Ég a házunk

Kamaszkoromban nagy Edda-rajongó voltam. Még nagykorúságom – és az Edda nagykorúsága – előtt elmúlt ez a rajongás, de az ős-Edda számokat továbbra is szeretem, soknak álmomból felkeltve is szó szerint tudnám idézni a szövegét. Ezért nem tudom kiverni a fejemből, és ezért foglalkoztat mostanában a gondolat, hogy vajon Pataky Attila 1988-ban, amikor megírta az Ég a házunk című számát, vajon olvasta a NASA üvegházhatással foglalkozó részlegének vezetője, James Hansen cikkét? Ez a cikk a kutatónak az amerikai kongesszus előtt elhangzott beszédét tartlmazza, amelyben bizonyítékokat tesz le az asztalra arról, hogy a globális felmelegedés létezik, és 99% a bizonyossága annak, hogy ez nem egy természetes folyamat, hanem a szén-dioxid és más gázok légkörben való felhalmozódásának az eredménye. Ennek ma már több, mint harminc éve. Én csak 9 éves voltam, és Greta Thunberg még a szülei jövőre vonatkozó terveiben sem szerepelt. Ugyanebben az évben Pataky Attila megírta az Ég a házunk című számot, és bár fogalmam sincs, hogy volt-e ebben bármilyen szerepe a globális felmelegedésről szóló híreknek, a szöveg mégis pontosan a helyzetre illik (refrén nélkül idézem, de hallgassátok meg a teljes számot:

A házunk ég, talán az egész ég!
De nem biztos, nem biztos semmi se még.
Csináltunk, valamit már megcsináltunk,
De nem biztos, nem, hogy a végére járunk.

A felelősség persze nagy teher,
S a vonat elé feküdni senki se mer.
Mit kérsz tőlem? Mit vársz tőlem?
A szobám falára egy kérdőjelet véstem!

Lehunyom szemem és fázom.
Lázlapom görbéje rég az egekig ér,
Néhány hét és még néhány év,
És ott leszünk újra a legelején.
Menetelünk együtt csodákra várva,
Néhány hét és még néhány év.

A dolgok ára, ma még néhány könnycsepp,
De holnap, ha zokogunk, az is kevés lesz.
Generációnk sapkáját szemébe húzza,
S minden baját a másikra fogja.

Igen, ég a házunk, de a generációnk szemébe húzza a sapkáját és minden baját a másikra fogja…

 Ebben a helyzetben 2018 augusztus 20-án egy svéd diáklány, Greta Thunberg úgy dönt, hogy amikor kezdődik az iskola, ő nem megy oda, nem ül be a padba, ehelyett a svéd parlament elé megy és iskolasztrájkot folytat a klímáért három héten át. 

Édesanyja később könyvet ír arról, hogyan jött ez az elhatározás, és hogyan lett aztán világhíres Greta – de a könyv, ami szintén az Ég a házunk címet viseli, ennél sokkal többről szól. Ez egy válságban lévő család története, ami összefügg egy válságban lévő bolygó történetével. Ha eddig nem volt klímaszorongásod, a könyv elolvasása után majd lesz – én mégis azt mondom, hogy olvasd el. Nem hosszú, nem kíván túl nagy erőfeszítést, de hátha ösztönöz arra, hogy az olvasáson kívül is tedd meg, amit tudsz.

egahazunk.jpg

Kép forrása: https://www.libri.hu

A könyv rövid kis fejezetekből, történetekből áll, főleg Greta édesanyja a narrátor. Kétségbeesés és remény, küzdelem a családért, hogy a fejét a víz felett tudja tartani, erről szólnak a történetek. Greta sokak szerint megosztó személyiség. Hiszen csak tizenhat éves, honnan veszi a bátorságot, hogy kiálljon tömegek elé, beszéljen a davosi Világgazdasági Kongresszuson, az Európai Parlamentben és az ENSZ klímacsúcsán? Ráadásul Asperger-szindrómás, hogyan képes egyáltalán a nyilvánosság elé állni?

Ez utóbbin a szülei is meglepődtek. Az édesapja ott volt a közelben a klímasztrájk első napján, az első alkalommal, amikor nagyobb közönség előtt beszélt, és készen voltak kimenteni Gretát, akinek az is nehézséget okoz, hogy szemtől szemben beszéljen emberekkel, aki helyett társaságban sokszor a szülei beszélnek, ő pedig csak bólint. Mégis, amikor tömegeknek kell elmondani, hogy vészhelyzet van, ég a házunk, hogy válság van, amit nem kezelünk válságként, hogy a generációnk úgy él, mintha nem lenne holnap, és a „gyerek a legfontosabb” csak egy szólam, hiszen épp a jövőjüket romboljuk le – akkor bátran képes kiállni, és felelős vezetőknek felhívni a figyelmét erre.

Ha elolvasod ezt a könyvet, megérted, hogy vezetett ide az útja. Talán azt is megérted, miért mondja, amit mond, és miért nem képes élni a kényelmes svédországi diákéletet. Nekem hiányzik a könyvből a lábjegyzetezés, könnyebb lett volna utánanézni az említett kutatásoknak, de mivel rövid, gyorsan olvasható könyv, a fennmaradó időben ezt is meg tudom tenni. Tedd  meg te is, különösen, ha vannak gyerekeid, unokáid. Ne félj a szorongástól – én már tapasztaltam, hogy a legjobb módszer ellene az, ha cselekszel. Olvass, tájékozódj, nézz körül a saját háztartásodban, a közösségedben, a településeden. Csatlakozz a Greta mögött kialakult mozgalomhoz, a Fridays For Future-hez, de kereshetsz más környezettudatos közösséget is.

