A titok: van egy társam – Kismamaruhák fotózáshoz

A titok: van egy társam – Kismamaruhák fotózáshoz

#azénutam – Interjú Zeke Edittel, a ZeBu Be You márka tulajdonosával és Bertus Timi brand managerrel

Egy izgalmas vállalkozás, egy figyelemre méltó kapcsolat: Bertus Timivel a #Zsolyachallenge kapcsán ismerkedtem meg. Amikor megtudtam, mivel foglalkozik a vállalkozása, bevallom, nem tudtam hová tenni: Etsy Digital Coach és Brand Manager. A kihívás végén két résztvevőnek felajánlottam egy-egy interjú lehetőségét, ő pedig lecsapott az egyikre, de nem egyedül: magával hozta a társát, Editet is. Már ez is sokat elárul kettejük üzleti és baráti kapcsolatáról. Edit a ZeBu Be You márka alapítója, fotózásokon használatos exkluzív kismamaruhákat tervez, kölcsönöz és értékesít. A velük készült beszélgetést olvashatjátok az alábbiakban.
Edit és Timi ZeBu Be You
A csapat: Edit (balra) és Timi (jobbra)
Márkátok, a ZeBu Be You különleges, egyedi ruhákkal foglalkozik: főleg kismamaruhákat láttam az oldalatokon, de van itt esküvői és fotózáshoz használható modellruha is. Meséljetek magatokról először külön-külön! Honnan indultatok, mivel foglalkoztok most?

Edit: Meg fogsz lepődni, de nekem német nyelvtanári végzettségem van. Családi ösztönzésre szereztem, mert akkor még nem igazán tudtam, mivel szeretnék foglalkozni valójában. Mielőtt a gyerekeim megszülettek, igazi útkereső voltam, nagyon sok mindent csináltam. Tanítottam, dolgoztam Németországban, majd miután pedig hazajöttem, több multinál is elhelyezkedtem. A médiában is megfordultam, sőt még eladó is voltam egy divatáru-üzletben. Sajnos sehol nem éreztem jól magam, mindenhonnan elég hamar eljöttem, sokszor már a próbaidő alatt. Bevallom, eléggé megviselt, hogy ennyire nem találom, mi az, amit szeretni tudnék. A szüleim a pedagógus szakma irányába terelgettek, és én is azt hittem, hogy nekem ez az életem, tanítani szeretnék. Így aztán csalódásként éltem meg, amikor a gyakorlatban mégsem élveztem a tanítást, ami pedig korábban az álmom volt. Sok idő és sok olvasmányélmény kellett ahhoz, hogy felismerjem, hogy valójában nem a saját álmomat élem.

Aztán megszülettek a gyerekeim, és anyukám horgolt az első kisfiamnak egy babasapkát, amit imádtam rajta. Ez a sapka inspirálta aztán az első vállalkozásomat: akkor még nem lehetett itthon ilyen helyes kis babakiegészítőket kapni, ezért kitaláltam, hogy egy kézműves tehetségét és az én nyelvtudásomat ötvözve Etsy boltot nyitok, amelyen keresztül külföldi vásárlóknak adhatom majd el a horgolt termékeket. Meg is nyitottam ezt a boltot, ami hamarosan egész jól beindult. 2014-ben, amikor indultam, még gyerekcipőben járt az újszülöttfotózás. Én viszont szerettem volna a kisfiamról jó képeket, de feltűnt, hogy nem kaphatók kifejezetten erre a célra készült babaruhák és kiegészítők.

Rájöttem, hogy nagy igény lenne ilyen termékekre, de ezeket már nem horgolással állítottuk elő, hanem varratni kezdtem. Ezeket is elkezdtem árulni az Etsyn, és főleg az amerikai vevőknek nagyon tetszettek, ők kérdeztek rá, hogy nem szeretnék-e hasonlót forgalmazni kismamáknak is.

Így indult a vállalkozás, és ezzel hirtelen berobbantam a piacra, nagyon nagy sikerem lett, amihez mindössze egy fényképezőgép és a kezdő anyagkészlet kellett befektetésként. A bevételt pedig mindig visszaforgattam az újabb és újabb anyagokba, mára pedig tele van a házunk csipkével.

Eddig nagyon simának tűnik a történet. Később sem voltak benne buktatók?

Edit: Dehogynem, mint minden vállalkozás elején, nálam is voltak mélypontok. Két évvel a kezdetek után érkezett a második kisbabánk, így a szülés után fél évig szüneteltettem a vállalkozást. Meglepetésemre, amikor folytatni akartam, már úgy láttam, hogy telített a piac, mindenki ezzel foglalkozik. Az összes varrónő, akivel felvettem a kapcsolatot, már foglalt volt. Hiába folytattam ott, ahol abbahagytam, egyszerűen nem ment a dolog. Újra elmentem tanítani, és keresni kezdtem az utamat, de közben azért még próbálkoztam a vállalkozásom folytatásával is. Ezen a ponton kaptam egy üzenetet Timitől.

Akkor most folytassuk veled, Timi. A te vállalkozásod hogyan indult, és pontosan mit takar?

Timi: Öt éve kezdtem el az Etsy pályafutásomat, amit egy másik bolt kapcsán indítottam. A végzettségem nekem is teljesen más, a Pázmányon végeztem keleti nyelvek és kultúrák – arab szakirányon, illetve logopédiát tanultam. Engem is a gyerekek megszületése vezetett erre az útra. Számomra fontos a karrier, a siker, és az első gyerekem születése után ez nagyon hiányzott.

Kerestem valamit, amivel egyensúlyban tartom magam, és ami csak az enyém, amiben megélhetem a siker élményét, és otthoni körülmények között, gyerekek mellől is tudom csinálni. A háziasszonyságban, anyaságban hiányzott az azonnali visszajelzés, az eredmény – nekem pedig szükségem volt erre, hogy legyen miből táplálkoznom, amiből azután vissza tudok adni a családomnak. Másnak ez lehet a sport, az olvasás, egy hobbi, én valamilyen munka jellegű dolgot kerestem.

