5 tipp, hogy simábban menjenek a szeptemberi reggelek

5 tipp, hogy simábban menjenek a szeptemberi reggelek

Eltelt az első két iskolahét, visszaálltunk a különösen hosszúra nyúlt távollét után újra az intézménybe járós mindennapokra. Nem mindig könnyű a reggel, alig emlékeztem már, hogy tavaly ilyenkor milyen rutinjaink voltak. Nehezebb is volt most újra előkeresni őket, és nincs is nálam a bölcsek köve. Így hétvégén végiggondoltam, mi az, ami nálunk bevált, hátha nektek is segít.

Nálunk idén egy harmadikos, egy ötödikes és egy végzős gimis kezdte meg az új iskolaévet. A két kisebb más-más iskolába jár, én itthonról dolgozom, a férjem pedig irodába jár. Egy autónk van, és egy megyeszékhelytől autós távolságra eső kistelepülésen élünk, ahol a tömegközlekedés bizony hagy maga után kívánnivalót. Ezeket azért írtam le, mert mindenkinek más a helyzete, lehet, hogy a ti életetekre nem alkalmazható az, ami nekünk működik.

Évekig nyomasztott a reggeli őrmesterkedés. Öltözz már, egyél, ne ülj órákig a reggeli felett, irány mosakodni, hol a táskád, jaj ne, otthon hagytad a tornacuccot? Rohanás, veszekedés, aztán a bűntudat: én nem ezt akartam. Sokáig gondolkodtam, hogy hogyan lehet ezen változtatni, míg végül egy néhány évvel ezelőtti advent hozta meg a megoldást. (Az már egy külön téma, hogy milyen legyen az advent, és mi kerüljön az adventi naptárba.)

Megvásároltam Szabó T. Anna Adventi Kalendárium című verseskönyvét, és az ünnepre készülve korábban keltem reggel. Elkészítettem a gyerekek reggelijét, és gyertyát gyújtottam a konyhaasztalon. Olyan hangulatos karácsonyváró reggeleink voltak, és úgy megszerettük ezt a szokást, hogy a téli szünet elmúltával elővettünk egy másik gyerekvers-kötetet, és folytattuk. Sok minden kellett ahhoz, hogy ezt képesek legyünk fenntartani, és megalapozzuk a nyugodt reggelt, ez menet közben alakult.

1. Korán kelünk

Igen, most veszek egy mély levegőt: nálam ez öt órát jelent. Ha visszafelé számolunk: nyolcra ott kell lennünk a távolabbi iskolában, ehhez legkésőbb negyed nyolckor el kell indulnunk itthonról. A gyerekeim pedig úgy működnek, hogy idő kell nekik az összekészüléshez. Sokan is vagyunk, az sem jó, ha tumultus alakul ki a fürdőszobában. Tehát én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, addigra kész a reggeli, a gyertya és az aktuális verseskötet az asztalon. Én jó esetben már lezuhanyoztam, talán fel is öltöztem. A versolvasás közben forró teát kortyolgatok, majd amikor végeztünk, az egyik gyerek megy öltözni, a másik mosakodni.

Korábban egyet én még kísértem és biztattam, egyet apa, de mostanra azért elég nagyok az önállósághoz. Aztán csere. A család többi tagjának a mi olvasásunk alatt vagy a gyerekek után szabad a fürdőszoba. Eközben összekészítem az uzsonnás dobozokat, és felszólítok mindenkit kulacstöltésre. A férjem általában biciklivel jár dolgozni, és időben elmegy, hogy a reggeli csúcsforgalmat elkerülje. Amíg itthon van, addig ő is terelgeti a gyerekeket, a készülődésben pedig jó példát mutat.

2. Előre készülünk

Már a napi bevásárlásnál gondolok a másnapi reggelire, tízóraira: lesz időm tartalmasabb főtt reggelire, vagy csak egy kakaós csiga feltálalására? Az iskolatáskákat este pakoljuk be, reggel csak ellenőrizni kell, az uzsonnás dobozokat ugyanekkor elmosogatjuk, a kulacsokat kiürítjük és megszárítjuk.

