Szerző: KecskesTimea | 2019.03.22. | Egyéb kategória
Kint ülök a teraszon a laptoppal a kezemben, és a fűben nyíló ibolyákra látok a szemem sarkából. A mandulafákon olyan hangosan zsonganak a méhek, hogy idáig hallom. Az előbb a selyemfenyő csúcsán egy szarka kerregett, most a gerlék búgnak, az énekesmadarak csicsergése adja az alaphangot.
Gyönyörű ilyenkor a kert, és ez azt is jelenti, hogy jó néhány hete zajlanak már a kerti munkák. Van egy nagyjából 250 négyzetméteres zöldségesünk, néhány virágágyás, bogyósok, gyümölcsfák, díszfák Ez persze az örömök mellett jó sok munkát is jelent. Idén télen, mielőtt beindult volna a szezon, sokat olvastam az új kertészeti irányokról – ide is a klímaszorongásom, a bolygó állapotával kapcsolatos aggodalmaim vezettek el. Fikciót is olvastam, mint például A méhek története – regény bár, de sajnos szomorú valóságalapja van, a méhekkel kapcsolatos hírek nem csak a könyvek világában riasztóak. Mellette régebbi és újabb szakkönyveket, cikkeket, házikertészeknek szóló tanácsokat, és idén több irányú kísérletbe fogok a kertben. Mindenből kiveszem azt, amit helyesnek tartok, illetve ami a mi körülményeink között megvalósítható, és összegyúrom belőle a saját kertemet.
Így például a zöldséges egyik leválasztott részére ősszel lombot és fűnyesedéket hordtam, és ez egész télen takarta. Vetettem bele télálló borsót, már szépen ki is kelt, jó tízcentis növénykék ülnek a száraz levelek fölött, gyomot egyelőre nem látok. Az olvasottak szerint talajtakarással szinte teljesen meg lehet szabadulni a kapálástól, kevés gyom fog kikelni, amiket nem lesz megerőltető kézzel kihúzni, legalábbis ha ezt a kísérletet több évig folytatom.
Egy másik lehetséges megoldás ugyanerre a problémára, ha nem hagyunk teret a gyomnak. Van bennem kétely, hiszen az évelő gyomok magjai ott vannak a talajban tavalyról, ki tudja, megakadályozzák-e őket a kultúrnövények a kikelésben. De ezt csak akkor tudom meg, ha megpróbálom, tehát most minden eddiginél többet palántáztam, de sok növényt ugyanakkor magról is vetettem. Remélhetőleg pont lehet majd cserélni őket: amikor kihúzom a bébi salátaleveleket vagy céklákat, a helyükre tehetem a közben megnőtt palántákat. Ha folyamatosan vetek, palántázok, vetek és ültetek, mindenhol az fog nőni, amit én akarok. (Tudom, kétesélyes…)
Az ágyások közötti utakat bevetettem lóherével. Talajtakaró, nedvességmegtartó, lehet rajta járni, a virágával csalogatja a beporzó rovarokat, és ha lekaszáljuk, mulcsnövénynek is jó. A zöldségesnek azon a felén, ahová majd később akarom ültetni a paprikát, paradicsomot és társaikat, most mustár kel, ez is talajjavító és kaszálás után talajtakaró lesz. A zöldségek közé virágmagokat is vetettem a beporzó rovarok kedvéért, van köztük kifejezetten méhcsemege, például a mézontófű. Az ablakban is nőnek virágpalánták, újdonságként ehető virágoké is. Ezt még nem próbáltam, kíváncsian várom, állítólag a borágónak uborkaillata van. Idén színes salátáink lesznek! Az eperágyás köré fokhagymát ültettem: remélhetőleg elriasztja a csigákat.
