5 tipp, hogy simábban menjenek a szeptemberi reggelek

5 tipp, hogy simábban menjenek a szeptemberi reggelek

Eltelt az első két iskolahét, visszaálltunk a különösen hosszúra nyúlt távollét után újra az intézménybe járós mindennapokra. Nem mindig könnyű a reggel, alig emlékeztem már, hogy tavaly ilyenkor milyen rutinjaink voltak. Nehezebb is volt most újra előkeresni őket, és nincs is nálam a bölcsek köve. Így hétvégén végiggondoltam, mi az, ami nálunk bevált, hátha nektek is segít.

Nálunk idén egy harmadikos, egy ötödikes és egy végzős gimis kezdte meg az új iskolaévet. A két kisebb más-más iskolába jár, én itthonról dolgozom, a férjem pedig irodába jár. Egy autónk van, és egy megyeszékhelytől autós távolságra eső kistelepülésen élünk, ahol a tömegközlekedés bizony hagy maga után kívánnivalót. Ezeket azért írtam le, mert mindenkinek más a helyzete, lehet, hogy a ti életetekre nem alkalmazható az, ami nekünk működik.

Évekig nyomasztott a reggeli őrmesterkedés. Öltözz már, egyél, ne ülj órákig a reggeli felett, irány mosakodni, hol a táskád, jaj ne, otthon hagytad a tornacuccot? Rohanás, veszekedés, aztán a bűntudat: én nem ezt akartam. Sokáig gondolkodtam, hogy hogyan lehet ezen változtatni, míg végül egy néhány évvel ezelőtti advent hozta meg a megoldást. (Az már egy külön téma, hogy milyen legyen az advent, és mi kerüljön az adventi naptárba.)

Megvásároltam Szabó T. Anna Adventi Kalendárium című verseskönyvét, és az ünnepre készülve korábban keltem reggel. Elkészítettem a gyerekek reggelijét, és gyertyát gyújtottam a konyhaasztalon. Olyan hangulatos karácsonyváró reggeleink voltak, és úgy megszerettük ezt a szokást, hogy a téli szünet elmúltával elővettünk egy másik gyerekvers-kötetet, és folytattuk. Sok minden kellett ahhoz, hogy ezt képesek legyünk fenntartani, és megalapozzuk a nyugodt reggelt, ez menet közben alakult.

1. Korán kelünk

Igen, most veszek egy mély levegőt: nálam ez öt órát jelent. Ha visszafelé számolunk: nyolcra ott kell lennünk a távolabbi iskolában, ehhez legkésőbb negyed nyolckor el kell indulnunk itthonról. A gyerekeim pedig úgy működnek, hogy idő kell nekik az összekészüléshez. Sokan is vagyunk, az sem jó, ha tumultus alakul ki a fürdőszobában. Tehát én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, addigra kész a reggeli, a gyertya és az aktuális verseskötet az asztalon. Én jó esetben már lezuhanyoztam, talán fel is öltöztem. A versolvasás közben forró teát kortyolgatok, majd amikor végeztünk, az egyik gyerek megy öltözni, a másik mosakodni.

Korábban egyet én még kísértem és biztattam, egyet apa, de mostanra azért elég nagyok az önállósághoz. Aztán csere. A család többi tagjának a mi olvasásunk alatt vagy a gyerekek után szabad a fürdőszoba. Eközben összekészítem az uzsonnás dobozokat, és felszólítok mindenkit kulacstöltésre. A férjem általában biciklivel jár dolgozni, és időben elmegy, hogy a reggeli csúcsforgalmat elkerülje. Amíg itthon van, addig ő is terelgeti a gyerekeket, a készülődésben pedig jó példát mutat.

2. Előre készülünk

Már a napi bevásárlásnál gondolok a másnapi reggelire, tízóraira: lesz időm tartalmasabb főtt reggelire, vagy csak egy kakaós csiga feltálalására? Az iskolatáskákat este pakoljuk be, reggel csak ellenőrizni kell, az uzsonnás dobozokat ugyanekkor elmosogatjuk, a kulacsokat kiürítjük és megszárítjuk.