Baráti segítségként kezdtem mások Etsy boltját támogatni, és ebbe a tevékenységbe aztán beleszerettem. Léteznek kifejezetten erre specializált online tanfolyamok – ezekből amennyit csak találtam, annyit elvégeztem. Szerencsére a nyelvismeret nem okozott gondot. Amilyen tudást csak lehetett az Etsy boltokkal kapcsolatban, azt én magamba szívtam különböző tréningeken és nyelveken, ezt a mai napig is folytatom. Amikor Edittel találkoztam, akkor már három-négy éve vittem több ügyfél Etsy boltjának a marketingjét és a kapcsolódó teendőket, úgynevezett Etsy coachként. Valahogy nálam mindig úgy alakult, hogy ha valamibe belekezdek, akkor egy nagy, komplex dolog lesz belőle, és én is mindent beleadok a munkába. Ez így volt a korábbi munkáimnál is, és így van most is. A baráti segítségből mára teljes munkaidőt kitöltő, több ügyféllel is foglalkozó vállalkozás lett.

ZeBu Be You vállalkozás kismama ruha
Várakozás csipkében
Edit, említetted a mélypontot, amikor Timi megkeresett. Hogyan zajlott az egymásra találás?

Edit: A szülés utáni kihagyás és az utána következő válság időszaka nagyon nehéz volt. Az is felmerült bennem, hogy főállású anyuka és háziasszony leszek, ki is próbáltam, de rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Még rosszabbul éreztem magam, nem hittem abban, hogy ebből valami jó is lehet. De közben mélyen belül mégiscsak ott lehetett a mai siker magja, hiszen folytattam a munkát ebben az időszakban is. A legjobb pillanatban jött Timi megkeresése. Két éve ismerkedtünk meg, tehát nem nagyon régi a kapcsolatunk, de nekem ő lett az egyik legjobb barátnőm. Az üzleti kapcsolatunkból barátság lett.

Nagyon szeretem, hogy mindenben olyan jól megértjük egymást és folyamatos inspirációt is jelent nekem Timi. Mára azt mondhatom, hogy életem legboldogabb időszakát élem. Sikeres a vállalkozásom és a családom is, és azzal foglalkozhatok, amit szeretek.

Timi: Ne siessünk ennyire előre. Én ekkoriban épp a vállalkozás bővítési szakaszában voltam, és új ügyfeleket kerestem. Olyan brandeket, akiken úgy láttam, jól jönne nekik a segítségem, és nekem is tetszik a témájuk, látok benne fantáziát. Kifejezetten magyar partnereket kutattam fel, és egy online kézművesportálon böngészve körülbelül tíz ilyen márkának írtam és ajánlottam együttműködést. Edit profilja akkor még egészen más volt, mint most, de abszolút láttam benne a lehetőséget. Meséltem neki a korábbi munkáimról és a partnereim sikereiről, mire ő nagyon lelkes lett, sőt, először el akarta adni nekem a márkát.

Edit: Tényleg? Erre már nem is emlékszem.

Timi: Igen, és én azt válaszoltam, hogy nekem ne add el, én nem szeretnék önállóan boltot üzemeltetni. Én másban vagyok jó: abban, hogy másokat támogassak az üzletük sikerre vitelében. Mindenféle háttérmunkát csinálok, ami a sikerességhez kell.

Edit: Így indult a közös munka, nem zökkenőmentesen, mert épp ekkor tört ki a Covid-19 járvány. Szüneteltek a fotózások, az emberek meg voltak ijedve, és az induló együttműködésünk rögtön az első megpróbáltatásokkal került szembe. Így aztán 2020-ban kimondtam, hogy legyen vége. Olyan volt, mint egy szakítás: megbeszéltük, hogy egy hónapig nem is találkozunk, hogy legyen időnk és terünk átgondolni, milyen formában tudnánk folytatni. Ehhez képest már másnap hívtam Timit a hirtelen beugrott új ötletemmel: maszkokat kellene gyártanunk, méghozzá csipkéből! Ez a gondolat fellelkesített és újra visszahozta azt a szenvedélyt, amit annak idején a babaruháknál éreztem, ráadásul a maszkokat vásárolták is az emberek, megint épp jól sikerült az időzítés. Ettől a sikertől újult erőre kaptam, és ez Timit is magával sodorta.

Timi: Tényleg, 2020 májusától jött a fellendülés és az a folyamat, az az Edit, akire én mindig is vártam. A maszkok készítése szerintem arra volt jó, hogy őt felrázza, lelkesítse, erőre kapjon, és ezzel a lendülettel tudta folytatni a tevékenységét. Nagyon sokat gondolkodtunk az irányon is. Végül Edit egyszer csak jött a vintage csipkék ötletével, és ez mindkettőnknek nagyon tetszett, így erre indultunk el.

Edit: Így végeredményben nekem a járvány nem leállást hozott, hanem a vállalkozás új kezdetét. Ahogy azonban tavaly nyáron a járványhelyzet alábbhagyott, újra vissza akartam térni a kismamaruhákhoz. Ekkor találtam rá a használtruha-üzletben az antik, vintage csipkékre. Függönyöket vásároltam fel, odavoltam tőlük, hogy milyen gyönyörű, akár százéves kézzel horgolt darabok, amilyeneket sehol máshol nem lehet kapni. Megláttam bennük a ruhákat, amiket el is kezdtünk gyártani, és azóta szerencsére folyamatosan emelkedik az értékesítés, és már Magyarországon is felfigyeltek a ZeBu Be You márkára.

Csipke kismamaruha fotózásra ZeBu BeYou
Álomszép csipkék

Emlékszem, hogy megvettem az összes függönyt a használtcikk-üzletben, több zsáknyi volt, és lelkesen küldtem Timinek a képeket, hogy nézze meg, mit találtam. Még nem tudtam, mit kezdek vele, de azt igen, hogy nem szabad otthagyni, mert ha másé lesz, akkor soha többet nem találok ilyet.

