Beszélgessünk erőszakmentesen!

Beszélgessünk erőszakmentesen!

Miért, szoktunk erőszakosan beszélgetni? – kérdezhetjük. A válasz igen, a kérdés pedig azért jogos, mert sokszor nem is vesszük észre. Hozzá vagyunk szokva, hogy úgy szólunk a másikhoz – vagy úgy szólnak hozzánk – mintha nem egyenrangú felek lennénk. Nem tanultunk kommunikációt, általánosítunk, túlzunk, tényként állítunk olyasmit, ami valójában vélemény. Ez nem a mi hibánk, hiszen többségünk így nőtt fel, ez vette körül az iskolában és felnőttként is.

Ismerd meg önmagad

Több írásomban meséltem már arról, mennyire fontos számomra az önismeret. Nem mindig volt ez így: korábban nem is értettem, mit jelent az, hogy valaki keresi magát, szeretné megismerni magát. Aztán a harminckilencedik évem szilveszterén depresszióközeli állapotban ültem az évtervezőm felett, és arra gondoltam: nem lehet olyan a negyvenedik évem, ahogy most érzem magam!

Azóta minden lehetőséget megragadok, ami a fejlődésről szól, és bizony rá kellett jönnöm, hogy nem olyan egyszerű dolog ez. Nem biztos, hogy huszonévesen ismerem magam, nem biztos, hogy az a kép, amit őrzök magamról, helytálló – és még ha az is, felnőttkorban jócskán megváltozhat. Sokan egyáltalán nem tudják, valójában mi fontos nekik, mi teszi boldoggá őket, mi ad örömet, mi rejlik egyes újra és újra előforduló viselkedéseik vagy konfliktusaik mögött.

Vajon mi zajlik odabent?

Én például azt gondoltam magamról, hogy egy igazi anyatípus vagyok. Mindig is több gyereket akartam, és csak az kell a boldogságomhoz, mint hogy ez valóra váljon. Tény, hogy imádtam otthon lenni velük és a családot helyeztem az első helyre, mégis egyre erősödött bennem a vágy, hogy magamat is kifejezzem valahogy – innen származik egyébként a blogírás ötlete is. Arra is rájöttem, hogy rengeteg mindent szeretek csinálni, nagyon széles az érdeklődési köröm, és muszáj, hogy meglegyen az az időm, amit egyedül töltök a számomra kedves tevékenységekkel.

Felismerés felismerést követett, okokat tártam fel, és közben figyeltem a környezetemet is, elsősorban a családomat. Három fiúval és egy férjjel nem mindig könnyű együtt élni, állandóan változnak a kapcsolatok, a dinamika. Vannak újra és újra megfutott körök, időnként úgy érzem, beleragadunk valamibe. Ilyenkor jól jön valamilyen technika, amihez lehet nyúlni, egy kreatív ötlet vagy a korábban megismertek felfrissítése.

Önismereti és kommunikációs tréning

Ezért kaptam az alkalmon, amikor szembejött Varga Szilvia Edit mediátor, coach és kommunikációs szakértő önismereti és kommunikációs tréningje. Voltam már hasonlón, az erőszakmentes kommunikáció fogalma már nem volt újdonság, de most új dimenziókkal gazdagodott. Szilvi workshopja ugyanis összeköti az erőszakmentes kommunikációt a gyerekkorból hozott mintákkal. Nem csupán tanulhattuk, hogy hogyan fejezzünk ki valamit asszertíven, hanem azt is megérthettük, honnan jönnek a maguktól a szánkra toluló mondatok. Ezek azok, amelyeknél szülőként a szánkra csapunk: úristen, én is folyton ezt hallgattam gyerekkoromban!

Varga Szilvia Edit mediátor, coach és kommunikációs szakember

Maga az erőszakmentes vagy más szóval együttműködő kommunikáció (EMK) tulajdonképpen egy életszemlélet, amely abban segít, hogy úgy érhessük el, amit szeretnénk, hogy közben egyformán figyelembe vesszük a magunk és a másik fél szükségleteit is. Nem alkalmazkodunk jobban annál, amennyire szeretnénk, de nem is tornyosulunk a másik fölé az akaratunkkal. Nem vádaskodunk, tudatosan elkülönítjük a véleményeket a tényektől.

