Beszélgessünk erőszakmentesen!

Beszélgessünk erőszakmentesen!

Miért, szoktunk erőszakosan beszélgetni? – kérdezhetjük. A válasz igen, a kérdés pedig azért jogos, mert sokszor nem is vesszük észre. Hozzá vagyunk szokva, hogy úgy szólunk a másikhoz – vagy úgy szólnak hozzánk – mintha nem egyenrangú felek lennénk. Nem tanultunk kommunikációt, általánosítunk, túlzunk, tényként állítunk olyasmit, ami valójában vélemény. Ez nem a mi hibánk, hiszen többségünk így nőtt fel, ez vette körül az iskolában és felnőttként is.

Ismerd meg önmagad

Több írásomban meséltem már arról, mennyire fontos számomra az önismeret. Nem mindig volt ez így: korábban nem is értettem, mit jelent az, hogy valaki keresi magát, szeretné megismerni magát. Aztán a harminckilencedik évem szilveszterén depresszióközeli állapotban ültem az évtervezőm felett, és arra gondoltam: nem lehet olyan a negyvenedik évem, ahogy most érzem magam!

Azóta minden lehetőséget megragadok, ami a fejlődésről szól, és bizony rá kellett jönnöm, hogy nem olyan egyszerű dolog ez. Nem biztos, hogy huszonévesen ismerem magam, nem biztos, hogy az a kép, amit őrzök magamról, helytálló – és még ha az is, felnőttkorban jócskán megváltozhat. Sokan egyáltalán nem tudják, valójában mi fontos nekik, mi teszi boldoggá őket, mi ad örömet, mi rejlik egyes újra és újra előforduló viselkedéseik vagy konfliktusaik mögött.

Vajon mi zajlik odabent?

Én például azt gondoltam magamról, hogy egy igazi anyatípus vagyok. Mindig is több gyereket akartam, és csak az kell a boldogságomhoz, mint hogy ez valóra váljon. Tény, hogy imádtam otthon lenni velük és a családot helyeztem az első helyre, mégis egyre erősödött bennem a vágy, hogy magamat is kifejezzem valahogy – innen származik egyébként a blogírás ötlete is. Arra is rájöttem, hogy rengeteg mindent szeretek csinálni, nagyon széles az érdeklődési köröm, és muszáj, hogy meglegyen az az időm, amit egyedül töltök a számomra kedves tevékenységekkel.

Felismerés felismerést követett, okokat tártam fel, és közben figyeltem a környezetemet is, elsősorban a családomat. Három fiúval és egy férjjel nem mindig könnyű együtt élni, állandóan változnak a kapcsolatok, a dinamika. Vannak újra és újra megfutott körök, időnként úgy érzem, beleragadunk valamibe. Ilyenkor jól jön valamilyen technika, amihez lehet nyúlni, egy kreatív ötlet vagy a korábban megismertek felfrissítése.

Önismereti és kommunikációs tréning

Ezért kaptam az alkalmon, amikor szembejött Varga Szilvia Edit mediátor, coach és kommunikációs szakértő önismereti és kommunikációs tréningje. Voltam már hasonlón, az erőszakmentes kommunikáció fogalma már nem volt újdonság, de most új dimenziókkal gazdagodott. Szilvi workshopja ugyanis összeköti az erőszakmentes kommunikációt a gyerekkorból hozott mintákkal. Nem csupán tanulhattuk, hogy hogyan fejezzünk ki valamit asszertíven, hanem azt is megérthettük, honnan jönnek a maguktól a szánkra toluló mondatok. Ezek azok, amelyeknél szülőként a szánkra csapunk: úristen, én is folyton ezt hallgattam gyerekkoromban!

Varga Szilvia Edit mediátor, coach és kommunikációs szakember

Maga az erőszakmentes vagy más szóval együttműködő kommunikáció (EMK) tulajdonképpen egy életszemlélet, amely abban segít, hogy úgy érhessük el, amit szeretnénk, hogy közben egyformán figyelembe vesszük a magunk és a másik fél szükségleteit is. Nem alkalmazkodunk jobban annál, amennyire szeretnénk, de nem is tornyosulunk a másik fölé az akaratunkkal. Nem vádaskodunk, tudatosan elkülönítjük a véleményeket a tényektől.

Békés karácsony?