Egyébként szerintem a siker titka egyértelműen abban rejlik, hogy van egy társam, akivel meg tudom osztani mindezt: az örömöket és a bánatokat is. Timivel mindent meg tudok beszélni, és őt is és épp annyira érdekli, mint engem. Korábban mindig a férjemnek mutattam az anyagokat, a színeket, vagy hogy épp ki hordja egy ruhánkat, de őt nem tudtam ezzel annyira felvillanyozni. Most Timivel ez annyira jól működik! Tudom, hogy nem csak azért figyel oda rám, hogy meghallgasson, hanem mert ő is tényleg örül neki. Teljesen úgy érzem, hogy bár a vállalkozás az én tulajdonom, de mégis ketten vagyunk benne.

Öröm hallgatni, hogy milyen lelkesen beszéltek erről mindketten.

Edit: Igen, Timi is ugyanannyira lelkes, mint én.

Timi: Abszolút! Tényleg mindent megbeszélünk.

Edit: Mindennap telefonálunk, tényleg nagyon fontos, hogy az embernek legyen egy társa a vállalkozásban.

Timi, és a te ügyfeleid között hova tennéd a ZeBut, mennyire foglal el fontos helyet?

Timi: Igazából maga a vállalkozás ugyanakkora helyet foglal el a partnereim között, mint a többi ügyfelem. A különbség az, hogy én személy szerint jobban belefolytam, és a szívem csücskévé vált a téma. Mint brand, ez is pontosan ugyanolyan szeletet foglal el a tortából, mint a többiek, csakhogy közben Edittel olyan szintre fejlődött a kapcsolatunk, ami megkülönbözteti másoktól. Ez nagyon függ a tulajdonos személyiségétől és attól, hogy bennem mennyire bízik meg, mennyire ad szabad kezet egyes dolgokban.

Edit ebben nagyon jó, ő egy igazi társ. Jól meg lehet beszélni vele mindent, nagyon passzol a személyiségünk és a téma is közös. Ez adja a mi kapcsolatunk különlegességét, hogy nagyon jól egymásra tudunk hangolódni.

Téged hallgatva úgy érzem, hogy mindegyik ügyfeleddel igyekszel úgy dolgozni, mintha ő lenne az egyetlen partnered – legalábbis ők a teljes odafordulást, törődést érezhetik felőled. Jó a megérzésem?

Timi: Igen, törekszem erre, bár minden ügyféllel annyira tudok kapcsolódni, amennyire ők megengedik. Ők annyit meríthetnek ebből a partnerkapcsolatból és a támogatásból, amennyire nekik szükségük van.

Edit, engem meglepett, hogy nem textiles vagy iparművész szakmából jössz. A honlapotokat olvasva olyan szeretet és szenvedély jön át a ruhák és az anyagok kapcsán, hogy biztos voltam benne, hogy hozzád ez a téma mindig is közel állt. Honnan ered a ruhák szeretete, az a kreativitás, aminek az eredménye a képeiteken is látszik?

Edit: Pedig soha nem tanultam ilyen irányban. A kreativitásomat a szüleimtől örököltem, a nagymamám pedig varrónő volt, és pont így nézett ki a háza, mint most a miénk: dugig volt anyagokkal. Sőt, gyerekkoromban ha alkalomra, például esküvőre mentünk, én terveztem meg a ruhát, kiválasztottam az anyagot, elmondtam a varrónőnek, hogy hogyan készítse el. Nagyon szerettem ezt csinálni, de soha nem gondoltam rá, hogy ebből profitálni is lehet. Nekem csak a tanári pálya volt kilátásban. Rajzolni egyébként nem tudok. Megálmodom a ruhákat és elmagyarázom, az anyagokkal a kezemben elmutogatom a varrónőnek az elképzeléseimet. Mostanra már van egy asszisztensem is, aki ügyesen rajzol, így ezt megoldja helyettem.

Csipke kismamaruha fotózásra ZeBu Be You
Edit megálmodja – és íme a kész ruha

Timi: Az asszisztens felvétele nagyon jó ötlet volt, kifejezetten jó látni, ahogy megelevenednek a ruhák a papíron, még mielőtt kivitelezésre kerülnének. Azért ezek sokszor nehéz szülések, ez egy kreatív folyamat, és ahogy Edit elsőre elmutogatja és a kezdeti rajz megszületik, azon még sokat módosítunk, hogy a kész ruha olyan legyen, ahogy azt Edit a fejében látja.

Hogyan találnak rátok az emberek, kikkel dolgoztok együtt?

Edit: Úgy, hogy Timi jól végzi a munkáját 🙂

Timi: Azért nemcsak erről van szó, bár tény, hogy a keresőoptimalizálás és az Etsy bolt beállításai, a marketing is nagyon fontosak. A webshopunk csak néhány hónapja üzemel, az Etsy bolt a fő platformunk, ott találnak ránk a legtöbben. Edit eleve a külföldi vásárlóknak kezdett értékesíteni már az újszülöttruháknál is. Az Etsy kifejezetten az egyedi, vintage kézműves termékek nemzetközi piaca. Itt viszonylag hamar sikeresek lettek a termékek, így egy éve elkezdtünk nyitni a magyar vásárlók felé is. Elsősorban fotósokkal kerestünk együttműködést, és elkezdtem a magyarországi brandépítést is. Van, hogy a fotós bérli a kismamaruhát, van, hogy maga a kismama, ez két teljesen egyenrangú irány. Egyre többen megtalálnak a social mediából, a fotósok ügyfeleitől is, ebben kölcsönösen segítjük egymást. Nagyon fontos a kommunikáció, a bizalmi kapcsolat kiépítése mind a kismamákkal, mind a fotósokkal, ezek kardinális dolgok számunkra.

Babaruhákkal kezdtetek, de váltottatok a vintage, antik csipke kismamaruhákra. Meséljetek erről a váltásról – miért döntöttetek így, hogyan alakítottátok át a kínálatot és az oldalt?

