A futás és én – második felvonás

A futás és én – második felvonás

A rendszeres sportolás, a futás sok akaraterőt igényel, ha munka és család mellett akarod megoldani. Gyakran nem a legkézenfekvőbb döntés egy félóra eltöltésére – de a tapasztalatom az, hogy megéri.

Miért hagytam mégis abba?

Csaknem másfél éve írtam utoljára futásról, és megvolt az oka a szünetnek: gyakorlatilag nem futottam azóta. Nem mondom, hogy egy lépést sem: a futószülinapomat sosem hagynám ki, meg ott van júliusban a kedvenc futócsapatom évfordulója is. Ezen hagyományosan vörösben kell futni, vagy legalábbis találni valami vöröset az útvonalon. Megtelik ilyenkor a csoportunk piros virágokkal, kerítésekkel, tűzcsapokkal és postaládákkal, és persze mindenki felveszi a piros csapatpólóját is. Ez a két alkalom fix az évemben, ezen kívül meg az utóbbi másfél évben akkor futottam, amikor kedvem volt – és az most nagyon ritkán volt.

Az egyik utolsó versenyemen

Fizikai, testi érzetek is visszatartottak: régóta derékfájós vagyok, csak tizennégy voltam, amikor gerincműtéten estem át, ez már sosem lesz az igazi. Emellett nagyon kötöttek az izmaim, rengeteget kell nyújtanom és hengereznem, talán többet, mint egy átlagos futónak. Es ezt bizony nem vettem elég komolyan, amikor rendszeresen edzettem. Még amikor fel-fellobbant újra a futás iránti vágy bennem, akkor is úgy éreztem, hogy amíg így fáj a derekam, amíg gyaloglás után is húzódik a combom, addig nem szabad, előbb ezzel kell tenni valamit. És ahhoz akkor még nem volt elég erős ez a vágy, hogy ténylegesen foglalkozzam magammal.

Újrakezdés

Aztán valahogy egyszer csak feléledt. Talán a nyári kutyasétáltatások miatt, amikor mindig eszembe jutott, hogy de jó volt ezeken a földutakon futni. Talán az emlékképek miatt a napkeltékről és naplementékről, amiket a futás miatt láttam. Talán a közelgő két nyári évforduló, amin biztos, hogy futnom kell? Nem tudom. De megéreztem a hívást: hiányozni kezdtek a kilométerek, és ez már elég volt ahhoz, hogy mielőtt nekivágok, rendszeres hengerezésbe és nyújtásba kezdjek esténként. Valahogy erre is jobban ráéreztem, több időt töltöttem vele, mint korábban, alaposabb is voltam. Betettem a kedvenc podcastjeimet, és amíg az a húsz-harminc perc le nem járt, addig a lábaimat lazítottam. Másnap reggel mindig úgy éreztem, mintha kicserélték volna, és ez az érzés már adott motivációt ahhoz, hogy így is folytassam.

Nem akartam, hogy a csoportunk évfordulós futása legyen az első. Ez az idén a nyaralásunkra is esett, így helyette egy teljesen átlagos hétvégi estét választottam. A régen használt, de mégsem törölt futóalkalmazásomban van egy Első öt kilométerem edzésprogram. Ebben egy virtuális edző folyamatosan biztat, hogy pontosan hogyan és mennyit fussak, mennyit sétáljak közben, hogy tartsam magam, mire figyeljek.

Soha nem futottam fülhallgatóval, se zenével. Mindig a környezetemre figyeltem, hallani akartam a zajokat, a madarakat, a szelet, ha településen belül futottam, akkor a járműveket. Most viszont úgy éreztem, ad egy pluszt Erin, a virtuális edző hangja. Tényleg jól nyomja a csaj, biztat, de nem siettet, átlök a holtpontokon, időnként visszaszámol. Mellette zene is szól, olyan a hangulat,mint a futóversenyek elején és végén, amikor egyszerre hallod a speakert és a ritmust. Majdnem mint amikor a maraton céljában mondták be a nevem!