Békés karácsony?

Az advent és a karácsony bár valóban az egyik legszebb időszak az évben, mégis a legterheltebb is. Gyakran hangzanak el olyan mondatok, mint a „Mindent nekem kell csinálnom!” vagy „Te sosem hallgatsz végig!” Az erőszakmentes kommunikáció segít, hogy felismerjük ezek mögött a kijelentések mögött azt, hogy mit szeretnénk igazából kifejezni.

A tréning előtt csináltunk néhány tesztet a konfliktuskezelési stílusunkról, illetve arról, hogy milyen gyerekkori előírások munkálnak bennünk a mai napig. Megismerkedtem az egogrammal is: ez egy önismereti eszköz, ami tükörként funkcionál. Segítségével kiderítheted, milyen érzelmekkel kapcsolódsz a gyerekkorodban tapasztalt nevelési elvekhez, mondatokhoz, ítéletekhez, és melyik gyakorolja rád a legnagyobb hatást. Az EMK alapjait – mint az énüzenetek vagy a kommunikáció gyakorlata – sokfelé meg lehet találni az interneten. Ahhoz azonban, hogy valóban alkalmazni is tudjuk otthon, tapasztalatom szerint több kell.

Egy ilyen workshopon vagy tanfolyamon mélyebbre lehet menni a példamondatok gyakorlásánál. Felismerheted, hogy miért épp azokat a mondatokat mondod ki újra és újra, megértheted, hogy másokra miért van bántó hatással az a kommunikáció, amiről nem is gondolnád. A hétköznapi szituációkban, párbeszédekben ugyanis többféle szerepbe helyezkedünk: bár felnőtt, tudatos emberek vagyunk, mégis gyerekszerepbe vonulunk és hagyjuk, hogy megmondják, mit csináljunk, míg máskor a párunkkal szemben is utasító szülőként lépünk fel. Pedig kiegyensúlyozottabb lenne az együttélésünk, ha mindketten felnőttként lennénk jelen, és nem a múltbeli sérelmeink vagy a jövővel kapcsolatos aggodalmaink munkálnának bennünk egy-egy vitás helyzetben.

Megszülető felismerések

A tréningen fény derült arra, hogy van még min dolgoznom: még mindig túl gyakran alkalmazkodom, és bár évek óta dolgozom rajta, nem múlt el teljesen a megfelelési kényszerem sem. (Elgondolkodtam azon, vajon két-három éve milyen pontszám jött volna ki ezen a teszten…) Bár már nem volt új a téma, mégis gazdagodtam új ismeretekkel, amelyek közül számomra a sorskönyv elmélete volt a legizgalmasabb: Eric Berne, az ismert pszichológus – neve az Emberi játszmák című könyv kapcsán lehet sokatoknak ismerős – úgy vélte, a szülői minta alapján már gyerekkorunkban meghatározzuk, szinte megírjuk, hogyan fogunk élni – és ezen aztán felnőttként próbálunk változtatni. Ez a néhány óra rávilágított, mik ezek a minták nálam, és mit tehetek, hogy elmozduljak azoktól a hatásoktól, amelyektől szeretnék.

Ha megszólít a téma, és szívesen tennél a nyugodtabb ünnepekért és hétköznapokért, itt találod Szilvi önismereti és kommunikációs tanfolyamait.

Te miért vagy hálás? Vezess naplót róla!

Te miért vagy hálás? Vezess naplót róla!

Szeptember 21. a hála világnapja, amely ráadásul egybeesik a nemzetközi békenappal. Előbbit 1965-ben, Hawaii szigetén – hol máshol? – rögzítették erre a napra azzal a céllal, hogy a világ figyelmét egy napra azokra a dolgokra fordítsák, amiért hálásak lehetünk.

Békenap vagy hálanap?

