Film(nem) ajánló: A királynő kutyája

Szombaton megnéztük a legkisebb, hétéves fiammal A királynő kutyája című új animációs filmet. Nem olvastam kritikákat előtte, a trailert megnéztük, cuki volt, nekem is tetszett, a gyereknek is tetszett, jó lesz, nézzük meg. Előre elárulom: a gyereknek maga a film is tetszett, figyelt, sokszor nevetett, jól szórakozott. Így aztán tulajdonképpen mindegy, hogy én mit gondolok, miatta néztük. Nézzétek meg ti is az előzetest:

Ebből annyi derül ki, hogy új corgi kerül a meglévők mellé a windsori kastélyba, a kis Rex, aki egy rakoncátlan kis kölyök, cuki és neveletlen, felforgatja a királyi udvar életét. Ennyire is számítottam. Innentől spoiler következik.

A történet első felnőtteknek szóló kiszólása, amikor Donald Trump érkezik látogatóba az angol királynőhöz, Melania és egy corgilány társaságában, és a királynő kérdésére: “És ez a kis szuka…?” – az elnök a feleségét kezdi bemutatni. Általában bírom a rajzfilmekben a felnőtteknek szánt poénokat, de ez itt nem volt túl ízléses. A gyerekeknek talán fel se tűnt, lépjünk is túl rajta. Rex ekkor már királyi főeb, és persze össze akarják hozni Trumpék nem túl szimpatikus corgilányával, aki elég erőszakos hölgy, Rex menekülőre is fogja. Ez a szál itt nagyjából véget is ér, viszont a corgicsapatból az álnok Charlie, aki elsőre Rex legjobb barátjának tűnik, konkrétan megpróbálja meggyilkolni őt – a pozíciójára vágyik. Így kerül Rex egy kutyamenhelyre, ahol barátokra lel, sőt a szerelem is rátalál… bár a Wanda névre hallgató kutyalányban először csak az ébreszt érdeklődést, hogy Rex a királyi főeb. Aztán valahogy minden magyarázat nélkül átvált valódi vonzalomba. Az alagsorban egy Harcosok klubjára emlékeztető bunyóklub üzemel, ahol persze Rex  bajba kerül, de szerencsére megússza, majd különféle kalandok után végül megszökik. A barátai először nem akarnak vele menni, mert mégiscsak kényelmesebb a menhelyen, de aztán Wanda elhozza őket, és innentől szól azért néhány valódi értékről is a film, főleg a barátságról, az egymás mellett kiállásról. Rex szeretne visszakerülni a palotába, aztán a főeb székébe, ahova komoly veszélyeken keresztül vezet az út, de a barátokkal minden lehetséges, és a végére még nemeslelkűvé is válik.

Olvastam olyan kritikát, ami szerint egyáltalán nincs mondanivalója a filmnek – szerintem azért a barátság fontos vonal, illetve maga a fő téma: a kutyák. A menhelyen mindenféle kutya él, kicsi és nagy, hangos, ugribugri és búskomor, de mindnek megvan a maga helye és jó tulajdonsága. Kutyaszerető gyerekekkel jó szórakozás lesz – én is csak az előzetesre haragszom, amiért az akciójelenetekből – Rex kiűzetése, bunyóklub, tűz a palotában – semmi nem került bele, pedig nagyon más képet mutatna, más alapján döntene a szülő, hogy megnézi-e a gyerekeivel.

Amin még elgondolkoztam, és nem találtam erre vonatkozó információt: az angol királyi családhoz kapcsolódó rengeteg protokolláris előírás vajon megengedi, hogy II. Erzsébetből és Fülöp hercegből animációs filmszereplőt csináljanak, a királynőt például hálóingben vagy zöld folyadékkal lespriccelt ruhában is ábrázolják? Érdekes lett volna megtudni, hogy ennek utánajártak-e a filmkészítők, engedélyeztettek-e bármit ezzel kapcsolatban? Trumppal kapcsolatban ez nem merült fel…

A cuki kutyás film helyett, amire számítottunk, kaptunk egy kicsit zavaros, elvarratlan szálakkal és meglepő jelenetekkel tűzdelt mozit, amit közepesnél jobbra semmiképp sem értékelnék – közepesre is inkább csak azért, mert felnőtt szemmel és kritikai érzékkel nézem. De ha nem vártok tőle többet, mint másfél óra eltöltését esős időben, akkor nézzétek meg.