Hogy motiváljam magam – és talán másokat is – instagramon is dokumentálom az edzéseket és a haladást. Van benne némi önirónia, hiszen az alkalmazás szerinti First 5K nekem már ki tudja, hányadik öt kilométeremet jelenti nyolc év, négy maraton és sok verseny után. Ezért kitaláltam a #nemazelsőötös hashtaget, amit követve te is megtalálhatod ezeket a posztokat.

https://www.instagram.com/p/CEUlf1NpZ4C/

Az edzésprogram hathetes, ebből négy már eltelt, a cél a hatodik hét végén egyben lefutni öt kilométert. Egy perc futás, három perc séta kombinációval kezdtem július végén. Most már másfél perc futás után van fél perc pihenőm, de megállás nincs, egy pillanatra sem. Így, sétákkal már túl is vagyok az öt kilométeren, de egyelőre még nem látom, hogyan lesz ez meg egyben. Hiába futottam már mindenféle távot, terepen és aszfalton, síkon és emelkedőn: ennyi kihagyás után bizony ugyanúgy fel kell építeni ezt a távot, mintha tényleg az első lenne. Nem akarom elkapkodni, nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, hogy elillanjon a nehezen visszatért kedvem, az örömteli futásom. Drukkoljatok, és ha van kedvetek, tartsatok ti is velem!

Egy évig nem vásároltam ruhát

Egy évig nem vásároltam ruhát

Sziasztok, Timi vagyok és egy éve nem vásároltam magamnak ruhát. Már az elején bevallom, hogy egyetlen kivételt azért tettem: a húgom karácsonykor jelentette be, hogy februárban férjhez megy, és az ember a kishúga esküvőjére azért vesz egy csinos darabot. (A téma hosszas körüljárása, az új ruha és a varratás megfontolása után végül használt ruhát választottam, amit varrónő igazított rám.)

ujruha-001.jpg

Életem képe a tesómmal egy apró szerelvényigazítás után <3

A ruhavásárlás szüneteltetése akkor merült fel bennem először, amikor tudatosabban kezdtem foglalkozni a környezettudatos ruhatárral. Megismerkedtem Eszter blogjával (holyduck.hu), majd vele személyesen is, voltam nála színtanácsadáson, és elkezdtem arra vágyni, hogy a ruhásszekrényemre is úgy tekinthessek, mint a kamrapolcomra, ahol növekvő örömmel látom a csomagolt áruk helyett a befőttes üvegeket, vászonzsákban lógó alapanyagokat és tartós dobozokat tárolóeszközként. Csakúgy, mint a kamra és a konyhaszekrény, no meg a fürdőszoba esetében, a változás itt is nagyon fokozatos. Azt a gondolkodásmódot képviselem, hogy nem akarok sok dologtól megszabadulni, bár célom a minimalista életmód, de a hulladéktermelés csökkentése is. A ruhák szaporodásának megakadályozása ott kezdődik, hogy kevesebbet veszek, hogy okosabban és kreatívabban kezdek öltözködni a saját szekrényemből, a meglévő ruháimból, hogy egyre jobban megismerem magam abból a szempontból, hogy mi áll nekem jól, mit hordok valójában szívesen, meddig tart a bátorságom a kombinációkat illetően.

A ruhák felhalmozásának hátrányairól már többször írtam: a ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, rengeteg textília kerül a szeméttelepekre, és nagyon keveset hasznosítunk újra belőle. Amellett, hogy sokat olvasok és tanulok arról, hogy hogyan lehet ezt jobban csinálni, a helyzet javításának egyik legegyszerűbb módját a fogyasztás csökkentésében látom: egyszerűen nem vásárolok.

Szeretek mindent apró lépésekben megkezdeni, és bármilyen hihetetlennek tűnik, ez az egyéves kihívás egy apró lépés. Nem válogattam ugyanis át a ruhatáramat, nem dobtam ki semmit, csak olyasmitől szabadultam meg, ami tönkrement. Annyit határoztam el, hogy nem vásárolok újabb darabokat. Közben sokat tanultam az anyagokról, a ruhák előállításáról, beszerzési lehetőségekről és főleg önmagamról. Cikkeket olvastam, podcastokat hallgattam, rájöttem, hogy milyen sok pólóm van például, és milyen hosszú idő telik el, amíg ugyanazt kétszer felveszem, de sokkal kevesebb a könnyed nyári ruhám, és hiába a sok póló, mégsem könnyű jól összeválogatni a ruhatáramat.