Edit: Amikor még újszülöttruhákkal foglalkoztunk, a brandnév is más volt: ZeBu Babynek hívták, és ez sokáig megmaradt akkor is, amikor már a kismamaruha volt a fő profilunk. Maga a termékváltás a kezdeti, főként amerikai vevők igényeit követte. A ZeBu nevet a vezetéknevemből alakítottam ki, de a Babyvel az első évek után már nem voltam kibékülve. Ekkorra már úgy éreztem, én magam is teljesen más vagyok, mint amikor indult a vállalkozás, és ez a név már sem a márkát, sem engem nem fed le igazán. Mégis volt bennem egy félelem a váltással kapcsolatban, hiszen mindenki a korábbi nevünket ismerte. Tartottam tőle, hogy ha változtatok, nem találnak rám.

Végül mégis rászántam magam, és megszületetett a ZeBu Be You név, ami több mindent is jelent: kiejtve olyan, mintha a „beautiful” szót kezdenénk meg, de benne van a Be One – légy egyedi vagy a Be Yourself – légy önmagad jelentéstartalom is. A Be You fejezi ki az én személyiségfejlődésemet is: én is úgy fejlődtem, ahogy a vállalkozás, mostanra találtam meg önmagamat és kezdtem kiteljesedni.

Ez vagyok én, egy sikeres felnőtt, aki képes élni az életét, és nincs már senkire ráutalva. Ehhez nekem ez a névváltás is kellett.

Timi: A hazai piac felé történő nyitásnak része volt a márkanév megváltoztatása is, ez egy hatalmas dolog volt. Érdekes, hogy amikor bennünk megszületett az irány, összeállt a kép és az, hogy pontosan mit szeretnénk, onnantól dőlni kezdtek a pozitív értékelések és a vásárlók is. Ez pedig egy Etsy bolt esetében és a közösségimédia-felületeken is nagyon sokat számít. Ezeknek az értékeléseknek meg kell felelnünk a jövőben is, ezért folyamatosan szeretnénk fejlődni, mindig fel kell nőnünk egy újabb célhoz.

A környezetemben úgy látom, egyre gyakoribb, hogy a kismamák fotósorozaton szeretnék megörökíttetni várandósságukat. A ti ruháitok erre a célra is bérelhetők. Az érdekel, hogy hogyan talál egymásra a kismama, a nő és a ruha? Hogyan zajlik ez a folyamat, amíg a vágytól, az igénytől eljutunk a tökéletes fotóig a tökéletes ruhában?

Edit: Amikor egyedi megrendelésről van szó, akkor nagyon fontos az is, hogy mi lesz a fotózás helyszíne, hogy néz ki a kismama, mi áll jól neki, milyen színeket szeret. Meg szoktam nézni a közösségi profiljait is, mert az is számít, hogy milyen a stílusa. Ezekről beszélgetek vele, általában ezzel fekszem le, és szinte megálmodom, hogy melyik anyag, melyik csipke, milyen ruha lenne jó. Az én elképzeléseim alapján készül el a ruha, és még soha nem volt olyan, hogy ne tetszett volna a kismamáknak, általában el vannak ragadtatva tőle és szebbet kapnak, mint amilyet elképzeltek.

Ezek szerint neked ez egy erősséged: képes vagy megálmodni az adott személyiséghez a ruhát.

Edit: Igen.
Timi: Abszolút, Edit ebben nagyon jó.

Bársony kismamaruha fotózásra
Selyemben, bársonyban
A termékeket nézve úgy látom, nektek is fontos a környezettudatosság, az újrahasználat. Hogyan választjátok ki az anyagokat? Mit jelent számotokra a fenntartható divat, hogyan valósítjátok meg a munkátokban?

Edit: Használunk új anyagot és új csipkét is, de a régi anyagok megtalálása hozta magával ezt a szemléletet. Egyszerűen nem volt szívem otthagyni olyan anyagokat, amilyeneket ma már nem készítenek, vagy csak nagyon keveset. A mai napig gondolok arra, hogy a csipke készítője vagy a korábbi tulajdonosa biztosan nagyon örülne, ha látná, hogy milyen gyönyörű ruha készül belőle. Vannak olyan anyagaink, amik akár százévesek is lehetnek. Történetük van, kíváncsi vagyok rá, hogy mit éltek meg ezek az anyagok, és örülök neki, hogy nem kerülnek a kukába.

Vállalkozó nőként, anyaként van valamilyen bevált trükkötök az időbeosztásra, arra, hogy az élet minden fontos területét egyensúlyozni tudjátok?

Edit: Az én titkom az, hogy amint megtehetjük, rá kell fordítani a pénzt a háztartási segítségre.

Amikor még nem volt ehhez elegendő jövedelmem, akkor is úgy gondoltam, hogy azalatt az idő alatt, amíg például kitakarítok, anyagi értelemben sokkal hasznosabb tevékenységeket is végezhetek.

Olyanokat, amiket ráadásul szeretek is, míg takarítani utálok. Apránként vezettük be, hogy van segítségem: eleinte csak heti egy-két órára, de most már rendszeresen, és nemcsak a takarításban segít. Nekem nagyon megéri, mert az az idő, amit ezzel nyerek, sokkal nyereségesebb dolgokra fordítható, tehát a végén anyagilag is megtérül – vagy pedig a családommal tölthetem.

A másik trükk, hogy a telefonomon szigorú korlátozásokat vezettem be. Van egy munkaidőm, amit betartok, és miután a gyerekek hazajöttek, már nem is szeretnék a telefonomhoz nyúlni. Az elején azért ez nem így volt, éjjel-nappal a kezemben volt a mobilom, ebből még családi konfliktusok is kialakultak. Most, hogy már hét éve működik a vállalkozásom, képes vagyok úgy dönteni, hogy nem válaszolok valakinek azonnal, nem vagyok folyamatos készenlétben. Ebben biztosan felőrlődnék, és a családom is. Ráadásul sokkal jobb érzés kinyitni a levelezőprogramot hétfő reggel, és szembetalálni magam a sok megkereséssel, amik a hétvégén érkeztek.