Nemsokára a gyerekeink, az unokáink szemébe kell néznünk, és válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy mi mit tettünk, amikor jött a válság? Én szeretném azt válaszolni – függetlenül a jövő alakulásától – hogy ami csak tőlünk telt, azt megtettünk. Neked mi az, amit tenni tudsz?

A nő, ha negyven

Tavaly szilveszterkor ültem az évtervező füzetem fölött, és azon gondolkodtam, hogy idén negyven leszek. Annyi irigyelt jó példa volt előttem, annyi mosolygós, boldog, a helyén lévő negyvenes nő, akiről messziről lerítt, hogy élvezi az életét, a korát is, jó helyen van, rendben van magával, én meg ültem a depresszióm mélyén, és ezt akartam, amilyennek az ő életüket láttam. Féltem a negyventől, már a számot se akartam kimondani, úgy éreztem, még semmit nem értem el az életben és esélyem sincs, hogy olyan kiegyensúlyozott legyek, amilyennek, úgy éreztem, lennem kéne. Megfelelési kényszerrel és az önszeretet hiányával küzdöttem.

Jók ezek az évösszegzők és évtervezők, mert segítenek abban is, hogy az irigykedés és a siránkozás helyett célokat tűzzünk ki. Még nem tudtam, hogyan fogom megcsinálni, de úgy döntöttem, ez lesz ennek az évemnek a célja: mire negyven leszek, én is elérem ezt a harmóniát!

Ma vagyok negyven. Még nem vagyok elég bátor leírni, hogy sikerült, még nem érzem teljesen készen magamat, még vannak elakadásaim, amelyek kizökkentenek, elterelnek az útról, időnként újra a mélybe taszítanak, de talán már csak olyan mértékben, amennyire ez mindenki életében megtörténik. Azt már tudom, mi tesz jót nekem, merre kell mennem, és mire van szükségem ahhoz, hogy jól legyek – és ez már nagy lépés ahhoz képest, amikor azt se tudtam, hogy mi a bajom, miért érzem úgy magam, ahogy.

Én szerencsés vagyok, kaptam segítséget. Tudom, hogy nem mindenki engedheti ezt meg magának, ezért arra gondoltam, születésnapi ajándékként leírom, hogy mik azok a dolgok, amelyek segítettek, és talán könnyebben elérhetők.

Könyvek

Az első Matt Haig: Miért érdemes életben maradni? című könyve volt. Szerencsére azért a címben feltett kérdés által sugallt mélységekig én nem jutottam el, és talán akkor nem is segített volna ez a könyv. Igazából nem is a válaszaival segített, mert azokat bárki el tudta volna mondani, én is: a családért, a barátokért, az élet szép élményeiért. Ehelyett számomra maga a betegség leírása, a személyes vallomás adott nagyon sokat, amiről a fiatal szerző nagyon őszintén ír: igen, van ilyen, igen, más is érzi így magát! Megerősítő élmény volt.

Utána jött Ryan Holiday és Az akadály maga az út. Ezt aztán habzsoltam, fordulópontot jelentett, és még csak körül se tudom igazán írni, hogy miért. Nagyon sokat jegyzeteltem belőle, és mivel hosszú könyvajánló-listát is tartalmaz, az én listám is szépen bővült, elsőként Marcus Aurelius Elmélkedéseivel. Kis filozófia, elgondolkodás, rengeteg tanulság, tényleg utat mutattak.

A természet

Mindig tudtam, hogy nekem a természet, főleg az erdő és a víz nagyon fontos. Hogy mennyire, és milyen sokat ad, különösen ha egyedül, befelé fordulva járok benne, azt egy tavaszi túrán tapasztaltam meg, amikor személyre szóló idézetet húzva, egyedül és némán sétáltam végig egy kétórás túrát. Azóta igyekszem kifejezett belső céllal, gondolkodnivalóval menni a túrákra, és ez nagyon fel tud tölteni. Ide tartozik még egy könyv: Erling Kagge Menni című írása, ami kifejezetten a séta feltöltő, kreativitást felszabadító erejéről szól.

Coach

Coachtól segítséget kérni általában nem kevés pénzbe kerül, és én azt ígértem, a mindenki által elérhető megoldásokat hozom ebben a bejegyzésben. Azért említem meg mégis, mert nálam úgy alakult, hogy két barátnőm is járt ebben az időszakban coach képzésre, és kellett nekik valaki, akin „gyakorolhattak”. Egyikükkel egy alkalmat, a másikukkal hármat töltöttem, és ő belőlem írta a szakdolgozatát is. Ha körülnéztek, elég jó esély van rá, hogy találtok ilyen lehetőséget, vagy ajándékba is kérhettek coachingot, de találkoztam azóta olyan lehetőséggel is, hogy egy egész coach iskola szervez a diákjainak csoportos gyakorlatot, ahová jelentkezőket várnak. Sokféle coaching módszer van, amennyire én tudom, az a közös bennük, hogy a coach kérdez. Ő nem ad tanácsot, nem mondja meg, mit tegyél, hanem abban segít, hogy magad jöjj rá a megoldásaidra, és ez talán még hatékonyabb, mint amikor kívülről kapsz kész válaszokat.

Egyedül töltött idő

Sokfélék vagyunk, és nem mindenki szeret egyedül lenni, de azt hiszem, egy minimális önmagára fordított idő a legtöbb embernek olyan, mint egy falat kenyér, főleg a kisgyerekes anyáknak. Remélem, férfiak, apák is olvasnak: egy nőnek, anyának talán nem is tudtok annál nagyobb ajándékot adni, mint néhány órát egyedül és úgy, hogy neki ne kelljen előre megszerveznie, hogy mit eszik vagy mit vesz fel azalatt a gyerek, mi hol van a hűtőben és melyik a kedvenc alvósállat. Az apa teljes értékű szülő, pont úgy meg tudja oldani ezeket a dolgokat, mint az anya. Az egyedülidőhöz két dolog kell: egy partner, aki azt mondja, menj és érezd jól magad, és ne törődj a többivel – és te, aki megbízol a másikban és magadban, és mész.