Ez nagyon szépen hangzik, de persze valójában nem megy ez ilyen zökkenőmentesen. Nem vagyunk egy varázsütésre működő mintacsalád, ezek a keretek, amiket igyekszünk betartani. Amikor nem sikerül, újra elmondom – van, hogy türelmetlen is leszek tőle – de bízom benne, hogy ha sokszor hallják és gyakoroljuk, menni fog. Legalább a rutinfeladatok – a különleges dolgok, aláírandó papírok, extra vinnivalók majd ráépülnek.

3. Listák mindenhol

Az órarendek kinn vannak a hűtőn, így már a lecke készítésekor rá tudok pillantani, hogy minden elkészült-e, és mire lesz szükség másnap.

Emellett van mindkét gyereknek egy-egy személyre szabott ellenőrző listája is, amit indulás előtt néznek át. Ezen szerepel a tízóraijuk, a hangszerük, ha délután zeneiskolába mennek, a szakköri felszerelésük, bérlet, telefon és egyéb vinnivalók. És akkor még nem említettem az előszobában elhelyezett listát, amin ilyen címszavak olvashatók: táska, tornacucc, sapka, sál – hogy ezeket se hagyjuk otthon.

4. Észszerű tárolás

Jó, ha mindenki tudja, mit hol keressen, ne reggel legyen kapkodás és fejetlenség. Ebben a tanévben újdonság, hogy maszkok lógnak az előszobaajtó melletti kulcsakasztón. De az is fontos, hogy meglegyen a telefon, a bérlet, a kulcs. Legyen egy hely, ahová azokat a dolgokat készítjük ki, amiket csak aznap viszünk magunkkal, és így nem a rutin részei. Rendrakó programok ezt a helyet launch padnek, kilövőállomásnak hívják: ez az a pont a lakásban, ahol minden kész az indulásra. Nálunk ez az előszoba melletti asztal. Jó esetben mindenki tudja, hogy hova nyúljon, nem megy el idő keresgéléssel és nem keletkezik ebből feszültség. (Persze, ez megint az ideális helyzet, ami sosincs – de a lényeg a törekvés!)

5. Emlékeztetők

Mármint az idő múlására. Nálunk a gyertyafényes, nyugis reggeli után mindig elhangzik, hogy hánykor indulunk, addig hány perc van hátra, és abba minek kell beleférnie. Aztán nagyjából ahányszor ránézek az órára a saját készülődésem közben, annyiszor jelentem: még húsz perc, tíz, öt. Ilyenkor magamban át is gondolom gyorsan, mi hiányzik még az induláshoz, és emlékeztetem a gyerekeket a következő lépésre.

Az a tapasztalatom, hogy jobban tudnak készülődni, összeszedettebbek, ha ezt le tudják követni. Hiszen háromnegyed hétkor még olyan távolinak tűnik az indulás, mintha beleférne a játék és a huncutkodás is. Ha mindig jelzem, hogy bizony múlnak a percek és még nem tetted el a tízóraidat, jobban érzékelik, hogy mit kell megtenni a fogyó időben. És ha előbb elkészülnek, akkor talán tényleg jut idő egy kis bolondozásra az indulásra szólítás előtt.

Tudom, hogy ez mindenkinél másképp működik: sokan képtelenek reggel enni, vagy ha túl sok idejük van, jobban szétcsúsznak. A gyerekek korával, a felnőttek életmódjával is változik a dolog, és az se mindegy, hány gyereket milyen intézménybe hogyan kell eljuttatni. Nálatok mi vált be a reggeleken? Adjatok tippet ti is másoknak! Várom a kommentjeiteket az Egyboszorka facebook oldalán.

Képzeletbeli utazás

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája: utazzunk el valahová képzeletben!

Ez az a téma, ami akkor is megy, akkor is foglalkoztat, amikor nem feladatot vagy kihívást teljesítek. Pedig nem számítunk túl nagy utazónak: nem repülünk, nem megyünk évente többször külföldre (évente se mindig) és bizony a gyerekeink nem látták még a tengert. Nem kell nagyon sajnálni őket, láttak sok más szépséges helyet.