Ez nagyon szépen hangzik, de persze valójában nem megy ez ilyen zökkenőmentesen. Nem vagyunk egy varázsütésre működő mintacsalád, ezek a keretek, amiket igyekszünk betartani. Amikor nem sikerül, újra elmondom – van, hogy türelmetlen is leszek tőle – de bízom benne, hogy ha sokszor hallják és gyakoroljuk, menni fog. Legalább a rutinfeladatok – a különleges dolgok, aláírandó papírok, extra vinnivalók majd ráépülnek.

3. Listák mindenhol

Az órarendek kinn vannak a hűtőn, így már a lecke készítésekor rá tudok pillantani, hogy minden elkészült-e, és mire lesz szükség másnap.

Emellett van mindkét gyereknek egy-egy személyre szabott ellenőrző listája is, amit indulás előtt néznek át. Ezen szerepel a tízóraijuk, a hangszerük, ha délután zeneiskolába mennek, a szakköri felszerelésük, bérlet, telefon és egyéb vinnivalók. És akkor még nem említettem az előszobában elhelyezett listát, amin ilyen címszavak olvashatók: táska, tornacucc, sapka, sál – hogy ezeket se hagyjuk otthon.

4. Észszerű tárolás

Jó, ha mindenki tudja, mit hol keressen, ne reggel legyen kapkodás és fejetlenség. Ebben a tanévben újdonság, hogy maszkok lógnak az előszobaajtó melletti kulcsakasztón. De az is fontos, hogy meglegyen a telefon, a bérlet, a kulcs. Legyen egy hely, ahová azokat a dolgokat készítjük ki, amiket csak aznap viszünk magunkkal, és így nem a rutin részei. Rendrakó programok ezt a helyet launch padnek, kilövőállomásnak hívják: ez az a pont a lakásban, ahol minden kész az indulásra. Nálunk ez az előszoba melletti asztal. Jó esetben mindenki tudja, hogy hova nyúljon, nem megy el idő keresgéléssel és nem keletkezik ebből feszültség. (Persze, ez megint az ideális helyzet, ami sosincs – de a lényeg a törekvés!)

5. Emlékeztetők

Mármint az idő múlására. Nálunk a gyertyafényes, nyugis reggeli után mindig elhangzik, hogy hánykor indulunk, addig hány perc van hátra, és abba minek kell beleférnie. Aztán nagyjából ahányszor ránézek az órára a saját készülődésem közben, annyiszor jelentem: még húsz perc, tíz, öt. Ilyenkor magamban át is gondolom gyorsan, mi hiányzik még az induláshoz, és emlékeztetem a gyerekeket a következő lépésre.

Az a tapasztalatom, hogy jobban tudnak készülődni, összeszedettebbek, ha ezt le tudják követni. Hiszen háromnegyed hétkor még olyan távolinak tűnik az indulás, mintha beleférne a játék és a huncutkodás is. Ha mindig jelzem, hogy bizony múlnak a percek és még nem tetted el a tízóraidat, jobban érzékelik, hogy mit kell megtenni a fogyó időben. És ha előbb elkészülnek, akkor talán tényleg jut idő egy kis bolondozásra az indulásra szólítás előtt.

Tudom, hogy ez mindenkinél másképp működik: sokan képtelenek reggel enni, vagy ha túl sok idejük van, jobban szétcsúsznak. A gyerekek korával, a felnőttek életmódjával is változik a dolog, és az se mindegy, hány gyereket milyen intézménybe hogyan kell eljuttatni. Nálatok mi vált be a reggeleken? Adjatok tippet ti is másoknak! Várom a kommentjeiteket az Egyboszorka facebook oldalán.

Képzeletbeli utazás

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája: utazzunk el valahová képzeletben!

Ez az a téma, ami akkor is megy, akkor is foglalkoztat, amikor nem feladatot vagy kihívást teljesítek. Pedig nem számítunk túl nagy utazónak: nem repülünk, nem megyünk évente többször külföldre (évente se mindig) és bizony a gyerekeink nem látták még a tengert. Nem kell nagyon sajnálni őket, láttak sok más szépséges helyet.