Tevékenység, ami feltölt

Rögtön ki is egészíteném: három dolog kell az egyedülidőhöz, a harmadik az, hogy tudd, hogy mit akarsz csinálni. Számomra ez nagy felismerés volt, hogy komolyan el kell gondolkoznom rajta, hogy ha mondjuk még egy órát hozzácsapnának a 24-hez egy napon, mivel tölteném. Mert ott a hosszas tennivalólista, amivel meg kell birkózni, és rögtön tudnám sorolni, hogy mi minden maradt el már megint, azokat kellene bepótolni.

Most nem ez a feladat. Most azt keresd meg, ami őszinte örömet okoz, amitől újult erőre kapsz. Sport, zene, olvasás, egy séta, vagy csak beülni egy kávézóba egyedül, és nézni ki a fejedből? Bármit behelyettesíthetsz! Nekem ilyen az írás, a meditáció, arra is rájöttem, mennyire fontos az életemben a tanulás, és ilyen az úszás is.

Meditáció

Külön is írok róla, mert nagyon fontos, és mert nekem ez az, amit nehéz belepréselnem a mindennapokba, de amikor sikerül, mindig ráébredek, mennyire hasznos. Ahhoz még nem vagyok elég ügyes, hogy önállóan meditáljak, ehelyett különféle alkalmazásokat próbálok ki. Az Insight Timeren rengeteg különböző hosszúságú és témájú meditáció érhető el angolul, de van néhány magyarul is. A Just Like Buddha magyar fejlesztés, ami elérhető rajta ingyenesen, az nagyon hatékony meditáció, de a szélesebb elérés már előfizetős – én egyelőre az ingyeneseket ismételgetem, már a gyerekeim is kipróbálták. A legújabb, amit letöltöttem, a Mindfullness alkalmazás, még csak ismerkedem vele. Egymásra épülő 4-5 perces meditációk angolul, ez tényleg arra jó, hogy ha esélyed sincs egy hosszabb elmélyülésre, ez megadja a napod alaphangját reggel vagy kisimít este. És remek kapaszkodó napközben, amikor épp elnyelne a stressz vagy konfliktusba keverednél, segít megállni egy pillanatra és jobb döntéseket hozni.

Támogató társak

Mert nemcsak az egyedül töltött idő fontos, hanem az is, hogy értékes időt tölthess olyan emberekkel, akik fontosak neked, akikkel öröm együtt lenni, akikkel egy-egy beszélgetés után úgy érzed, hogy több lettél, akiknek adsz magadból és te is kapsz tőlük. Jó esetben a párunk is egy ilyen ember, és a párkapcsolatunk ápolása az egyik legfontosabb dolog. A család természetesen a másik, és ha van még ilyen barátunk, kollégánk, rokonunk, vagy egy csapat, egy kör, ahová eljárhatunk, egy közösség, ahol ezt az élményt újra meg újra megtapasztalhatjuk, tartsunk ki mellette.

Pihenés

Főleg, ha kisgyerekeink vannak. Rémisztő statisztikákat lehet olvasni az anyák kialvatlanságáról, és már egy ilyen alapvető szükségletre is döbbenetesne nehéz időt szakítani. Nekem már nagyok a gyerekeim, nem keltenek fel éjszaka, de még élénken emlékszem az éjszakai szoptatásokra és a véletlenszerű felriadásokra. Megint csak azt tudom mondani: apák, nagyszülők, az eggyel feljebb említett támogató emberek: vegyétek ki a babát az anya kezéből, hadd aludja ki magát időnként. Iszonyú szüksége van rá.

Digitális detox

Ehhez is egy könyvet ajánlok: Catherine Price: Digitális detox című könyvét, ami némi elméleti leírás és statisztika után egy 30 perces programmal segít „lejönni” a telefonról. Napi szinten nem igényel sok időt, és azt sem ígéri – nem is kell – hogy a végére abszolút telefon- és közösségimédia-mentes leszel. Bennem helyretett dolgokat, gyakorlati tippekkel segített, és már önmagában a képernyőidőm megdöbbentő volt – itt valóban hasznos időt lehet felszabadítani!

Önismeret

Tizenöt évvel ezelőtt nevettem rajta, biztos voltam benne, hogy remekül ismerem magam, nincs szükségem arra, hogy ezzel foglalkozzam. Aztán ahogy múlt az idő – talán az egyre több tapasztalat miatt – ismertem fel, hogy nagyon sok mindent nem tudok magamról, nagyon alapvető dolgokat sem. Hogy mi motivál, mi visz előre, mi tölt fel, mi az, amit valójában szeretnék elérni az életben, és mi az, amit jobb, ha elengedek, mert idegen tőlem. Egy csomó tesztet és gyakorlatot megcsináltam: a DISC tesztet, a 16 Personalities tesztet, idetartozik a színtanácsadás is a vele járó beszélgetéssel, és a legjobb volt Mark Gungor Flag Page tesztje, bár ez utóbbi nem ingyenes. Olvastam pszichológiai témájú írásokat, és próbáltam felismerni az erősségeket és hibákat a kommunikációmban és a mindennapjaimban