Az advent és a karácsony bár valóban az egyik legszebb időszak az évben, mégis a legterheltebb is. Gyakran hangzanak el olyan mondatok, mint a „Mindent nekem kell csinálnom!” vagy „Te sosem hallgatsz végig!” Az erőszakmentes kommunikáció segít, hogy felismerjük ezek mögött a kijelentések mögött azt, hogy mit szeretnénk igazából kifejezni.

A tréning előtt csináltunk néhány tesztet a konfliktuskezelési stílusunkról, illetve arról, hogy milyen gyerekkori előírások munkálnak bennünk a mai napig. Megismerkedtem az egogrammal is: ez egy önismereti eszköz, ami tükörként funkcionál. Segítségével kiderítheted, milyen érzelmekkel kapcsolódsz a gyerekkorodban tapasztalt nevelési elvekhez, mondatokhoz, ítéletekhez, és melyik gyakorolja rád a legnagyobb hatást. Az EMK alapjait – mint az énüzenetek vagy a kommunikáció gyakorlata – sokfelé meg lehet találni az interneten. Ahhoz azonban, hogy valóban alkalmazni is tudjuk otthon, tapasztalatom szerint több kell.

Egy ilyen workshopon vagy tanfolyamon mélyebbre lehet menni a példamondatok gyakorlásánál. Felismerheted, hogy miért épp azokat a mondatokat mondod ki újra és újra, megértheted, hogy másokra miért van bántó hatással az a kommunikáció, amiről nem is gondolnád. A hétköznapi szituációkban, párbeszédekben ugyanis többféle szerepbe helyezkedünk: bár felnőtt, tudatos emberek vagyunk, mégis gyerekszerepbe vonulunk és hagyjuk, hogy megmondják, mit csináljunk, míg máskor a párunkkal szemben is utasító szülőként lépünk fel. Pedig kiegyensúlyozottabb lenne az együttélésünk, ha mindketten felnőttként lennénk jelen, és nem a múltbeli sérelmeink vagy a jövővel kapcsolatos aggodalmaink munkálnának bennünk egy-egy vitás helyzetben.

Megszülető felismerések

A tréningen fény derült arra, hogy van még min dolgoznom: még mindig túl gyakran alkalmazkodom, és bár évek óta dolgozom rajta, nem múlt el teljesen a megfelelési kényszerem sem. (Elgondolkodtam azon, vajon két-három éve milyen pontszám jött volna ki ezen a teszten…) Bár már nem volt új a téma, mégis gazdagodtam új ismeretekkel, amelyek közül számomra a sorskönyv elmélete volt a legizgalmasabb: Eric Berne, az ismert pszichológus – neve az Emberi játszmák című könyv kapcsán lehet sokatoknak ismerős – úgy vélte, a szülői minta alapján már gyerekkorunkban meghatározzuk, szinte megírjuk, hogyan fogunk élni – és ezen aztán felnőttként próbálunk változtatni. Ez a néhány óra rávilágított, mik ezek a minták nálam, és mit tehetek, hogy elmozduljak azoktól a hatásoktól, amelyektől szeretnék.

Ha megszólít a téma, és szívesen tennél a nyugodtabb ünnepekért és hétköznapokért, itt találod Szilvi önismereti és kommunikációs tanfolyamait.

A futás és én – második felvonás

A futás és én – második felvonás

A rendszeres sportolás, a futás sok akaraterőt igényel, ha munka és család mellett akarod megoldani. Gyakran nem a legkézenfekvőbb döntés egy félóra eltöltésére – de a tapasztalatom az, hogy megéri.

Miért hagytam mégis abba?

Csaknem másfél éve írtam utoljára futásról, és megvolt az oka a szünetnek: gyakorlatilag nem futottam azóta. Nem mondom, hogy egy lépést sem: a futószülinapomat sosem hagynám ki, meg ott van júliusban a kedvenc futócsapatom évfordulója is. Ezen hagyományosan vörösben kell futni, vagy legalábbis találni valami vöröset az útvonalon. Megtelik ilyenkor a csoportunk piros virágokkal, kerítésekkel, tűzcsapokkal és postaládákkal, és persze mindenki felveszi a piros csapatpólóját is. Ez a két alkalom fix az évemben, ezen kívül meg az utóbbi másfél évben akkor futottam, amikor kedvem volt – és az most nagyon ritkán volt.