A béke világnapja a világbékére koncentrál – ez is olyasmi, amiért hálát érezhetnénk, ha létrejönne egyszer. Ehhez minden évben más tematika kapcsolódik. Volt, amikor az oktatás fontosságára vagy a békéhez való jogra hívták fel a figyelmet, tavaly a klímaválsággal kapcsolatos cselekedetekre. Idén a téma: Shaping Peace Together – azaz alakítsuk együtt a békét! Az ENSZ főtitkára minden évben, száz nappal szeptember 21. előtt arra hívja fel a világ lakosságát, hogy 24 órán keresztül tartsuk fenn az erőszakmentességet és a fegyverszünetet. Emellett kiemeli az adott év témáját is. Idén – talán nem meglepő – arra emlékeztetett, hogy a közös ellenfél jelenleg egy vírus, amelynek legyőzéséhez az egész világnak össze kell fogni. Talán ez végre megerősíti, hogy nem egymás ellen kellene harcolnunk: ha már muszáj harcolni, akkor azt jobb, ha egymásért tesszük.

Mi itt, a világnak ezen a felén szerencsések vagyunk: a béke olyasmi, amiért régóta hálásak lehetünk. És vajon még miért? Szoktál erre gondolni? Megállsz néha egy-egy pillanatra, hogy hálát adj, vagy csak tudatosítsd magadban, hogy most éppen valami jó történt veled?

Hálásnak lenni? De miért?

A hála érzése rengeteg jó hatással lehet az életünkre, többféle érzelmi és fizikai előnnyel is jár. Csökkenti a stressz-szintet, erősíti az immunrendszert és javítja az alvás minőségét, hogy csak néhányat említsek. Ha pedig nem csupán magadnak fejezed ki a háládat – azaz időt és energiát szánsz rá, hogy köszönetet mondj a környezetedben élőknek – azzal kifejezed, mennyire értékeled őket. Így ezek a következmények az ő napjukat, sőt akár az életüket is szebbé tehetik.

A mindennapokban talán ritka, hogy azt vegyük észre, hogy milyen pozitív hatások értek bennünket. Az élet sodor magával: munka, család, intéznivalók, a reggeli rohanás után délután újra – úgy érezzük, egy percünk sincs megállni. Ha van rendszeresen magunkra fordítható időnk, már jobbak vagyunk az átlagnál: sikerült kiszakítanunk a napból egy darabkát sportra, tanulásra, hobbira. Talán ott is van a tudatunk mélyén a gondolat, amikor hazaérünk futásból vagy megnéztük a kedvenc sorozatunk újabb epizódját: ez most milyen jó volt! Ezt a pillanatot kell elkapni, tudatosítani és rögzíteni, hogy rendszeressé váljon, és mindennap tudatában legyünk.

Írj te is hálanaplót!

Ennek a rögzítésnek jó módszere a hálanapló írása. Léteznek erre kialakított füzetek, de bármilyen napló vagy notesz megteszi. Lehet ez akár a meglévő határidőnaplód, amibe minden este írsz egy mondatot erről. Én az ágyam mellé készítettem egy naplót, amiben mindennap vezetem, hogy miért tudok hálát adni aznap. És bizony vannak olyan napok, hogy sokat kell gondolkodni rajta. Gyakran az az első gondolatom az, hogy „ezen az elcseszett napon ugyan semmiért nem vagyok hálás”. És mégis mindig beugrik valami, legyen az bármilyen apróság. Van, aki két-három dolgot ír le mindennap, én egyet szoktam. Nagyszerű eszköz ez arra, hogy végiggondold a napodat azzal a szemmel, hogy mi jót találhatsz benne. A tapasztalatom az, hogy valamit mindig fogsz. Ha pedig tényleg valami borzasztó történt, azt ennek a szokásnak a segítségével képes leszel átkeretezni, vagy megköszönni azt, hogy valaki melletted állt a bajban.

Ha már itt tartunk, azt is bevallom, hogy én két pontot írok le minden este. Az egyik arra válasz, hogy miért vagyok aznap hálás, a másik pedig arra, hogy miért voltam ma jó anya. Sokat küzdök ezzel és magammal, gyakran ostorozom magam, amikor nem jól kezelek egy-egy konfliktust vagy türelmetlen vagyok. Fontos, hogy erősítsem magamban, hogy igenis jó anyja vagyok a gyerekeimnek, ha nem is tökéletes. Ehhez a ponthoz talán még nehezebb mindennap találni valamit, de nem adom fel: addig nem fekszem le aludni, amíg nincs meg.