Az első helyet, ahová vágyom és ahová legszívesebben azonnal indulnék, amikor a karantén végetér, nem is nevezem meg, mert egyelőre olyan kis eldugott sziget, hogy nem szeretnék én lenni az, aki turisták ezreit csábítja oda. Korábban sose mentünk még vissza kétszer ugyanarra a helyre nyaralni, de valamiért ez az erdőszéli kis falu annyira megmaradt a gyerekek szívében, olyan hosszan beszéltek róla és bevették a játékaikba, hogy tavaly nyáron úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen visszatérni valahová. Ha lehet, még jobban sikerült, mint az első ottlétünk. Én semmi másra nem vágytam előtte, mint egy nap semmittevésre, ringatózni egy hintaágyban és olvasni meg szundikálni. És pontosan ezt tettem egy teljes napon keresztül, amíg a gyerekek remekül érezték magukat a hatalmas kertben. Azért voltak aktívabb napjaink is, a környék kirándulóhelyekben gazdag, bejártuk gyalog és autóval. A vendéglátónk sompálinkája pedig olyan különlegesség, hogy önmagában azért bármikor visszamennék.

68485175_491958148261573_537444556421988352_n-001.jpg

A másik hely, ami eszembe jut, és amiről már beszélgettünk is itthon az egyik közös ebédnél, az Bécs. Vonattal mennénk, ott töltenénk egy hosszú hétvégét, és megnéznénk az állatkertben a pandát, aztán kipróbálnánk a Prater attrakcióit. Ha pedig a gyerekek kellőképpen elfáradtak, rábíznám őket az apjukra – pihenhetnek a szálláson vagy körbevillamosozhatnak a városban, ez már az ő dolguk – amíg én bejárom a Kunsthistorisches Museum (Szépművészeti Múzeum) tárlatait. A Naturhistorisches, azaz a Természettudományi szerintem már őket is érdekli, de előtte még feltenném a koronát (nem, nem azt!) a kulturális feltöltődésre egy igazi bécsi kávézással. Szerintem egy kastélytúrára is megértek már a gyerekeim, én a Schönnbrunnt választanám ismerkedésre. A vonaton talán még bicikliket is vinnénk magunkkal, hogy tekerhessünk a Duna-parton.

vienna.jpg

Tényleg nincsenek nagy vágyaim. Nem érzem azt, hogy ha végre egyszer kiszabadulok, akkor nagyon egzotikus vagy nagyon távoli helyekig meg sem állnék. Ahová nagyon szeretnék visszamenni, az a Hochschwab csúcsa az osztrák Alpokban, az első ottani túránk alkalmával ugyanis egyszerűen túl későn indultunk, és nem értünk volna vissza világosban, így a csúcs alatt nem sokkal visszafordultunk.

37195224_10214712559919694_4085527669691645952_n.jpg

Úton a Hochschwab felé – saját fotó

A másik pedig, ahová a gyerekeket is vinném, az Skagen, Dánia csúcsa, ahol az Északi- és a Balti-tenger találkozik. Tavaly nyáron ott állhattam, egyik lábammal az egyik, másikkal a másik tengerben, és tudtam, hogy ez egy olyan különleges hely, ahová őket is el kell vinnem.

skagen.jpg

Skagen <3 – saját fotó

Ahol még sosem voltam és mindig is vágytam rá, az Hollandia, a Keukenhof, Delft, Amszterdam és a Rijksmuseum, meg az IJssel-tó… Hollandiához valami különös vonzalom köt, mintha valamelyik előző életemben németalföldi lettem volna. Persze ha már itt járok a képzelet szárnyán, akkor ezt az egész északi régiót körbejárnám, fel Németországon át Skandináviáig. Engem ezek a helyek vonzanak, a meleg partok és a leggyakrabban látogatott turistalátványosságok kevésbé. És ti merre utaznátok?

Karantén és digitalizáció

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája a technika, hogyan is használjuk mi most?

 

Igazából nem sok minden változott az életünkben ezen a területen, ami a felnőtteket illeti. Eddig is mindketten laptopon, íróasztalnál ülve dolgoztunk, én itthon vagy bárhol útközben, a párom általában irodában, de havi néhány napot ő is itthon. Én főleg írok, levelezek, szerkesztek, grafikát készítek, ő online meetingekben is részt vett eddig is. A Microsoft Teams, amivel én az otthonoktatás miatt ismerkedtem meg, neki nem volt újdonság.