Az egyik utolsó versenyemen

Fizikai, testi érzetek is visszatartottak: régóta derékfájós vagyok, csak tizennégy voltam, amikor gerincműtéten estem át, ez már sosem lesz az igazi. Emellett nagyon kötöttek az izmaim, rengeteget kell nyújtanom és hengereznem, talán többet, mint egy átlagos futónak. Es ezt bizony nem vettem elég komolyan, amikor rendszeresen edzettem. Még amikor fel-fellobbant újra a futás iránti vágy bennem, akkor is úgy éreztem, hogy amíg így fáj a derekam, amíg gyaloglás után is húzódik a combom, addig nem szabad, előbb ezzel kell tenni valamit. És ahhoz akkor még nem volt elég erős ez a vágy, hogy ténylegesen foglalkozzam magammal.

Újrakezdés

Aztán valahogy egyszer csak feléledt. Talán a nyári kutyasétáltatások miatt, amikor mindig eszembe jutott, hogy de jó volt ezeken a földutakon futni. Talán az emlékképek miatt a napkeltékről és naplementékről, amiket a futás miatt láttam. Talán a közelgő két nyári évforduló, amin biztos, hogy futnom kell? Nem tudom. De megéreztem a hívást: hiányozni kezdtek a kilométerek, és ez már elég volt ahhoz, hogy mielőtt nekivágok, rendszeres hengerezésbe és nyújtásba kezdjek esténként. Valahogy erre is jobban ráéreztem, több időt töltöttem vele, mint korábban, alaposabb is voltam. Betettem a kedvenc podcastjeimet, és amíg az a húsz-harminc perc le nem járt, addig a lábaimat lazítottam. Másnap reggel mindig úgy éreztem, mintha kicserélték volna, és ez az érzés már adott motivációt ahhoz, hogy így is folytassam.

Nem akartam, hogy a csoportunk évfordulós futása legyen az első. Ez az idén a nyaralásunkra is esett, így helyette egy teljesen átlagos hétvégi estét választottam. A régen használt, de mégsem törölt futóalkalmazásomban van egy Első öt kilométerem edzésprogram. Ebben egy virtuális edző folyamatosan biztat, hogy pontosan hogyan és mennyit fussak, mennyit sétáljak közben, hogy tartsam magam, mire figyeljek.

Soha nem futottam fülhallgatóval, se zenével. Mindig a környezetemre figyeltem, hallani akartam a zajokat, a madarakat, a szelet, ha településen belül futottam, akkor a járműveket. Most viszont úgy éreztem, ad egy pluszt Erin, a virtuális edző hangja. Tényleg jól nyomja a csaj, biztat, de nem siettet, átlök a holtpontokon, időnként visszaszámol. Mellette zene is szól, olyan a hangulat,mint a futóversenyek elején és végén, amikor egyszerre hallod a speakert és a ritmust. Majdnem mint amikor a maraton céljában mondták be a nevem!

Hogy motiváljam magam – és talán másokat is – instagramon is dokumentálom az edzéseket és a haladást. Van benne némi önirónia, hiszen az alkalmazás szerinti First 5K nekem már ki tudja, hányadik öt kilométeremet jelenti nyolc év, négy maraton és sok verseny után. Ezért kitaláltam a #nemazelsőötös hashtaget, amit követve te is megtalálhatod ezeket a posztokat.

https://www.instagram.com/p/CEUlf1NpZ4C/

Az edzésprogram hathetes, ebből négy már eltelt, a cél a hatodik hét végén egyben lefutni öt kilométert. Egy perc futás, három perc séta kombinációval kezdtem július végén. Most már másfél perc futás után van fél perc pihenőm, de megállás nincs, egy pillanatra sem. Így, sétákkal már túl is vagyok az öt kilométeren, de egyelőre még nem látom, hogyan lesz ez meg egyben. Hiába futottam már mindenféle távot, terepen és aszfalton, síkon és emelkedőn: ennyi kihagyás után bizony ugyanúgy fel kell építeni ezt a távot, mintha tényleg az első lenne. Nem akarom elkapkodni, nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, hogy elillanjon a nehezen visszatért kedvem, az örömteli futásom. Drukkoljatok, és ha van kedvetek, tartsatok ti is velem!

