inspirál. Lehet az egy életrajz vagy önéletrajz, egy pszichológiai vagy filozófiai mű, egy önfejlesztő könyv, de egy motiváló jellegű regény is akár. Én mindig választok a témában és azon kívül is könyveket a könyvtárban vagy az itthoni polcról, és aztán a hangulatomnak megfelelően veszem sorra őket. Ebben a hónapban sikerült befejeznem több korábban elkezdett és valamiért félretett könyvet is, ezekkel együtt jó sokat olvastam. Vegyük szép sorjában:

Az első Mia March: A Meryl Streep filmklub című műve volt. Ha úgy vesszük, motivált ez is arra, hogy felírjak magamnak megnézésre néhány filmet, de én inkább a könnyed, szórakoztató kategóriába tenném. Februárról csúszott át, március legelején fejeztem be. A sztori röviden, spoiler nélkül: három fiatal nő – két testvér és az unokatestvérük – sok év után újra találkoznak a nagynénjüknél. Mostanra mind túl vannak életük első traumáin és döntési pontjain, és a nagynéni kedvenc Meryl Streep filmjeiből kiindulva beszélik át ezeket, vagy gondolkodnak el rajtuk, és velük az olvasó is. Romantika, tengerpart, cukrászda, filmek, kedves kis könyv az egyszer olvasós kategóriából. 0331-4.jpg

Következőnek W. Bruce Cameron: Egy kutya hazatér című könyvét választottam, mert mindenképp meg akartam nézni a filmet és még előtte elolvasni a könyvet, mindkettő elég gyorsan sikerült. Én szerettem őket, és tetszett, ahogy az író a kutya szemszögébe helyezkedik. Persze nem tudjuk, hogyan gondolkodna valójában egy kutya, de én úgy éreztem, sikerült visszaadnia, és a saját kutyámról is többet tudtam meg általa. Bár a filmben kicsit fura volt a kutya hangját adó női szinkron, azért sikerült azt is megszokni. A történet értelmezhető egy kicsit modernebb Lassie hazatér remake-nek is, de ez számomra nem vont le az értékéből.
Ezután jött Matt Haig írása: Miért érdemes életben maradni? Ezzel a nagyon kemény könyvvel csaptam bele a motivációs témába. Matt Haig 24 évesen, mélyen depressziósan konkrétan a szakadék széléről jött vissza, és úgy ír a depresszióról, hogy szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy jobban megértse. Én messze vagyok az ő állapotától, de rengeteg részletben magamra ismertem, és azt éreztem, úristen, végre valaki megfogalmazza, hogy mit érzek! Nagyon mélyre vitt, és alig vártam, hogy húzzon már ki a gödörből, ahogy magát kihúzta. Végülis nem mond többet annál, ami a racionális eszünkkel mind tudunk: hogy a családért, a barátokért, azokért, akik szeretnek, érdemes életben maradni. Ehhez persze el kell hinnünk, hogy szeretnek, hogy szerethetők vagyunk. Sokunknak van ezzel még dolgunk, én is rengeteget jegyzeteltem ebből a könyvből.

0331-3.jpg
Könnyítésként jött az Artemis, Andy Weir könyve. Már januárban elkezdtem, de félretettem, valahogy nem akart beindulni. Andy Weir A marsi (The Martian, magyarul Mentőexpedíció címen is megjelent) írója, második könyvében a valódi science fiction szellemében azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lenne, ha lenne egy város a Holdon, hogyan lehetne ezt egyáltalán megoldani, hogyan működne az élet, milyen körülményekkel és veszélyekkel. Természetesen kell hozzá cselekmény is, amit a minden zűrbe belekeveredő csempész főhősnő, Jazz garantál, aki történetünk idején a szokásosnál cseppet nagyobb galibába kerül. Üdítő pihenő volt két motivációs könyv között.
Az Artemis után ugyanis Ryan Holiday: Az akadály maga az út című bestsellerét vettem elő, ez volt a második a motivációs témában, és egészen lenyűgöző könyv. A könyvtárból jutottam hozzá, de be fogom szerezni, mert újra és újra el kell olvasni. Modern sztoikus filozófia Marcus Aurelius alapján, annyira motivált, hogy később kivettem a könyvtárból Marcus Aurelius Elmélkedéseit is. Segíthet, ha az életedben, munkádban, tulajdonképpen bármilyen területen falakba ütközöl, ráadásul az író levelezőlistát működtet és a neten hatalmas könyvajánló-listája van… veszélyes rákeresni!

