Péntek este van. Holnap reggel piac, megyünk megint terjeszteni a hulladékmentes vásárlás elveit. Persze be is vásárolunk – lista a fejben, menüterv excelben és evernote-ban, ők segítenek egyben tartani az agyamat. Lesz a héten szülinap, végig kell gondolnom, milyen torta kell, mit szeret az ünnepelt, amit azért a család többi tagja is megeszik, mit és hol kell beszerezni hozzá, aztán persze el is kell készíteni és az ünnepnapig elrejteni a kíváncsi szemek elől.
Mi is lesz a gyerekeknek a jövő héten? Egyikük beteg volt, utána kell kérdezni még egyszer, hogy megkaptuk-e az összes leckét, és el ne felejtsem elvinni a parafatáblára szúrt igazolást hétfőn, meg a torna felmentést. A másiknak nincs ragasztója a rajzdobozában, ki kell mosni a tornacuccát hétfőre, be kell fizetni az ebédet. A harmadiknak osztályozó vizsgát kell tennie az előrehozott érettségihez, amihez szükséges az aláírásom, és még egy biztosítás is kell jövő hétre az ausztriai tanulmányúthoz. A táskámban lapul néhány csekk, amivel el kell jutni a postára. A nagymamának időpontot kérni kontrollra, és ha megvan, szólni neki is róla, hogy tudja, mikor kell mennie, aztán egyeztetni, hogy ki viszi el. El ne felejtsem beindítani a mosógépet.
Fejben felrajzolom a térképet, hogy kinek mikor hol van jelenése, kit kell felhívni, a kicsinek kedden és pénteken zeneiskola – kotta, hangszer nála legyen – a középsőnek csütörtökön edzés, de még nem biztos, hogy mehet, pénteken neki is zene. Péntekenként szusszanunk egyet, amikor mindenki minden órájával végzett, beülünk egy fagyira és olyankor szoktunk könyvtárba is menni. Aztán este azért végiggondolom, hogy mi hiányzik még a kertben: vetőmag, palánta, átfutom a listámat, már április van, mit vethetek még el. Ma gyorsan elültettem két tő kivit az eső előtt úgy, hogy előtte bedobtam két melegszendvicset a sütőbe, hogy mire bejövök a kertből, pont tudjak enni, és mire megettem, pont tudjak indulni a kisfiamért az iskolába és vihessem a zeneiskolába.
Szakmám szerint logisztikus vagyok – még szerencse. Amit felsoroltam, az ugyanis csak az a része a munkának, amikor megtervezem, összerakom fejben az elvégzendőket, de ezen a logisztikai rendszeren még végig is kell menni, meg is kell csinálni a dolgokat. Szokták ezt mentális tehernek hívni – annyi mindent tartunk fejben és listákon – a listák létét és lelőhelyeit meg megint csak a fejünkben – hogy már attól elfáradunk. És utána jön a fizikai része.
Láthatatlan munkának azt nevezik, amit csak akkor veszünk észre, ha nincs elvégezve. Ha halomban áll a mosogatnivaló, a fürdőszobában a szennyes, a nappaliban a tiszta ruha, ha üres a hűtő, az feltűnik. Ha mindez nagyjából rendben van – az a természetes állapot. De ide tartozik a betegek vagy idősek ápolása, maga a gyereknevelés, és a legkevésbé észrevehető az érzelmi munka, ami azt az igyekezetet takarja, amivel a családod boldogságát igyekszel biztosítani: konfliktusokat elsimítani, veszekedőket kibékíteni, örömöt okozni és mindenki elégedettségét elérni.
Nem akarok igazságtalan lenni, hiszen olyan kapcsolatban élek, ahol azt hiszem, egyikünk sem fél megfogni a munka végét, és valahol az is természetes, ha én vállalok többet a szervezési feladatokból főállású anyaként. Ráadásul a láthatatlan munka nem a nőkről szól, a férfiaknak is épp elég jut belőle: hol a pénzügyekkel kapcsolatos dolgok, hol a ház körüli szerelések, javítások, ezekhez szükséges bevásárlások, ezeket épp ugyanúgy rájuk nehezedő mentális teherként kell fejben tartaniuk a napi munka stressze mellett. Fontosnak tartok azonban két dolgot: a főállású anya (és a babával, pici gyerekekkel otthon lévő anya) főállását az anyaság jelenti, a gyerekekhez kapcsolódó feladatok. Nem a háztartás és nem az általános életszervezés, ezek közös feladatok. Nem mindegy a retorika sem: az a férfi, aki részt vállal ezekben, nem segít, hanem a saját háztartásában adódó feladatokat végzi, épp úgy, mint a nő. Ha a gyerekkel tölt időt a munkahelyi munkája után, azt apaságnak hívják, nem segítségnek. A másik: sok családban egyszerűen úgy felejtődik a munkamegosztás akkor is, amikor az anya újra munkába áll. Mármint fizetett, nem otthon végzett munkába. Figyeljetek oda erre, gondoljátok végig, beszéljétek át a feladatokat, mert ez a szituáció a melegágya a teljes szétforgácsolódásnak.
Három fiam van. Nagyon igyekszem úgy nevelni őket, hogy ők is pontosan tudják, hogy a tiszta ruha nem a szekrényben terem, az étel sem a tányéron, és képben legyenek azokkal a dolgokkal, amik az életük mindennapi szervezéséhez szükségesek, hogy ahogy nőnek, ők is egyre több felelősséget vállalhassanak a saját életükért.
A láthatatlan munka világnapja idén nem kapott túl nagy sajtóvisszhangot, én is csak ma írok róla, pedig április első keddjén volt. Pedig a célja: hogy a társadalom jobban odafigyeljen azokra az emberekre, akik a családban végzik a dolgukat, és elismerje pótolhatatlan munkájukat.
Szóval, itt és most: minden elismerésem nektek.
Legutóbbi hozzászólások