Egy évig nem vásároltam ruhát

Egy évig nem vásároltam ruhát

Sziasztok, Timi vagyok és egy éve nem vásároltam magamnak ruhát. Már az elején bevallom, hogy egyetlen kivételt azért tettem: a húgom karácsonykor jelentette be, hogy februárban férjhez megy, és az ember a kishúga esküvőjére azért vesz egy csinos darabot. (A téma hosszas körüljárása, az új ruha és a varratás megfontolása után végül használt ruhát választottam, amit varrónő igazított rám.)

ujruha-001.jpg

Életem képe a tesómmal egy apró szerelvényigazítás után <3

A ruhavásárlás szüneteltetése akkor merült fel bennem először, amikor tudatosabban kezdtem foglalkozni a környezettudatos ruhatárral. Megismerkedtem Eszter blogjával (holyduck.hu), majd vele személyesen is, voltam nála színtanácsadáson, és elkezdtem arra vágyni, hogy a ruhásszekrényemre is úgy tekinthessek, mint a kamrapolcomra, ahol növekvő örömmel látom a csomagolt áruk helyett a befőttes üvegeket, vászonzsákban lógó alapanyagokat és tartós dobozokat tárolóeszközként. Csakúgy, mint a kamra és a konyhaszekrény, no meg a fürdőszoba esetében, a változás itt is nagyon fokozatos. Azt a gondolkodásmódot képviselem, hogy nem akarok sok dologtól megszabadulni, bár célom a minimalista életmód, de a hulladéktermelés csökkentése is. A ruhák szaporodásának megakadályozása ott kezdődik, hogy kevesebbet veszek, hogy okosabban és kreatívabban kezdek öltözködni a saját szekrényemből, a meglévő ruháimból, hogy egyre jobban megismerem magam abból a szempontból, hogy mi áll nekem jól, mit hordok valójában szívesen, meddig tart a bátorságom a kombinációkat illetően.

A ruhák felhalmozásának hátrányairól már többször írtam: a ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, rengeteg textília kerül a szeméttelepekre, és nagyon keveset hasznosítunk újra belőle. Amellett, hogy sokat olvasok és tanulok arról, hogy hogyan lehet ezt jobban csinálni, a helyzet javításának egyik legegyszerűbb módját a fogyasztás csökkentésében látom: egyszerűen nem vásárolok.

Szeretek mindent apró lépésekben megkezdeni, és bármilyen hihetetlennek tűnik, ez az egyéves kihívás egy apró lépés. Nem válogattam ugyanis át a ruhatáramat, nem dobtam ki semmit, csak olyasmitől szabadultam meg, ami tönkrement. Annyit határoztam el, hogy nem vásárolok újabb darabokat. Közben sokat tanultam az anyagokról, a ruhák előállításáról, beszerzési lehetőségekről és főleg önmagamról. Cikkeket olvastam, podcastokat hallgattam, rájöttem, hogy milyen sok pólóm van például, és milyen hosszú idő telik el, amíg ugyanazt kétszer felveszem, de sokkal kevesebb a könnyed nyári ruhám, és hiába a sok póló, mégsem könnyű jól összeválogatni a ruhatáramat.

Az utolsó ruhadarab, amit vettem, a tavalyi Everness fesztiválon (igazából már 13 hónapja) egy jóganadrág és egy hozzáillő ujjatlan póló volt. Nagyon szeretem mindkettőt, jól megfontoltan választottam, mert akkor már tudtam, hogy hosszú ideig ezek lesznek az utolsók. Aztán itthon rendbe tettem a szekrényemet, és felismertem néhány dolgot. Például hogy nagyon szeretem a színeket, így korábban, amikor vásároltam, sokszor nem csak olyan darabokat választottam, amik valóban jól állnak, hanem amik egyszerűen tetszenek. A nagyrészt műszálas anyagokat korábban sem bírtam, nincs sok belőlük, de valamilyen arányban mégis szinte minden ruhadarabban megtalálhatóak. Aztán ott van az a korábbi szokásom, hogy évekig minden karácsonyra vettem magamnak egy új ruhát, amit felvettem az ünnepre és talán még egy-két alkalomra, a 30 viseléses szabály próbáját biztosan nem állták ki, de persze még sok év áll előttünk, hogy viseljem őket. Biztosan nincs szükségem újabb hosszú ujjú, hűvös időben viselhető elegáns ruhára egy ideig, inkább arra kell figyelnem, hogy hordjam őket, kreatívan párosítva a ruhatáram más darabjaival. A nadrág sok is meg kevés is – két farmerem és egyetlen sima fekete nadrágom van, viszont több irodai stílusú, elegánsabb nadrágom, amiket, mióta itthonról dolgozom, alig hordok. Még előttem van az a lépés, hogy átnézzem őket és új gazdát keressek nekik, vagy éppen szervezzünk egy gardróbvásárt a közösségünkben.