Amit még tanulmányozok, az a permakultúra alapkönyve. Jókora vaskos, színes kiadvány, nagyon leköt és lelkesít, végig azt érzem olvasás közben, hogy igen, ilyen kertet akarok! A permakultúráról majd még írok hosszabban. A kertészet csak egy része a témának, de ha mindenkinek permakultúrás kertje lenne – és persze a használatlan zöldterületeket is ilyenné alakítanánk – az már önmagában nagyon sokat számítana a klíma szempontjából. Nagyon jó eszköznek tartom, de még sokat kell tanulnom róla. Lényegében arról van szó, hogy egy olyan kertet szeretnék kialakítani, ahol minden összefüggésben és összhangban van egymással, az állatok hasznára válnak a talajnak és a növényeknek, ez kölcsönös, és ebbe szervesen illeszkedik az ember, azaz én és a családom.
Ma épp fehérrépát, céklát, fűszernövényeket vetettem, illetve a harmadik ágyás borsót. Várhatóan a téli borsóm fog legkorábban érni, aztán jön a március elején elvetett korai fajta, majd ez a mai, és még van a kamrában többféle vetőborsó. Aztán leültem a meleg földre, élveztem a napot, hallgattam a mandulafát, elnéztem a ribiszkebokor friss kis hajtásait, felfedeztem, hogy a nárciszok mellett kinyílt az első törpetulipán. Aggódtam egy kicsit a tavalyi facsemetén, amin még nem látszik, hogy hogy bírta a telet, meg a levendulán, hogy nem sínylette-e meg a metszésemet. Elszállt mellettem egy citromlepke, a testemet melegítette a föld, a derekamat éreztem kicsit a hajladozástól. Mégis rám telepedett egyfajta béke. Amíg a mandulafa zsong, a borsó kihajt a földből és a nárcisz kinyílik, addig még nincs minden veszve.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.21. | Egyéb kategória
Annyira szeretem ezt a történetet mesélni! Könyves témában, ha felmerült a kérdés, ki hogyan került Harry Potter közelébe, már leírtam itt-ott, de szerintem sosem unom meg.
Amikor 1999-ben Magyarországon megjelent az első kötet, engem egyáltalán nem érintett meg, nem is az én korosztályomnak szólt, meg különben is, egyszerűen túl nagy volt körülötte a hype, és az ilyesmi engem eleve taszít. Már csak dacból sem olvasom el.
Aztán amikor megjelent az első film, egy baráti társasággal elmentem megnézni. Úgy, hogy nem olvastam a könyvet. SOHA nem csinálok ilyet, alapelvem, hogy ha tudom, hogy valamiből létezik könyv és film is, akkor elolvasom előbb a könyvet. De vitt magával a társaság, és így volt ez a második filmnél is. Az első még elment, hm, nem is olyan rossz ez. De a második túl sok volt, abszolút elvette tőle a kedvem. Innentől ennyi volt a sztori vagy tíz évig még, és ha bárki kérdezte, miért nem olvasom, miért nem szeretem, elmeséltem ezt és nem voltam meggyőzhető a továbbiakról. Aztán az anyaság új barátokat hozott az életembe, és meglepetésemre többen is voltak köztük, akik felnőtt ember, sőt anya létükre meggyőződéses rajongói voltak a sorozatnak. Olyan emberek, akiknek a véleménye számomra sok más, ennél sokkal lényegesebb témában mérvadó. Őszintén rácsodálkoztam a dologra, és mivel nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, az első kötetet kölcsönkértem az egyiküktől. Aztán egyben a többi hatot. Letehetetlen volt, egyikért a másik után nyúltam, és megállíthatatlanul zuhantam bele a Harry Potter univerzumba. Elvesztem.
Ezután nem sokkal a nagyfiam is találkozott a történettel. Látta nálam a szép borítójú könyveket, akkor már ő is tudott olvasni, foglalkoztatni kezdte, de persze először a film keltette fel az érdeklődését. Megegyeztünk, hogy megnézheti az első filmet, de csak akkor, ha együtt elolvassuk előtte az első könyvet. Félreértés ne essék, nincs gond nálunk az olvasás mennyiségével, de akkor még csak elsős volt, túl hosszúnak gondoltam neki, meg aztán én is nagyon szívesen olvastam fel. Karácsonyra megkapta az első könyvet, szilveszterre kiolvastuk és megnéztük a filmet. Abban határozott voltam, hogy évente egy könyvről lehet szó, ahogy Harry nő a sorozatban, úgy növekedjen vele az azt olvasó gyerek is. Így aztán hét éven át megvolt a fix karácsonyi ajándék: a könyv és a film, és a közös szilveszter esti program, a Harry Potter-nézés. A másodikat már magának olvasta, a vastagabb részeket pedig már Mikulásra megkapta, hogy biztosan végezzen vele szilveszterig. Persze ahhoz, hogy egy év elteltével én magam újra és újra visszataláljak a történethez, karácsony előtt néhány héttel mindig elkezdtem olvasni a korábbi részeket.