Köszönöm, hogy ezeket elmondtad, én mindkettőt nagyon tudatos és bátor lépésnek tartom. Nem sokan tudják ezeket meglépni még akkor sem, ha anyagilag megtehetnék. Nehéz segítséget kérni, megfelelően értékelni magunkat és meghozni ezeket a döntéseket.

Edit: Én úgy látom, ezek abszolút megérik a befektetést, mert így tényleg azokkal tudok foglalkozni, amik nekem a legfontosabbak: a munkában a ruhákkal, egyébként pedig a családommal. De tényleg nagyon nagy és nem könnyű döntés volt, visszamenőleg örülök, hogy sikerült meghoznom a férjemmel egyetértésben. Mindenkit, aki ezen gondolkodik, csak biztatni tudok.

Timi: Nagyon sok vállalkozóval találkozom, akik hasonló területen dolgoznak, mint Edit, és a legtöbben nem merik ezeket a lépéseket megtenni. Editnek ez segít abban, hogy megtarthassa azt a szerepet, amiben jó és amihez ért. Ezzel kockázatot is vállal: egyrészt anyagi értelemben, másrészt kiad a kezéből feladatokat és bízik benne, hogy ezeket más legalább olyan jól elvégzi, mint ő tenné. Ez tényleg nagy bátorságra vall.

Én máshogy működöm: például hétvégén is ránézek a bolt ügyeire, és ez így van jól. Nekem a férjem a partnerem ebben is, a gyerekekkel való foglalkozást és a háztartást teljesen megosztottuk, nálam így van meg az egyensúly. A munkaidőm teljesen rugalmas, van, hogy éjszaka dolgozom.

Nagyon előre gondolkodós, tervezős vagyok, nálam ez így működik jól, és meg is van a gyümölcse. Általában mindent előre tudok, hogy mikor mi fog következni. Sok digitális eszközt és alkalmazást használok, én vagyok a szervező a vállalkozásban és itthon is, engem ez tart meg. Ez egy önismereti folyamat, hogy tudjuk magunkról, hogy nekünk mi a jó és mi működik, mi válik be.

A múlt hónapban ti is részt vettetek Szabó Orsi és a Zsolya Communication kihívásában. Meséljetek erről, nektek mit adott ez a hónap és a kihívás?

Timi: Kettőnk közül én vettem részt a kihívásban a saját vállalkozásom és a ZeBu képviselőjeként is. Nekem hatalmas élmény volt, Orsi egészen elképesztő, ahogy kipattant a fejéből ez a kihívás és amilyen energiával végigcsinálta. Nagyon inspiráló a személyisége is és az is, amit a vállalkozásával elért. Lendületet adott és hitet abban, hogy lehet ezt jól csinálni, tovább csinálni. Nagyon fontos hozadéka volt a kihívásnak a közösség is, szuper emberek gyűltek össze, és az a szakmai tudás, amit egy hónap alatt egy csokorban megkaptunk, hihetetlen volt. Nagyon örültem neki, hogy részt vehettem.

ZeBu Be You
„Nagyon jól tudunk egymásra hangolódni” – Timi és Edit

Edit: Valamennyire én is követtem időről időre a kihívást, és nekem főleg azt a hitet adta, különösen Orsi és mások történeteit látva, hogy bármikor újra tudom kezdeni. Időnként felmerül bennem egy olyan félelem, hogy mi lesz, ha már nem fognak kelleni a ruháink, vagy már nem lesz divat a kismamafotózás. A Zsolyachallenge rávilágított, hogy nem szabad ettől félni, mert mindig lehet valamit csinálni: ahogy ezt elkezdtem, képes leszek bármi másra is.

Az utolsó kérdésemet a The Good Place sorozathoz készült podcast inspirálta. Ott mindig ez az utolsó kérdés: „What’s good?” Kérlek, mondjatok ti is most valamit, ami jó, ami nektek segít vagy amit szívesen ajánlanátok másoknak.

Edit: Én egy könyvet ajánlanék, Napoleon Hill Gondolkodj és gazdagodj című írását, amiből rengeteget tanultam. Van még néhány idézet is, amibe mindig kapaszkodni tudok, az egyik ilyen így hangzik: „Csak ha leereszkedünk a szakadék legmélyére, akkor találjuk meg az élet kincseit.” A legfontosabb pedig: az vagy, amit gondolsz!

Timi: Én is egy mondatot, egy mottót hoztam Eckhart Tollétől: Minden probléma az elme illúziója!

Nagyon köszönöm, hogy beszélgethettünk és engem is inspiráltatok, örülök, hogy tanúja lehettem a lelkesedéseteknek és a kapcsolatotoknak!

Edit: Mi is köszönjük, jó volt így átgondolni ezeket a dolgokat, még soha nem foglaltuk össze így, és ez nekünk is nagyon jólesett.

„Igyekszem összekötni a kellemeset a hasznossal” – interjú Antal-Ferencz Ildikóval

„Igyekszem összekötni a kellemeset a hasznossal” – interjú Antal-Ferencz Ildikóval

Ildit a blogja kapcsán ismertem meg egy induló bloggerközösségben. Az a fajta kapcsolat ez, amikor véletlenül, beszélgetés közben csodálkozol rá a másikra, ahogy egyre több közös pontra ismersz rá vele. Mindketten három gyereket nevelünk, életünk egyik középpontjában az írás áll, blogot vezetünk és nőként, emberként folyamatos útkeresésben, fejlődésben vagyunk. Ildi néhány héttel ezelőtt megtisztelt azzal, hogy interjút készített velem az Így írok én blogra. Most eljött az ideje, hogy én mutassam be őt nektek.

Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! A blogodon olvashatjuk, hogy Erdélyből érkeztél: pontosan merről? Milyen volt ott gyerekeskedni, milyen családban nőttél fel?