A gyerekeknek azonban nagy változást hozott az otthonoktatás ezen a téren. Náluk eddig minimalizáltuk a technológiai eszközök használatát. Csak a gimisnek van laptopja és okostelefonja, a két kisebbnek semmilyen saját eszköze nincs, és a mieinket is erősen kontrolláltan használhatják. Egyszerűen korainak gondoljuk 8 és 10 évesen az eszközhasználatot, szeretnénk, ha előbb ismernék jól a valóságos világot maguk körül, mint a virtuálisat, és előbb másznának valódi fára és sziklára, ültetnének valódi növényt és játszanának valódi kockákkal, mint mindezek Minecraft-másolatával. Abban a kontrollált időszakban, amikor használhatják az eszközeinket, igyekszünk őket tanítgatni a felelős használatra és internetezésre, és próbálunk példát mutatni, még ha nekünk is folyamatosan tanulni kell ezt.

homeoffice.jpg

Most, az otthonoktatással olyan új kifejezéseket tanultak meg, mint online videóchat, virtuális osztálytalálkozó Zoomban, teszt a Learning Appsban, és a szorgalmi feladat lett a kedvenc, mert azt legtöbbször számítógépes játékba rejtik. Nagyon könnyen ugrották meg ezt a lécet úgy is, hogy nincsenek igazán hozzászokva, nem is féltettem őket ettől. Annyira gyorsan tanulnak a technológiáról, ők már akkor is digitális bennszülöttek, ha egyébként nem élnek ebben a világban a hétköznapokban.

És ahogy ezt írom, eszembe jutott, hogy azért mi, felnőttek is tanultunk újat, olyasmit is, amit érdemes továbbvinnünk a „békeidőkre” is. A karantén első napjaiban kocsmáztunk először virtuálisan a barátokkal. Miért ne lehetne ezt máskor is? Pont annyira vannak messze most is, mint az év többi részben. Ugyanígy húsvétvasárnap messengeren reggeliztünk együtt a húgommal, anyukámmal pedig máskor sose videóchateltünk, most meg a telefonhívás helyett mindig ezt választom. Ott van a rengeteg online koncert- és tanulási lehetőség, aminek a töredékét se tudtam ugyan kihasználni, de a figyelmet mindenesetre sikerült felkelteniük. A munkámban pedig megszületett az új műfaj, a vodcast: az online meeting rögzített és nyilvánosan közzétett formája.

chat.jpg

Azt gondolom, nem lesz már ugyanolyan a világunk a koronavírus után, mint amilyen előtte volt. Jobb lesz! Mentsük át azokat a szokásokat, amiket ebből a sosem látott helyzetből tanulunk, vegyük észre, hogy tisztább a levegő, és hogy mennyire fontos a kapcsolattartás. Jöjjünk ki ebből az egészből jobban, mit ahogy belekerültünk, és ha ehhez a technológia szükséges, akkor használjuk tudatosan és okosan.

Tarts ki! Lesz jobb :)

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! Az ötödik nap témája: Kitartás, ahogy én látom.

Mi most, az ötödik hét végére jutottunk el egy kisebb krízishez.  A családon belül legalábbis magamról tudok nyilatkozni: az első egy-két hét után, amikor nagyjából felállt a rendszer és beleszoktunk az új napirendbe, jött a tavaszi szünet, ami egyszerűen fantasztikus és csodásan pihentető volt. Számítottam rá, hogy a visszarázódás nem fog zökkenőmentesen menni, de ez a hullámvölgy, amiben jelenleg vagyunk, mégis váratlanul ért. Lesz jobb, ebben biztos vagyok, és a megoldás keresése mellett főleg a kitartás segíthet abban, hogy ép lélekkel és kapcsolatokkal vészeljük át a következő heteket.

