Üzenet a barátaimnak

Üzenet a barátaimnak

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A tizenharmadik nap témája a barátság a karanténban.

A barátság nekem „békeidőben” sem könnyű téma. Úgy érzem, kevés közeli barátom van – javítsatok ki, ha olvassátok! – és még kevesebb, aki elég közel él hozzám ahhoz, hogy rendszeresen találkozzunk és programokat szervezzünk. Igazából ilyenből kettő van: az egyik Kitti, aki barátnőm és kollégám is egyben, és az idő legnagyobb részében a gyerekeink is egész jóban vannak. Néhány hónappal ezelőttig egy sarokra laktak tőlünk, épp a vírus kitörése előtti hetekben költöztek ideiglenesen Fehérvárra – meglátjuk, meddig tart ez az ideiglenesség, most úgyis csak virtuálisan találkozhatunk, ha meg szabad a kijárás, akkor így is épp elég közel maradtak még. A másik közelben élő barátnőmet a főiskoláról ismerem, aztán jó pár évig elsodort minket az élet egymástól, majd véletlenül tudtam meg, hogy a közelünkbe költöztek, és újra megtaláltuk egymást. Vele az az igazi „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” kapcsolatunk van. Az életünk nagyon más mederben folyik, nekem már a legkisebb gyerekem is nyolcéves, ő pedig nemrégiben lett anya, úgyhogy nem könnyű egyeztetni, de azért néhány havonta össze szoktunk ülni egy – órákon át tartó – kávézás vagy vacsora erejéig. A legutóbbi találkozónkat épp március közepére beszéltük meg… azóta is egyeztetjük, hogy mikor tudnánk összefutni skype-on.

laptop.jpg

A többi barátommal – olyanokkal is, akik lelkileg nagyon közel állnak hozzám, és úgy érzem, bármikor számíthatok rájuk – facebookon tartjuk a kapcsolatot. Vannak, akiket így is ismertem meg, és a napi virtuális beszélgetésből alakult ki személyes kapcsolat, és vannak, akikkel pont fordítva: a távolság miatt a korábban létező barátság költözött át a közösségi média virtuális terébe. Nagyon szeretem azokat is, akiket a férjem által ismertem meg, épp a múlt héten vettünk volna részt egy kertipartin az egyiküknél – hosszas e-mailváltással pótoltuk. Sokat segítenek ezek az online, írásos, fotós lehetőségek abban, hogy kövessük az életüket, napi élő kapcsolat nélkül is tudjunk róluk.

garden_party.jpg

Érdekes világ ez, amikor valójában nem is annyira kell beszélgetni vagy kérdezni a barátoktól, vagy épp mást kell, hiszen a „mi újság veled”, „hogy vannak a gyerekek” vagy „mit csináltok mostanában” kérdésre adható válaszoknak legalább egy részét látod a közösségi médiában. Aki tudatos médiahasználó, az persze olyan képet alakít ki magáról, amilyet akar, de egy közeli ismerős, jóbarát ezt tudja, és szerintem természetes is: senki nem szereti a családi veszekedéseket vagy a kevésbé sikerült élményeket hírül adni. Inkább talán máshogy kell kérdezni vagy felvenni a személyes beszélgetés fonalát, kicsit nehezebb, kicsit még jobban kell figyelni a másikra, még kíváncsibbnak kell lenni.

Erre jön most még rá a karantén. Őszintén bevallom, én – akármennyire hiányoznak is a barátaim – nem érzem jól magam a zoom vagy egyéb barátnős találkozásoktól. Eleinte nagyon lelkesen vetettem bele magam, rövid időn belül két alkalmon is voltam, virtuálisan kocsmáztunk, koccintottunk, mindenki otthon, és nagyon jó volt látni a lányokat. Mostanra viszont már annyi a képernyőidőm egy nap az iskolai feladatokkal, le- és feltöltésekkel és a saját munkámmal, hogy egyszerűen nincs már kedvem még este is a gép elé ülni, sokszor azt érzem, hogy már a szememet is túlerőltettem. Számomra is meglepetés, hogy én, aki amúgy utálok telefonálni, most szívesebben beszélek egyesével a barátaimmal.

friends.jpg

Azért ne mondjatok le rólam! Szervezzétek csak az online kávézásokat és kocsmázásokat, hívjatok és örüljetek nekem, ha megyek, jó? Itt vagyok ám, és hiányoztok így is, alig várom, hogy megölelhesselek mindannyiótokat.

Nektek hogy alakulnak a barátságaitok ezekben a hetekben?