Az utolsó ruhadarab, amit vettem, a tavalyi Everness fesztiválon (igazából már 13 hónapja) egy jóganadrág és egy hozzáillő ujjatlan póló volt. Nagyon szeretem mindkettőt, jól megfontoltan választottam, mert akkor már tudtam, hogy hosszú ideig ezek lesznek az utolsók. Aztán itthon rendbe tettem a szekrényemet, és felismertem néhány dolgot. Például hogy nagyon szeretem a színeket, így korábban, amikor vásároltam, sokszor nem csak olyan darabokat választottam, amik valóban jól állnak, hanem amik egyszerűen tetszenek. A nagyrészt műszálas anyagokat korábban sem bírtam, nincs sok belőlük, de valamilyen arányban mégis szinte minden ruhadarabban megtalálhatóak. Aztán ott van az a korábbi szokásom, hogy évekig minden karácsonyra vettem magamnak egy új ruhát, amit felvettem az ünnepre és talán még egy-két alkalomra, a 30 viseléses szabály próbáját biztosan nem állták ki, de persze még sok év áll előttünk, hogy viseljem őket. Biztosan nincs szükségem újabb hosszú ujjú, hűvös időben viselhető elegáns ruhára egy ideig, inkább arra kell figyelnem, hogy hordjam őket, kreatívan párosítva a ruhatáram más darabjaival. A nadrág sok is meg kevés is – két farmerem és egyetlen sima fekete nadrágom van, viszont több irodai stílusú, elegánsabb nadrágom, amiket, mióta itthonról dolgozom, alig hordok. Még előttem van az a lépés, hogy átnézzem őket és új gazdát keressek nekik, vagy éppen szervezzünk egy gardróbvásárt a közösségünkben.

gardrob.jpg

Olyan értelemben nem okozott nehézséget a vásárlás hiánya, hogy sose használtam időtöltésként vagy jutalomként. Ha valamit elértem és egy kis ajándékkal akartam ünnepelni, inkább könyvet vagy a hobbijaimhoz szükséges kellékeket vettem magamnak – vagy csokit. Így aztán időm se szabadult fel a vásárlás elmaradása miatt, pedig az jól jött volna. Kampányszerű vásárló vagyok, munkahelyváltáskor vagy amikor többedszer éreztem azt, hogy nem tudok úgy öltözködni, ahogy szeretnék, akkor vásároltam egy nagyobb adagot. Sosem követtem a szezonváltásokat, nem vettem az aktuális divathullámnak megfelelő színű vagy mintájú darabokat csak azért, hogy nekem is legyen egy olyan. Ez a része tehát nem okozott nehézséget, ha neked hobbid a vásárlás, izgalmasabb lesz új utakat keresned. Ha érdekel ez a kihívás, kezdheted kicsiben is: dönthetsz úgy, hogy csak új ruhát nem vásárolsz, de használtan vagy gardróbcserén, esetleg anyukád szekrényéből beszerzel kincseket. Vagy rövidíthetsz is rajta: létezik két hónapos verzió, ennek facebook csoportja is van. De kitalálhatsz bármit, amivel magadra szabod a feladatot, ha te is szívesen kipróbálnád.

Hogy hogyan tovább? Most már vásárolhatnék bármit, a magam elé kitűzött egy év letelt. Mégsem érzem a késztetést, hogy azonnal rohanjak a boltokba. Egyértelműen kialakult bennem hogy csak akkor vásárolok, ha valóban szükségem van rá, és most úgy látom, ez legközelebb ősszel fog előfordulni, amikor átmeneti kabátról kell majd gondoskodnom. Persze ha még a nyáron ráébredek valaminek az égető igényére, most már nem jelenti majd a saját szabályaim megszegését, ha megveszem. Ami viszont biztos: sokkal körültekintőbben fogok vásárolni, mint korábban. A színeimet, stílusomat, igényeimet ismerve, a környezettudatosságot szem előtt tartva, megnézve a hazai tervezők kínálatát úgy gondolom, hogy a szekrényem legújabb lakójának több esélye van, hogy tényleg hozzám illő, szeretett, gyakran és sokáig hordott darabbá váljon.

Előttem áll az eddig elmaradt feladat, a gardróbrendezés. Egy év rávilágított, hogy mi az, amit annyira nem hordok, hogy valószínűleg nincs szükségem rá, és most már ismerek olyan utakat is, ahogy megszabadulhatok tőlük, de nem kerülnek a kukába. Sokat tanultam és fejlődtem ez alatt az egy év alatt, és mivel ez örömet okozott, folytatom tovább.

