Te miért vagy hálás? Vezess naplót róla!

Te miért vagy hálás? Vezess naplót róla!

Szeptember 21. a hála világnapja, amely ráadásul egybeesik a nemzetközi békenappal. Előbbit 1965-ben, Hawaii szigetén – hol máshol? – rögzítették erre a napra azzal a céllal, hogy a világ figyelmét egy napra azokra a dolgokra fordítsák, amiért hálásak lehetünk.

Békenap vagy hálanap?

A béke világnapja a világbékére koncentrál – ez is olyasmi, amiért hálát érezhetnénk, ha létrejönne egyszer. Ehhez minden évben más tematika kapcsolódik. Volt, amikor az oktatás fontosságára vagy a békéhez való jogra hívták fel a figyelmet, tavaly a klímaválsággal kapcsolatos cselekedetekre. Idén a téma: Shaping Peace Together – azaz alakítsuk együtt a békét! Az ENSZ főtitkára minden évben, száz nappal szeptember 21. előtt arra hívja fel a világ lakosságát, hogy 24 órán keresztül tartsuk fenn az erőszakmentességet és a fegyverszünetet. Emellett kiemeli az adott év témáját is. Idén – talán nem meglepő – arra emlékeztetett, hogy a közös ellenfél jelenleg egy vírus, amelynek legyőzéséhez az egész világnak össze kell fogni. Talán ez végre megerősíti, hogy nem egymás ellen kellene harcolnunk: ha már muszáj harcolni, akkor azt jobb, ha egymásért tesszük.

Mi itt, a világnak ezen a felén szerencsések vagyunk: a béke olyasmi, amiért régóta hálásak lehetünk. És vajon még miért? Szoktál erre gondolni? Megállsz néha egy-egy pillanatra, hogy hálát adj, vagy csak tudatosítsd magadban, hogy most éppen valami jó történt veled?

Hálásnak lenni? De miért?

A hála érzése rengeteg jó hatással lehet az életünkre, többféle érzelmi és fizikai előnnyel is jár. Csökkenti a stressz-szintet, erősíti az immunrendszert és javítja az alvás minőségét, hogy csak néhányat említsek. Ha pedig nem csupán magadnak fejezed ki a háládat – azaz időt és energiát szánsz rá, hogy köszönetet mondj a környezetedben élőknek – azzal kifejezed, mennyire értékeled őket. Így ezek a következmények az ő napjukat, sőt akár az életüket is szebbé tehetik.

A mindennapokban talán ritka, hogy azt vegyük észre, hogy milyen pozitív hatások értek bennünket. Az élet sodor magával: munka, család, intéznivalók, a reggeli rohanás után délután újra – úgy érezzük, egy percünk sincs megállni. Ha van rendszeresen magunkra fordítható időnk, már jobbak vagyunk az átlagnál: sikerült kiszakítanunk a napból egy darabkát sportra, tanulásra, hobbira. Talán ott is van a tudatunk mélyén a gondolat, amikor hazaérünk futásból vagy megnéztük a kedvenc sorozatunk újabb epizódját: ez most milyen jó volt! Ezt a pillanatot kell elkapni, tudatosítani és rögzíteni, hogy rendszeressé váljon, és mindennap tudatában legyünk.

Írj te is hálanaplót!

Ennek a rögzítésnek jó módszere a hálanapló írása. Léteznek erre kialakított füzetek, de bármilyen napló vagy notesz megteszi. Lehet ez akár a meglévő határidőnaplód, amibe minden este írsz egy mondatot erről. Én az ágyam mellé készítettem egy naplót, amiben mindennap vezetem, hogy miért tudok hálát adni aznap. És bizony vannak olyan napok, hogy sokat kell gondolkodni rajta. Gyakran az az első gondolatom az, hogy „ezen az elcseszett napon ugyan semmiért nem vagyok hálás”. És mégis mindig beugrik valami, legyen az bármilyen apróság. Van, aki két-három dolgot ír le mindennap, én egyet szoktam. Nagyszerű eszköz ez arra, hogy végiggondold a napodat azzal a szemmel, hogy mi jót találhatsz benne. A tapasztalatom az, hogy valamit mindig fogsz. Ha pedig tényleg valami borzasztó történt, azt ennek a szokásnak a segítségével képes leszel átkeretezni, vagy megköszönni azt, hogy valaki melletted állt a bajban.