Bőrkötéses díszkiadás a megjelenés 20. évfordulójára, egy játékon nyertem, és a kiadó teljes stábja aláírta
Végül eljött az a pillanat, a nyolcadik év, amikor már nem kellett neki olvasnom. Adventhez közeledve azonban valami furcsa hiányérzet vett rajtam erőt. Mint a feltételes reflex – ha közeleg a karácsony, akkor nekem Harry Pottert kell olvasnom. Irány a gyerekszoba, hét kötettel távozom és megnyugodva nyitom ki:
A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.
– igen, megérkeztem. Olyan érzés, mint hazaérni, mint egy különösen kényelmes papucsba bújni, vagy mint egy fárasztó nap végén végre magamra húzni a takarót az ágyban. Itthon vagyok.
2018 volt a harmadik év, hogy a teljes hétkötetes sorozatot végigolvastam karácsony előtt. Előtte hét éven keresztül az aktuálisat és a korábbiakat olvastam újra, így már tíz éve Harry Potter jegyében telik a karácsony. Foglalkoztam már a legkülönfélébb problémákkal, amik rajongói oldalakon felmerülnek, de messze nem mondhatom magam szakértőnek a témában, ahogy a Harry Potter univerzum újabb és újabb összefüggései vagy apró érdekességei tárulnak fel. Én szeretem a filmeket is – persze szerintem sem tökéletesek és időnként bosszantóak az átírások, de a zseniális színészek kedvéért ezt is megbocsátom.
A házam a Hollóhát, a pálcám tölgyfa sárkányszívhúrral, a patrónusom pej kanca, és időnyerőm is van. Talán így sikerült visszanyernem azt a tíz évet, amit Harry Potter olvasása nélkül vesztegettem el.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.20. | Egyéb kategória
Sziasztok, Timi vagyok, hat és fél éve futó, három hónapja tiszta.
Talán túlzásnak tűnik így kezdeni, mégis így érzem, egy gyógyulófélben lévő futásfüggő vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, a futás csak a tünet volt, a függés inkább a megfelelési kényszernek szólt: mérni, összehasonlítani, versenyezni, fogyni, próbálni fejlődni. Lehet ezt vidáman és örömmel is, és lehet ezt úgy is, hogy szinte az élettől is elmegy a kedved közben.
Három fiam van, a legkisebb nemrég múlt hétéves. Az ő születése után úgy döntöttem, hogy mivel most már több gyerek nem lesz, a testem adott, itt az ideje kihozni belőle a legjobbat. Mindig is utáltam futni, viszont egyre több ismerősöm belekezdett, olvastam a beszámolóikat, és szöget ütött a fejembe, hogy ha ők ennyire szeretik, akkor biztosan van benne valami jó. Mivel három gyerek mellől – akkor egy kilencéves, egy két és fél és egy csecsemő – egy kis faluban nem volt könnyű mozgáslehetőséget találni, nekem olyan kellett, ami bárhol elérhető, hát megpróbáltam én is a futást. Azzal, hogy adok magamnak egy hónapot, ha megszeretem, folytatom, ha nem, hát nem. Egyhavi mindennapos kocogás után rutinná vált és nagy szükségem is lett rá, akkor még húsz perceket jelentett esténként. Aztán elértem az első három kilométert. Az első ötöt. Facebookon futós oldalakat kezdtem követni, és jelentkeztem pár futós csoportba is. Láttam, hogy mások miket csinálnak, lelkes voltam és én is akartam. Azért versenyekre még nem mertem nevezni, az első előtt szükségem volt annak bizonyságára, hogy biztosan megy a táv. Amikor ment, az első eseményem egy igazából versenynek nem nevezhető, de már időmérős, díjazott Szigetfutás volt, a díjam egy banán. Jött a hét kilométeres kaposmérői verseny, aztán az eufória: az első Vivicitta tíz kilométere. Onnantól mertem nagyot álmodni: az első futóévfordulómon lefutottam a félmaratoni távot itthon, és neveztem a néhány hónappal későbbi első félmaratoni versenyemre. Amikor az is megvolt, akkor a majd’ egy évvel későbbi maratonra. Máig életem legnagyobb teljesítményének tartom – nem is magát a maratont, hanem azt, hogy azt a negyven hetes edzéstervet kitartóan végigicsináltam, esőben, hóban, szélben, fagyban, sötétben is lefutottam az akkor már egyre nagyobb távokat. A maraton után még három évig tudtam tartani azt a formámat és azt a futásmennyiséget, hogy minden plusz rákészülés nélkül készen álljak újra a távra.