Kitartásban általában elég jó vagyok. Ha egy állásinterjún vagy csoportos beszélgetésen felteszik a kérdést, hogy milyen jó tulajdonságaimat emelném ki, biztosan köztük lenne ez is. Ha azt kérdezik, mire vagyok a legbüszkébb, sokáig az első maratonomat mondtam. Nem azért, mert képes voltam lefutni, erre tízezrek képesek minden évben, és az időeredményem sem különösebben jó. Hanem amit előtte végigcsináltam: három gyerekkel, köztük egy totyogóval tíz hónap alatt (nem a nulláról) felkészültem a versenyre, edzettem hetente háromszor-négyszer hóban, fagyban, esőben, sárban, ha kellett, este, ha kellett, hajnalban. Kitűztem egy célt, és képes voltam megtenni azt, ami szükséges volt ahhoz, hogy elérjem.

blogra2.jpgFáradtan, de boldogan az első maratonom befutója után 2014-ben

Nagyon sokat tanultam abból a tíz hónapból. Megtanultam, hogy erős vagyok, hogy képes vagyok végigcsinálni egy hosszú folyamatot, ami egy eredményhez vezet. Tudok célokat kitűzni és részcélokra bontani, látom a lépéseket, amelyeket meg kell tennem. Képes vagyok akkor is megtenni valamit – elvégezni egy edzést vagy éppen nyugodt maradni egy feszült, összezárt helyzetben – amikor nehéz, akár fizikailag, akár lelkileg. Persze nem könnyű, és nem sikerül minden alkalommal, de már van tapasztalatom olyan esetekről, amikor ment, mégpedig rendszeresen és hosszú ideig.

A maratonfutó kitartása olyasmi, amiből erőt lehet meríteni. Ha te magad nem is futsz, és nem érted azt az érzést, ami kiviszi az utcára, a terepre és a versenyekre azokat, akik szeretik ennek a hangulatát és az érzéseket, amit ad, gondolj valami olyan tevékenységre, amikor magad előtt láttál egy igazán fontos célt, és nem is volt kérdés, hogy kitartasz-e addig, amíg eléred. Ilyen ez a mostani helyzet is.

Az egészségünk fontos, a családunk szintén, a társadalmi felelősségvállalásról nem is beszélve. Tehát kitartunk, vállaljuk, amit kell, otthon maradunk, otthonoktatunk, megtanulunk értékelni olyan dolgokat, amik máskor könnyedén elérhetőek. Nem tudom, meddig fog tartani, de nekem segít a gondolat, hogy együtt vagyunk benne.

stayhome.jpg

Nem tudom, néztétek-e a Global Citizen One World koncertjét, ha nem, itt visszanézhető. Régen voltunk már olyan helyzetben így globálisan, ami mindenkit érint a földgolyón. Ez most egy olyan, és mindenki kiveszi belőle a maga részét. Tegyük mind ezt, és közösen el fogjuk érni, hogy jobb legyen – és ha a mostani helyzet véget ér, gondolkodjunk el azon, hogy ilyen közös munkával és társadalmi összefogással bármi legyőzhető – talán még a klímaválság is.

Napirend, ami megtart

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele!

Ez a kihívás igazából arról szólna, hogy mindennap egy kicsit feldolgozzuk – és a blogolvasóknak is segítsünk feldolgozni – azt a helyzetet, amiben jelenleg vagyunk. Kinek a karantén, kinek az otthonoktatás, kinek a szerettei miatt való aggódás, sokaknak a munkájuk elvesztése, másoknak épp a megnövekedett munka a legnehezebb, a helytállás akkor is, amikor mások biztonságban maradhatnak az otthonukban. Kerülgettem a témát, írtam márkorábban a vírus és a karantén kapcsán felmerült gondolataimról itt és itt. A mai nap témája azonban nem hagyja, hogy megkerüljem: korona-rend. Jelentsen ez bármit 🙂

Nekem a napirendünk jutott eszembe, amit az önkéntes karanténunk első napján vezettünk be, és szigorúbban tartunk, mint iskolaidőben valaha is,

mert tudjuk, hogy ha azok a keretek nem adottak, amiket a munkahelyre járás, az iskola ad, akkor sokkal könnyebb szétcsúszni,

ezt pedig mindenféleképpen szerettük volna elkerülni.