Ha már itt tartunk, azt is bevallom, hogy én két pontot írok le minden este. Az egyik arra válasz, hogy miért vagyok aznap hálás, a másik pedig arra, hogy miért voltam ma jó anya. Sokat küzdök ezzel és magammal, gyakran ostorozom magam, amikor nem jól kezelek egy-egy konfliktust vagy türelmetlen vagyok. Fontos, hogy erősítsem magamban, hogy igenis jó anyja vagyok a gyerekeimnek, ha nem is tökéletes. Ehhez a ponthoz talán még nehezebb mindennap találni valamit, de nem adom fel: addig nem fekszem le aludni, amíg nincs meg.

A saját naplóm – Libellus
https://www.facebook.com/libellusnaplok/

Ha nem vagy az a grafomán típus, telefonon is használhatsz alkalmazásokat hálanapló vezetésére. Én egy ideig a Presentlyt használtam, ez egy nagyon egyszerű, letisztult megjelenésű alkalmazás, amiben egyszerűen felvezethetsz egy-egy mondatot naponta. Annyi az előnye a papír naplóhoz képest, hogy mindennap egy beállítható időpontban emlékeztet, hogy ne felejtsd el gyakorolni a hálát. Vannak ennél többet kínáló alkalmazások is: szokáskövetők, meditációkat, relaxációkat tartalmazók, és létezik magyar nyelvű is. Írd be a keresőbe, hogy hálanapló, vagy a gratitude szót, és válogass a lehetőségek közül!

Ti szoktatok rendszeresen hálát adni?

Az én kapitányom

Amikor a Holt költők társaságának a végén a diákok felállnak a padokra, és egymás után hangzik el, hogy O Captain! My Captain, az szerintem a filmtörténet egyik legfelemelőbb jelenete. A kapitány nyilvánvalóan egy vezéregyéniség, de a szó nekem olyan embert sugall, akinek nincs szüksége arra, hogy megkövetelje a tiszteletet, mert egyszerűen a jelleméből, a viselkedéséből következően ezt érezzük vele kapcsolatban. 

0407.jpg

Szerencsés vagyok, mert nekem volt egy saját kapitányom. Nem is akármilyen: dunai hajóskapitány. Az első emlékem róla, hogy hazaér egy hosszú hajóútról egy forró nyári napon, és egy lufit hoz nekem Bulgáriából. Sokáig dolgozott, a nyugdíjkorhatáron túl is, hetekre elutazott. Gyerekként nem gondoltam bele, de nyilvánvalóan nem csak nekem hiányzott, sőt – a legnehezebb a nagymamámnak lehetett. És nem is akkor, amikorra már mi, unokák is vissza tudunk emlékezni, hanem sokkal régebben, két gyerekkel, munka mellett és egy kertes családi házzal. A nagymama igazi kemény nő volt a hatvanas években, aztán később igazi sütiillatú, kontyos nagymama lett belőle.

A nagypapa viszont egy háborús hős volt egy kis Duna-parti faluból, aki nagyon fiatalon járta meg a poklot, aztán hazatért, és megszerette a nagymamámat. Család mellett fejezte be az iskolákat. A házaspárként, fiatal családként megélt életükről nem sokat tudok, amit láttam, az az volt, hogy negyven, ötven év után is mennyire mélyen szerették egymást. Nyugodt, megelégedett életet láttam, kialakult szokásokat és derűt. 