Várt még rám két vaskos regény, az egyik Anthony Capella: Vendéglő a Vezúvnál. Vastag és szép történet, többről szól, mint amire számítottam. Azt hittem ugyanis, hogy romantikus gasztroregény. Tény, hogy van benne mindegyik: szerelem és sok finom olasz étel is, de mindez a második világháborús Nápolyba helyezve, valós alapokra – az utószóban ír is ezekről. Megríkat, megmosolyogtat, újra felébreszti a vágyat Olaszország iránt, majd a vége felé egy csavarral megdöbbent. Igazi belemerülős regény. Utána muszáj volt folytatni ugyanennek az írónak A kávék költője című könyvével, amit szintén szerettem, bár a Vendéglőt jobban. Itt a gasztro szálat a kávé jelenti, és a helyszín a századfordulós London, egzotikus kitérőkkel Afrikába és Dél-Amerikába. Több benne az erotika, mint amennyit a kor alapján feltételeztem volna, viszont izgalmasan beleszövi a női választójogi mozgalmak történetét is.0331-1.jpg

Emellett, ahogy azt már tudjátok, a Digitális detoxot is kiolvastam, ami tökéletesen passzol a motivációs témához, de elég egyedi abban a tekintetben, hogy harminc napig mindennap egy kicsit kell olvasni belőle. Itt és itt írtam róla.

A hónap könyve a kihívásban Michelle Obama: Így lettem című önéletrajzi műve volt. Abszolút nevezhető motivációsnak ez is, csakhogy A kávék költője miatt annyira megcsúsztam az olvasásával, hogy most nagyjából a felénél tartok, így majd csak a jövő hónapban fogok tudni beszámolni róla. Máris van okotok követni, és elolvasni az áprilisi könyves beszámolómat is.

Digitális detox – kihívás vége

Néhány napja befejeztem a Digitális detox könyvet, végigcsináltam a 30 napos feladatsort. Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt. Hogy milyen hatással volt rám?

0328.jpg

  • Nagytakarítást és rendrakást végeztem a telefonomon, alaposan mérlegelt szempontok szerint csoportokba sorolva az alkalmazásokat, eldöntöttem, hogy mi az, amire tényleg szükségem van, ami megkönnyíti az életemet, és mi az, ami valójában csak időrabló. A maradékot gondosan mappáztam és hátrébb tettem.

  • A legtöbb alkalmazás esetében letiltottam az értesítéseket. Így kizárólag akkor ellenőrzöm az e-mailjeimet vagy az Instagram üzeneteket, amikor én döntök így, és nem akkor, amikor üres perceket töltenék ki az értesítések megnézésével.

  • Letöltöttem egy alkalmazást – bármilyen visszásan is hangzik, a könyv maga javasol olyan alkalmazásokat, amik csökkentik a telefonhasználatot – ami méri a telefonnal töltött időmet, az egyes alkalmazásokban töltött időmet, naponta kétszer még a hangulatomra is rákérdez, és statisztikákat készít az adatokból.

  • Kaptam segítséget és ötleteket a könyvből arra, hogy hogyan figyeljek arra tudatosan, hogy a klasszikus telefonpörgetős perceket (sorban állás, várakozás főzés közben) másra fordítsam.

  • Tudatosítottam, hogy mi a fontos nekem valójában. Nem a telefonom.

  • Megismertem az okostelefonok és különösen a közösségimédia-alkalmazások függőséget okozó felépítését, és megszüntettem az ezzel kapcsolatos önvádat magamban. 