És akkor most azt kérdezed, jó, de mikor? Mikor legyen időm minderre? Nem tudom megmondani, hogy a te életedbe hogyan fér bele ez. Én konkrétan leültem egy órarenddel, beleírtam minden teendőt, aminek muszáj volt beleférnie, és megpróbáltam az üres perceket feltölteni. Mert vannak, mindenkinek az életében vannak olyan percek, amit szimpla időpazarlásra fordítunk. És ami nagyon fontos: merjünk segítséget kérni! Döntsünk magunk mellett, döntsünk úgy, hogy megérdemeljük, és ne féljünk, ne szégyelljünk kérni. Nekem ahhoz is kellett az az önismereti út, amit január óta végigjártam, amire úgy döntöttem, hogy idén időt fordítok, hogy ezt felismerjem. Itt még egyszer elismerem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert volt lehetőségem ezt az időt főállású anyaként tölteni – bár azt nem mondom, hogy nem dolgoztam, de nem úgy, mint korábban, beosztottként munkahelyen napi 8+ órában. Ezért tartott ez a folyamat csak nagyjából kilenc hónapig – ha kevesebb idővel és több stressz mellett végzem, akkor nem tartanék itt negyvenévesen, de lehet, hogy negyvenegy évesen már igen. Nem kell mindent csinálni és főleg nem mindent egyszerre, de már az is segít, hogy betervezel valamit, és látod, hogy a következő napokban mikor tudsz magaddal foglalkozni egy kicsit. És kell hozzá bátorság is.

Én most ott tartok, hogy azokra az irigyelt, helyükön lévő negyvenesekre, akikre korábban úgy néztem fel, mint akiknek a helyzete elérendő cél számomra, most már úgy nézek, mint nőtársakra. Akik feltehetően végigküzdötték a saját útjukat, és most már tudják azt, amit én is megtanultam: ez az út nem ér véget, sőt bizonyos értelemben most kezdődik. Hálás vagyok ezeknek a nőknek, hogy megmutatták, hogy lehet kiegyensúlyozott negyvenesnek lenni, hogy megadhatjuk magunknak azt, amire nekünk van ehhez szükségünk, és végig lehet járni az utat – aztán folytatni tovább.

Köszönöm, jól vagyok. Ki merem mondani, hogy ismerem magamat, és tudom, mi az, és meg is tudom adni magamnak, amire szükségem van. Nem mindig azonnal, de látom a megoldásokat. Ha úgy érzem, segítséget, támogatást kérek hozzá. Ha elfogy az erő, tudom, hova forduljak. Lehet, hogy negyvenéves korra kevésnek tűnik ezt elérni – én elégedett vagyok vele.

0824.jpg

Amikor túl korán ér véget

Nagyjából másfél éve diagnosztizálták nálam a korai petefészek-kimerülést. Ez az állapot – mert betegségnek nem szívesen nevezem, nem érzem magamat betegnek – körülbelül minden 100. nőt érint. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy a változókor és a menstruáció elmaradása már 40 éves kor előtt bekövetkezik. Hívják korai petefészek-elégtelenségnek is, lehet választani, melyik hangzik rosszabbul, az angol elnevezés (premature ovarian failure) rövidítése, a POF talán a legkevesebb negatív tudattársítást hordozó kifejezés magyarul.

Az okok között leggyakoribb a genetikai eltérés, érdemes tehát tudni, hogy anyánknál, nagyanyánknál mi volt a helyzet ezzel kapcsolatban. Én tudtam, hogy nálunk van hasonló történet a családban, számítottam is rá, na de azért nem ennyire korán. Harmincnyolc múltam, és pajzsmirigy-gondok miatt került sor nálam a teljes hormonpanelt vizsgáló vérvételre, ami alapján az orvosom egyenesen – és számomra kissé nyersen – közölte, hogy ez bizony korai petefészek-kimerülés. Ugyan ciklusom még volt ekkor, de nem olyan szabályos, mint korábban, és már nem mindben volt peteérés, a vizsgált ciklusban egyértelműen nem. Visszagondolva, a szabályosság már egy évvel azelőtt sem állt fenn. Egy alkalmazás segítségével pontosan vezetem, meg tudtam mutatni az orvosomnak – egy évvel azelőtt szerinte még belefért a normálisba a pontatlanság – lehet, hogy a hormonvizsgálat már akkor kimutatta volna.

Sem szakmabeli nem vagyok, sem kutatást nem végeztem ezzel az elváltozással kapcsolatban, tehát nem a biológiájáról, hanem a lelki oldaláról szeretnék írni. Arról, hogy hogyan érintett engem, hogyan dolgoztam fel és hová jutottam a diagnózis óta eltelt másfél évben. Úgy gondolom, sokan lehetünk, akiket megrázott, amikor ezzel szembesültek, és a neten nem nagyon találni érintetteket, beszámolókat, sorstársakat ebben a témában. A ciklusunkról, a női működésről és annak kezdetéről még csak esik szó, meg arról, hogy az ereje teljében működő női ciklust hogyan zárjuk el és tartsuk titokban a külvilág előtt – de a végéről, az elmúlásáról nem hallani. Sokan örülnek, megkönnyebbülésként élik meg, hogy végre vége, hiszen csak nyűg volt. Igen, vannak kellemetlenségei, de az életünk része, a termékenységünk jelzője, egy állandó körforgás, ami csak a miénk, nőké. Ha innen közelítjük meg, akkor egy szép, élettel teli dolog ez, aminek az elmúlására fel kell készülni, a maga idején szépen, békésen meg lehet élni egy teljes kör lezárásaként, és új szabadságként lehet tekinteni az utána következő évekre.

20190822.jpg

A neten keresgélve a nálam is fiatalabbak között találtam érintetteket – vannak nők, akik már a korai harmincas éveikben szembesülnek ezzel a diagnózissal, még gyerekvállalás előtt, esetleg épp amikor már aggódnak, hogy nem jön össze a baba. Az ő helyzetük még sokkal nehezebb, nekem szerencsére van három egészséges fiam, és  ennek ellenére ért sokkhatásként a diagnózis, amit csak nagyon nehezen dolgoztam fel.