Vértes Terep Maraton
Közben belekóstoltam a terepfutásba és a terepversenyekbe, elkezdtem futva teljesíteni az Országos Kék Túrát, futottam a Baradla-barlangban, az ország tetején, erdőben, hóban, sárban, futottam félmaratont terepen bőrig ázva, és még mindig élveztem. A terepfutás lett a szívem csücske. Túrázni, erdőt járni mindig is szerettem, és ez egy pluszt adott hozzá. Az edzésként futott terepfutásokon sohasem siettem. Tudom, aki gyalogol, azt gondolja, hogy a futó csak elfut a természet szépségei mellett, de valójában nem látja őket. Biztosan sokan vannak, akik így futnak, de hiszem, hogy rájuk is más hatással van a természetben futás, mint a városi. Más a levegő, a hangok vagy épp a csend, jobban érzékeli az ember az időjárást is. Én futóként is megálltam, hogy felmenjek egy kilátóba vagy kortyoljak egy forrásból, észrevettem a virágokat, megnéztem a naplementét, és azóta sem érzem úgy, hogy elmentem volna valami fontos mellett.
Naszály Trail
Mégis, valahol valami eltört bennem. Talán akkor, amikor kipróbáltam az edzővel futást, és nem vált be igazán. Nem az edző hibája, nem passzoltunk, de azóta sem mertem mást keresni. Vagy akkor, amikor elvégeztem egy fitness képzést, ami lelkileg egyáltalán nem volt rám jó hatással. Mindig is bennem volt a megfelelési kényszer, de ott – három gyerek és akkor egy multinál végzett, bőségesen teljes munkaidős munka mellett is – nagyon el akartam érni a huszonéves lányok szintjét. Kaptam egy bántó megjegyzést a vizsgán, nem voltam boldog az oklevéllel a kezemben, csak annak örültem, hogy túl vagyok rajta.
Eleve kevesebb futás fért az időmbe azokban a hónapokban, de alig vártam, hogy mehessek újra, a vizsga után egy hónappal jött a következő terepmaraton, és én reszkettem a rajtban. Számomra ezeknek a versenyeknek nincs tétje, sosem voltam az élvonal közelében sem, a szintidőt viszont mindig gond nélkül hoztam. Ennek ellenére iszonyatos teherként, stresszforrásként éltem meg a rajtot, azóta sem értem, hogy miért. Az az év más területen is nehéz volt, akkor vesztettük el apósomat, később a munkahelyemet, új munka, a képzés… Ez a maraton az, amire úgy emlékszem, hogy végigfutottam, örültem, jó volt, de a rajt kínját nem kívánom futónak. Amikor mindenki más vidám, pörög, örül a találkozásoknak, pacsizik és mosolyog, én meg azt érzem, hogy jaj, legyünk már ezen túl, az erdőben már minden jó lesz…
Havas edzés Vérteskozmán