gardrob.jpg

Olyan értelemben nem okozott nehézséget a vásárlás hiánya, hogy sose használtam időtöltésként vagy jutalomként. Ha valamit elértem és egy kis ajándékkal akartam ünnepelni, inkább könyvet vagy a hobbijaimhoz szükséges kellékeket vettem magamnak – vagy csokit. Így aztán időm se szabadult fel a vásárlás elmaradása miatt, pedig az jól jött volna. Kampányszerű vásárló vagyok, munkahelyváltáskor vagy amikor többedszer éreztem azt, hogy nem tudok úgy öltözködni, ahogy szeretnék, akkor vásároltam egy nagyobb adagot. Sosem követtem a szezonváltásokat, nem vettem az aktuális divathullámnak megfelelő színű vagy mintájú darabokat csak azért, hogy nekem is legyen egy olyan. Ez a része tehát nem okozott nehézséget, ha neked hobbid a vásárlás, izgalmasabb lesz új utakat keresned. Ha érdekel ez a kihívás, kezdheted kicsiben is: dönthetsz úgy, hogy csak új ruhát nem vásárolsz, de használtan vagy gardróbcserén, esetleg anyukád szekrényéből beszerzel kincseket. Vagy rövidíthetsz is rajta: létezik két hónapos verzió, ennek facebook csoportja is van. De kitalálhatsz bármit, amivel magadra szabod a feladatot, ha te is szívesen kipróbálnád.

Hogy hogyan tovább? Most már vásárolhatnék bármit, a magam elé kitűzött egy év letelt. Mégsem érzem a késztetést, hogy azonnal rohanjak a boltokba. Egyértelműen kialakult bennem hogy csak akkor vásárolok, ha valóban szükségem van rá, és most úgy látom, ez legközelebb ősszel fog előfordulni, amikor átmeneti kabátról kell majd gondoskodnom. Persze ha még a nyáron ráébredek valaminek az égető igényére, most már nem jelenti majd a saját szabályaim megszegését, ha megveszem. Ami viszont biztos: sokkal körültekintőbben fogok vásárolni, mint korábban. A színeimet, stílusomat, igényeimet ismerve, a környezettudatosságot szem előtt tartva, megnézve a hazai tervezők kínálatát úgy gondolom, hogy a szekrényem legújabb lakójának több esélye van, hogy tényleg hozzám illő, szeretett, gyakran és sokáig hordott darabbá váljon.

Előttem áll az eddig elmaradt feladat, a gardróbrendezés. Egy év rávilágított, hogy mi az, amit annyira nem hordok, hogy valószínűleg nincs szükségem rá, és most már ismerek olyan utakat is, ahogy megszabadulhatok tőlük, de nem kerülnek a kukába. Sokat tanultam és fejlődtem ez alatt az egy év alatt, és mivel ez örömet okozott, folytatom tovább.

Kíváncsi vagyok, mennyi idő fog végül eltelni a következő ruhavásárlásig. Ha követed a blogot, te is megtudhatod!

egyboszorka_blog.jpg

És a te ruhádat ki készítette?

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! Kicsit előreugrottam a khívás napjait tekintve, ugyanis a divat a 12. nap témája lesz, viszont most zajlik a Fashion Revolution Week,  és mindenképpen szerettem volna ezt a témát előtérbe helyezni. 

A Fashion Revolution mozgalom évről évre azért küzd, hogy a divatipar fenntarthatóbb és átláthatóbb legyen. Fenntarthatóbb, azaz kevésbé káros a környezetre, és átláthatóbb: tájékoztassa a fogyasztókat, vásárlókat arról, hogy a termékeik hol készülnek, milyen körülmények között, kik készítik őket, mennyire etikusan és milyen anyagokból. Az átláthatósági index azt mutatja meg, mennyire osztja meg az adott márka a vásárlóival a vele kapcsolatos társadalmi és környezeti információkat, mennyire nyitott ezen a téren.

Ezen a héten minden évben arra kérik a mozgalomban részt vevőket, hogy vegyék fel a kedvenc ruhájukat kifordítva, mutassák meg a címkét, posztolják a képet a közösségi oldalukra, és taggeljék be a gyártókat, akiknek így feltehetik a kérdést: who made my clothes, azaz ki készítette a ruhámat? Idén azt a kérdést is mellétették, hogy milyen anyagból készült ez a ruha, hiszen az anyag a környezettudatos ruhavásárlás egyik legfontosabb szempontja. 

who_made_my_clothes.png

no smink, no retus, who made my clothes?