A motiváló könyvek hónapja

A Nincs időm olvasni kihívásban márciusban a hónap témája: az inspiráló könyv. Elég tágan értelmezhető téma, hiszen egyéni, hogy kit mi inspirál. Lehet az egy életrajz vagy önéletrajz, egy pszichológiai vagy filozófiai mű, egy önfejlesztő könyv, de egy motiváló jellegű regény is akár. Én mindig választok a témában és azon kívül is könyveket a könyvtárban vagy az itthoni polcról, és aztán a hangulatomnak megfelelően veszem sorra őket. Ebben a hónapban sikerült befejeznem több korábban elkezdett és valamiért félretett könyvet is, ezekkel együtt jó sokat olvastam. Vegyük szép sorjában:

Az első Mia March: A Meryl Streep filmklub című műve volt. Ha úgy vesszük, motivált ez is arra, hogy felírjak magamnak megnézésre néhány filmet, de én inkább a könnyed, szórakoztató kategóriába tenném. Februárról csúszott át, március legelején fejeztem be. A sztori röviden, spoiler nélkül: három fiatal nő – két testvér és az unokatestvérük – sok év után újra találkoznak a nagynénjüknél. Mostanra mind túl vannak életük első traumáin és döntési pontjain, és a nagynéni kedvenc Meryl Streep filmjeiből kiindulva beszélik át ezeket, vagy gondolkodnak el rajtuk, és velük az olvasó is. Romantika, tengerpart, cukrászda, filmek, kedves kis könyv az egyszer olvasós kategóriából. 0331-4.jpg

Következőnek W. Bruce Cameron: Egy kutya hazatér című könyvét választottam, mert mindenképp meg akartam nézni a filmet és még előtte elolvasni a könyvet, mindkettő elég gyorsan sikerült. Én szerettem őket, és tetszett, ahogy az író a kutya szemszögébe helyezkedik. Persze nem tudjuk, hogyan gondolkodna valójában egy kutya, de én úgy éreztem, sikerült visszaadnia, és a saját kutyámról is többet tudtam meg általa. Bár a filmben kicsit fura volt a kutya hangját adó női szinkron, azért sikerült azt is megszokni. A történet értelmezhető egy kicsit modernebb Lassie hazatér remake-nek is, de ez számomra nem vont le az értékéből.
Ezután jött Matt Haig írása: Miért érdemes életben maradni? Ezzel a nagyon kemény könyvvel csaptam bele a motivációs témába. Matt Haig 24 évesen, mélyen depressziósan konkrétan a szakadék széléről jött vissza, és úgy ír a depresszióról, hogy szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy jobban megértse. Én messze vagyok az ő állapotától, de rengeteg részletben magamra ismertem, és azt éreztem, úristen, végre valaki megfogalmazza, hogy mit érzek! Nagyon mélyre vitt, és alig vártam, hogy húzzon már ki a gödörből, ahogy magát kihúzta. Végülis nem mond többet annál, ami a racionális eszünkkel mind tudunk: hogy a családért, a barátokért, azokért, akik szeretnek, érdemes életben maradni. Ehhez persze el kell hinnünk, hogy szeretnek, hogy szerethetők vagyunk. Sokunknak van ezzel még dolgunk, én is rengeteget jegyzeteltem ebből a könyvből.

0331-3.jpg
Könnyítésként jött az Artemis, Andy Weir könyve. Már januárban elkezdtem, de félretettem, valahogy nem akart beindulni. Andy Weir A marsi (The Martian, magyarul Mentőexpedíció címen is megjelent) írója, második könyvében a valódi science fiction szellemében azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lenne, ha lenne egy város a Holdon, hogyan lehetne ezt egyáltalán megoldani, hogyan működne az élet, milyen körülményekkel és veszélyekkel. Természetesen kell hozzá cselekmény is, amit a minden zűrbe belekeveredő csempész főhősnő, Jazz garantál, aki történetünk idején a szokásosnál cseppet nagyobb galibába kerül. Üdítő pihenő volt két motivációs könyv között.
Az Artemis után ugyanis Ryan Holiday: Az akadály maga az út című bestsellerét vettem elő, ez volt a második a motivációs témában, és egészen lenyűgöző könyv. A könyvtárból jutottam hozzá, de be fogom szerezni, mert újra és újra el kell olvasni. Modern sztoikus filozófia Marcus Aurelius alapján, annyira motivált, hogy később kivettem a könyvtárból Marcus Aurelius Elmélkedéseit is. Segíthet, ha az életedben, munkádban, tulajdonképpen bármilyen területen falakba ütközöl, ráadásul az író levelezőlistát működtet és a neten hatalmas könyvajánló-listája van… veszélyes rákeresni!