Ha tetszenek az írásaim, kérlek kövesd a blog oldalát a logóra kattintva:

egyboszorka_blog.jpg

Kapcsolatok a koronavírus árnyékában

Kapcsolatok a koronavírus árnyékában

Sokat hallani ezekben a hetekben arról, hogy kire hogyan hat lelkileg a vírushelyzet. A veszélyérzet, a bezártság kapcsán a párkapcsolatokra asszociáltam. Bár nagyon sokféle kapcsolatunk van az életben – ezen a karantén sem változtat – és ezek közül a párkapcsolatunk csak az egyik, a jelenlegi helyzet pedig az összeset érinti, mégis ha egy kicsit kitekintünk a világba, talán ez az a kapcsolat, amire társadalmi szinten legnagyobb hatással van a bezártság.

A karantén elején többfelől lehetett hallani azt a kicsit vicces kérdést, hogy vajon egy év múlva ilyenkor a válások száma lesz nagyobb, vagy a keresztelőké? Igen, az emberek az egymásrautaltságban, összezártságban vagy egymásba kapaszkodnak, vagy megőrjítik egymást. És akkor még nem beszéltünk azokról, akiknek az átlagos mindennapok is nehézséget vagy akár veszélyt jelentenek a párjuk mellett. Nekem sokat járnak a fejemben azok, akiket nálunk sokkal rosszabb kiinduló helyzetben ért ez a szituáció. Mi ugyanis, mint egy teljesen hétköznapi, normális, tizenéve együtt élő és gyerekeket nevelő pár, alapvetően jól vagyunk, szeretjük egymást, megvannak a magunk konfliktusai, de általában örülünk azoknak a helyzeteknek, amikor több időt tölthetünk egymással.

Nehéz helyzetben

De mi van azokkal, akik épp az idei év elején jutottak el addig a döntésig, hogy elválnak? Akik már épp megtettek volna egy nehéz, de felszabadító lépést, amihez évek őrlődése vezetett? És azokkal, akik még náluk is sokkal rosszabb helyzetben voltak: akik bántalmazó kapcsolatban élnek? Akiknek eddig azok voltak a megkönnyebbülés, a menekülés órái, amikor a másik nem volt otthon? Most nincs hova bújni. A szakemberek szerint ráadásul nemcsak ez a probléma, hanem az is, hogy ebben a helyzetben nincsenek tanúk sem, így a bántalmazás súlyosabb formát is ölthet amellett, hogy gyakoribbá válik.

abuse.jpg

A statisztikák szerint Magyarországon minden héten megöl egy nőt a partnere, és minden harmadik nő szenvedett már el párkapcsolati vagy szexuális bántalmazást. Március óta azonban az eddiginél is több segélykérő hívás érkezik a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) segélykérő vonalára. Az egyesület azt várja, hogy a franciaországi példához hasonlóan, ahol hotelszobákat nyitnak meg a bántalmazott nőknek a menedékházi férőhelyek kiegészítésére, Magyarország is kidolgoz egy tervezetet a segítségnyújtással kapcsolatban. A NANE chatsegélyvonalat is indított azok részére, akik a karanténban nem tudnak biztonságosan telefonálni, de akinek  módja van, hívhatja a segélyvonalukat továbbra is. Az állami segítségnyújtás egyelőre hiányzik, hiába telt már el több mint hat hét a bezártságban.

Van segítség

Olvassátok el a NANE Hogyan segítsek? posztsorozatát a facebook oldalukon, illetve a Miért marad? című kiadványukat az egyesület honlapján, és ha tudtok olyan esetről, ahol szükség lenne segítségre, használjátok ezeket az eszközöket.

Én hálával gondolok arra, hogy bár megvannak a maga nehézségei a mi karanténunknak is, ezek eltörpülnek másoké mellett, akiknél nem üres szó a veszélyhelyzet, nemcsak ma. Vigyázzatok egymásra, járjatok nyitott szemmel, és ne féljetek segíteni!

Ha pedig tetszenek az írásaim, kövessetek facebookon a logóra kattintva:

egyboszorka_blog.jpg

Kávé vagy tea? – Mindkettő!

Kávé vagy tea? – Mindkettő!

Mindenkinek kell egy frissítő reggeli ital: kinek kávé, kinek tea – akár napközben is. 

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt adott témában. Rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A kilencedik nap témája, ami nekem már a tizedik: kávé vagy tea?

 kave_vagy_tea.jpg

Kávé vagy tea? Ez melyik lehet?

Biztosan kell választani?