Aztán egyre kevesebb kedvem volt versenyekre menni. Nem vonzott már. Elkezdett zavarni, hogy akiket magam körül látok, mind hozzák az egyre javuló eredményeket, én meg sosem fogok ötperces tempóban futni (hatban is alig). Vagy lefogynak, én meg valamiért mindig ezzel a két-három, fel-le vándorló kilóval küzdök. Akkor is, amikor keresztedzem, akkor is, amikor változtatok az étkezésemen. De még küzdöttem. Mert akkor már egyre inkább küzdelem lett a futás. Régebben több volt a flow, könnyebben megtaláltam a szépet bármilyen napszakban, időjárásban. Persze most az időt is nehezebb volt megtalálni. Mióta futni kezdtem, eltelt öt-hat év, kialakult az a napirendünk, hogy én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, hogy háromnegyed hétkor elindulhassunk az iskolába, fél nyolcra odaérjünk, én nyolcra be a munkahelyre, fél hatnál előbb nem értünk haza, és akkor még előttünk az este. Mikor fussak…? Kitaláltam, hogy hetente háromszor felkelek négykor, ötig futok, és akkor kezdődhet a kialakult rutin. Egy hónapig ment, és még élveztem is. Aztán megállított egy betegség. Egy hónap kényszerszünet, amíg vizsgálták, hogy mégis milyen eredetű lehet, szerencsére azt állapították meg, hogy megmaradok, „csak” a stressz, vegyek vissza. Hónapok közös töprengése (a párommal) vezetett oda – és a tünet közben nem múlt el – hogy az a terület, ahol vissza tudok venni, a munka lesz. Közben újra futogattam, de nagyon elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy a munka csökkentése lelki értelemben kevés lesz. Meg kell találnom magamat. Rá kell jönnöm, hogy minek is akarok megfelelni. Akarok futni? Hogyan akarok futni? Akarok versenyezni? Kell nekem, hogy mérjem a futásaimat, tudjak minden kilométerről, részeredményről és tempóadatról, és ostorozzam magam, hogy megint lassú vagyok? Biztos, hogy futó vagyok, ez illik az alkatomhoz, az életmódomhoz, a testfelépítésemhez? Jó az nekem, hogy folyton mások eredményeihez hasonlítgatom magam? És ahhoz, hogy jó legyen, vajon a „másoktól” kell-e megszabadulnom, vagy a hasonlítgatástól?
Hát ezeken gondolkodom most. December óta nem futottam, és mostanában kezd megint viszketni a talpam. Úszom, túrázom, gerinctornát végzek, és azt tervezem, hogy a gyerek edzése alatt majd elmegyek futni. Óra és telefon nélkül, és nem írom meg senkinek, hogy hány kilométert tettem meg milyen tempóban. Beszívom a levegőt és kifújom, és egyik lábamat a másik elé teszem majd, ahogy régen. És akkor talán visszatalálok a futás élvezetéhez.
Egy tavaly nyári boldog pillanat, bőrig ázva egy hajnali záportól
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.19. | Egyéb kategória
Egy héttel ezelőtt épp elkezdtünk a főzéssel és a konyhával foglalkozni a hulladékcsökkentés szempontjából, most ezt a témát folytatom.