Várt még rám két vaskos regény, az egyik Anthony Capella: Vendéglő a Vezúvnál. Vastag és szép történet, többről szól, mint amire számítottam. Azt hittem ugyanis, hogy romantikus gasztroregény. Tény, hogy van benne mindegyik: szerelem és sok finom olasz étel is, de mindez a második világháborús Nápolyba helyezve, valós alapokra – az utószóban ír is ezekről. Megríkat, megmosolyogtat, újra felébreszti a vágyat Olaszország iránt, majd a vége felé egy csavarral megdöbbent. Igazi belemerülős regény. Utána muszáj volt folytatni ugyanennek az írónak A kávék költője című könyvével, amit szintén szerettem, bár a Vendéglőt jobban. Itt a gasztro szálat a kávé jelenti, és a helyszín a századfordulós London, egzotikus kitérőkkel Afrikába és Dél-Amerikába. Több benne az erotika, mint amennyit a kor alapján feltételeztem volna, viszont izgalmasan beleszövi a női választójogi mozgalmak történetét is.0331-1.jpg

Emellett, ahogy azt már tudjátok, a Digitális detoxot is kiolvastam, ami tökéletesen passzol a motivációs témához, de elég egyedi abban a tekintetben, hogy harminc napig mindennap egy kicsit kell olvasni belőle. Itt és itt írtam róla.

A hónap könyve a kihívásban Michelle Obama: Így lettem című önéletrajzi műve volt. Abszolút nevezhető motivációsnak ez is, csakhogy A kávék költője miatt annyira megcsúsztam az olvasásával, hogy most nagyjából a felénél tartok, így majd csak a jövő hónapban fogok tudni beszámolni róla. Máris van okotok követni, és elolvasni az áprilisi könyves beszámolómat is.

Free Solo

Nagyon friss élményről fogok írni: épp most néztem meg a National Geographic csatornán a Free Solo – Mászókötél nélkül című, Oscar-díjas dokumentumfilmet.

Nem vagyok hegymászó, de távol sem áll tőlem. Túrázom, teljesítménytúrázom és volt már olyan élményem, amikor meglegyintett a mászás szele, és annak az érzésnek valami halvány lenyomata, hogy milyen érzés lehet fent lenni egy csúcson, végrehajtani egy komolyabb teljesítményt. Vonzanak az olyan túrák, amikben azon túl, hogy fárasztó, van egy valamivel komolyabb kihívás is. Álltam már olyan csúcson, aminek a magassága közelébe sem jön annak, amit a hegymászók érnek el, de ott és akkor mégiscsak a lábam alatt terült el az egész környék. És sokat olvastam a témában, beszámolókat, interjúkat, könyveket ismert hegymászók tollából. Szóval érdekel a téma, bele tudom élni magam, de nem vagyok a megszállottja, nem keresem az ezzel kapcsolatos híreket, nem követem mászók életútját vagy karrierjét. Így aztán Alex Honnold egyedülálló mászásáról is csak nemrégiben, a Free Solo című film kapcsán hallottam. 