Hogy mit is éreztem? Olyan volt, mintha valamit elvettek volna tőlem, mintha idejekorán elvágtak volna egy fontos szálat az életemben. Átlagosan 51 évesen következik be a nőknél a petefészek kimerülése. Én – mivel tudtam a genetikai előzményeimről – arra számítottam, hogy majd 40 körül lassan elkezdem észlelni a tüneteket, aztán szépen, fokozatosan lezajlik a folyamat, és néhány év múlva szépen, lassan elmúlik a ciklusom. Lesz időm elbúcsúzni tőle, és a női lét minden szépségével együtt megélni ezt az oldalát is. Igazából nem is ismertem a számokat és az átlagokat,  csak a diagnózisomkor néztem utána, hogy az átlagnőhöz képest 13 évvel korábban jött el nálam. Úgy éreztem, mintha ez a tizenhárom – jó, számítottunk rá, hogy korábban jön, akkor legyen csak tíz – év kiesett volna az életemből. Kétségbeestem.

Most akkor öreg leszek? Mi következik ezekből a hormonális változásokból? Milyen az a nő, akinél amúgy átlagosan, normálisan következik be ez? Nálam tíz évvel idősebb, tehát akkor rövid időn belül én is ötvenesnek fogok kinézni? Megőszülök és megereszkedik a mellem? És mi van a nőiességemmel? Mitől, meddig nő a nő? Milyen a nő, ha terméketlen? 

Sose leszek újra energikus? És a gyerekeim? Hatéves a legkisebb, nem nagymamakorúnak kellene lennem, hanem egy fiatal anyukának! Üresnek éreztem magam, feleslegesnek is és elveszettnek.

Bőgtem egy nagyot az autóban az orvosi rendelő előtt. Aztán hazajöttem és hosszan bőgtem a páromnak is. Tényleg mélységesen kétségbe voltam esve, gyászoltam a kiesett tíz évemet, a hirtelen tudatosuló hormonális változásokat, és még így három gyerek után is a termékenységemet. Hogy akkor se lehetne már gyerekem, ha negyven felett hirtelen úgy döntenénk, hogy kell még egy. Haragudtam mindenkire, akinek ez megy. Próbáltam magyarázni, mit érzek, miközben, hallva magamat, a racionálisabb részem érezte, hogy kívülről érthetetlennek, logikátlannak hangzik. Bólogattam a párom érveire: nem ettől vagyok nő! Valójában nem vesztettem el tíz évet, csak a petefészkeim merültek ki hamarabb, attól még én annyi vagyok, amennyit a naptár mutat. Az eszemmel elhittem, de belül nem ezt éreztem.

Lassan kerültem egyre depresszívebb állapotba nemcsak emiatt, más nehézségek is voltak akkoriban az életemben. Érdekes, hogy épp kilenc hónappal később jutottam el arra a pontra, hogy most már megkeresek egy pszichológust. Beszélgettünk a nőiségről, nőiességről, kerestem a válaszokat a kérdéseimre. Egy fél évet jártam hozzá, és bár azt még most sem érzem igazán, hogy megtaláltam volna, hogy ki vagyok én, mint nő, ezen az úton még fejlődnöm kell, de nagyon sokat adott, megerősített és segített elfogadni, sőt szeretni magam így is. Már rá tudok nézni a testemre a tükörben. Az arcomat még szépnek is tudom látni. Rengeteget tanultam magamról, hosszú önismereti úton járok azóta – a végén még kiderül, hogy hálás is lehetek majd, hogy így történt.

Hol tartok most? Teljesen bizonytalan ciklusom van hosszú szünetekkel és kiszámíthatatlanul. Amikor még jól működtem, sosem volt PMS-em, nem ismertem a menstruáció előtti ingerlékenységet, vagy csak nagyon enyhén. Most nagyjából három-négy hetente az őrületbe kerget, és lehet, hogy nem is jelzi előre a menstruációt, de hatalmas önuralmat igényel úgy viselkedni ilyenkor, hogy a környezetem el tudjon viselni. Igazságtalan, hogy amikor a ciklus már megszűnőben van, akkor a hozzá kapcsolódó kellemetlen tünet csak egyre erősödik! 

Volt egy több hónapos időszakom rendszeres hőhullámokkal, nagyon kellemetlen, amikor bárhol, bármikor egyszer csak lever a víz, vagy úgy ébredsz éjszaka, mintha rémálmod lett volna. Egy ideje megszűnt, de nem tudom, örökre-e, vagy még számítsak rá?

És ott a lelki része. Még mindig szükségem van rá, hogy helyre tegyem magamban a nőiség, nőiesség fogalmát, rájöttem, hogy korábban sosem gondolkoztam ezen, nem fogalmaztam meg magamban, hogy mit jelent számomra a női lét, mégis úgy érzem, hogy most elvesztettem. Már épül bennem egy újabb nő, aki a ciklusa és a termékenysége nélkül is nő. Dolgozom rajta.

0822.jpg

Ha érintett vagy – beszélgessünk erről! Te hogy éled meg? Legyen téma, lépjünk ki az árnyékból, ne szégyelljük magunkat, fontos, hogy halljanak róla mások is! Kérdezd meg anyukádat, nagymamádat, náluk mikor jött el ez a pillanat, mit tudnak a többi női felmenőjükről? Ha csak azt elérem, hogy generációk közötti bensőséges beszélgetés alakul ki, és hogy mindenki, akiben felmerül a gyanú, kér egy hormonvizsgálatot, már érdemes volt megfogalmaznom ezt az írást. 