A saját naplóm – Libellus
https://www.facebook.com/libellusnaplok/

Ha nem vagy az a grafomán típus, telefonon is használhatsz alkalmazásokat hálanapló vezetésére. Én egy ideig a Presentlyt használtam, ez egy nagyon egyszerű, letisztult megjelenésű alkalmazás, amiben egyszerűen felvezethetsz egy-egy mondatot naponta. Annyi az előnye a papír naplóhoz képest, hogy mindennap egy beállítható időpontban emlékeztet, hogy ne felejtsd el gyakorolni a hálát. Vannak ennél többet kínáló alkalmazások is: szokáskövetők, meditációkat, relaxációkat tartalmazók, és létezik magyar nyelvű is. Írd be a keresőbe, hogy hálanapló, vagy a gratitude szót, és válogass a lehetőségek közül!

Ti szoktatok rendszeresen hálát adni?

Ölelések, fagyi meg a természet

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hatodik nap témája: mit fogok elsőként tenni, ha véget ér?

Ó, istenem… Bár én vagyok az a klasszikus introvertált, aki egész jól érzi magát a négy fal között, és még szerencsés is, mert a négy falon kívül egy tágas kert várja, azért ez az a kérdés, amitől könny szökik a szemembe. Jönnek az ötletek sorban egymás után, és egyik keserédesebb, mint a másik. Nem is írok róluk hosszasan, nehogy átnedvesedjen a monitor, maradjunk inkább a felsorolásos formánál. Úgyis szeretem a listákat.

Megölelem a szüleimet. Meg a tesóimat. Meg a gyerekeiket. Meg a barátaimat. Feltankolok ölelésekből

Elmegyünk fagyizni. Kiülünk a teraszra és csak bámuljuk a sétálóutcán korzózó népeket.

Máris indulunk a következő teljes hétvégés túránkra Csongorral! Bebarangoljuk a Cserhátot, vendégházban alszunk és egész nap a természetben leszünk.

Újra pékségben vesszük a kenyeret.

Hatalmasat sétálok a kutyánkkal. Tudom, talán túlzásba visszük az óvatosságot, mégis, most őt is csak a kertben sétáltatjuk.

hug.jpg

Elmegyünk valahová a párommal kettesben. Csak mi ketten. Iszonyú régen volt ilyen, a gyerekek és a nagyszülők meg úgyis hiányolják egymást.

Moziba megyünk! Még az is szinte mindegy, hogy milyen filmet játszanak, csak az élmény kedvéért.

Bepótoljuk a barátokkal az elmaradt közös kerti raclette-partit.

Elmegyünk egy gyógyfürdőbe vagy wellnessbe, és amíg a gyerekek csúszdáznak vagy pancsolnak, én csak áztatom magam a meleg vízben.

Koncertre megyünk. Lehetőleg szabadtérire és valami nagyon vidámra.

terasz.jpg

 

Felpörgetjük a munkánknak azt a részét, ami közösségbe járós. Ha tart még az iskola, akkor pótoljuk az előadásokat, ha már nyár lesz, akkor várnak a táborok és a fesztiválok!

Elmegyek valahová egyedül. Vagy épp elküldöm a családomat kirándulni, és én töltök el egy napot a lakásban teljesen egyedül! Forró fürdő egy pohár borral, kávé a teraszon, nyugiban olvasás és a naplóm, amiben kiírom magamból a karantén heteit. 

Na, ez már tizenkettő. A sorrend nem biztos, hogy épp ez lesz, de az első pont fix. Amint lehet, autóba vagy vonatra ülünk, és irány a szüleim háza. Nektek mi lenne az első?

Tarts ki! Lesz jobb :)

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! Az ötödik nap témája: Kitartás, ahogy én látom.

Mi most, az ötödik hét végére jutottunk el egy kisebb krízishez.  A családon belül legalábbis magamról tudok nyilatkozni: az első egy-két hét után, amikor nagyjából felállt a rendszer és beleszoktunk az új napirendbe, jött a tavaszi szünet, ami egyszerűen fantasztikus és csodásan pihentető volt. Számítottam rá, hogy a visszarázódás nem fog zökkenőmentesen menni, de ez a hullámvölgy, amiben jelenleg vagyunk, mégis váratlanul ért. Lesz jobb, ebben biztos vagyok, és a megoldás keresése mellett főleg a kitartás segíthet abban, hogy ép lélekkel és kapcsolatokkal vészeljük át a következő heteket.