  • Tartottam teljesen kütyümentes napot: se telefon (kikapcsolva!) se laptop, se internet, se filmnézés. Tudatosodott, hogy mennyire függenek már a mindennapjaink az internettől: találkozók megbeszélése, zenehallgatás, egy recept megkeresése vagy tulajdonképpen bármilyen információ megkeresése hozzá köt. Erre a napra bizony rendesen fel kellett készülni: tudnom kellett, hova akarok menni, hogy találok oda, mit akarok csinálni, ahhoz kell-e valami infó a netről, mit akarok főzni? És a meglepetés: a 24 óra letelte után nem hiányzott! Nem akartam azonnal net elé ülni, sőt, a telefont csak másnap reggel kapcsoltam be.

  • Valóban hasznos eszközként tudom használni a telefont, fényképezek vele, navigációt használok, rádiót hallgatok, de le tudom tenni a kezemből és nem ragadok bele a képernyő vonzásába.

A 30 nap alatt végig jegyzeteltem az egyes feladatokat és a saját megoldásaimat, válaszaimat a naplómba, így ráadásul az írás gyógyító hatásával és egyúttal egy általam szeretett tevékenységgel is összekötöttem a leszokást. Előfordult közben, hogy otthon felejtettem a telefonomat, és hirtelen telefonon akartam hazaszólni, hogy tudjanak róla, hogy nem vagyok elérhető. Vicces volt, de aztán észbe kaptam, és sikerült Waze nélkül megtalálnom az aznapi úticélomat, nagyjából emlékeznem a bevásárlólistámra, és egyáltalán, megtapasztalni, hogy élesben is működik nélküle az élet. Akik végigcsinálták a kihívást, azok között vannak, akik butatelefonra váltanak utána, vagy megtartják sim kártya nélkül az okostelefont csak  az alkalmazások használatához, és nem tartják mindig magukkal. Én nem tervezem ezt, de most már úgy érzem, simán menne.

0328-1.jpg

Az utolsó napokban reméltem, hogy a könyv végén még kapok néhány tanácsot és ötletet, mert úgy éreztem, azért ez még nem egy rögzült szokásrendszer, hanem egy nagy tudatosságot igénylő és egyelőre bizonytalan lábakon álló valami – talán kísérlet. Hálás vagyok a könyv írójának, amiért ő sem azt várta el a végén, hogy innentől mindenki csak ezt csinálja tovább, amit eddig, és minden remek lesz. Ad tippeket, ahogy szerettem volna, és kevésbé szigorú nálam, megengedi, hogy időnként lazuljak, és üveges tekintettel bámuljam a képernyőt. Mindezek után a függelékben pedig meditációs appokat és könyveket ajánl a kitartás segítéséhez. 

Kinek ajánlom a könyvet:

  • aki egyszer is nézett fel a telefonjából a gyerekére úgy, hogy rájött, nem is fogta fel, amit a gyerek az elmúlt percben mondott
  • aki automatikusan viszi magával a vécére vagy kapja elő sorban állásnál a telefont, hogy kitöltse azt a két percet is, és ez zavarja
  • aki szeretne tudatosabb lenni, több könyvet olvasni, újra meghallani a saját gondolatait
  • akinek fáj a hüvelykujja az okostelefontól (nekem a bal mutatóujjam fáj)
  • akinek este az utolsó, reggel az első tevékenysége a telefonra nézés, és ezen változtatni akar
  • és aki mindehhez használható, gyakorlatias tanácsokat szeretne kapni, és könnyed, jó stílusú biztatást mellé.

A digitális detoxról szóló előző írásomat itt olvashatod.

Vezetéstechnikai tréning

Vezetéstechnikai tréninget kaptam karácsonyra. Először mondok ehhez az információhoz pár adatot: 18 éve van jogosítványom és nagyjából azóta vezetek is rendszeresen, városban, faluban, országúton, autópályán. Budapesten ritkán, de ha kell, elboldogulok ott is. Volt kisebb koccanásom, komolyabb balesetem szerencsére nem. Szerintem korrektül vezetek, szeretem is, semmi gond nincs vele, gyerekeket fuvarozok nap mint nap biztonsággal. Szóval ez a tréning nem azért kell, hogy aki láthatóan bizonytalanul vezet vagy tapasztalatlan, az gyakoroljon egy napot. Próbálta már a párom, próbálták más ismerősök is, és aki próbálta, az mind ajánlotta: hasznos, sokat lehet belőle tanulni az autóról, önmagunkról és helyzetekről is, olyasmiket lehet megtapasztalni biztonságos körülmények között, amik az országúton élesben begyakorolhatatlanok.