Kíváncsi vagyok, mennyi idő fog végül eltelni a következő ruhavásárlásig. Ha követed a blogot, te is megtudhatod!

egyboszorka_blog.jpg

Üzenet a barátaimnak

Üzenet a barátaimnak

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A tizenharmadik nap témája a barátság a karanténban.

A barátság nekem „békeidőben” sem könnyű téma. Úgy érzem, kevés közeli barátom van – javítsatok ki, ha olvassátok! – és még kevesebb, aki elég közel él hozzám ahhoz, hogy rendszeresen találkozzunk és programokat szervezzünk. Igazából ilyenből kettő van: az egyik Kitti, aki barátnőm és kollégám is egyben, és az idő legnagyobb részében a gyerekeink is egész jóban vannak. Néhány hónappal ezelőttig egy sarokra laktak tőlünk, épp a vírus kitörése előtti hetekben költöztek ideiglenesen Fehérvárra – meglátjuk, meddig tart ez az ideiglenesség, most úgyis csak virtuálisan találkozhatunk, ha meg szabad a kijárás, akkor így is épp elég közel maradtak még. A másik közelben élő barátnőmet a főiskoláról ismerem, aztán jó pár évig elsodort minket az élet egymástól, majd véletlenül tudtam meg, hogy a közelünkbe költöztek, és újra megtaláltuk egymást. Vele az az igazi „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” kapcsolatunk van. Az életünk nagyon más mederben folyik, nekem már a legkisebb gyerekem is nyolcéves, ő pedig nemrégiben lett anya, úgyhogy nem könnyű egyeztetni, de azért néhány havonta össze szoktunk ülni egy – órákon át tartó – kávézás vagy vacsora erejéig. A legutóbbi találkozónkat épp március közepére beszéltük meg… azóta is egyeztetjük, hogy mikor tudnánk összefutni skype-on.

laptop.jpg

A többi barátommal – olyanokkal is, akik lelkileg nagyon közel állnak hozzám, és úgy érzem, bármikor számíthatok rájuk – facebookon tartjuk a kapcsolatot. Vannak, akiket így is ismertem meg, és a napi virtuális beszélgetésből alakult ki személyes kapcsolat, és vannak, akikkel pont fordítva: a távolság miatt a korábban létező barátság költözött át a közösségi média virtuális terébe. Nagyon szeretem azokat is, akiket a férjem által ismertem meg, épp a múlt héten vettünk volna részt egy kertipartin az egyiküknél – hosszas e-mailváltással pótoltuk. Sokat segítenek ezek az online, írásos, fotós lehetőségek abban, hogy kövessük az életüket, napi élő kapcsolat nélkül is tudjunk róluk.

garden_party.jpg

Érdekes világ ez, amikor valójában nem is annyira kell beszélgetni vagy kérdezni a barátoktól, vagy épp mást kell, hiszen a „mi újság veled”, „hogy vannak a gyerekek” vagy „mit csináltok mostanában” kérdésre adható válaszoknak legalább egy részét látod a közösségi médiában. Aki tudatos médiahasználó, az persze olyan képet alakít ki magáról, amilyet akar, de egy közeli ismerős, jóbarát ezt tudja, és szerintem természetes is: senki nem szereti a családi veszekedéseket vagy a kevésbé sikerült élményeket hírül adni. Inkább talán máshogy kell kérdezni vagy felvenni a személyes beszélgetés fonalát, kicsit nehezebb, kicsit még jobban kell figyelni a másikra, még kíváncsibbnak kell lenni.

Erre jön most még rá a karantén. Őszintén bevallom, én – akármennyire hiányoznak is a barátaim – nem érzem jól magam a zoom vagy egyéb barátnős találkozásoktól. Eleinte nagyon lelkesen vetettem bele magam, rövid időn belül két alkalmon is voltam, virtuálisan kocsmáztunk, koccintottunk, mindenki otthon, és nagyon jó volt látni a lányokat. Mostanra viszont már annyi a képernyőidőm egy nap az iskolai feladatokkal, le- és feltöltésekkel és a saját munkámmal, hogy egyszerűen nincs már kedvem még este is a gép elé ülni, sokszor azt érzem, hogy már a szememet is túlerőltettem. Számomra is meglepetés, hogy én, aki amúgy utálok telefonálni, most szívesebben beszélek egyesével a barátaimmal.

friends.jpg

Azért ne mondjatok le rólam! Szervezzétek csak az online kávézásokat és kocsmázásokat, hívjatok és örüljetek nekem, ha megyek, jó? Itt vagyok ám, és hiányoztok így is, alig várom, hogy megölelhesselek mindannyiótokat.

