A futás és én – leszünk még barátok?

Sziasztok, Timi vagyok, hat és fél éve futó, három hónapja tiszta. 

Talán túlzásnak tűnik így kezdeni, mégis így érzem, egy gyógyulófélben lévő futásfüggő vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, a futás csak a tünet volt, a függés inkább a megfelelési kényszernek szólt: mérni, összehasonlítani, versenyezni, fogyni, próbálni fejlődni. Lehet ezt vidáman és örömmel is, és lehet ezt úgy is, hogy szinte az élettől is elmegy a kedved közben.

Három fiam van, a legkisebb nemrég múlt hétéves. Az ő születése után úgy döntöttem, hogy mivel most már több gyerek nem lesz, a testem adott, itt az ideje kihozni belőle a legjobbat. Mindig is utáltam futni, viszont egyre több ismerősöm belekezdett, olvastam a beszámolóikat, és szöget ütött a fejembe, hogy ha ők ennyire szeretik, akkor biztosan van benne valami jó. Mivel három gyerek mellől – akkor egy kilencéves, egy két és fél és egy csecsemő – egy kis faluban nem volt könnyű mozgáslehetőséget találni, nekem olyan kellett, ami bárhol elérhető, hát megpróbáltam én is a futást. Azzal, hogy adok magamnak egy hónapot, ha megszeretem, folytatom, ha nem, hát nem. Egyhavi mindennapos kocogás után rutinná vált és nagy szükségem is lett rá, akkor még húsz perceket jelentett esténként. Aztán elértem az első három kilométert. Az első ötöt. Facebookon futós oldalakat kezdtem követni, és jelentkeztem pár futós csoportba is. Láttam, hogy mások miket csinálnak, lelkes voltam és én is akartam. Azért versenyekre még nem mertem nevezni, az első előtt szükségem volt annak bizonyságára, hogy biztosan megy a táv. Amikor ment, az első eseményem egy igazából versenynek nem nevezhető, de már időmérős, díjazott Szigetfutás volt, a díjam egy banán. Jött a hét kilométeres kaposmérői verseny, aztán az eufória: az első Vivicitta tíz kilométere. Onnantól mertem nagyot álmodni: az első futóévfordulómon lefutottam a félmaratoni távot itthon, és neveztem a néhány hónappal későbbi első félmaratoni versenyemre. Amikor az is megvolt, akkor a majd’ egy évvel későbbi maratonra. Máig életem legnagyobb teljesítményének tartom – nem is magát a maratont, hanem azt, hogy azt a negyven hetes edzéstervet kitartóan végigicsináltam, esőben, hóban, szélben, fagyban, sötétben is lefutottam az akkor már egyre nagyobb távokat. A maraton után még három évig tudtam tartani azt a formámat és azt a futásmennyiséget, hogy minden plusz rákészülés nélkül készen álljak újra a távra.

Vértes Terep Maraton

Közben belekóstoltam a terepfutásba és a terepversenyekbe, elkezdtem futva teljesíteni az Országos Kék Túrát, futottam a Baradla-barlangban, az ország tetején, erdőben, hóban, sárban, futottam félmaratont terepen bőrig ázva, és még mindig élveztem. A terepfutás lett a szívem csücske. Túrázni, erdőt járni mindig is szerettem, és ez egy pluszt adott hozzá. Az edzésként futott terepfutásokon sohasem siettem. Tudom, aki gyalogol, azt gondolja, hogy a futó csak elfut a természet szépségei mellett, de valójában nem látja őket. Biztosan sokan vannak, akik így futnak, de hiszem, hogy rájuk is más hatással van a természetben futás, mint a városi. Más a levegő, a hangok vagy épp a csend, jobban érzékeli az ember az időjárást is. Én futóként is megálltam, hogy felmenjek egy kilátóba vagy kortyoljak egy forrásból, észrevettem a virágokat, megnéztem a naplementét, és azóta sem érzem úgy, hogy elmentem volna valami fontos mellett.

Naszály Trail

Mégis, valahol valami eltört bennem. Talán akkor, amikor kipróbáltam az edzővel futást, és nem vált be igazán. Nem az edző hibája, nem passzoltunk, de azóta sem mertem mást keresni. Vagy akkor, amikor elvégeztem egy fitness képzést, ami lelkileg egyáltalán nem volt rám jó hatással. Mindig is bennem volt a megfelelési kényszer, de ott – három gyerek és akkor egy multinál végzett, bőségesen teljes munkaidős munka mellett is – nagyon el akartam érni a huszonéves lányok szintjét. Kaptam egy bántó megjegyzést a vizsgán, nem voltam boldog az oklevéllel a kezemben, csak annak örültem, hogy túl vagyok rajta. 