Egy kis Ford Fiestát vezetek most már tizenhárom éve, én az övé, ő az enyém, első szerelmei vagyunk mi egymásnak, ásó-kapa-nagyharang választhat el minket. Olyan megbízható kis autó, hogy most már biztos, hogy az utolsó percig a társam lesz, és komoly gyászt fog jelenteni, ha egyszer el kell majd búcsúznom tőle. Korából és jellegéből adódóan ő még nagyon kis egyszerű: se ABS, se ESP, ő még egy manuálisan kezelhető kislány (vagy mondjam, hogy idős hölgy? na nem!). De ez a lényeg, mindenkinek azzal kell gyakorolni, amit vezet.

Reggel 8:40-kor találkoztunk Tökölön. Az előzetes telefonos egyeztetésnél lelkemre kötötték, hogy kipihenten érkezzek – hát, ezt nem sikerült maradéktalanul teljesítenem, nagyon stresszeltem és rosszul aludtam előző éjszaka. Kaptunk kávét, teát, aztán kezdésnek a tréningcég vezetője, Gyula tartott elméleti bevezetést. Előre elmondta, hogy jegyzetelni úgyse fogunk tudni, túl sokfelé kellene figyelni. Igaza lett, egy betűt sem írtam, volt videó, ábrák, rajzok, mágneses kisautóval modellezett helyzetek, és persze hozzá sok és jól érthető magyarázat. Aztán kimentünk a pályára.

vezetestechnika.jpg

Kép forrása: http://www.vezetestechnika.eu/a-palya/

Én borzasztóan féltem. Nehéz megfogalmazni, mitől, hiszen magától a vezetéstől nem. Aztán ebédszünetben sikerült megfejtenünk egy másik résztvevő lánnyal, hogy óriási gát van bennünk azzal kapcsolatban, hogy olyan helyzeteket idézünk elő szándékosan és olyan manővereket teszünk az autóval, amit amúgy soha, hiszen a fejünkbe verték, hogy ve-szé-lyes. A félelmem kiderült az első feladatnál, ami egyáltalán nem volt bonyolult: 700 méteres pályán, különböző kanyarokon, íveken és egyenes szakaszokon át mehettünk a saját tempónkban, és nézték, hogy hogyan csináljuk. Az anyósülésre beült utasnak egy rádió, és Gyula és a másik oktató, Zsolt visszajelzéseit ott hallhattuk. Én főleg azt, hogy “a Fiesta jól csinálja, amit csinál, csak jöjjön bátrabban!”. Ez volt a jelszavam, hogy legyek bátrabb, és nagyon nehéz volt átlépni a határaimat. 

Mi voltunk a Fiestával a legkisebb és legidősebb jármű, és az egyetlen a hét autós közül, ahol nem volt meg a fékezést segítő, stabilizáló elektronika. Tehát én voltam az utolsó a sorban a feladatoknál, és mindig kaptam kiegészítést, vagy volt, amikor teljesen máshogy kellett végrehajtanom a feladatot. Néhányszor azt éreztem, hogy a többieknek inkább az autó megismeréséről szól a tréning, arról, hogy megtapasztalják, mikor és hogyan avatkozik be az elektronika, nekem viszont ténylegesen vezetéssel kellett megoldanom ezeket a helyzeteket. Nehezebben is ment, és persze jóval kisebb sebességgel indultam neki az összes feladatnak.