Színtanácsadáson jártam

Ez az évem erről szól: önismeret, önkeresés minden formában. Belefér ebbe témába illő könyvek olvasása, pszichológus, a hétvége, amiről meséltem vagy csak simán a tudatosan magamra fordított idő. Az önismeret nemcsak a bensőre vonatkozhat, az is fontos, hogy a testi adottságainkkal, értékeinkkel tisztában legyünk. Az önszeretet kemény dió, és még én is messze vagyok attól, hogy elérjem. Arra gondoltam, hogy ha megtanulom, mi az, ami nekem biztosan jól áll, ami kiemel és nem elnyom, ami engem hangsúlyoz ki és nem azt, amit viselek, akkor talán tehetek egy lépést, ami közelebb visz magamhoz és az elfogadáshoz. A színtanácsadás jó eszköze ennek: a lényege, hogy rengeteg színes kendő segítségével megtudhatod, melyek azok a színárnyalatok, amik a legjobbat hozzák ki belőled, amikben felragyog az arcod.

0531.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Több képzett tanácsadó honlapját megnéztem, megkérdeztem az ismerőseimet is, hogy ők kinél jártak, és végül, mivel fontos számomra a fenntartható divat, szempont volt a tanácsadó hozzáállása is, így Mengyán Esztert választottam. Ő biztosan nem fog vásárlásra ösztökélni, hiszen maga is a minimalizmus és a minél környezetkímélőbb öltözködés híve, mi több, a téma vezető bloggere, övé a Holy Duck blog. Vagy ha eleve azzal a tervvel mész, hogy a következő vásárlásodat már a színtípusod ismeretében oldd meg, abban környezettudatos tippekkel segít, ami számomra nagyon sokat nyomott a latban. Gyakran látom hasonló tanácsadók esetében, hogy segítenek az ügyfeleiknek fast fashion üzletekben vásárolni, vagy a honlapjukon biztatnak újabb és újabb vásárlásra, itt ettől biztosan nem kellett tartanom. Időpontot egyeztettünk tehát, és egy esős májusi napon találkoztunk. Kicsit izgultam, több dolog miatt: egyrészt Eszter személye miatt, mindig izgalmas megismerkedni valakivel, aki számomra ismert és követendő ember, akinek a blogját, instagramját követem már egy ideje, de eddig még csak fotókon láttam. Másrészt tartottam attól, hogy nem lesz könnyű hosszasan magamat bámulni egy tükörben, megterhel vagy taszít majd, és nem épp az önszeretet irányába visz el. 

Aztán nem lett semmi baj. Eszter kedves és közvetlen, és végülis az egyórás tükörbe nézést is sikerült játéknak felfogni. Az is volt! És természetesen nem is úgy kezdtük, hogy szia, ülj a tükör elé légy szíves. Beszélgettünk, elmeséltem, hogy miért érdekel a színtanácsadás. Sokan vásárlást előkészítő céllal mennek például munkahelyváltás előtt, vagy a meglévő ruháikat akarják átválogatni úgy, hogy biztosan az maradjon meg, ami jól áll. Eszter a vásárlással kapcsolatban is úgy segít, hogy ajánl fenntartható helyeket, magyar tervezőket, ahonnan biztosan nem gyerekmunkával készült tömegárut szerzel be. Én is tervezek egy nyári gardróbfrissítést, hiszen életemben először megyek fesztiválozni, utána pedig szeretném abszolválni az “egy évig nem veszek ruhát” kihívást. 

Eszter beszélt a színtípusokról is, képekkel illusztrálva az egyes évszaktípusok jellemzőit és azt, hogy kinek mi áll jól, és milyen, amikor a színtípusához egyáltalán nem illő ruhákat választ. Közben persze járt az agyam és folyamatosan próbáltam megtippelni, hogy nekem vajon melyik a típusom. Sokat gondolkoztam ezen már a színes 10×10 kihívás óta, és végülis arra jutottam, hogy nagyon hasonlítok Eszterre haj- és bőrszín tekintetében (bár a szemünk más, de ez másodlagos) úgyhogy biztosan én is nyár leszek. Mint kiderült, nem lőttem nagyon mellé – ezt a kendők döntik el. A beszélgetés után eljött a pillanat, amikor tényleg le kellett ülnöm a tükör elé, a hajamat és a ruhámat is letakartuk fehér leplekkel, aztán Eszter szép sorban kendőket pakolt elém. A hajra kitérek egy pillanatra – nyilvánvalóan befolyásolja az összképet, itt mégis kizárjuk a szempontok közül akkor is, ha természetes a színe. Leginkább a bőr számít, máodsorban a szem, és azt majd utólag állapítjuk meg, hogy milyen hajszín erősíti a kívánt hatást, mit tegyél, ha változtatni akarsz, vagy ha őszülsz.

0531-1.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Ugyan olvastam korábban mások színtanácsadási tapasztalatairól, de nem tudtam ténylegesen elképzelni a látványt, ahogy az egyik színtől felragyog az arcod, a másiktól elsápad, az egyik öregít, a másiktól betegnek tűnsz, de a harmadiknál a levegőbe csapsz és azt érzed, hogy ez az! Kicsit nehéz az arcodat és a hatást figyelni, és nem azt, hogy az adott szín tetszik-e. A fehérekkel kezdtünk, aztán az alapszínekkel (fekete, szürke, sötétkék, barna) folytattuk, hogy kiderüljön, a hófehér árnyalat nem az enyém, és fekete helyett is inkább sötétkéket hordjak egy elegáns alkalomra. Aztán csoportonként jött a többi szín: pirosak, sárgák, zöldek, lilák, kékek – majdnem az összes lilát elutasítottuk, és zöldből is kevés ment át, pedig nagyon szeretem a zöldet. Mindig igyekeztem kerülni a sztereotípiát, hogy kék szemhez kék ruhát kell venni, és tessék, a kéknek nagyon sok árnyalata állt jól. Kiderült, hogy meleg típus vagyok, a bőrömnek van egy sárgás, ha szépen akarom mondani, aranyos árnyalata, enyhén le is voltam barnulva. Kérdeztem, hogy ez nem vezet-e félre, nem sorolódom-e ettől melegebb típusba, mint amilyen vagyok, de Eszter azt mondta, azért barnulok így, mert ez a típusom, és visszajöhetek télen, de valószínűleg sápadtabban is ezek fognak jól állni.