Alex Honnoldról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen ember, aki egyedül és kötélbiztosítás nélkül megmászta az El Capitant. Ez egy monumentális gránit sziklafal a Yosemite Nemzeti Parkban, nekünk laikusoknak tulajdonképpen nem is kell tudnunk, hogy milyen magas – ötven méterről lezuhanni is épp olyan halálos róla, mint a tetejéről. Jó néhányan megmászták már kötélbiztosítással, nekem már annak a látványától is reszketni kezd a kezem – nem is csoda, hiszen így is az egyik legveszélyesebb kihívásnak számít. Már azzal is a hírekbe lehet kerülni, ha valaki kötélbiztosítással megmászta a Freerider útvonalat, amit Alex választott. Hozzáértők a hegymászás Holdra szállásának nevezik a teljesítményét, vagy egy olyan tökéletes, olimpiai aranyérmet érő mászásnak, ahol nincs ezüstérem: vagy sikerül, vagy meghalsz. Maga Alex többször megmászta társsal, kötéllel, megtanulta, bőre alatt volt a fal. Ezt is megtudjuk a filmből, ami egy olyan remekmű, aminek bár tudjuk a végét – hogy a mászás sikeres – mégis az utolsó percekig feszültségben tart és izgalmas, mindamellett sokkal többről szól, mint egy kiváló sportteljesítményről és a hozzá vezető útról.

chin_x_low.jpg

Kép forrása: http://www.alexhonnold.com/gallery

Nem akarok a hegymászásról írni, mert nem értek hozzá. Egy filmről szeretnék mesélni, és ajánlani nektek. És egy emberről, sőt több emberről, akik részesei ennek az alkotásnak. 

Alex Honnold egy nagyon különleges egyéniség. Céltudatos, introvertált, nem könnyen fejezi ki az érzelmeit, nem a szavak embere. Fontos számára a környezetvédelem, legnagyobbrészt vegetáriánus étkezést folytat, és egy alapítványt is fenntart. Évek óta készül erre a mászásra, engem lenyűgözött, milyen aprólékos naplót vezet, milyen apró mozzanatokra lebontja a feladatot, hogy aztán élőben, a falon újra egésszé rakja össze. Mesél a gyerekkoráról és a családjáról is, vannak nagyon őszinte és nyílt pillanatai a filmben. Gyakorlatilag a kamerák előtt ismerkedik meg a barátnőjével, és innentől a film újabb aspektust kap: friss romantikus kapcsolatban mennyire tud az ember egy olyan feladatra koncentrálni, amin az élete múlik? Mennyire befolyásolja, hogy aggódnak érte? Hogy lehet megszeretni valakit, akiről már a megismerkedéskor tudod, hogy van valami az életében, ami fontosabb lesz, mint te? Nőként és férfiként is érdekes nézni a filmet, hol egyikük, hol másikuk szempontjából tűnnek önzőnek vagy épp önfeláldozónak a történések, nagyon kiélezett helyzetben alakítanak ki olyan kapcsolatot, ami azóta is harmonikusnak bizonyul. 

Aztán ott van a stáb, ami szerencsére nem marad a háttérben – én úgy érzem, nagyon jót tett a filmnek, hogy látjuk, hogyan is zajlik ez: az operatőrök maguk is gyakorlott mászók, ott lógnak Alex mellett a köteleken, vannak rögzített és távirányítású kamerák, és rögzítik a mászást az El Capitan alatt elterülő völgyből is. Nagyon életszerűvé teszik a filmet a stábértekezletek Alex részvételével, amikor azt beszélik meg, hogy érzi magát attól, hogy nézik, vagy az operatőr, aki élesben nem bírja nézni a mászást – ő az én érzéseimet közvetítette.

És ott van még a Yosemite Nemzeti Park, a grandiózus háttér különféle évszakokban és napszakokban, csodálatos vágóképekkel és a mászáshoz kínált döbbenetes, helyenként kifejezetten rémisztő hátterekkel és mélységekkel. Szinte külön szereplő a környezet, még jobban kiemeli, milyen kis porszem benne az ember.

Alex mászik, hol aprónak látszik a hatalmas sziklafalon, hol annyira ráközelít a kamera, hogy az is jól látható, hova helyezi át éppen a hüvelykujját. Mosolyog, egy különösen nehéz szakasz után integet a kamerába, látszik, hogy flowban van, tökéletes napja van. Én pedig nézem a filmet, izzadok és fázom egyszerre, és még most is, hogy írok róla, görcsben van a gyomrom. Holnaptól még négyszer látható a National Geographicon a következő időpontokban:

március 18. hétfő 23:00

március 20. szerda 21:00

március 22. péntek 21:00

március 23. szombat 08:00

Magyarországon nem kerül a mozikba, kizárólag a NatGeo-n látható, ne hagyjátok ki.