Én nem szeretnék. Egyiket jobban szeretem, mint a másikat, mindkettőnek megvan a helye az életemben, és mostanában egyikről sem szeretnék lemondani. Olyan időszakom volt már, amikor nem kávéztam, de olyan még sosem, amikor nem teáztam, tehát ha muszáj lenne, akkor a kávét hagynám el. De ne legyen! Most ne.

A reggelt egy hatalmas bögre zöld vagy fekete teával kezdem. Mostanában ez egy nagyon finom, trüffeles ízesítésű szálas fekete tea. A kedvenc helyemen kértem egyszer ajánlást fejfájás ellen, akkor kóstoltam először, és vettem belőle itthonra is. Üresen vagy pici citrommal, közepesen erősre készítve, forrón kortyolgatva ébredezem mellette, ez a reggeli rutinom alapja és csak utána jöhet bármi más.

tea_1.jpg

Az első teát aztán még több követi napközben, de már csak gyümölcs- vagy gyógynövénytea, ezt nagy kannában főzzük az egész családnak, és mindenki rájár. Cukrot soha nem teszünk a teába, mézet is csak megfázós időszakban, én citromot szoktam olyanokba, amikkel harmonikusnak érzem. Legjobban mégis a tea saját ízét szeretem érezni. Erre még olyan húsz éve szoktam rá kollégistaként: akkor még jól megcukrozott „ovis” teát ittam, és egy nagyon jó barátom mondta ugyanezt: ő a tea saját ízét szereti. Kipróbáltam, és a legtöbb tea esetében be is jött, azóta én is így iszom.

Általában fekete- és zöld teából egy-egyfélét, gyümölcsből többet is tartunk itthon. A saját kertünkben található gyógynövényekből – lándzsás útifű, apróbojtorján, menta, citromfű, cickafark, orbáncfű – is szárítunk teának valót. Régebben volt egy kedvenc teázóm Székesfehérváron, ahol igazi szertartásként kínálták a teát, mindent elmondtak a fogyasztásról és a történetéről, és nagyon széles kínálatuk volt. Ott kóstoltam valódi japán vagy épp marokkói teát, chai lattét és angol tejes teát is. Ez sajnos bezárt, de aztán rátaláltam a mostani lelőhelyemre.

herbal_tea.jpg

Na és a kávé?

A kávéval pedig úgy áll a helyzet, hogy feketén képtelen vagyok meginni, úgy egyszerűen nem szeretem úgy az ízét. A kávé legyen nagy, tejes és ha lehet, habos.

latte2.jpg

Akkor az eredeti kérdésre mégis a tea lenne a válaszom? De kávé nélkül viszont képtelen lennék élni jelenleg. Tejjel már szeretem az ízét, néha édesítem is, vagy turbózom fahéjjal, a legutóbbi felfedezésem pedig a tonkabab. Egyet iszom a délelőtt közepén, egyet pedig kora délután, mindig eszem hozzá valami apró édességet vagy kekszet – ez lehet egészséges, lehet cukormentes, nem az a lényeg – és összekötöm egy kis pihenővel, egy kis szünettel, amit kiveszek a napból. Ha módom van rá, akkor jöhet mellé néhány oldal is egy jó könyvből, de van, hogy munka közben kortyolgatom el.

kave_suti.jpg

Mint sokan, én is főiskolásként, a vizsgaidőszakokban szoktam rá a kávéra, aztán a babavárások alatt egyáltalán nem kívántam, és volt már olyan korszakom is, amikor úgy éreztem, hogy tej nélkül jobb lesz nekem, és ezért nem ittam kávét. Most éppen a napi kettőnél tartok, ennél több szerintem nem lesz, kevesebb még lehet, de a jelenlegi, otthonoktatással megspékelt életünkben ez a legális doppingom. Nem adom a kávémat!

És ti mire szavaztok? Kávé, tea, mindkettő, egyik sem? Írjátok meg a facebook oldalamon kommentben!

egyboszorka_blog.jpg

Kedvenc helyem a városban

Kedvenc helyem a városban

Ti is ismeritek azt az érzést, amikor rádöbbentek, mennyi szépség található a közvetlen közeletekben, amit csak a turisták látnak? Az ember ritkán kirándul a saját városában, pedig – ha nem is célzatosan, csak a mindennapi teendök közben egy picit tudatosabban – érdemes otthon is körülnézni.