A hétszáz méteres körök után átmentünk egy másik pályaszakaszra, ahol vészfékezést kellett gyakorolni. Itt már nagyon nehéz dolgom volt. Túl puhán fékeztem, nem sikerült igazi satuféket nyomnom, féltem tőle és nagyon rosszul éreztem magam. Az egyik körben Zsolt odajött, benézett az autóba, állítottunk az ülésen, hogy közelebb legyek a fékpedálhoz, és kinyomatta velem álló helyzetben. Itt éreztem meg, hogy amikor azt hiszem, hogy beletaposok, akkor még sokkal mélyebbre lehet nyomni a pedált. Visszahajtva a startpontra elgondolkodtam: tényleg végig akarom rettegni a napot, vagy felfogom végre, hogy ez egy hasznos dolog, az épülésemre szolgál, és meg tudom próbálni úgy végrehajtani a feladatot, ahogy kell? Előrenéztem, rákoncentráltam és mondtam magamban a teendőket: elindul – gyorsít – eléri az ötvenet – itt a bója, leugrik a gázról – satufék! És jött az első dicséret, végre egy igazi blokkolást produkáltam. Innentől átszakadt a gát és már sokkal jobban mentek a feladatok. 

fiesta.JPG

Fiesta ♥

A sávtartással, kanyargós pályán ideális ív tartásával kapcsolatos feladatok, vagy azok, amik az óvatosságról szóltak, ahol a megfelelő sebességet kell megérezni a biztonságos haladás érdekében, nem okoztak gondot. Ezekhez hozzá vagyok szokva, és az már az országúton kiderült, hogy inkább a biztonságra törekszem, nem vagyok az a vagánykodós vezető. Nekem inkább az okozott nehézséget, ahol hagyni kellett az autót csúszni, megtapasztalni a viselkedését, aztán pedig kezelni. Ahol fékcsikorgás van, erőteljes mozdulatok és határozott kormányzás. Mert ebéd után jött a fellocsolt műgyanta pálya, kanyarban. Itt modelleztük azt, amikor télen, síkos úton viszonylag nagy sebességgel mész be a balkanyarba, az autó csúszik, és te hiába kormányzod balra, amerre menni akarsz, ő csak csúszik tovább. Itt is ahhoz kellett vennem a bátorságot, hogy próbáljak gyorsabban behajtani a kanyarba, hadd csússzon meg – itt megteheti biztonsággal és én begyakorolhatom a kikormányzását. Végül sikerült itt is ötvennel bemenni, satufékezni, elengedni, kikormányozni. Aztán jött az, amikor ugyanebben a kanyarban akadályokat kellett kikerülni. Az újabb autók fékezés közben, csúszva is kormányozhatók maradnak – a Fiestánál ugrálni kell a pedálokról le és fel: satufék, elenged, kormányoz, satufék, elenged, kormányoz. Sistergett a víz a gumik alatt, de megcsináltam és a pályán maradtam.

Aztán jött az időmérő pálya: felvezető kör és a pálya begyakorlása után mindenkinek három kör időre. Nem verseny, csak annak a mérése, hogy mennyire tudunk egyenletes tempót tartani, vagy épp tudunk-e egy picit gyorsulni amiatt, hogy egyre jobban sikerül tartani az ideális ívet. Nekem sajnos ez kimaradt, kisautóm a bemelegítő körök után hibát jelzett, félreálltam egy kicsit pihenni vele. Az utolsó feladat, a kétszeres sávváltás gyakorlása már újra ment.

A tréning végén Gyula azt mondta: Ausztriában most kapnánk jogosítványt. Én meg eldöntöttem, hogy ha a nagyfiam megszerzi a jogsit, az első dolgunk lesz ide eljönni, mert ezek a dolgok nem maradhatnak ki. Nagy kár, hogy nem az alapképzés része egy ilyen tanfolyam, mert nemcsak konkrét vezetési ismeretekben, hanem önismeretben, helyzetfelismerésben, tudatosságban is sokat ad.

És borzasztóan elfáraszt. Arra is előre felkészítettek, hogy kalkuláljuk bele, hogy még haza is kell vezetni, az se baj, ha van velünk valaki, aki hazavisz. Én egyedül jöttem, de nem volt semmi gond a hazaúton, sőt, próbáltam figyelni magam, hogy változott-e valami, és úgy éreztem, jobban mérek fel távolságokat, sebességeket, nyugodtabban vezetek. Itthon viszont éppen csak bekaptam egy szendvicset, és zuhantam az ágyba. El se hinnétek, mennyit kivesz az emberből. De ha van egy szabad hétvégétek, mindenképpen ajánlom annak, aki autót vezet.