Brassóban születtem, mert kolozsvári édesanyámat és székelylengyelfalvi édesapámat oda helyezték ki friss diplomás és friss házas mérnökökként. Szerencsére öcsém születésekor átköltöztünk a közeli Sepsiszentgyörgyre, így egy nagyrészt magyar nyelvű és magyar tudatú vidéki kisvárosban nőhettem fel, és annak nagy hírű iskolájában, a Székely Mikó Kollégiumban tanulhattam. Szerettem ott élni-lakni, de mindig is éreztem a szüleim gyökértelenségét (és így a magamét is) – szemben azokkal a barátaimmal, akiknek családja tősgyökeres szentgyörgyi volt.

A gyerekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy túl sokat tanultam és túl keveset buliztam. Ez utóbbit egyetemistaként pótoltam, kéthavonta hazautazva Budapestről. Az is fontos emlék, hogy minden hétvégén kirándultunk édesanyámmal és az ő munkatársaival. Ő tanított meg úszni, sízni – a tőle kapott örökségről írtam éppen egy éve, halálának 20 évfordulóján. Gyerekkorom meghatározó személyiségei volt még az anyai nagymamám, aki Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre költözött, csakhogy a lánya és unokái közelében legyen. Tőle tanultam meg sütni-főzni is. Az apai nagymamámnál és hadirokkant nagyapámnál hosszú nyarakat töltöttem tesómmal és unokatestvéreimmel együtt, ők tanítottak meg imádkozni.

Milyen volt 18 éves korodban elköltözni otthonról egy másik országba, annak is a fővárosába? Úgy gondolom, ehhez nagy bátorság kellett. Másban is jellemző rád a bátorság? Mit gondolsz erről a tulajdonságról?


Bizonyára igen, de akkor szerintem nem a bátorság hajtott, inkább a határozatlanság és a kíváncsiság.  Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Először matematikatanárnak készültem, de édesanyám szerencsére lebeszélt róla – sosem volt türelmem olyanoknak magyarázni bármit is, akiket nem igazán érdekel a mondanivalóm. A kíváncsiság pedig onnan jöhetett, hogy mindig is szerettem megismerni új helyeket és embereket. Így végül sikeresen megpályáztam egy ösztöndíjas helyet a budapesti Közgázra, és a 18. születésnapomat már itt ünnepeltem egyedül, a családom nélkül.

Az egyetemi élet nagyon vegyes élményt nyújtott, ahogy maga Budapest is. A gyerekkoromban időnként érzett gyökértelenség ekkor sokáig a fő életérzésemet jelentette. Két országhoz is tartoztam, de egyikben sem éreztem még, illetve már otthon magam. Egyetlen hely volt, ahol igazán szerettem lenni: a Márton Áron kollégium, tele határon túli magyar egyetemistákkal. Nehéz volt és sokáig tartott, amíg eljutottam oda, hogy mindkét országban otthon érezzem magam. Otthon, vagyis Sepsiszentgyörgyön újra felfedeztem iskolatársaimat, ők is engem, és közösen bepótoltuk a számomra kimaradt bulizásokat. Itthon, vagyis Budapesten pedig elvégeztem az egyetemet, dolgozni kezdtem és közben megismertem a leendő férjemet. Akkor kezdtem megtalálni a helyemet és akkor kezdtek bennem is a helyükre kerülni a dolgok. S bár ez a folyamat bizonyos értelemben azóta is tart, de tény: amióta összeházasodtunk, azóta nem érzem hontalannak magam.

A bátorsággal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy a döntéseimet látszólag gyorsan meghozom, de előtte sokáig fontolgatom, sok szempontot figyelembe veszek – így kívülről bátornak tűnhetek. Többektől kaptam ezt visszajelzést, legutóbb például a saját blog létrehozásával kapcsolatban. Valóban szeretem feszegetni a határaimat, de rendesen meg is dolgozom a komfortzóna-elhagyásért.

Központi szerepet tölt be az életedben a család, három gyereket neveltek a férjeddel, és az írásaidat is áthatja a családcentrikusság. Mindig nagy családot szerettél volna?


Ez egyszerre könnyű és nehéz kérdés. Amikor jegyesoktatásra jártunk, a pap megkérdezte: hány gyerekek szeretnétek? Én azt mondtam, legfeljebb hármat, a férjem pedig azt, hogy legalább hármat. A pap mosolyogva reagált: „Ez jó, mert ennek a két vágynak van közös pontja, összeházasodhattok.” A helyzet azonban később mégsem volt ilyen egyszerű: első gyermekünkre két évet vártunk, ami nekem akkor nagyon hosszúnak tűnt, aztán viszonylag hamar jött utána a második, ő is fiú. Férjemmel mindketten erős és autonóm személyiségek vagyunk, így nagy kihívás volt a két kisgyerekes lét. Sőt, a férjem onnantól már úgy érezte, elérte határait, én viszont nagyon szerettem volna egy kislányt, így végül „belevágtunk” és nemsokára ő is megérkezett.

Aztán pár éve – miközben a férjemnek időnként mindig túl soknak tűnik a három gyerek és néha nekem is – elkezdtem erősen vágyni még egy kislányra. A baráti körünkben sok a nagycsaládos, ez bizonyára erős hatással volt rám, ahogy az is, hogy kislányom öntudatra ébredése óta vágyik egy kistesóra. A harmadik ok, hogy nekem nem volt lánytestvérem, és édesanyám halála óta erősen hiányzanak a női energiák a családból. De ennek már sok éve, és sajnos a negyedik baba nem érkezett meg és már valószínűleg nem is fog. Fájó hiány, ahogy a másfél évvel ezelőtti vetélésem is.

Milyen érdekes, hogy ezt mondod: még egy közös pont az életünkben. Így hogy végül kényszerűen, de megállapodtatok ötösben, milyen nálatok az élet?


Covid előtt vagy után? Általában olaszosan zajosak vagyunk, miközben a férjem és én is állítjuk magunkról: nem szeretjük a hangos veszekedéseket, inkább a csendet, békességet. De egy ötfős családban, csupa erős egyéniséggel ez nehezen jön össze. Egyrészt mert valaki mindig akar valamit, mégpedig lehetőleg azonnal, másrészt mert velünk valahogy mindig történik valami – legyen az jó vagy kevésbé jó. A járvány ellenére is eseménydúsnak mondható az életünk, bár sokkal kevésbé, mint előtte, amit alapvetően nem bánok. A tavalyi nagyböjtben és idén is, illetve adventben is jólesett a viszonylagos lelassulás, elcsendesülés. Ugyanakkor a gyerekekkel 0-24-ben „összezárva” mégis nehezebben megvalósítható, hogy az ember önmagával is tudjon valamennyit foglalkozni.