Az én városom

Jó pár éve nekem „a város” Székesfehérvár. Siófokon születtem és nagyon szeretem ma is, ha úgy hozná az élet, valószínűleg imádnék ott élni. A másik hely, ami a szívem csücske és talán még jobban kötődöm hozzá, mint a szülővárosomhoz, az Dömös és a Dunakanyar. Iszonyatosan szerencsés voltam gyerekként, hogy a Balaton mellett éltem – igen, télen is, és nem volt üres és unalmas. Bár lehet, hogy akkor fejlődött ki az introvertált énem, nagyon szeretem a „kihalt” téli Balatont. Nyaralni pedig a Dunakanyarba jártam a nagyszüleimhez. Következésképpen a számomra ideális élettér víz közelében fekszik, és lehetőleg erdő, hegy, domb is van a közelben. Na az itt nincs, de a kertünk sokban kárpótol ezek hiányáért, egy igazi, dús zöld rejtekhely. Úrhidán egyébként a kedvenc helyem az, amikor a saját utcánkon elhagyjuk a falut, és a mögötte kanyargó földúton sétálva elérjük azt a pontot, ahonnan visszafordulva rálátunk a templomra, a másik irányban Szabadbattyán, a harmadikban pedig Székesfehérvár és mögötte a Velencei-hegység is látszik.

Néhány kedvenc

Ha Fehérváron járunk, akkor pedig a Csónakázó-tó a kedvenc helyem – nem véletlenül írtam a vízhez való kötődésről. A legjobban a Szabadművelődés háza melletti füves területet szeretem, ahol le lehet ülni a partra és csak nézni a vizet meg a kacsákat, de mióta felújították a tavat, azóta a szemközti kis szigetet is kedvenc, a különös Deák Dénes szökőkúttal.

deak_denes.jpg

Forrás: JavicK

Tudtátok, hogy ennek a fa másolata pecsételi le a belépőjegyeteket az esztergomi Duna múzeumban? Ha már arra sétálunk, akkor végigjárjuk a Rózsaligetet és iszunk a Csitáry-kút vizéből, és természetesen a fagyi sem maradhat el.

img_20170514_190153_190.jpg

Saját fotó

csoto.jpg

Forrás: JavicK

Van egy kedvenc kávézóm is, talán tíz-tizenöt perc sétára a tótól, ahol fantasztikus bécsi cappuccinot lehet inni óriási adag tejszínhabbal. Tudom, az igazi gourmet nem rontja el a kávét tejszínhabbal – néztek már rám csúnyán kávézóban, amikor megkérdeztem, van-e tejszínhab – de ez így tökéletes és gyönyörű, főleg, ha az ember egy kis édességre, kényeztetésre vágyik. Máskor trüffeles fekete teát választok, de egészen különleges ajurvédikus teák is vannak, és reggelizni is szoktam itt.

Szóval az ideális fehérvári séta úgy nézne ki, hogy megnézzük a Belváros épületeit, a sétálóutcát, kirakatokat nézegetünk, majd betérünk meginni egy kávét és beszélgetni. Ha folytatnánk a sétát, akkor pedig irány a park, közben jöhet a fagyi, amivel a kezünkben letelepedhetünk a tó víztükrét bámulni. Több se kell a boldogsághoz.

Nézegessetek képeket Székesfehérvárról ITT! Ha pedig tetszenek az írásaim, kövessetek a facebook és instagram oldalamon 🙂

egyboszorka_blog.jpg

És a te ruhádat ki készítette?

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! Kicsit előreugrottam a khívás napjait tekintve, ugyanis a divat a 12. nap témája lesz, viszont most zajlik a Fashion Revolution Week,  és mindenképpen szerettem volna ezt a témát előtérbe helyezni. 

A Fashion Revolution mozgalom évről évre azért küzd, hogy a divatipar fenntarthatóbb és átláthatóbb legyen. Fenntarthatóbb, azaz kevésbé káros a környezetre, és átláthatóbb: tájékoztassa a fogyasztókat, vásárlókat arról, hogy a termékeik hol készülnek, milyen körülmények között, kik készítik őket, mennyire etikusan és milyen anyagokból. Az átláthatósági index azt mutatja meg, mennyire osztja meg az adott márka a vásárlóival a vele kapcsolatos társadalmi és környezeti információkat, mennyire nyitott ezen a téren.

Ezen a héten minden évben arra kérik a mozgalomban részt vevőket, hogy vegyék fel a kedvenc ruhájukat kifordítva, mutassák meg a címkét, posztolják a képet a közösségi oldalukra, és taggeljék be a gyártókat, akiknek így feltehetik a kérdést: who made my clothes, azaz ki készítette a ruhámat? Idén azt a kérdést is mellétették, hogy milyen anyagból készült ez a ruha, hiszen az anyag a környezettudatos ruhavásárlás egyik legfontosabb szempontja. 

who_made_my_clothes.png

no smink, no retus, who made my clothes?