Kitartásban általában elég jó vagyok. Ha egy állásinterjún vagy csoportos beszélgetésen felteszik a kérdést, hogy milyen jó tulajdonságaimat emelném ki, biztosan köztük lenne ez is. Ha azt kérdezik, mire vagyok a legbüszkébb, sokáig az első maratonomat mondtam. Nem azért, mert képes voltam lefutni, erre tízezrek képesek minden évben, és az időeredményem sem különösebben jó. Hanem amit előtte végigcsináltam: három gyerekkel, köztük egy totyogóval tíz hónap alatt (nem a nulláról) felkészültem a versenyre, edzettem hetente háromszor-négyszer hóban, fagyban, esőben, sárban, ha kellett, este, ha kellett, hajnalban. Kitűztem egy célt, és képes voltam megtenni azt, ami szükséges volt ahhoz, hogy elérjem.

blogra2.jpgFáradtan, de boldogan az első maratonom befutója után 2014-ben

Nagyon sokat tanultam abból a tíz hónapból. Megtanultam, hogy erős vagyok, hogy képes vagyok végigcsinálni egy hosszú folyamatot, ami egy eredményhez vezet. Tudok célokat kitűzni és részcélokra bontani, látom a lépéseket, amelyeket meg kell tennem. Képes vagyok akkor is megtenni valamit – elvégezni egy edzést vagy éppen nyugodt maradni egy feszült, összezárt helyzetben – amikor nehéz, akár fizikailag, akár lelkileg. Persze nem könnyű, és nem sikerül minden alkalommal, de már van tapasztalatom olyan esetekről, amikor ment, mégpedig rendszeresen és hosszú ideig.

A maratonfutó kitartása olyasmi, amiből erőt lehet meríteni. Ha te magad nem is futsz, és nem érted azt az érzést, ami kiviszi az utcára, a terepre és a versenyekre azokat, akik szeretik ennek a hangulatát és az érzéseket, amit ad, gondolj valami olyan tevékenységre, amikor magad előtt láttál egy igazán fontos célt, és nem is volt kérdés, hogy kitartasz-e addig, amíg eléred. Ilyen ez a mostani helyzet is.

Az egészségünk fontos, a családunk szintén, a társadalmi felelősségvállalásról nem is beszélve. Tehát kitartunk, vállaljuk, amit kell, otthon maradunk, otthonoktatunk, megtanulunk értékelni olyan dolgokat, amik máskor könnyedén elérhetőek. Nem tudom, meddig fog tartani, de nekem segít a gondolat, hogy együtt vagyunk benne.

stayhome.jpg

Nem tudom, néztétek-e a Global Citizen One World koncertjét, ha nem, itt visszanézhető. Régen voltunk már olyan helyzetben így globálisan, ami mindenkit érint a földgolyón. Ez most egy olyan, és mindenki kiveszi belőle a maga részét. Tegyük mind ezt, és közösen el fogjuk érni, hogy jobb legyen – és ha a mostani helyzet véget ér, gondolkodjunk el azon, hogy ilyen közös munkával és társadalmi összefogással bármi legyőzhető – talán még a klímaválság is.

A nő, ha negyven

Tavaly szilveszterkor ültem az évtervező füzetem fölött, és azon gondolkodtam, hogy idén negyven leszek. Annyi irigyelt jó példa volt előttem, annyi mosolygós, boldog, a helyén lévő negyvenes nő, akiről messziről lerítt, hogy élvezi az életét, a korát is, jó helyen van, rendben van magával, én meg ültem a depresszióm mélyén, és ezt akartam, amilyennek az ő életüket láttam. Féltem a negyventől, már a számot se akartam kimondani, úgy éreztem, még semmit nem értem el az életben és esélyem sincs, hogy olyan kiegyensúlyozott legyek, amilyennek, úgy éreztem, lennem kéne. Megfelelési kényszerrel és az önszeretet hiányával küzdöttem.

Jók ezek az évösszegzők és évtervezők, mert segítenek abban is, hogy az irigykedés és a siránkozás helyett célokat tűzzünk ki. Még nem tudtam, hogyan fogom megcsinálni, de úgy döntöttem, ez lesz ennek az évemnek a célja: mire negyven leszek, én is elérem ezt a harmóniát!