Képzeljük el, hogy hogyan zajlanak a napi étkezések egy öttagú családban egy átlagos hétköznapon: nálunk például mindenki reggelizik itthon munkába vagy iskolába indulás előtt. Kell hozzá bögre, tányér, evőeszköz, szalvéta, maga az ennivaló, és el kell utána mosogatni. Tízórait minden gyerek visz, ebédet csak kettő, a harmadik kap az iskolában, illetve a páromnak is csomagolok – ez, ha jól számolok, hat étkezésnyi eledel (három tízórai és három ebéd). Valamikor napközben én is eszem, iszom, kávét főzök, aztán sorjában hazaérkeznek az ennivalójuk maradékával családom férfitagjai, aki délután nem evett, az uzsonnázik, este pedig jön a vacsora, ami lehet hideg étel, esetleg egy újabb adag az ebédből. Mivel a vásárlást már kitárgyaltuk, nézzük, hogy az alapanyagokon kívül mi kell ennyi étkezéshez:
Maradjunk egyelőre a reggelinél. Ez leggyakrabban valamilyen kenyér feltéttel, pirítós, bundás kenyér, péksütemény vagy tojás valamilyen formában, tejjel vagy teával. Ezekhez szükség van egy halom eszközre: amiben a kenyeret, péksüteményt, vajat tároljuk, amivel és amiben elkészítjük, amiből elfogyasztjuk a finom és tápláló reggelinket. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy előbb-utóbb mindből hulladék lesz: a kenyérpirítóból elektronikai, a serpenyőből kommunális (az enyém műanyag nyelű fémserpenyő) és akkor még ott vannak a kések, evőeszközök, tányérok, bögrék. Nagyon fontos, hogy a hulladékmentes életmód kialakításakor nem kell száműzni a meglévő műanyagot vagy azokat a tárgyakat, amiket nem tudunk szelektíven gyűjteni majd! A cél az, hogy minél tovább használjuk őket, az élettartamuk végéig. Azok az eszközök, amiket ételkészítéshez, tároláshoz már nem tudunk használni, még jó szolgálatot tehetnek a kertben vagy a műhelyben, ha van ilyenünk. A serpenyőbe például ültethetünk apró fűszernövényeket, vagy lehet belőle madáritató. Kis kreativitással a legtöbb tárgy esetében meg lehet találni az újrafelhasználás módját – csak tartsuk szem előtt a zero waste 5R alapelveit:
- Refuse – utasítsd vissza, azaz csak azt vedd meg, amire tényleg szükséged van. Ezt vásárláskor érdemes szem előtt tartani. Csak azért ne vegyél például a gyereknek új porcelán étkészletet, mert most műanyagból eszik. Ha tartós, jól bírja még, használd addig a műanyagot, amíg tényleg szükséged nem lesz új készletre. Illetve az ingyenes repiajándékok, szórólapok, egyes termékekhez járó ajándékok visszautasításáról szól még ez a pont.
- Reduce – csökkentsd – a fogyasztásodat, a hulladék képződését már a folyamat elején. Ez a két pont szorosan együtt jár, de nyilván mindent nem utasíthatsz vissza. De tudsz csak annyit vásárolni, amennyire tényleg szükséged van, annyi csomagolóanyaggal, amennyi feltétlenül szükséges. A hulladékmentesség kéz a kézben jár a minimalizmussal.
- Reuse – használd újra – ezt a pontot említettem tulajdonképp feljebb. Ha megvetted, használd addig, ameddig csak bírod, és ha nem tudod eredeti rendeltetésének megfelelőlen újra használni, találj neki másikat.
- Recycle – hasznosítsd újra – nem egyenlő az újrafelhasználással, amikor a terméket eredeti formájában sokszor használjuk, majd más funkciót adunk neki. Itt újrafeldolgozásról van szó, amikor a konzervdobozt beolvasztják, és más fémtárgyakat készítenek belőle, vagy az újságpapírból újrapapír lesz. Ennek jó eszköze a szelektív hulladékgyűjtés. Ha az előző három pontot ügyesen csinálod, ide már viszonylag kevés tárgyad jut. Ennél a pontnál beszélünk először hulladékról.
- Rot – komposztáld – tulajdonképpen a szerves hulladék nem is hulladék, hanem értékes nyersanyag, ami a kertünknek, virágföldünknek új életet, tápanyagot ad. Gyűjtsd külön ezeket az anyagokat, a föld meghálálja. Persze ez akkor a legegyszerűbb, ha kerted van, de létezik közösségi komposztálás, sőt beltéri gilisztakomposztáló, ami a lakásban végzi el ezt a feladatot.
- És mint a legtöbb ilyen listában, van egy plusz pont: Repair – javítsd meg. Ez magáért beszél, hiszen a legtöbben a lyukas zoknit is kidobjuk, az elromlott műszaki cikkeket is inkább lecseréljük. Próbálj utánajárni, adj neki egy esélyt, hátha van szerviz, ahol megjavítják az eszközödet, és néhány évvel meghosszabbodhat az élettartama.
Ha ezeket a pontokat szem előtt tartod – ki is teheted a hűtőre – akkor a csomagolásmentes vásárlással együtt a konyhai szeméttermelésed minimálisra csökkenthető.