Az első helyet, ahová vágyom és ahová legszívesebben azonnal indulnék, amikor a karantén végetér, nem is nevezem meg, mert egyelőre olyan kis eldugott sziget, hogy nem szeretnék én lenni az, aki turisták ezreit csábítja oda. Korábban sose mentünk még vissza kétszer ugyanarra a helyre nyaralni, de valamiért ez az erdőszéli kis falu annyira megmaradt a gyerekek szívében, olyan hosszan beszéltek róla és bevették a játékaikba, hogy tavaly nyáron úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen visszatérni valahová. Ha lehet, még jobban sikerült, mint az első ottlétünk. Én semmi másra nem vágytam előtte, mint egy nap semmittevésre, ringatózni egy hintaágyban és olvasni meg szundikálni. És pontosan ezt tettem egy teljes napon keresztül, amíg a gyerekek remekül érezték magukat a hatalmas kertben. Azért voltak aktívabb napjaink is, a környék kirándulóhelyekben gazdag, bejártuk gyalog és autóval. A vendéglátónk sompálinkája pedig olyan különlegesség, hogy önmagában azért bármikor visszamennék.

68485175_491958148261573_537444556421988352_n-001.jpg

A másik hely, ami eszembe jut, és amiről már beszélgettünk is itthon az egyik közös ebédnél, az Bécs. Vonattal mennénk, ott töltenénk egy hosszú hétvégét, és megnéznénk az állatkertben a pandát, aztán kipróbálnánk a Prater attrakcióit. Ha pedig a gyerekek kellőképpen elfáradtak, rábíznám őket az apjukra – pihenhetnek a szálláson vagy körbevillamosozhatnak a városban, ez már az ő dolguk – amíg én bejárom a Kunsthistorisches Museum (Szépművészeti Múzeum) tárlatait. A Naturhistorisches, azaz a Természettudományi szerintem már őket is érdekli, de előtte még feltenném a koronát (nem, nem azt!) a kulturális feltöltődésre egy igazi bécsi kávézással. Szerintem egy kastélytúrára is megértek már a gyerekeim, én a Schönnbrunnt választanám ismerkedésre. A vonaton talán még bicikliket is vinnénk magunkkal, hogy tekerhessünk a Duna-parton.

vienna.jpg

Tényleg nincsenek nagy vágyaim. Nem érzem azt, hogy ha végre egyszer kiszabadulok, akkor nagyon egzotikus vagy nagyon távoli helyekig meg sem állnék. Ahová nagyon szeretnék visszamenni, az a Hochschwab csúcsa az osztrák Alpokban, az első ottani túránk alkalmával ugyanis egyszerűen túl későn indultunk, és nem értünk volna vissza világosban, így a csúcs alatt nem sokkal visszafordultunk.

37195224_10214712559919694_4085527669691645952_n.jpg

Úton a Hochschwab felé – saját fotó

A másik pedig, ahová a gyerekeket is vinném, az Skagen, Dánia csúcsa, ahol az Északi- és a Balti-tenger találkozik. Tavaly nyáron ott állhattam, egyik lábammal az egyik, másikkal a másik tengerben, és tudtam, hogy ez egy olyan különleges hely, ahová őket is el kell vinnem.

skagen.jpg

Skagen <3 – saját fotó

Ahol még sosem voltam és mindig is vágytam rá, az Hollandia, a Keukenhof, Delft, Amszterdam és a Rijksmuseum, meg az IJssel-tó… Hollandiához valami különös vonzalom köt, mintha valamelyik előző életemben németalföldi lettem volna. Persze ha már itt járok a képzelet szárnyán, akkor ezt az egész északi régiót körbejárnám, fel Németországon át Skandináviáig. Engem ezek a helyek vonzanak, a meleg partok és a leggyakrabban látogatott turistalátványosságok kevésbé. És ti merre utaznátok?

Karantén és digitalizáció

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája a technika, hogyan is használjuk mi most?

 

Igazából nem sok minden változott az életünkben ezen a területen, ami a felnőtteket illeti. Eddig is mindketten laptopon, íróasztalnál ülve dolgoztunk, én itthon vagy bárhol útközben, a párom általában irodában, de havi néhány napot ő is itthon. Én főleg írok, levelezek, szerkesztek, grafikát készítek, ő online meetingekben is részt vett eddig is. A Microsoft Teams, amivel én az otthonoktatás miatt ismerkedtem meg, neki nem volt újdonság.