whiteboard.jpg

A konyhánkban van egy fehér tábla, annál találkozunk minden reggel nyolckor. Addigra már mindenki túl van a reggelin, az öltözködésen, tisztálkodáson, indulásra kész. Persze nem megyünk sehova, az iskola, ahova indulunk, a gyerekszoba, a munkahely pedig a nappali. Órarend szerint tanulunk az első naptól, akkor is, amikor még akadozott a tananyag, mostanra pedig már megbízhatóan használjuk a különböző felületeket, ahonnan érkezik a tanulnivaló. Rövidebb órákat tartunk, mint az iskolában, szünetekben szigorúan kiküldjük a diákokat a kertbe mozogni és levegőzni. Van tízórai szünet, általában olyankor kezdek el valamit összedobni ebédre, mert persze a házimunka nem végződik el magától akkor sem, ha az iskola hazaköltözött.

homeschooling.jpg

Délben mindennap takarítunk félórát, mindennap más-más helyiségben, mire végigérünk, épp kezdhetjük elölről. Fél egykor ebéd, ha kész van, ha nincs – na jó, tényleg igyekszem, a menütervezésem kicsit összeomlott a korlátozott bevásárlás miatt, így nehezebb. Ebéd után pihenés, aztán a gyerekeknek vagy online zeneiskolai órájuk van, vagy gyakorolnak a legközelebbi alkalomra. Ha ezzel is megvannak, akkor jönnek azok a feladatok – legtöbbször a készségtárgyak, vagy ha valami egyszerűen sok volt – amik elmaradtak délelőtt. Szerencsére nem mindig van ilyen.

Az egész napirend alapja a férjem céges naptára, a home office miatt most a megbeszélések online zajlanak, elég sok ilyen jelenése van. Reggel felírjuk ezeket a whiteboardra, beosztjuk a gyerekek között is a technikai eszközöket attól függően, hogy kinek mikor kell képernyő előtt tanulnia. Egy negyedikessel és egy másodikossal nekünk is ott kell lennünk, nem bízható még rájuk teljesen önállóan a tanulás. Próbálunk a gyerekszobában dolgozni, ez nyilván kevésbé hatékony, mintha nekünk is saját terünk és időnk lenne erre. Az én munkám szerencsére rugalmas és jól szétosztható, aminek azonban az a hátránya, hogy sokszor a késő esti órákra csúszik.

homeoffice.jpg

Mivel ezekben a hetekben, hónapokban szerencsére egyre több a kerti munka, a délutánban van egy időszak, amikor a mozgást és a jó levegőt ezzel kötjük össze: a gyerekek is talicskáznak, locsolnak, részt vesznek, amiben csak lehet. Természetismeret- és testnevelésóra egyben.

kertgyerek.jpg

A délután további része aztán már tényleg  szabadprogram, meg persze az uzsonna sem maradhat el. Munkanapokon fél hétkörül találkozunk a vacsoránál, fél nyolckor pedig közösen leülünk a nappaliban, és mindenki a saját könyvét olvassa egy félórán át. Mellé zenét hallgatunk, teázunk, nagyon idilli elfoglaltság, de ez már a karantén előtt is így volt, októberben vezettük be ezt a jó szokást.

A legkisebbnek, Csongornak még mesélek is este, most épp az Óz, a nagy varázslót olvasom fel neki folytatásokban. Legkésőbb kilenckor pedig lefekvés – a gyerekeknek, mi felnőttek vagy dolgozunk még, vagy ilyenkor tudunk egy kicsit kettesben lenni.

Nem könnyű ezt a napirendet tartani, sokszor fárasztóak így a napok. De meg vagyok győződve arról, hogy ha hagynánk kilazulni a rendet, hosszabb távon még fárasztóbb  lenne, mint így, ezt a rendet tartva. Egyelőre olyannyira bevált, hogy még a gimnazista kamaszom is igazat adott nekünk néhány nap után.

Nálunk főleg ezt jelenti most a rend, a napjainkat összetartó rendszert, ami valamennyire fizikai rendet is eredményez. Nálatok hogy telnek a napok most, a karantén második hónapjában?