Szóval, ott ül a gyerekem az asztalnál, és eszi az ízletes és tápláló reggelijét. A száját textil szalvétába törli, amit sokszor használunk és mosógépben mosunk, együtt a hasonló színű ruhákkal, így a vízfelhasználásunk sem ugrik meg. Miután kimorogtam magam, hogy ebadta kölke már megint nem volt képes a mosogatóba tenni a tányérját, beteszem én. Az asztalt konyharuhával törlöm le, és jön a mosogatás. Mosogatógépünk egyelőre nincs, úgyhogy kézzel. Most igyekszem újra visszaállni a kéttálcás mosogatóban történő állóvizes mosogatásra és öblítésre, és bevallom, nehezemre esik, de törekszem a minél alacsonyabb vízfelhasználásra. A csapon fillérekért beszerezhető víztakarékos perlátor van, a szivacs egyelőre kompromisszumos megoldás: a dörzsi része kender, maga a szivacs azonban poliuretán, de legalább Magyarországon gyártják. Használhatsz luffaszivacsot vagy akár pamutrongyot is. Nekem van természetes sörtéjű fa mosogatókefe-szettem is, ezek komposztálhatók. Maga a mosogatószer okozza a legnagyobb fejtörést. Mosogattam már mosószódával, készítettem mosószappan-alapú házilag főzött szert is, de egyik se váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Előbbinél zavart a por állag és a habzás hiánya, utóbbi után pedig maradt valami olyan zsíros érzet a tányérokon, ami ecetes vizes öblítés után se tűnt el kielégítően. Azért elhasználtam ezt is. Most két jónak tűnő alternatívával próbálkozom: az egyik egy ökologikus koncentrátum, a másik saját készítésű, egészen friss, még éppen csak kipróbáltam, de ígéretesnek tűnik, erről később bővebben.
Mindent megfőztünk, megettünk, elmosogattunk, most pedig leülök, és iszom egy jól megérdemelt kávét. Kávézóban saját dobozba kértem az őrölt kávét, kotyogósban főzöm, a zacc pedig megy a komposztba – de utána fogok nézni a kozmetikai célú felhasználásának is! Jövő héten innen folytatjuk.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.18. | Egyéb kategória
Nagyon friss élményről fogok írni: épp most néztem meg a National Geographic csatornán a Free Solo – Mászókötél nélkül című, Oscar-díjas dokumentumfilmet.
Nem vagyok hegymászó, de távol sem áll tőlem. Túrázom, teljesítménytúrázom és volt már olyan élményem, amikor meglegyintett a mászás szele, és annak az érzésnek valami halvány lenyomata, hogy milyen érzés lehet fent lenni egy csúcson, végrehajtani egy komolyabb teljesítményt. Vonzanak az olyan túrák, amikben azon túl, hogy fárasztó, van egy valamivel komolyabb kihívás is. Álltam már olyan csúcson, aminek a magassága közelébe sem jön annak, amit a hegymászók érnek el, de ott és akkor mégiscsak a lábam alatt terült el az egész környék. És sokat olvastam a témában, beszámolókat, interjúkat, könyveket ismert hegymászók tollából. Szóval érdekel a téma, bele tudom élni magam, de nem vagyok a megszállottja, nem keresem az ezzel kapcsolatos híreket, nem követem mászók életútját vagy karrierjét. Így aztán Alex Honnold egyedülálló mászásáról is csak nemrégiben, a Free Solo című film kapcsán hallottam.
Alex Honnoldról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen ember, aki egyedül és kötélbiztosítás nélkül megmászta az El Capitant. Ez egy monumentális gránit sziklafal a Yosemite Nemzeti Parkban, nekünk laikusoknak tulajdonképpen nem is kell tudnunk, hogy milyen magas – ötven méterről lezuhanni is épp olyan halálos róla, mint a tetejéről. Jó néhányan megmászták már kötélbiztosítással, nekem már annak a látványától is reszketni kezd a kezem – nem is csoda, hiszen így is az egyik legveszélyesebb kihívásnak számít. Már azzal is a hírekbe lehet kerülni, ha valaki kötélbiztosítással megmászta a Freerider útvonalat, amit Alex választott. Hozzáértők a hegymászás Holdra szállásának nevezik a teljesítményét, vagy egy olyan tökéletes, olimpiai aranyérmet érő mászásnak, ahol nincs ezüstérem: vagy sikerül, vagy meghalsz. Maga Alex többször megmászta társsal, kötéllel, megtanulta, bőre alatt volt a fal. Ezt is megtudjuk a filmből, ami egy olyan remekmű, aminek bár tudjuk a végét – hogy a mászás sikeres – mégis az utolsó percekig feszültségben tart és izgalmas, mindamellett sokkal többről szól, mint egy kiváló sportteljesítményről és a hozzá vezető útról.