Eleve kevesebb futás fért az időmbe azokban a hónapokban, de alig vártam, hogy mehessek újra, a vizsga után egy hónappal jött a következő terepmaraton, és én reszkettem a rajtban. Számomra ezeknek a versenyeknek nincs tétje, sosem voltam az élvonal közelében sem, a szintidőt viszont mindig gond nélkül hoztam. Ennek ellenére iszonyatos teherként, stresszforrásként éltem meg a rajtot, azóta sem értem, hogy miért. Az az év más területen is nehéz volt, akkor vesztettük el apósomat, később a munkahelyemet, új munka, a képzés… Ez a maraton az, amire úgy emlékszem, hogy végigfutottam, örültem, jó volt, de a rajt kínját nem kívánom futónak. Amikor mindenki más vidám, pörög, örül a találkozásoknak, pacsizik és mosolyog, én meg azt érzem, hogy jaj, legyünk már ezen túl, az erdőben már minden jó lesz… 

Havas edzés Vérteskozmán

Aztán egyre kevesebb kedvem volt versenyekre menni. Nem vonzott már. Elkezdett zavarni, hogy akiket magam körül látok, mind hozzák az egyre javuló eredményeket, én meg sosem fogok ötperces tempóban futni (hatban is alig). Vagy lefogynak, én meg valamiért mindig ezzel a két-három, fel-le vándorló kilóval küzdök. Akkor is, amikor keresztedzem, akkor is, amikor változtatok az étkezésemen. De még küzdöttem. Mert akkor már egyre inkább küzdelem lett a futás. Régebben több volt a flow, könnyebben megtaláltam a szépet bármilyen napszakban, időjárásban. Persze most az időt is nehezebb volt megtalálni. Mióta futni kezdtem, eltelt öt-hat év, kialakult az a napirendünk, hogy én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, hogy háromnegyed hétkor elindulhassunk az iskolába, fél nyolcra odaérjünk, én nyolcra be a munkahelyre, fél hatnál előbb nem értünk haza, és akkor még előttünk az este. Mikor fussak…? Kitaláltam, hogy hetente háromszor felkelek négykor, ötig futok, és akkor kezdődhet a kialakult rutin. Egy hónapig ment, és még élveztem is. Aztán megállított egy betegség. Egy hónap kényszerszünet, amíg vizsgálták, hogy mégis milyen eredetű lehet, szerencsére azt állapították meg, hogy megmaradok, „csak” a stressz, vegyek vissza. Hónapok közös töprengése (a párommal) vezetett oda – és a tünet közben nem múlt el – hogy az a terület, ahol vissza tudok venni, a munka lesz. Közben újra futogattam, de nagyon elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy a munka csökkentése lelki értelemben kevés lesz. Meg kell találnom magamat. Rá kell jönnöm, hogy minek is akarok megfelelni. Akarok futni? Hogyan akarok futni? Akarok versenyezni? Kell nekem, hogy mérjem a futásaimat, tudjak minden kilométerről, részeredményről és tempóadatról, és ostorozzam magam, hogy megint lassú vagyok? Biztos, hogy futó vagyok, ez illik az alkatomhoz, az életmódomhoz, a testfelépítésemhez? Jó az nekem, hogy folyton mások eredményeihez hasonlítgatom magam? És ahhoz, hogy jó legyen, vajon a „másoktól” kell-e megszabadulnom, vagy a hasonlítgatástól?

Hát ezeken gondolkodom most. December óta nem futottam, és mostanában kezd megint viszketni a talpam. Úszom, túrázom, gerinctornát végzek, és azt tervezem, hogy a gyerek edzése alatt majd elmegyek futni. Óra és telefon nélkül, és nem írom meg senkinek, hogy hány kilométert tettem meg milyen tempóban. Beszívom a levegőt és kifújom, és egyik lábamat a másik elé teszem majd, ahogy régen. És akkor talán visszatalálok a futás élvezetéhez.

Egy tavaly nyári boldog pillanat, bőrig ázva egy hajnali záportól