A gyerekeknek azonban nagy változást hozott az otthonoktatás ezen a téren. Náluk eddig minimalizáltuk a technológiai eszközök használatát. Csak a gimisnek van laptopja és okostelefonja, a két kisebbnek semmilyen saját eszköze nincs, és a mieinket is erősen kontrolláltan használhatják. Egyszerűen korainak gondoljuk 8 és 10 évesen az eszközhasználatot, szeretnénk, ha előbb ismernék jól a valóságos világot maguk körül, mint a virtuálisat, és előbb másznának valódi fára és sziklára, ültetnének valódi növényt és játszanának valódi kockákkal, mint mindezek Minecraft-másolatával. Abban a kontrollált időszakban, amikor használhatják az eszközeinket, igyekszünk őket tanítgatni a felelős használatra és internetezésre, és próbálunk példát mutatni, még ha nekünk is folyamatosan tanulni kell ezt.

homeoffice.jpg

Most, az otthonoktatással olyan új kifejezéseket tanultak meg, mint online videóchat, virtuális osztálytalálkozó Zoomban, teszt a Learning Appsban, és a szorgalmi feladat lett a kedvenc, mert azt legtöbbször számítógépes játékba rejtik. Nagyon könnyen ugrották meg ezt a lécet úgy is, hogy nincsenek igazán hozzászokva, nem is féltettem őket ettől. Annyira gyorsan tanulnak a technológiáról, ők már akkor is digitális bennszülöttek, ha egyébként nem élnek ebben a világban a hétköznapokban.

És ahogy ezt írom, eszembe jutott, hogy azért mi, felnőttek is tanultunk újat, olyasmit is, amit érdemes továbbvinnünk a „békeidőkre” is. A karantén első napjaiban kocsmáztunk először virtuálisan a barátokkal. Miért ne lehetne ezt máskor is? Pont annyira vannak messze most is, mint az év többi részben. Ugyanígy húsvétvasárnap messengeren reggeliztünk együtt a húgommal, anyukámmal pedig máskor sose videóchateltünk, most meg a telefonhívás helyett mindig ezt választom. Ott van a rengeteg online koncert- és tanulási lehetőség, aminek a töredékét se tudtam ugyan kihasználni, de a figyelmet mindenesetre sikerült felkelteniük. A munkámban pedig megszületett az új műfaj, a vodcast: az online meeting rögzített és nyilvánosan közzétett formája.

chat.jpg

Azt gondolom, nem lesz már ugyanolyan a világunk a koronavírus után, mint amilyen előtte volt. Jobb lesz! Mentsük át azokat a szokásokat, amiket ebből a sosem látott helyzetből tanulunk, vegyük észre, hogy tisztább a levegő, és hogy mennyire fontos a kapcsolattartás. Jöjjünk ki ebből az egészből jobban, mit ahogy belekerültünk, és ha ehhez a technológia szükséges, akkor használjuk tudatosan és okosan.

Napirend, ami megtart

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele!

Ez a kihívás igazából arról szólna, hogy mindennap egy kicsit feldolgozzuk – és a blogolvasóknak is segítsünk feldolgozni – azt a helyzetet, amiben jelenleg vagyunk. Kinek a karantén, kinek az otthonoktatás, kinek a szerettei miatt való aggódás, sokaknak a munkájuk elvesztése, másoknak épp a megnövekedett munka a legnehezebb, a helytállás akkor is, amikor mások biztonságban maradhatnak az otthonukban. Kerülgettem a témát, írtam márkorábban a vírus és a karantén kapcsán felmerült gondolataimról itt és itt. A mai nap témája azonban nem hagyja, hogy megkerüljem: korona-rend. Jelentsen ez bármit 🙂

Nekem a napirendünk jutott eszembe, amit az önkéntes karanténunk első napján vezettünk be, és szigorúbban tartunk, mint iskolaidőben valaha is,

mert tudjuk, hogy ha azok a keretek nem adottak, amiket a munkahelyre járás, az iskola ad, akkor sokkal könnyebb szétcsúszni,

ezt pedig mindenféleképpen szerettük volna elkerülni.