Ma vagyok negyven. Még nem vagyok elég bátor leírni, hogy sikerült, még nem érzem teljesen készen magamat, még vannak elakadásaim, amelyek kizökkentenek, elterelnek az útról, időnként újra a mélybe taszítanak, de talán már csak olyan mértékben, amennyire ez mindenki életében megtörténik. Azt már tudom, mi tesz jót nekem, merre kell mennem, és mire van szükségem ahhoz, hogy jól legyek – és ez már nagy lépés ahhoz képest, amikor azt se tudtam, hogy mi a bajom, miért érzem úgy magam, ahogy.

Én szerencsés vagyok, kaptam segítséget. Tudom, hogy nem mindenki engedheti ezt meg magának, ezért arra gondoltam, születésnapi ajándékként leírom, hogy mik azok a dolgok, amelyek segítettek, és talán könnyebben elérhetők.

Könyvek

Az első Matt Haig: Miért érdemes életben maradni? című könyve volt. Szerencsére azért a címben feltett kérdés által sugallt mélységekig én nem jutottam el, és talán akkor nem is segített volna ez a könyv. Igazából nem is a válaszaival segített, mert azokat bárki el tudta volna mondani, én is: a családért, a barátokért, az élet szép élményeiért. Ehelyett számomra maga a betegség leírása, a személyes vallomás adott nagyon sokat, amiről a fiatal szerző nagyon őszintén ír: igen, van ilyen, igen, más is érzi így magát! Megerősítő élmény volt.

Utána jött Ryan Holiday és Az akadály maga az út. Ezt aztán habzsoltam, fordulópontot jelentett, és még csak körül se tudom igazán írni, hogy miért. Nagyon sokat jegyzeteltem belőle, és mivel hosszú könyvajánló-listát is tartalmaz, az én listám is szépen bővült, elsőként Marcus Aurelius Elmélkedéseivel. Kis filozófia, elgondolkodás, rengeteg tanulság, tényleg utat mutattak.

A természet

Mindig tudtam, hogy nekem a természet, főleg az erdő és a víz nagyon fontos. Hogy mennyire, és milyen sokat ad, különösen ha egyedül, befelé fordulva járok benne, azt egy tavaszi túrán tapasztaltam meg, amikor személyre szóló idézetet húzva, egyedül és némán sétáltam végig egy kétórás túrát. Azóta igyekszem kifejezett belső céllal, gondolkodnivalóval menni a túrákra, és ez nagyon fel tud tölteni. Ide tartozik még egy könyv: Erling Kagge Menni című írása, ami kifejezetten a séta feltöltő, kreativitást felszabadító erejéről szól.

Coach

Coachtól segítséget kérni általában nem kevés pénzbe kerül, és én azt ígértem, a mindenki által elérhető megoldásokat hozom ebben a bejegyzésben. Azért említem meg mégis, mert nálam úgy alakult, hogy két barátnőm is járt ebben az időszakban coach képzésre, és kellett nekik valaki, akin „gyakorolhattak”. Egyikükkel egy alkalmat, a másikukkal hármat töltöttem, és ő belőlem írta a szakdolgozatát is. Ha körülnéztek, elég jó esély van rá, hogy találtok ilyen lehetőséget, vagy ajándékba is kérhettek coachingot, de találkoztam azóta olyan lehetőséggel is, hogy egy egész coach iskola szervez a diákjainak csoportos gyakorlatot, ahová jelentkezőket várnak. Sokféle coaching módszer van, amennyire én tudom, az a közös bennük, hogy a coach kérdez. Ő nem ad tanácsot, nem mondja meg, mit tegyél, hanem abban segít, hogy magad jöjj rá a megoldásaidra, és ez talán még hatékonyabb, mint amikor kívülről kapsz kész válaszokat.