A gyerekkori emlékeim? Visz a bicikli vázán, bedőlünk a kanyarba. Hajnalban kelünk és elvisz horgászni, puszta kézzel keres gilisztát a komposzthalomban. A legjobb, legendás: ázunk a meleg vízben a szép emlékű lepencei strand medencéjében, kilátással a Dunakanyarra, és számokat sorolok: dunai folyamkilométereket. Ő meg fejből tudja, melyik kilométernél milyen település, híd, miegymás van, és mesél róla, míg pirosra sül a bőrünk a nyári nap alatt. A másik legjobb: visz az “erdőre”, fel a Pilisbe, csendben kell lenni, hátha látunk állatokat, követjük a turistajelzést, míg egyszer csak hopp, balra letér az útról, és felvisz oda, ahol csak ő tudja, hogy egy felhagyott kőbánya tetejéről egyenesen a teraszukra látni. “Nézzétek, ott főzi a  mama a levest, hopp, az orrára szállt egy légy” – mutatja, mi persze semmit nem látunk ebből, de lelkesen bólogatunk, aztán szedünk egy csokor kankalint a mamának, aki tényleg ebéddel vár.

0407-1.jpg

Mama korán elhagyta őt és ezt a világot, nem sokkal az aranylakodalmuk után. Nagyon nagy a kontraszt: nem érte meg, hogy az unokái párt találjanak, egy dédunokáját sem látta. Papa hatot is. Az első gyerekem elég hirtelen és rendezetlen körülmények közé érkezett, a család egy kicsit sokkolódott. Papa annyit mondott: én szeretem a kisbabákat. Kevés mondatért voltam életemben annyira hálás.

Aznap ment el, amikor megtudtam, hogy érkezik a harmadik fiam, az ő hetedik dédunokája. Szerencsés vagyok, hogy volt ő nekem harmincegy évig. Ma lenne kilencvenkét éves Dédipapa, a hajóskapitány.

Gyógyító írás

Egyszer olvastam egy cikket, ami olyan emberekről szólt, akik az életük közepe táján szakmát váltottak és az új szakmájukban is sikeresek lettek. A cikk írója arra a következtetésre jutott, hogy ez azoknak jön össze, akik olyasmit csinálnak a váltás után, amit valójában egész életükben végeztek: a hobbijukat emelik professzionális szintre, vagy épp az eddigi munkájukat folytatják immár önálló vállalkozásban – a lényeg az, hogy hosszú évek tapasztalata áll már mögöttük. 

Ennek az írásnak a kapcsán gondolkodtam el, hogy mi is lenne ez nálam? Ez még akkoriban volt, amikor a fitness képzésre jártam, és kis keserűséggel gondoltam végig, hogy a sportszakma nem ilyen. (Attól még persze lehetek bármi.)

Mi az, amit mindig is csináltam? Olvastam, amióta csak az eszemet tudom, már az oviban is tőlem kértek mesét a gyerekek, ha az óvó néni nem ért rá. Túráztam – egészen kiskoromban a nagypapám vitt az “erdőre”, ahogy ő mondta, aztán cserkész voltam, és csak a felnőtt életem első éveiben maradt ki az erdőjárás, amíg egyszer csak rá nem döbbentem, hogy mennyire hiányzik és hogy szeretném átadni a gyerekeimnek is, és azóta újra rendszeres. És írtam. Iskolai fogalmazásokat, tizenegy éves koromtól naplót, körülbelül ugyanekkor regényt (fantasztikus színvonalon: amikor nem volt ötletem, hogyan haladjon tovább a cselekmény, akkor a főhősnek gyorsan született egy újabb gyereke). Aztán a naplóírás folytatódott, elkísért egészen a diplomáig, és ahogyan az már lenni szokott, a felnőtt élettel, a munkába állással ez is elmaradt. De nem sokáig: az első terhességem alatt és utána babanaplót írtam, nem a boltokban kapható kitöltögetős fajtát, hanem egy keménytáblás könyvecskét. Írtam cikkeket pályázatokra és meséket a fióknak, ezeket már nem kézzel. Rengeteget jegyzeteltem főiskolán, egyetemen, munkahelyeken. Később jöttek a blogok, aztán már csak határidőnaplók és munkahelyi feljegyzések meg teendőlisták. Láttam, hogyan satnyul a kézírásom, és milyen keveset bírok: megfájdul a csuklóm, görcsös lesz a kéztartásom.