whiteboard.jpg

A konyhánkban van egy fehér tábla, annál találkozunk minden reggel nyolckor. Addigra már mindenki túl van a reggelin, az öltözködésen, tisztálkodáson, indulásra kész. Persze nem megyünk sehova, az iskola, ahova indulunk, a gyerekszoba, a munkahely pedig a nappali. Órarend szerint tanulunk az első naptól, akkor is, amikor még akadozott a tananyag, mostanra pedig már megbízhatóan használjuk a különböző felületeket, ahonnan érkezik a tanulnivaló. Rövidebb órákat tartunk, mint az iskolában, szünetekben szigorúan kiküldjük a diákokat a kertbe mozogni és levegőzni. Van tízórai szünet, általában olyankor kezdek el valamit összedobni ebédre, mert persze a házimunka nem végződik el magától akkor sem, ha az iskola hazaköltözött.

homeschooling.jpg

Délben mindennap takarítunk félórát, mindennap más-más helyiségben, mire végigérünk, épp kezdhetjük elölről. Fél egykor ebéd, ha kész van, ha nincs – na jó, tényleg igyekszem, a menütervezésem kicsit összeomlott a korlátozott bevásárlás miatt, így nehezebb. Ebéd után pihenés, aztán a gyerekeknek vagy online zeneiskolai órájuk van, vagy gyakorolnak a legközelebbi alkalomra. Ha ezzel is megvannak, akkor jönnek azok a feladatok – legtöbbször a készségtárgyak, vagy ha valami egyszerűen sok volt – amik elmaradtak délelőtt. Szerencsére nem mindig van ilyen.

Az egész napirend alapja a férjem céges naptára, a home office miatt most a megbeszélések online zajlanak, elég sok ilyen jelenése van. Reggel felírjuk ezeket a whiteboardra, beosztjuk a gyerekek között is a technikai eszközöket attól függően, hogy kinek mikor kell képernyő előtt tanulnia. Egy negyedikessel és egy másodikossal nekünk is ott kell lennünk, nem bízható még rájuk teljesen önállóan a tanulás. Próbálunk a gyerekszobában dolgozni, ez nyilván kevésbé hatékony, mintha nekünk is saját terünk és időnk lenne erre. Az én munkám szerencsére rugalmas és jól szétosztható, aminek azonban az a hátránya, hogy sokszor a késő esti órákra csúszik.

homeoffice.jpg

Mivel ezekben a hetekben, hónapokban szerencsére egyre több a kerti munka, a délutánban van egy időszak, amikor a mozgást és a jó levegőt ezzel kötjük össze: a gyerekek is talicskáznak, locsolnak, részt vesznek, amiben csak lehet. Természetismeret- és testnevelésóra egyben.

kertgyerek.jpg

A délután további része aztán már tényleg  szabadprogram, meg persze az uzsonna sem maradhat el. Munkanapokon fél hétkörül találkozunk a vacsoránál, fél nyolckor pedig közösen leülünk a nappaliban, és mindenki a saját könyvét olvassa egy félórán át. Mellé zenét hallgatunk, teázunk, nagyon idilli elfoglaltság, de ez már a karantén előtt is így volt, októberben vezettük be ezt a jó szokást.

A legkisebbnek, Csongornak még mesélek is este, most épp az Óz, a nagy varázslót olvasom fel neki folytatásokban. Legkésőbb kilenckor pedig lefekvés – a gyerekeknek, mi felnőttek vagy dolgozunk még, vagy ilyenkor tudunk egy kicsit kettesben lenni.

Nem könnyű ezt a napirendet tartani, sokszor fárasztóak így a napok. De meg vagyok győződve arról, hogy ha hagynánk kilazulni a rendet, hosszabb távon még fárasztóbb  lenne, mint így, ezt a rendet tartva. Egyelőre olyannyira bevált, hogy még a gimnazista kamaszom is igazat adott nekünk néhány nap után.

Nálunk főleg ezt jelenti most a rend, a napjainkat összetartó rendszert, ami valamennyire fizikai rendet is eredményez. Nálatok hogy telnek a napok most, a karantén második hónapjában?

Gyerekkel az Országos Kék Túrán

Idén kezdem a hetedik évemet az Országos Kék Túrán. Ez az a túraútvonal és mozgalom, amiről talán a legtöbben hallottak Magyarországon, hiszen a Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozat és folytatásai (az És még egymillió lépés, illetve a Kerekek és lépések), majd ennek modern felfrissítése, az Index Bakancslista videósorozata országosan ismertté tették.