Közösen kiválogattunk a több mint száz kendőből egy kosárra valót. Az nagyon hamar egyértelmű volt, hogy a nagyon élénk, tiszta, hideg színek nem az enyémek, ezekből egy sem volt a kosárban. Messze a legtöbb a tavasz típushoz tartozott, ezután jött az árnyalás. Két-három kendőt egyszerre kaptam, kontrasztokat és egy szín különböző árnyalatait, hogy pontosítsuk a típusomat. A végeredmény: világos tavasz, avagy tavasz-nyár vagyok. Hordhatok világos, élénk, meleg színeket, a kedvenc türkizemet, megbarátkozhatok a barack és korall árnyalatokkal, ékszerből inkább az arany, sminkből is a ruhákhoz ajánlott színek jöhetnek, és a hajam maradhat természetes, vagy meleg árnyalatokkal feldobhatom. Kaptam egy kártyát, amin szerepelnek az árnyalataim, vihetem magammal ruhavásárláskor, így megkönnyítve a dolgomat. Önmagában látva egy színt nem könnyű ugyanis eldönteni, hogy az hideg vagy meleg, és melyik évszaktípusba illik.

0531-2.jpg

Kép forrása: www.holyduck.hu (Faluhelyi Fanni fotója)

Örültem az eredménynek és a színeknek, kicsit tartottam tőle előtte, hogy pont a kedvenceim nem fognak jól állni. Kicsit sajnálom a lilákat, de belegondolva rájöttem, hogy eddig se igazán hordtam, inkább kiegészítőim (sapka, sál, fülbevaló) vannak lilák, és tulajdonképpen ha kedvem tartja, átvehetek egyes árnyalatokat a nyár típus palettájáról. 

És azóta? Még nem vásároltam a kártyámmal – kicsit várat magára a nyár – de már öltözködtem a szekrényemből a színtípusomnak megfelelően. Jobban látom, hogy mi az, amit nem kellene megtartanom, a sminkre is jobban tudok figyelni. A testalkatomhoz kapcsolódóan is kaptam pár tippet Esztertől, ezeket is igyekszem majd szem előtt tartani, és remélem, hamarosan elkápráztathatlak benneteket a teljesen hozzám illő öltözködéssel.

Egy hétvége, amit receptre írnék minden anyának

Már csütörtök van, és én még mindig nem tudnám röviden összefoglalni, milyen volt az elmúlt hétvégém. Ha valaki megkérdezne róla, ömlene belőlem a szó és csak mesélnék, mesélnék. Olyan feltöltő élményeket kaptam három nap alatt, amilyet még nem tapasztaltam, és biztos vagyok benne, hogy minden nőnek, anyának jót tenne. 

Pénteken kezdtünk, már délelőtt találkoztunk a hat lánnyal, akik közül korábban csak egyet ismertem. A trénerünk, a program vezetője Paizs Dóra volt, az Anyacsavar alapítója, megoldásközpontú coach, aki szakmai eszközein túl támogató jelenlétével és azzal is erősítette a csoportot, hogy maga is részt vett a feladatokban, és ezzel ő is megnyílt felénk. Nem egy hagyományos tréning volt ez, hanem, ahogy Dóra a honlapján írta, megtartó női kör.

0509.jpg

Ismerkedés után voltak páros és csoportos feladatok, beszélgetések, amikkel lassan egyre mélyebbre merültünk, főleg önmagunkban. Számomra is meglepő, hogyan lehet egy hét fős csoportban igazán magaddal foglalkozni, a saját nehézségeiden dolgozni, és a tapasztalatom az, hogy lehet, és működik. Van egy témád, egy elakadásod, ami a mindennapokban foglalkoztat, ami nehézséget okoz. Lehet, hogy nem is tisztult még le benned, nagyon tág, nem tudod még egy mondatban vagy egy kérdésben megfogalmazni. Vagy van egy vágyad, egy célod, amihez szívesen eljutnál, de fogalmad sincs, hogy a jelenlegi élethelyzetedből merre kanyarog az út efelé a cél felé. Ehhez kapsz továbbgondolkodásra ösztönző kérdéseket, impulzusokat. Gondolkodsz, írsz magadnak róla, jegyzetelsz, összegyűjtesz pár gondolatot, aztán átbeszéled a társaddal, meghallgatod őt is, ebből új inspirációt kapsz, majd visszaviszed a teljes kör elé, és meglepődsz, hogy milyen ráébredéseid, felismeréseid lettek.

A beszélgetés mellett már az első nap rajzos feladatunk is volt – és nem, nem baj, ha úgy gondolod, hogy nem tudsz rajzolni, nem vagy kreatív. Én is óvodás módon kezdtem el színezni, aztán közben, a kapott kérdések, célok mentén gondolkodva, a rajzolás által felszínre kerülő érzelmek, ötletek, maga a kéz mozgása olyan flowba vitt, hogy szinte úgy kellett feleszmélnem, és csak utána döbbentem rá, hogy másfél órája rajzolok folyamatosan. Ez is nagyon fontos: hogy van idő. Mindenre van idő, szabadon létezel, nem szakít félbe senki, nem jön oda egy gyerek sem „anya! anya!” felkiáltásokkal. Sőt, akkor eszel, iszol és mész vécére, amikor akarsz!