Egyedül töltött idő

Sokfélék vagyunk, és nem mindenki szeret egyedül lenni, de azt hiszem, egy minimális önmagára fordított idő a legtöbb embernek olyan, mint egy falat kenyér, főleg a kisgyerekes anyáknak. Remélem, férfiak, apák is olvasnak: egy nőnek, anyának talán nem is tudtok annál nagyobb ajándékot adni, mint néhány órát egyedül és úgy, hogy neki ne kelljen előre megszerveznie, hogy mit eszik vagy mit vesz fel azalatt a gyerek, mi hol van a hűtőben és melyik a kedvenc alvósállat. Az apa teljes értékű szülő, pont úgy meg tudja oldani ezeket a dolgokat, mint az anya. Az egyedülidőhöz két dolog kell: egy partner, aki azt mondja, menj és érezd jól magad, és ne törődj a többivel – és te, aki megbízol a másikban és magadban, és mész.

Tevékenység, ami feltölt

Rögtön ki is egészíteném: három dolog kell az egyedülidőhöz, a harmadik az, hogy tudd, hogy mit akarsz csinálni. Számomra ez nagy felismerés volt, hogy komolyan el kell gondolkoznom rajta, hogy ha mondjuk még egy órát hozzácsapnának a 24-hez egy napon, mivel tölteném. Mert ott a hosszas tennivalólista, amivel meg kell birkózni, és rögtön tudnám sorolni, hogy mi minden maradt el már megint, azokat kellene bepótolni.

Most nem ez a feladat. Most azt keresd meg, ami őszinte örömet okoz, amitől újult erőre kapsz. Sport, zene, olvasás, egy séta, vagy csak beülni egy kávézóba egyedül, és nézni ki a fejedből? Bármit behelyettesíthetsz! Nekem ilyen az írás, a meditáció, arra is rájöttem, mennyire fontos az életemben a tanulás, és ilyen az úszás is.

Meditáció

Külön is írok róla, mert nagyon fontos, és mert nekem ez az, amit nehéz belepréselnem a mindennapokba, de amikor sikerül, mindig ráébredek, mennyire hasznos. Ahhoz még nem vagyok elég ügyes, hogy önállóan meditáljak, ehelyett különféle alkalmazásokat próbálok ki. Az Insight Timeren rengeteg különböző hosszúságú és témájú meditáció érhető el angolul, de van néhány magyarul is. A Just Like Buddha magyar fejlesztés, ami elérhető rajta ingyenesen, az nagyon hatékony meditáció, de a szélesebb elérés már előfizetős – én egyelőre az ingyeneseket ismételgetem, már a gyerekeim is kipróbálták. A legújabb, amit letöltöttem, a Mindfullness alkalmazás, még csak ismerkedem vele. Egymásra épülő 4-5 perces meditációk angolul, ez tényleg arra jó, hogy ha esélyed sincs egy hosszabb elmélyülésre, ez megadja a napod alaphangját reggel vagy kisimít este. És remek kapaszkodó napközben, amikor épp elnyelne a stressz vagy konfliktusba keverednél, segít megállni egy pillanatra és jobb döntéseket hozni.

Támogató társak

Mert nemcsak az egyedül töltött idő fontos, hanem az is, hogy értékes időt tölthess olyan emberekkel, akik fontosak neked, akikkel öröm együtt lenni, akikkel egy-egy beszélgetés után úgy érzed, hogy több lettél, akiknek adsz magadból és te is kapsz tőlük. Jó esetben a párunk is egy ilyen ember, és a párkapcsolatunk ápolása az egyik legfontosabb dolog. A család természetesen a másik, és ha van még ilyen barátunk, kollégánk, rokonunk, vagy egy csapat, egy kör, ahová eljárhatunk, egy közösség, ahol ezt az élményt újra meg újra megtapasztalhatjuk, tartsunk ki mellette.

Pihenés

Főleg, ha kisgyerekeink vannak. Rémisztő statisztikákat lehet olvasni az anyák kialvatlanságáról, és már egy ilyen alapvető szükségletre is döbbenetesne nehéz időt szakítani. Nekem már nagyok a gyerekeim, nem keltenek fel éjszaka, de még élénken emlékszem az éjszakai szoptatásokra és a véletlenszerű felriadásokra. Megint csak azt tudom mondani: apák, nagyszülők, az eggyel feljebb említett támogató emberek: vegyétek ki a babát az anya kezéből, hadd aludja ki magát időnként. Iszonyú szüksége van rá.