Akkor lássuk: a képen a rajtam lévő felső az F&F márka terméke, Bangladesben készült, az anyagösszetétel pedig nem szerepel rajta, így máris hiányzik egy olyan információ, ami a tudatos vásárlást segítené. Az átláthatósági indexben ezt a márkát nem találtam, a Tescoé 41%. Legalább öt-hatéves darab, a dupla gyerekekkel otthon töltött idő utáni munkába álláskor vettem, kényelmes, praktikus, szoknyához és nadrághoz is jó, és amióta színtanácsadáson jártam, azóta azt is tudom, hogy ez a klasszikus “old navy” szín afféle jolly joker, ami szinte minden típusnak jól áll. Sokat is hordom olyankor, amikor szerepelni kell – na nem mintha olyan sokat szerepelnék, de ha igen, akkor a türkiz mellett ez az egyik kedvenc választásom. Munkába, hétköznapokra is szeretem, a tavaly ilyenkor végigcsinált 10×10 gardróbkihívásomnak is fontos eleme volt. Annak a kitételnek, hogy akkor érdemes megvenni egy ruhadarabot, ha legalább harmincszor viseled, mindenképpen megfelel. Mégis, ma már nem venném meg, legfeljebb akkor, ha használtan találnék rá. Miért nem?

Ez a felső Bangladesben készült, ahol az ország nagyrészt a ruhaiparból él, az export 80%-át teszik ki a fast fashion ruhadarabok, amiket többek között a H&M, a Primark, az Aldi vagy mint az én felsőm, a Tesco részére gyártanak. A munkások azonban a legrosszabbul fizetettek közé tartoznak, gyakran kizsákmányolás áldozatai, olyan fiatalon kezdik el a munkát, amikor még az iskolapadban lenne a helyük. Havonta kevesebb, mint 100 dollárnak megfelelő összeget keresnek (a mai árfolyamon ez 33 ezer forint) ami a javasolt élhető fizetés negyede.  Egy ruhadarab végső kiskereskedelmi árának mindössze 4-5%-a kerül vissza a készítőjéhez. Érdemes elolvasni EZT a cikket, ami ugyan a Zara márkát emeli ki, de bármelyik fast fashion márkáról szólhatna, a lényeg a benne szereplő nők története.  Nézzétek meg a The True Cost című filmet, ami mindenkit arcul csap és elgondolkodtat a divattal kapcsolatban. 

Felmerül a kérdés, hogy ha ezentúl sokkal kevesebben veszünk fast fashion terméket, akkor ezek a nők még kevesebb jövedelemhez jutnak-e, és így tulajdonképpen ártunk nekik? Nos, a Fashion Revolution Week és a hasonló mozgalmak éppen arra szólítanak fel, hogy irányítsuk rá a figyelmet ezekre a nőkre, kapják meg az őket megillető bért, keressük az etikusabb termékeket, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a termékek megdrágulnak, és kevesebb darabot vásárolunk valamivel drágábban. Megtehetjük. Az átlagos fogyasztó 60%-kal több ruhát vásárolt 2014-ben, mint 2000-ben, de csak feleannyi ideig tartottuk meg ezeket a darabokat. (Forrás: Mengyán Eszter – Holy Duck blog, ajánlom követésre!) 

Mit tehetünk mi?

  • Vásároljunk használt ruhát. Nem ciki! Adjunk ezzel második életet a legyártott ruhadaraboknak.
  • Keressük helyi tervezők, készítők darabjait.
  • Tegyük fel a kérdést minden vásárlásunk előtt: valóban szükségem van rá? És ha igen, meg tudom oldani a szükségletem kielégítését second hand üzletből, gardróbvásárról, csereberéről, vagy csak az új ruhadarab lehet a megoldás?

Nem beszéltem még a ruha anyagáról, pedig az is nagyon fontos a környezet szempontjából, különösen, ha a műszálas ruhadarabokra gondolunk. Az óceánokban, folyóvizekben és a csapvízben is megtalálható mikroműanyag-szennyeződés egyik fő okozói ugyanis a műszálas ruhadarabokból leszakadó mikroműanyagszálak. Erről ITT tudsz tovább olvasni, és mosási tippeket is találhatsz a cikkben.