Sokat voltunk a szabadban is, függetlenül az időjárástól. Erre a csodálatos májusi hétvégére jutott szél, eső és hideg, de a természet minden időben szép, a megfelelő ruházat megvéd, utána pedig vár a wellness. Mert azt még nem mondtam, hogy maga a program egy kényelmes hotelben zajlik, a jelszó az, hogy a testet és a lelket is kényeztetjük. Például módunkban áll kialudni magunkat. Na, a hétből öten első este inkább a beszélgetés folytatását választottuk egy üveg bor mellett, a másodikon meg a szaunát, de az tény, hogy amikor végül elaludtunk, reggelig senki sem ébresztett fel legszebb álmunkból. Az alvás mellett finomabbnál finomabb ételek vártak, és nem nekünk kellett megfőznünk őket! Lazuláshoz pedig ott volt a wellness részleg. Amit ki is használtunk: pénteken egy rövidebb séta, szombaton egy néhány órás könnyű túra után melegedtünk fel benne.

Ez utóbbiról szeretnék még írni, mert számomra az egyik legmaradandóbb élmény volt. Emlegettem már Erling Kagge: Menni című könyvét. A szombati séta tökéletes megvalósulása volt annak, amiről a könyv ír. Kaptunk iránymutatást, vittük a saját témánkat gondolkodni, és mellé választhattunk idézetet is. Engem már meg se lepett, hogy többségünknek mennyire találó, segítő idézet jutott, az enyém azonnal előrelökött a gondolkodásban, egy az egyben a szívemhez szólt. Ezen a sétán mi magunk viszont egy árva szót sem szóltunk. Csak mentünk, a saját ritmusunkban, néha elővettük az útvonalról szóló kis írásunkat, néha az idézetet, néha felírtunk valamit, ami „kiesett” a sétából, ahogy Dóra mondta. Én már mosolyogtam magamon, mert olyan coelhói bölcsességek merültek fel belőlem, hogy naplementés mémet lehetne rájuk alapozni, mégis ott és akkor szimbolikusak és sokatmondóak voltak. Az egyiket felírtam itthon a falitáblánkra:

Folytasd az utadat. Ha zsákutcába érsz, majd döntesz felőle és megoldod.

0509-1.jpg

Lehet, hogy üres szólamnak hangzik, de ahogy én ott és akkor kaptam ezt a gondolatot egy konkrét zsákutcában, és azonnal leesett az átvitt értelmű jelentése, az megmaradt, és azt gondolom, később is fogom tudni használni. És aztán persze ezt is feldolgoztuk, átbeszéltük, visszajelzéseket kaptunk. A legtöbbet nekem ez segített, és talán ezen a területen tanultam a legtöbbet – és még van hova fejlődnöm: úgy hallgatni a másikat, hogy a fejemben közben ne az járjon, hogy én mit tudok hozzáfűzni a mondanivalójához, hanem tényleg értő figyelemmel, és megtanulni úgy kérdezni, hogy az őt még tovább vigye a saját kérdésén való gondolkodásban. Kaptunk visszajelzést arról, hogy mások milyen erősségeinket ismerik fel, vagy hogy mit látnak, mitől leszek képes valóban megvalósítani, amit elképzelek? Ezek hihetetlenül motiválóak és megerősítőek.

Volt még kreatív munka a rajzoláson kívül is, vasárnap pedig zárófeladatként egy papírlapon a gyakorlatba ültettük át, amin két napja dolgoztunk: konkrétan  beterveztük a napjainkba azokat a dolgokat, amiket szeretnénk elérni, vagy ami hiányzik ahhoz, hogy önmagunk legyünk, a saját teljes életünket éljük, a helyünkön legyünk. Összeírtuk, hogy milyen lehetőségeink vannak erre, honnan kaphatunk támogatást hozzá, milyen konkrét lépéseket kell tennünk. Erőt kaptunk ahhoz, hogy merjük felismerni a saját szükségleteinket, és – nem csak erre a néhány napra – előtérbe helyezni őket. Persze, visszaérkezünk a hétköznapokba és megint a gyerekek lesznek az elsők, és nincs is ezzel semmi baj. De most már képesek vagyunk a saját szemszögünkből nézni az életünkre, felismerni, hogy az a miénk, és mások – akár a férjünk, a gyerekeink – szükségleteit a magunké mellé rendelni, nem pedig a magunkét úgy-ahogy beszuszakolni a másokéval már megtömött napjainkba.

Dóra nem engedi el a kezünket, van folytatás, lesznek még feladataink, találkozunk is a jövőben. De ez a hétvége már így is olyan ajándék, amit tényleg minden anyának receptre írnék fel, ahogy a címben is írtam. Egy olyan körben lehettem három napig, ahol a végén mindenki úgy érzi, hogy kapott – pedig ehhez nyilvánvalóan mindenkinek adnia is kell, mégis többel távozunk, mint amivel odamentünk. Amiből leadtam, az a szorongás és az elvárásokban való hit, soha még semmi nem csökkentette ennyire a megfelelési kényszeremet. Olyan hely volt ez, ahol mindenki más és más gonddal küszködik, mégis mindenki érti a másikat. Az az igazi sisterhood jött létre, a női bajtársiasság, aminek olyan jó lenne meglennie a mindennapokban is. Élményeket, feltöltődést, felismeréseket, tapasztalásokat kaptam, és olyan új ismeretségeket, amikért mindig hálás leszek.