0327-1.jpg

Akkor vettem az első naplómat a babanapló óta, és mindent írtam bele: klasszikus beszámolót a napjaimról, érzéseket, amik foglalkoztattak, feldolgoztam benne konfliktusokat, de volt benne karácsonyi ajándéklista és más apróságok is. Egyszer heteken keresztül írtam egy listát napi egy dologról, amiért hálás vagyok, aztán egy másikat arról, hogy mit csináltam jól aznap. Éreztem, hogy jót tesz, már önmagában a kézírás is, a legjobb hatással pedig az írásban megfogalmazott lelkizéseim voltak: felszabadító érzés volt leírni, ami a szívemet nyomja.

A címben szereplő gyógyító írás nagyon hasonló: egy James Pennebaker nevű szociálpszichológus végzett először kísérleteket azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással van az emberre, ha leírja a gondjait. A kísérlet résztvevői egy velük megtörtént traumáról írtak, míg a kontrollcsoport felszínes dolgokról. Az eredmény: a nehézségeiket szavakba öntők ellenállóképessége javult, a kísérlet utáni időszakban kevesebbet voltak betegek. Ismételt tesztek alapján az írás gyógyító hatása mérhető. Pennebaker szabályrendszere szerint fontos, hogy legalább 3-4 napon, napi 15-20 percen keresztül nyugodt körülmények között írjunk, olyan témáról, ami személyes, fontos, minket érintő, és az érzelmeinket is írjuk le vele kapcsolatban. 

0327.jpg

Hogy miben rejlik a gyógyító hatás? Az írás során feldolgozás zajlik: átgondoljuk, jobban megértjük és átkeretezzük a történteket, az érzelmeinket hozzáfűzve pedig ráébredünk arra, hogyan is hatott ránk a dolog, megtaláljuk a kifejező szavakat, értelmet találunk a minket fogalalkoztató témában. Többet megtudunk magunkról és rendezzük ezt a tudásunkat, mindez énerősítő hatású. Időről időre, napokon át írok így én is, fontos, hogy kézzel. Maga a kézírás, a mozdulatsor is fejlesztő hatású, az agyunk olyan területeit aktivizálja, amelyet amúgy beszédképzésre használunk, hozzákapcsolódik a látás és az érzelmi feldolgozás is.

Ha nincs kedvetek, időtök a gyógyító írás eredeti alapelvei szerint napi 15-20 percet írni, vagy nem áll módotokban ennyi időt zavartalan elmélyüléssel tölteni (akinek gyerekei vannak, érti, miért írom ezt) akkor napi néhány mondat erejéig javaslom a hálanaplót. Jobban fogod érezni magad, ha este végiggondolod, mi is történt ma, amiért hálás lehetsz. Lehet ez egy olyan egyszerű dolog, mint például hogy ma sütött a nap, de egy kedves megjegyzés vagy szívesség – a lényeg, hogy a legidegesítőbb, rohanós napban is megtalálhatod azt a jó dolgot, amit érdemes lejegyezned. Később pedig igazi felüdülés lesz visszaolvasni.

0327-2.jpg

Nekem még levelezőtársam is van. Papíron, borítékban, postán, mint gyerekkorunkban, amikor a Pajtás magazinban böngésztük a levelezőtárs rovatot. Amióta olvastam a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című könyvet, amit egyébként melegen ajánlok nektek is, szöget ütött a fejemben a gondolat, és találtam olyat, aki ugyanígy volt ezzel. Úgyhogy megint írok: naplót, levelet, idézeteket könyvekből, listákat és gondolatokat.

Ti szoktatok kézzel írni?