Nektek hogy alakulnak a barátságaitok ezekben a hetekben?

Ha tetszenek az írásaim, kérlek kövesd a blog oldalát a logóra kattintva:

egyboszorka_blog.jpg

Kapcsolatok a koronavírus árnyékában

Kapcsolatok a koronavírus árnyékában

Sokat hallani ezekben a hetekben arról, hogy kire hogyan hat lelkileg a vírushelyzet. A veszélyérzet, a bezártság kapcsán a párkapcsolatokra asszociáltam. Bár nagyon sokféle kapcsolatunk van az életben – ezen a karantén sem változtat – és ezek közül a párkapcsolatunk csak az egyik, a jelenlegi helyzet pedig az összeset érinti, mégis ha egy kicsit kitekintünk a világba, talán ez az a kapcsolat, amire társadalmi szinten legnagyobb hatással van a bezártság.

A karantén elején többfelől lehetett hallani azt a kicsit vicces kérdést, hogy vajon egy év múlva ilyenkor a válások száma lesz nagyobb, vagy a keresztelőké? Igen, az emberek az egymásrautaltságban, összezártságban vagy egymásba kapaszkodnak, vagy megőrjítik egymást. És akkor még nem beszéltünk azokról, akiknek az átlagos mindennapok is nehézséget vagy akár veszélyt jelentenek a párjuk mellett. Nekem sokat járnak a fejemben azok, akiket nálunk sokkal rosszabb kiinduló helyzetben ért ez a szituáció. Mi ugyanis, mint egy teljesen hétköznapi, normális, tizenéve együtt élő és gyerekeket nevelő pár, alapvetően jól vagyunk, szeretjük egymást, megvannak a magunk konfliktusai, de általában örülünk azoknak a helyzeteknek, amikor több időt tölthetünk egymással.

Nehéz helyzetben

De mi van azokkal, akik épp az idei év elején jutottak el addig a döntésig, hogy elválnak? Akik már épp megtettek volna egy nehéz, de felszabadító lépést, amihez évek őrlődése vezetett? És azokkal, akik még náluk is sokkal rosszabb helyzetben voltak: akik bántalmazó kapcsolatban élnek? Akiknek eddig azok voltak a megkönnyebbülés, a menekülés órái, amikor a másik nem volt otthon? Most nincs hova bújni. A szakemberek szerint ráadásul nemcsak ez a probléma, hanem az is, hogy ebben a helyzetben nincsenek tanúk sem, így a bántalmazás súlyosabb formát is ölthet amellett, hogy gyakoribbá válik.

abuse.jpg

A statisztikák szerint Magyarországon minden héten megöl egy nőt a partnere, és minden harmadik nő szenvedett már el párkapcsolati vagy szexuális bántalmazást. Március óta azonban az eddiginél is több segélykérő hívás érkezik a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) segélykérő vonalára. Az egyesület azt várja, hogy a franciaországi példához hasonlóan, ahol hotelszobákat nyitnak meg a bántalmazott nőknek a menedékházi férőhelyek kiegészítésére, Magyarország is kidolgoz egy tervezetet a segítségnyújtással kapcsolatban. A NANE chatsegélyvonalat is indított azok részére, akik a karanténban nem tudnak biztonságosan telefonálni, de akinek  módja van, hívhatja a segélyvonalukat továbbra is. Az állami segítségnyújtás egyelőre hiányzik, hiába telt már el több mint hat hét a bezártságban.

Van segítség

Olvassátok el a NANE Hogyan segítsek? posztsorozatát a facebook oldalukon, illetve a Miért marad? című kiadványukat az egyesület honlapján, és ha tudtok olyan esetről, ahol szükség lenne segítségre, használjátok ezeket az eszközöket.

Én hálával gondolok arra, hogy bár megvannak a maga nehézségei a mi karanténunknak is, ezek eltörpülnek másoké mellett, akiknél nem üres szó a veszélyhelyzet, nemcsak ma. Vigyázzatok egymásra, járjatok nyitott szemmel, és ne féljetek segíteni!

Ha pedig tetszenek az írásaim, kövessetek facebookon a logóra kattintva:

egyboszorka_blog.jpg

Kávé vagy tea? – Mindkettő!