Posztold te is a kedvenc ruhadarabodat a címkével a közösségi felületeken, és tedd fel a kérdést a gyártóknak: ki készítette a ruhámat, és milyen anyagból készült?

És te mivel foglalkozol? – Manyi, a varrónő

Szeretnék indítani egy sorozatot különféle szakmák, foglalkozások vagy akár hobbik képviselőivel, bemutatni a szakmát egy művelőjén keresztül, ahol lehet, a környezettudatosságra fókuszálva. Ismerjétek meg elsőként Ludvánné Csóri Manyit, a székesfehérvári varrónőt, aki rengeteg gyereknek, fiatalnak és felnőttnek szerzett már örömet ruháival és tanfolyamaival.

Manyival együtt veszünk részt egy projektben, ami az újrahasználat szemléletét hivatott népszerűsíteni Székesfehérváron és a régióban, így az interjú is ennek nyomdokain készült.

 

Kérlek, mesélj magadról pár szóban! Ki vagy, mit csinálsz, hogyan kezdted, mióta foglalkozol ezzel?

Varrónő vagyok, a Manyi Mester Műhely tulajdonosa. Kislánykorom óta varrónő akartam lenni, úgy kezdett érdekelni ez a szakma, hogy mivel duci kislány voltam, bevallom, irigyeltem a barátnőimet, akiknek nagyon szép ruháik voltak, és nekem nem találtunk ilyeneket. Mivel én is szerettem volna hasonlókat, anyukám a piacról hozott nekem szép színes lepedőket, és azokból kezdtem autodidakta módon varrni – itt még nem volt tudatos az újrahasználat, inkább a szükség hozta. Ebből alakult ki a vágy és a szándék, hogy a szakmám is a varrás legyen. Először nőiruha-készítőnek tanultam, majd utána Budapesten a ruhagyártó szakképzést is elvégeztem. Ezután jött a mesterképzés, mert még mindig úgy éreztem, hogy többet szeretnék tudni a szakmáról. Néhány évig dolgoztam varrónőként, amikor megint hiányérzetem támadt, és elvégeztem a népijátszóház-vezető tanfolyamot. Ezt nagyon élveztem, jó csapat jött össze, mindenki profi volt a kézművesség általa képviselt ágában, és mindenkit érdekelt a többieké is. Összeadtuk a tudást, megvolt a közös érdeklődés, megteremtődött az a közeg, amiben az azonos értékek mentén létrejött egy nagyon kreatív, teremtő energia.

manyi2-001.jpg

A sok tanulás közben először nagyipari ruhagyártásban, gyártósoron kezdtem dolgozni, de mivel itt a fejlődésre kevés lehetőség nyílott, váltottam egy kis műhelyre, akkor még alkalmazottként. Itt szabad kezet kaptam, alkothattam, amíg a kislányom meg nem született. Később egyes ruhamárkáknak varrtam, itt már olyan is volt, hogy én találhattam ki a darabokat, a szabást. Jó érzés volt látni az általam tervezett, készített ruhákat a kirakatokban, a boltok polcain. Négy évig a Székesfehérvári Királyi Napok emblematikus figuráinak számító óriásbábok ruhájának varrásában is részt vettem, ennek kapcsán sok ismeretséget kötöttem, a Furfang Fesztre is meghívást kaptam.

Néhány évvel ezelőtt egy barátnőm javasolta, hogy tartsak gyerekeknek workshopot. Az elsőn öt gyerek vett részt, a másodikon már tizenöt, idén nyáron harminc, szájról szájra terjed a hír, egymásnak ajánlják a szülők és a gyerekek, én pedig nagyon élvezem. Most már felnőtteknek is tartok workshopokat, lakástextilt, táskát, kisebb termékeket varrunk.

A saját műhelyemet először a szüleim házában nyitottam meg, most már két éve pedig a Manyi Mester Műhelyben dolgozom, a Barátság Háza mögött. Youtube csatornám is van, „Manyi varrás” keresőszavakkal megtalálható, ide ingyenes oktatóvideókat töltök fel egy barátnőm segítségével. 

A 2LIFES projekt, amiben mindketten részt veszünk, az újrahasználat, azaz a reuse népszerűsítéséről szól. Te a munkád által hogyan tudsz hozzájárulni ehhez a projekthez?