Épp most fogalmazgatok magamban egy bejegyzést arról, hogy amennyire őszintén örültem egy éve annak, hogy kényszerből ugyan, de együtt lehet a családunk egész nap, annyira nem tettek most boldoggá a március eleji szigorítások. A tavalyi tavaszt végigkirándultuk, minden hétvégén a Pilist fedeztük fel. Idén is megyünk, de már csak heti egyszer, a gyerekek ugyanis fellázadtak a sok mászkálás ellen. Épp ezért nagyon örülök annak is, hogy a nyáron eljutottunk mindhárom szokásos nyaralási célhelyünkre: Erdélybe, a tengerpartra és a Balatonhoz is.

Ami egyre jobban hiányzik, az a személyes találkozás és az offline kultúrafogyasztás. Bármennyire is szeretem a családomat, hiányzik, hogy házon kívül tartózkodhassak és együtt lehessek a barátaimmal. Akár csak beszélgetni vagy közösen színházba, moziba, előadásokra járni, kirándulni, bármelyiknek örülnék.

Eleinte közgazdászként multinacionális cégnél dolgoztál. Hogyan kezdtél írni és ezzel hivatásszerűen foglalkozni?


A Budapesti Közgáz és az azt követő multicéges nyolc évem adótanácsadóként tulajdonképpen sodródás volt, amire csak utólag jöttem rá, amikor közel negyvenévesen rátaláltam a hivatásomra: ez az írás. Igaz, már korábban is rátaláltam az „interjúzásra”: a Magyarországon dolgozó külföldiek magyar adóbevallásainak elkészítése előtt beszélgetnem kellett velük, majd tanácsot írni nekik. Emellett rendszeresen írtam leveleket Budapestről a szüleimnek. A gyerek mellett is folyton tanultam valamit, és a kislányunkkal a pocakomban még megszereztem a mérlegképes könyvelői képesítést, de utána beláttam: valami egészen mással kell foglalkoznom, a munkám már nem okoz örömet számomra.

Egy felhívásra válaszolva egy kisbabás-mamás honlap egyik főszerkesztője lettem; onnan hívott el egy neves online hírportál főszerkesztője, rám bízva az új, családos oldal létrehozását. Akkor dőlt el, hogy az írás lesz az én utam: újságírói-szerkesztői munka mellett elvégeztem egy újságíróiskolát is, közelről megismerve egy másik neves magazin szerkesztőségét is. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam, rengeteg pozitív és negatív, de mindenképpen tanulságos tapasztalatot szerezve. Két évig dolgoztam szerkesztő-újságíróként, három éve viszont már szabadúszóként írok. Személyiségemhez és családos életemhez is sokkal jobban passzol, mint a kötött szerkesztőségi munka.

Olvasóid tudják, hogy nagyon érdekel a kultúra is. Kicsit játsszunk el a gondolattal: ha nem lennénk épp egy világjárvány kellős közepén, milyen eseményekre hívnál el most?


Ó, én rengeteg helyre el tudnálak hívni – színházba, moziba, előadásra, kiállításra, kirándulni vagy csak beszélgetésni. A kérdés inkább az, hogy téged mi érdekelne. A barátnőim nagy részével úgy szoktam találkozni, hogy összekötöm a hasznosat a kellemessel. Gyakran elhívom őket egy-egy eseményre, amire amúgy is el szeretnék vagy munkámból adódóan el kell mennem. Általában jól eltalálom, kinek milyen az ízlése, így ők is elégedettek szoktak lenni a közös kulturális élménnyel.

A blogodon nagyon sűrűn megjelenik a jótékonyság. Ha zajlik valamilyen kampány, vagy közeleg egy fontos világnap, te biztosan felhívod rá a figyelmet. Honnan ered, miből táplálkozik ez a szemléleted?


Ezen én is gondolkodtam már, de nem tudom biztosan, legfeljebb sejtem. Nem állítom, hogy mindig is megvolt bennem ez a fajta érzékenység, de az biztos: volt néhány nehéz családi esemény, amely errefelé terelt. Édesanyám halála, kislányom betegsége, a vetéléseim és valamint maga az anyaság jóval érzékenyebbé tett a külvilágra, mások gondjaira. Bizonyára az is számít e tekintetben, hogy nem túl jó anyagi körülmények között nőttem fel, így sokaknál jobban tudom értékelni azt, amim van.

Amikor tavaly november végén átköltöztem a Cafeblogról a saját blogomra, egy ideig nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Sokat gondolkodtam, miről is írjak ezután. Amikor végül kitaláltam, hogy advent kapcsán minden nap írok egy bejegyzést egy jótékonysági eseményről – majd ebből napi kettő lett – olyan béke és nyugalom szállt meg, hogy azonnal tudtam: jól döntöttem. Még akkor is, ha rengeteg munka járt vele, amiért senki nem fizetett és kevés időm maradt a családra és magamra. Viszont sok emberrel tudtam jót tenni és sokan meg is köszönték – ez nekem elég volt. A húsvét előtti nagyböjti időszakban nem terveztem ezt, mégis megtalált a téma: több SMA-s kisgyerekről is írtam, akiknek sürgős anyagi segítségre volt/van szükségük. És egyre többen megkerestek, hogy segítsek gyűjteni – ma például azzal, hogy egy ágyban fekvő mozgássérült hölgy és idős édesanyja szeretnének végre egy akadálymentes fürdőszobát.

Életed másik fontos sarokköve a hited. Neveltetési, gyermekkori indíttatás, vagy már felnőttként találtál rá? Mi a hit szerepe az életedben?