Akit érdekel a túrázás, annak a kék túra könnyebb, rövidebb szakaszai ideálisak első túrának, hiszen bárhol elkezdhető, jól kijelzett útvonalról van szó, a hozzá tartozó füzetben pedig pontosan megtalálhatók a szakaszok, lehet választani hosszt és nehézséget. Én már rutinos túrázó voltam, amikor belevágtam, és nem is túrázóként, hanem terepfutóként kezdtem. Jó fél éve futottam akkor rendszeresen, és szembejött egy vonzó versenykiírás, a Baradla Trailé. Addig csak síkon, aszfalton futottam, ebben viszont volt 16 kilométeren 500 méter szintkülönbség. Túrázóként korábban nem foglalkoztam a számokkal, csak a térképről tudtam, hogy milyen emelkedők várhatók a tervezett útvonalon. Terepfutóként megtanultam métereket kötni a domborzati elemekhez, ráérezni, hogy adott távon adott szint milyen nehézséget jelent. Ekkor még keményen rá kellett edzenem a kiszemelt versenyre, így jött az ötlet, hogy használjam edzőterepnek a kék túra szakaszait.

Háromgyerekes anyaként nem jutottam el gyakran túrázni, ráadásul mellette más tájak, szervezett túrák is vonzottak, ezért tart már hat éve az utam. Nem bánom, nincs határidő, nyugodtan lehet lassan teljesíteni. Az évek alatt viszont a gyerekek nőttek, és néhány hónappal ezelőtt eljutottunk addig, hogy a legkisebb elég komoly távokon is velem tart. Az őszi és téli hónapokban több, mint 150 kilométert tettünk meg kettesben a kéken, így már összegyűlt némi tapasztalatom arról, milyen is gyerekkel kéktúrázni. Csongor nyolcéves, ő már minden métert a saját lábán teljesít – hiszen egészen más hordozott pici gyerekkel vagy időnként nyakunkba vett ovissal járni az erdőt, mint így.

reguly_antal.jpgEz a fotó egy teljesítménytúrán készült, itt született meg a nagy elhatározás Csongorban

A fő felismerésem, hogy a gyereknek nem annyira a fizikai teljesítmény fárasztó a túrában, mint az ingerszegénység. Mi otthon is korlátozzuk a képernyőhasználatot, igyekszünk kerülni a túlingerelést, és még így is. A Kemenesháton kezdtünk, végtelen erdőségekben, síkvidéken, sok hosszú egyenes szakasszal, ahol a máskor szidott aszfalt elérése adta a változatosságot. Én magam bármikor, bármennyit tudnék erdőben tartózkodni, a nyolcévest viszont ez fárasztja. Tipp: készülj énekekkel, fejből mesélhető mesékkel vagy érdekes családi történetekkel, szójátékokkal, izgalmas beszélgetéstémákkal vagy dalokkal! Sose lesz ilyen jó alkalmad, hogy ráérősen meghallgasd, ahogy órákon át arról beszél, ami érdekli. Szerencséd van, ha ez pont a természet: vigyetek magatokkal határozót, vizsgáljátok meg a növényeket, gombákat, faleveleket és lábnyomokat, amit találtok. Böngésszetek térképet, tanuljatok együtt eligazodni rajta vagy tájolót használni. Jó, ha méritek sportórával a haladásotokat – nem a teljesítmény miatt, hanem hogy időnként be tudd neki mondani, hogy mennyi van még  hátra a tervezett távból. Mi játszottunk olyat is, hogy az nyer, aki először látja meg a következő települést.

Ezt a felismerést alátámasztja az, amikor épp ellenkezőleg, nagyon izgalmas vidéken járunk. Már egy emelkedőre való felkapaszkodás is izgalmas élményt jelent, hát még egy patak, kilátó, vár vagy érdekes sziklaalakzat! Csongor már attól is felderült, amikor a sok hosszú egyenes után újra kanyargó kis ösvényeken haladtunk, szerinte ez a normális erdő. Engem meglepett, de ő kifejezetten erőre kapott az Írottkőre felfelé kapaszkodva, egyáltalán nem kellett várni rá, sőt, örültem, hogy tudtam vele tartani a tempót. Tipp: jó, ha mindkettőtöknek van túrabotja, segít a nehezebb terepen, felfelé is, lefelé is, sárban vagy patakátkelésnél is. Vigyél magaddal kötszereket, sebfertőtlenítőt – talán nagyobb bizalommal hagyod sziklán ugrálni, ha az esetleges sérüléseit el tudod látni, persze azért okosan.