Digitális detox

Ehhez is egy könyvet ajánlok: Catherine Price: Digitális detox című könyvét, ami némi elméleti leírás és statisztika után egy 30 perces programmal segít „lejönni” a telefonról. Napi szinten nem igényel sok időt, és azt sem ígéri – nem is kell – hogy a végére abszolút telefon- és közösségimédia-mentes leszel. Bennem helyretett dolgokat, gyakorlati tippekkel segített, és már önmagában a képernyőidőm megdöbbentő volt – itt valóban hasznos időt lehet felszabadítani!

Önismeret

Tizenöt évvel ezelőtt nevettem rajta, biztos voltam benne, hogy remekül ismerem magam, nincs szükségem arra, hogy ezzel foglalkozzam. Aztán ahogy múlt az idő – talán az egyre több tapasztalat miatt – ismertem fel, hogy nagyon sok mindent nem tudok magamról, nagyon alapvető dolgokat sem. Hogy mi motivál, mi visz előre, mi tölt fel, mi az, amit valójában szeretnék elérni az életben, és mi az, amit jobb, ha elengedek, mert idegen tőlem. Egy csomó tesztet és gyakorlatot megcsináltam: a DISC tesztet, a 16 Personalities tesztet, idetartozik a színtanácsadás is a vele járó beszélgetéssel, és a legjobb volt Mark Gungor Flag Page tesztje, bár ez utóbbi nem ingyenes. Olvastam pszichológiai témájú írásokat, és próbáltam felismerni az erősségeket és hibákat a kommunikációmban és a mindennapjaimban

És akkor most azt kérdezed, jó, de mikor? Mikor legyen időm minderre? Nem tudom megmondani, hogy a te életedbe hogyan fér bele ez. Én konkrétan leültem egy órarenddel, beleírtam minden teendőt, aminek muszáj volt beleférnie, és megpróbáltam az üres perceket feltölteni. Mert vannak, mindenkinek az életében vannak olyan percek, amit szimpla időpazarlásra fordítunk. És ami nagyon fontos: merjünk segítséget kérni! Döntsünk magunk mellett, döntsünk úgy, hogy megérdemeljük, és ne féljünk, ne szégyelljünk kérni. Nekem ahhoz is kellett az az önismereti út, amit január óta végigjártam, amire úgy döntöttem, hogy idén időt fordítok, hogy ezt felismerjem. Itt még egyszer elismerem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert volt lehetőségem ezt az időt főállású anyaként tölteni – bár azt nem mondom, hogy nem dolgoztam, de nem úgy, mint korábban, beosztottként munkahelyen napi 8+ órában. Ezért tartott ez a folyamat csak nagyjából kilenc hónapig – ha kevesebb idővel és több stressz mellett végzem, akkor nem tartanék itt negyvenévesen, de lehet, hogy negyvenegy évesen már igen. Nem kell mindent csinálni és főleg nem mindent egyszerre, de már az is segít, hogy betervezel valamit, és látod, hogy a következő napokban mikor tudsz magaddal foglalkozni egy kicsit. És kell hozzá bátorság is.

Én most ott tartok, hogy azokra az irigyelt, helyükön lévő negyvenesekre, akikre korábban úgy néztem fel, mint akiknek a helyzete elérendő cél számomra, most már úgy nézek, mint nőtársakra. Akik feltehetően végigküzdötték a saját útjukat, és most már tudják azt, amit én is megtanultam: ez az út nem ér véget, sőt bizonyos értelemben most kezdődik. Hálás vagyok ezeknek a nőknek, hogy megmutatták, hogy lehet kiegyensúlyozott negyvenesnek lenni, hogy megadhatjuk magunknak azt, amire nekünk van ehhez szükségünk, és végig lehet járni az utat – aztán folytatni tovább.

Köszönöm, jól vagyok. Ki merem mondani, hogy ismerem magamat, és tudom, mi az, és meg is tudom adni magamnak, amire szükségem van. Nem mindig azonnal, de látom a megoldásokat. Ha úgy érzem, segítséget, támogatást kérek hozzá. Ha elfogy az erő, tudom, hova forduljak. Lehet, hogy negyvenéves korra kevésnek tűnik ezt elérni – én elégedett vagyok vele.

0824.jpg