Erről volt egy részletes írás az egyik első (Cafeblogos) bejegyzésemben; ha nem bánod, onnan idézek:

Tipikus „vasárnapi keresztény” családban nőttem fel, ahol megkaptam minden kötelező, a katolikus egyház által előírt szentséget. Vasárnaponként ugyan templomba mentünk, de sem akkor, sem a hétköznapokban nem éltük meg igazán a hitünket és így magam sem igazán éreztem át Isten közelségét. Két szülőm más-más vallású, ami ugyancsak nem segített a helyzeten. Mindig is nagy igényem volt a közösséghez való tartozásra, de egy korábbi rossz élmény visszatartott újabbak keresésétől. Közben rájöttem valami nagyon fontosra is: nem erőltethetem rá férjemre a saját igényeimet, így azt sem, hogy házas közösségekbe járjunk az én kedvemért. Egyedül kell megkeresnem annak módját, hogy megéljem a hitemet. És amióta ezt elengedtem, azóta egyre több lehetőséget látok erre és arra is, hogy Istent beengedjem házasságunkba és a családunkba. Sőt, annak is, hogy a hitemet kifelé is felvállaljam, úgy a magánéleti kapcsolataimban, mint a munkám során.

Számomra nagyon fontos téma a nők mentális egészsége és az ehhez szorosan kapcsolódó önismeret, amivel te is gyakran foglalkozol. Te magad hol tartasz ezen az úton?


Útközben vagyok. Mindig is érdekelt az emberi psziché, a viselkedés mögötti érzelmi motivációk. Mivel gyerekkoromban reáltárgyakból voltam erősebb, sokáig a számok világát gondoltam magaménak. Aztán, ahogy említettem, már az adótanácsadói munka során is inkább az emberi sorsok, mintsem a jövedelemadatok érdekeltek. Amikor megszületett az első gyerekünk, megéltük az első igazi párkapcsolati krízist is, amelyet még jó pár hasonló eset követett. Idővel egyre nehezebben találtunk vissza egymáshoz. Végül rájöttem, hogy most már tényleg muszáj foglalkoznom ezzel a területtel: magammal, a saját múltammal, a saját kapcsolataimmal, mert csak ezután kaphatok választ a párkapcsolati problémáinkra. Így jutottam el háromgyerekes anyaként egy másfél éves önismereti tanfolyamra, majd egy gyászterápiára, amit aztán számtalan további képzés, tréning és könyv elolvasása követett. A legfontosabbakat éppen abban a bejegyzésemben soroltam fel, amit a házassági évfordulónk kapcsán írtam.

Nemrég közös ismerősünk, Varga Szilvia Edit önismereti coach szervezett egy női konferenciát, Nők álarcok nélkül címmel. Nagy örömömre 15 másik hölgy mellett engem is felkért egy beszélgetésre. Olyan nőket keresett, akik egyéniségükkel, életükkel és inspiráló munkájukkal képviselik azt, hogy nem lehet skatulyákat ráhúzni az emberekre, nem címkézhetjük fel őket, így a nőket sem. Így az előadók segíteni tudnak abban, hogy más nők is elhiggyék magukról, hogy címkék és álarcok nélkül, pusztán önmagukat adva is megélhetik, hogy „EGÉSZ VAGYOK, ELÉG VAGYOK, JÓ VAGYOK!” A konferencia négy napig ingyenes volt, de térítés ellenében megtekinthetőek az előadásanyagok ITT.

Mindig csodálattal figyelem, milyen sűrűn jelennek meg írásaid, amelyekről tudom, mennyi időráfordítást igényelnek. Család, írás, kultúra, jótékonyság: hogyan fér bele mindez az idődbe?


Köszönöm, mostanában elég gyakran felteszik nekem ezt a kérdést. A járvány előtt ez a kérdés így hangzott: „Ildi, te klónozod magad, hogy mindenütt ott vagy?” Jólesik a kérdés, de a válaszadás nem annyira könnyű, hiszen ez egy állandó zsonglőrködés, kötéltánc. Ahogy a baráti kapcsolatok ápolása és a kultúrafogyasztás kapcsán is említettem: igyekszem ötvözni a kellemeset a hasznossal, és ez érvényes a munkámra és a családomra is.

Mivel családi témákról írok, gyakran a saját életünkből inspirálódom. Néha kikérem a családtagok véleményét is, írásaimat a férjem gyakran, de időnként a gyerekeim is elolvassák, interjúalanyaim többségét ők is ismerik. Az ajándékba kapott színházjegyek, könyvek, lemezek jó részét ők is élvezik, forgatják, hallgatják. És bár egyértelmű a prioritásom: a családom az első – ők ezt nem mindig érzik így, mert szerintük akkor is dolgozom, amikor velük kellene foglalkoznom. A karantén alatt a családot és a munkát talán még nehezebb szétválasztani annak ellenére, hogy sokkal többet vagyok velük, mint valaha voltam vagy valószínűleg fogok lenni.

Milyen terveid, futó projektjeid vannak épp, mik a céljaid a közeli jövőre nézve?


A blogommal kellene többet, de másképp foglalkoznom. A tartalomgyártás mellett a külső fejlesztésére is oda kellene figyelnem, de egyelőre nem jut rá időm, amíg a gyerekek itthon tanulnak, addig biztosan nem. Ennek az is az oka, hogy vannak más, fizetős munkáim is, és bár nagyon lassan haladok, de végre elkezdtem megvalósítani egy másik nagy álmomat: könyvet írok. Emellett szeretnék többet beszélgetni nyilvánosan is: gyakrabban részt venni előadásokon, beszélgetős műsorokban, akár házigazdakánt, akár meghívott vendégként. Tudom, hogy sem a könyvkiadás, sem az utóbbi vágyam nem igazán járvány-kompatibilis, de nagyon bízom benne, hogy hamarosan eljön az idő, amikor járvány előtti életünk legalább ebből a szempontból folytatódhat.

Köszönöm a beszélgetést!

Ildi blogját a beszélgetésben többször is belinkeltem, a Facebook oldalát pedig ITT találjátok. Olvassátok, kövessétek, érdemes!