Kávé vagy tea? – Mindkettő!

Mindenkinek kell egy frissítő reggeli ital: kinek kávé, kinek tea – akár napközben is. 

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt adott témában. Rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A kilencedik nap témája, ami nekem már a tizedik: kávé vagy tea?

 kave_vagy_tea.jpg

Kávé vagy tea? Ez melyik lehet?

Biztosan kell választani?

Én nem szeretnék. Egyiket jobban szeretem, mint a másikat, mindkettőnek megvan a helye az életemben, és mostanában egyikről sem szeretnék lemondani. Olyan időszakom volt már, amikor nem kávéztam, de olyan még sosem, amikor nem teáztam, tehát ha muszáj lenne, akkor a kávét hagynám el. De ne legyen! Most ne.

A reggelt egy hatalmas bögre zöld vagy fekete teával kezdem. Mostanában ez egy nagyon finom, trüffeles ízesítésű szálas fekete tea. A kedvenc helyemen kértem egyszer ajánlást fejfájás ellen, akkor kóstoltam először, és vettem belőle itthonra is. Üresen vagy pici citrommal, közepesen erősre készítve, forrón kortyolgatva ébredezem mellette, ez a reggeli rutinom alapja és csak utána jöhet bármi más.

tea_1.jpg

Az első teát aztán még több követi napközben, de már csak gyümölcs- vagy gyógynövénytea, ezt nagy kannában főzzük az egész családnak, és mindenki rájár. Cukrot soha nem teszünk a teába, mézet is csak megfázós időszakban, én citromot szoktam olyanokba, amikkel harmonikusnak érzem. Legjobban mégis a tea saját ízét szeretem érezni. Erre még olyan húsz éve szoktam rá kollégistaként: akkor még jól megcukrozott „ovis” teát ittam, és egy nagyon jó barátom mondta ugyanezt: ő a tea saját ízét szereti. Kipróbáltam, és a legtöbb tea esetében be is jött, azóta én is így iszom.

Általában fekete- és zöld teából egy-egyfélét, gyümölcsből többet is tartunk itthon. A saját kertünkben található gyógynövényekből – lándzsás útifű, apróbojtorján, menta, citromfű, cickafark, orbáncfű – is szárítunk teának valót. Régebben volt egy kedvenc teázóm Székesfehérváron, ahol igazi szertartásként kínálták a teát, mindent elmondtak a fogyasztásról és a történetéről, és nagyon széles kínálatuk volt. Ott kóstoltam valódi japán vagy épp marokkói teát, chai lattét és angol tejes teát is. Ez sajnos bezárt, de aztán rátaláltam a mostani lelőhelyemre.

herbal_tea.jpg

Na és a kávé?

A kávéval pedig úgy áll a helyzet, hogy feketén képtelen vagyok meginni, úgy egyszerűen nem szeretem úgy az ízét. A kávé legyen nagy, tejes és ha lehet, habos.

latte2.jpg

Akkor az eredeti kérdésre mégis a tea lenne a válaszom? De kávé nélkül viszont képtelen lennék élni jelenleg. Tejjel már szeretem az ízét, néha édesítem is, vagy turbózom fahéjjal, a legutóbbi felfedezésem pedig a tonkabab. Egyet iszom a délelőtt közepén, egyet pedig kora délután, mindig eszem hozzá valami apró édességet vagy kekszet – ez lehet egészséges, lehet cukormentes, nem az a lényeg – és összekötöm egy kis pihenővel, egy kis szünettel, amit kiveszek a napból. Ha módom van rá, akkor jöhet mellé néhány oldal is egy jó könyvből, de van, hogy munka közben kortyolgatom el.

kave_suti.jpg

Mint sokan, én is főiskolásként, a vizsgaidőszakokban szoktam rá a kávéra, aztán a babavárások alatt egyáltalán nem kívántam, és volt már olyan korszakom is, amikor úgy éreztem, hogy tej nélkül jobb lesz nekem, és ezért nem ittam kávét. Most éppen a napi kettőnél tartok, ennél több szerintem nem lesz, kevesebb még lehet, de a jelenlegi, otthonoktatással megspékelt életünkben ez a legális doppingom. Nem adom a kávémat!

És ti mire szavaztok? Kávé, tea, mindkettő, egyik sem? Írjátok meg a facebook oldalamon kommentben!

egyboszorka_blog.jpg