Akkor lássuk: a képen a rajtam lévő felső az F&F márka terméke, Bangladesben készült, az anyagösszetétel pedig nem szerepel rajta, így máris hiányzik egy olyan információ, ami a tudatos vásárlást segítené. Az átláthatósági indexben ezt a márkát nem találtam, a Tescoé 41%. Legalább öt-hatéves darab, a dupla gyerekekkel otthon töltött idő utáni munkába álláskor vettem, kényelmes, praktikus, szoknyához és nadrághoz is jó, és amióta színtanácsadáson jártam, azóta azt is tudom, hogy ez a klasszikus “old navy” szín afféle jolly joker, ami szinte minden típusnak jól áll. Sokat is hordom olyankor, amikor szerepelni kell – na nem mintha olyan sokat szerepelnék, de ha igen, akkor a türkiz mellett ez az egyik kedvenc választásom. Munkába, hétköznapokra is szeretem, a tavaly ilyenkor végigcsinált 10×10 gardróbkihívásomnak is fontos eleme volt. Annak a kitételnek, hogy akkor érdemes megvenni egy ruhadarabot, ha legalább harmincszor viseled, mindenképpen megfelel. Mégis, ma már nem venném meg, legfeljebb akkor, ha használtan találnék rá. Miért nem?

Ez a felső Bangladesben készült, ahol az ország nagyrészt a ruhaiparból él, az export 80%-át teszik ki a fast fashion ruhadarabok, amiket többek között a H&M, a Primark, az Aldi vagy mint az én felsőm, a Tesco részére gyártanak. A munkások azonban a legrosszabbul fizetettek közé tartoznak, gyakran kizsákmányolás áldozatai, olyan fiatalon kezdik el a munkát, amikor még az iskolapadban lenne a helyük. Havonta kevesebb, mint 100 dollárnak megfelelő összeget keresnek (a mai árfolyamon ez 33 ezer forint) ami a javasolt élhető fizetés negyede.  Egy ruhadarab végső kiskereskedelmi árának mindössze 4-5%-a kerül vissza a készítőjéhez. Érdemes elolvasni EZT a cikket, ami ugyan a Zara márkát emeli ki, de bármelyik fast fashion márkáról szólhatna, a lényeg a benne szereplő nők története.  Nézzétek meg a The True Cost című filmet, ami mindenkit arcul csap és elgondolkodtat a divattal kapcsolatban. 

Felmerül a kérdés, hogy ha ezentúl sokkal kevesebben veszünk fast fashion terméket, akkor ezek a nők még kevesebb jövedelemhez jutnak-e, és így tulajdonképpen ártunk nekik? Nos, a Fashion Revolution Week és a hasonló mozgalmak éppen arra szólítanak fel, hogy irányítsuk rá a figyelmet ezekre a nőkre, kapják meg az őket megillető bért, keressük az etikusabb termékeket, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a termékek megdrágulnak, és kevesebb darabot vásárolunk valamivel drágábban. Megtehetjük. Az átlagos fogyasztó 60%-kal több ruhát vásárolt 2014-ben, mint 2000-ben, de csak feleannyi ideig tartottuk meg ezeket a darabokat. (Forrás: Mengyán Eszter – Holy Duck blog, ajánlom követésre!) 

Mit tehetünk mi?

  • Vásároljunk használt ruhát. Nem ciki! Adjunk ezzel második életet a legyártott ruhadaraboknak.
  • Keressük helyi tervezők, készítők darabjait.
  • Tegyük fel a kérdést minden vásárlásunk előtt: valóban szükségem van rá? És ha igen, meg tudom oldani a szükségletem kielégítését second hand üzletből, gardróbvásárról, csereberéről, vagy csak az új ruhadarab lehet a megoldás?

Nem beszéltem még a ruha anyagáról, pedig az is nagyon fontos a környezet szempontjából, különösen, ha a műszálas ruhadarabokra gondolunk. Az óceánokban, folyóvizekben és a csapvízben is megtalálható mikroműanyag-szennyeződés egyik fő okozói ugyanis a műszálas ruhadarabokból leszakadó mikroműanyagszálak. Erről ITT tudsz tovább olvasni, és mosási tippeket is találhatsz a cikkben.

Posztold te is a kedvenc ruhadarabodat a címkével a közösségi felületeken, és tedd fel a kérdést a gyártóknak: ki készítette a ruhámat, és milyen anyagból készült?