Nagyon sok nagykereskedést, méteráruboltot ismerek, ahol örömmel adják oda a hulladékanyagot, ami egyébként az égetőbe kerülne. Szívesen tartok workshopot, ahol a varrás által megmutatom, hogy hogy lehet akár a háztartásban is újrahasználni meglévő vagy kidobásra szánt anyagokat.

A napi munkádban mennyire jelenik meg ez a szemlélet?

Nagyon sok hulladékanyagot használok, például a bálás ruhából a gombokat. Amikor ugyanis bedarálják a feleslegessé vált ruhát, a gomb tönkretenné a vágókést, ezért előtte levágják. Több befőttesüvegnyi ilyen gombom van a műhelyben, amiket a ruhák varrásához vagy dekoráció készítéséhez használok. Az egyedi ruhák készítésekor keletkező hulladékot felhasználom  a kisebb daraboknál, és a tanulóim is tuajdonképpen hulladékon tanulnak varrni.

Gyerekkoromból hozom azt a szemléletet, hogy amit lehet, ne vásároljunk, hanem készítsük el magunk. Apukám nagyon szépen faragott, anyukám horgolt és hímzett, én is ebbe nőttem bele, és teljesen a magaménak érzem ezt a gondolkodásmódot. Aki így gondolkodik, az egy-egy nyersanyagban, leeső darabban meglátja, hogy mi készülhet belőle, és semmit nem dob ki.

Egy szakmabelinek mit mondanál az újrahasználat fontosságáról?

Egy szakembernek nemcsak a környezettudatos elv a fontos, hiszen aki varrásból él, az természetesen pénzt szeretne ebből keresni. Ebben segít, ha meglátja, hogy a semmiből is lehet pénzt csinálni. Nem kell drága anyagokat venni, lehet bálában textilt, lakástextilt kapni, ami szintén hulladékként végezné. Csak fantázia kérdése, mindenből lehet bármit készíteni.

Milyen hosszú távú terveid vannak a vállalkozásodban, tevékenységedben?

Szeretnék egy nagyobb helyiséget, és az az álmom, hogy csak gyerekekkel foglalkozhassak. A ruhavarrást szívesen átadnám egy tanítványnak, és azt csinálnám, ami engem igazán feltölt, és az a gyerekek tanítása.

manyi-001.jpg

Ha valaki ma kezdené a varrónő szakmát, mit mondanál neki, hogyan vágjon bele?

Én azt érzem, hogy most épp olyan a világ, hogy ha most valaki jól megtanulja a szakmát, akkor egy keresett, népszerű, sikeres varrónővé válhat. Korábban volt egy olyan időszak, amikor kevésbé voltunk keresettek, de most újra nagy igény van a munkánkra. A szakma ismerete mellett fontos még, hogy empátiával bírjon a varrónő, hiszen emberekkel dolgozunk, meg kell találnunk velük a hangot. Egy ruhát méretre varrni, valakinek a testére és az ízléséhez szabni nagyon intim dolog, sokszor leszünk részesei a megrendelő élete legfontosabb pillanatainak, legyen az egy szalagavató vagy egy esküvő. Tudnunk kell ezeket jó emberismerettel, türelemmel, beleérzéssel kezelni, hogy végül mindenki elégedettségére szolgáljon az elkészült darab.

Végezetül azt áruld el kérlek, te miért kezdted el a munkádban is a reuse szemléletet alkalmazni, mi inspirált erre, miért tartod fontosnak?

Van egyfajta küldetéstudatom, szeretnék lábnyomot hagyni a világban. Gyakran emlegetjük ma az időseket, akiknek még megvolt egy olyan tudásuk, amiből egyre kevesebb van a világban. Szeretném, ha majd engem is így emlegetnének, én lennék az a varrónő, aki ezeket az ötleteket adta. Nagyon sok kidobandó anyagból lehet apróságokat készíteni, akár egy szakadt ruhadarabból, maradék anyagból. Mindent lehet valamire használni, és én ezt szeretném továbbadni. A másik, amit fontosnak tartok, az a szép dolgok előállítása, akár egy darab rongyból is csodát  alkotni.  Én a legkisebb anyagra is úgy nézek, hogy látom benne, amit szeretnék alkotni – és akkor már nem a rongyot látom benne, hanem az értéket. Engem apukám tanított erre, és én is szeretném továbbadni. 

 

 

kotelezo_szoveg.JPG

2lifes_logo.jpg

kdriu_logo.png