Kép forrása: http://www.alexhonnold.com/gallery
Nem akarok a hegymászásról írni, mert nem értek hozzá. Egy filmről szeretnék mesélni, és ajánlani nektek. És egy emberről, sőt több emberről, akik részesei ennek az alkotásnak.
Alex Honnold egy nagyon különleges egyéniség. Céltudatos, introvertált, nem könnyen fejezi ki az érzelmeit, nem a szavak embere. Fontos számára a környezetvédelem, legnagyobbrészt vegetáriánus étkezést folytat, és egy alapítványt is fenntart. Évek óta készül erre a mászásra, engem lenyűgözött, milyen aprólékos naplót vezet, milyen apró mozzanatokra lebontja a feladatot, hogy aztán élőben, a falon újra egésszé rakja össze. Mesél a gyerekkoráról és a családjáról is, vannak nagyon őszinte és nyílt pillanatai a filmben. Gyakorlatilag a kamerák előtt ismerkedik meg a barátnőjével, és innentől a film újabb aspektust kap: friss romantikus kapcsolatban mennyire tud az ember egy olyan feladatra koncentrálni, amin az élete múlik? Mennyire befolyásolja, hogy aggódnak érte? Hogy lehet megszeretni valakit, akiről már a megismerkedéskor tudod, hogy van valami az életében, ami fontosabb lesz, mint te? Nőként és férfiként is érdekes nézni a filmet, hol egyikük, hol másikuk szempontjából tűnnek önzőnek vagy épp önfeláldozónak a történések, nagyon kiélezett helyzetben alakítanak ki olyan kapcsolatot, ami azóta is harmonikusnak bizonyul.
Aztán ott van a stáb, ami szerencsére nem marad a háttérben – én úgy érzem, nagyon jót tett a filmnek, hogy látjuk, hogyan is zajlik ez: az operatőrök maguk is gyakorlott mászók, ott lógnak Alex mellett a köteleken, vannak rögzített és távirányítású kamerák, és rögzítik a mászást az El Capitan alatt elterülő völgyből is. Nagyon életszerűvé teszik a filmet a stábértekezletek Alex részvételével, amikor azt beszélik meg, hogy érzi magát attól, hogy nézik, vagy az operatőr, aki élesben nem bírja nézni a mászást – ő az én érzéseimet közvetítette.
És ott van még a Yosemite Nemzeti Park, a grandiózus háttér különféle évszakokban és napszakokban, csodálatos vágóképekkel és a mászáshoz kínált döbbenetes, helyenként kifejezetten rémisztő hátterekkel és mélységekkel. Szinte külön szereplő a környezet, még jobban kiemeli, milyen kis porszem benne az ember.
Alex mászik, hol aprónak látszik a hatalmas sziklafalon, hol annyira ráközelít a kamera, hogy az is jól látható, hova helyezi át éppen a hüvelykujját. Mosolyog, egy különösen nehéz szakasz után integet a kamerába, látszik, hogy flowban van, tökéletes napja van. Én pedig nézem a filmet, izzadok és fázom egyszerre, és még most is, hogy írok róla, görcsben van a gyomrom. Holnaptól még négyszer látható a National Geographicon a következő időpontokban:
március 18. hétfő 23:00
március 20. szerda 21:00
március 22. péntek 21:00
március 23. szombat 08:00
Magyarországon nem kerül a mozikba, kizárólag a NatGeo-n látható, ne hagyjátok ki.
Legutóbbi hozzászólások