69021597_382457735797933_6992832977004658688_n.jpgUppony, Háromkő-bérc

A másik fontos tapasztalatom: a gyerek gyakrabban lesz éhes és nehezebben tolerálja az éhséget, mint te. Ez otthon az állandóan elérhető ennivalók világában talán nem is tűnik fel, de egy túrán hamar kiderül. Ha észreveszed, hogy nyűgös, elment a kedve, a motivációja, fáradtságra panaszkodik, pedig alig sétáltatok valamennyit, kérdezd meg, nem kér-e egy szendvicset, de van, amikor néhány korty vízre van szüksége. A folyadékfogyasztásra különösen kell figyelni! Nálunk mindig legalább kettővel több szendvics van, mint amit a bepakoláskor szükségesnek gondolok, egy dobozban darabolt alma, egy másikban sós magvak, és ami különösen fontos: a csoki. A csokinak szimbolikus jelentősége van, a csoki motiváció és jutalom, a nehézségek leküzdésekor vagy részcélok elérésekor elégedetten ki lehet bontani egy szeletet, és ami nálunk már rituális: a csúcscsoki, amivel az aktuális hegytetőre felkapaszkodva koccintunk, majd elégedetten elfogyasztjuk. Egyébként a csoki gyors szénhidrátot, azonnali energiát is jelent a szervezetnek, nem véletlen, ha a gyerek erőre kap tőle.

Ha már a motivációnál tartunk: a kék túra azért is jó, mert a megszerzendő pecsétek, a füzet kitöltése motiválnak. Hol gyakrabban, hol ritkábban követik egymást a pecsételőpontok, van, amikor csak két kilométer van két pecsét között, máskor tizenöt – érdemes úgy megválasztani a szakaszt, hogy ezt is figyelembe vesszük.  Létezik külön gyermekkéktúra-kiírás, egy adott tájegységben megtett 50 kilométer után jár a szakaszjelvény, és ha ebből hatot teljesített a gyermek, akkor kiérdemli a Gyermek Kéktúra jelvényét. Ezzel aztán lehet büszkélkedni az osztályban – valószínűleg kevés osztálytársnak lesz hasonló.

d.JPGA Kőszegi-hegységben egy határkövön

Szerintem a kék túrához hozzátartozik, hogy a szigorúan vett útvonal látnivalóin kívül megnézzük, ami az utunkba akad, vagy ami a közelben van és érdekes. Le lehet térni rövid szakaszokon másik jelzésre, útba lehet ejteni településeket vagy helyeket, amiket vétek lenne kihagyni. Érdemes több idővel számolni, mint amit maga a táv legyaloglása jelent, hogy a kitérők is beleférjenek, hogy ne kelljen sürgetni sem a gyereket, sem magunkat. Neki a tömegközlekedés is érdekes, és sokat tanulhat belőle.

A kék túra kitartásra is nevel – na nem abban az értelemben, hogy akkor is gyalogolni kell, ha már teljesen kimerültél. Ehelyett azt tanulhatják meg közben a gyerekek, hogy ha valamilyen nehézség adódik – éhség, fáradtság, fázás, elesés, kisebb sérülés, eltévedés – nem kell kétségbeesni vagy feladni. Végiggondoljuk, megkeressük a lehetőségeinket, ha kell, rugalmasan változtatunk, és megoldjuk a problémát. Mi futottunk már bele vadászatba, késtünk már le buszt, ilyesmi bármikor előfordulhat. Megerősítő tapasztalat, hogy az akadályokkal meg lehet birkózni és tovább lehet menni, ezt magával tudja vinni a kicsi a mindennapokba is.

n.JPGHóban a Kemenesháton

A lehetőségek tárháza pedig végtelen. Az Országos Kék Túra 1160 kilométeren kanyarog végig Magyarország hegyvidékein Írottkőtől Hollóházáig, ha ezt néhány év alatt befejeznétek, ott a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túra vagy az Alföldi Kék Túra, és más színnel jelölt pecsételős túramozgalmak sokasága. Mi a következő hétvégén Nógrádtól folytatjuk. Ti merre indultok?