Újratervezés! Felveszem a fonalat

Újratervezés! Felveszem a fonalat

Az otthonoktatós és otthonról dolgozós hónapok, majd a nyári szünet szétzilálta az életünket és a blogot is. Ilyenkor jön jól az újratervezés : szeretem megnézni, hol tartok most és eltervezni a következő néhány hetet, hónapot.

Megint egy újratervezés

Visszanéztem, március elején írtam utoljára cikket a saját blogomra. Nagyjából egybevág az aktuális járványhullám iskolabezárásával, és ezzel el is mondtam mindent. Mi szerencsések vagyunk, a közvetlen családban senki nem lett beteg. Mégis, ahogy mindenkit, a pandémia minket is megviselt. Nálunk van két otthonról dolgozó felnőtt, három gyerek, köztük egy érettségiző, és maga az élet, ahogy zajlik. Mindez nem sok energiát hagyott a kedvelt tevékenységekre, többek között a blogolásra sem. Épp a napokban kaptam épp egy kedves visszajelzést arról, hogy mennyire köthető hozzám az újratervezés fogalma – és most tényleg itt az ideje.

Újratervezés – egy új lap a naptárban

Ezért álljon itt most egy összegző bejegyzés arról, ami történt velünk azóta – aztán pedig jön majd az újabb, aminek már konkrétan az újratervezés lesz a témája.

Gyerekek

A tavaszi hónapokban az egyik érettségire készült, a másik kettőnek pedig különféle külön foglalkozásokat kerestünk. Volt, amit végül a nyár elejére sikerült is megkezdeniük, aztán persze bejött a nyári szünet. Az érettségizőnek minden remekül sikerült azt leszámítva, hogy online ballagás volt, amit próbáltunk ugyan felejthetetlenné tenni, de azért az mégsem az igazi. Volt ünnepi ebéd, virág és ajándék, de ballagási szalagból csak ovisat kaptam, hiszen gimnáziumi ballagások úgysem voltak idén. Azért így is mindig emlékezni fogunk erre a napra – talán még jobban, mint ha egy átlagos ballagásunk lett volna. Az ő életében rengeteg volt az újratervezés idén, és még nincs is vége.

Ballagás online, kalapdobálás élőben, igaziból

A középsőnek iskolaváltást kellett intéznünk, ami nem volt könnyű ügy, de szerencsére az új helyen jó szívvel fogadták. A bizonyítványok szuperek lettek, és mivel az elmúlt két tanévben nagy hiányt szenvedtek közösségből, idén először táborozni is mentek a nyáron. Bevallom, mi megbeszéltük velük, hogy az idei nyáron nem az a cél, hogy „végre együtt legyen a család”. Hiszen mást se csináltunk egy éve, csak együtt voltunk. Ehelyett idén sokat élvezik a nagyszülők vendégszeretetét, mi pedig kettesben utazunk el kétszer pár napra.

Azért sok közös programot is terveztem persze erre a nyárra. Rögtön a gyöngyösi állatkerttel és a Kékestetővel kezdtünk, és hazafelé belefért még egy gödöllői játszóterezés és fagyizás is. Nyaraltattunk unokatesót, akivel strandra, kalandparkba, várost nézni, moziba, bobozni mentünk. Volt túra és bringázás, vonatozás és még egy állatkert, szalonnasütés és kertben, sátorban alvás, szóval azért nem maradtak teljesen együttlét nélkül.

Kettesben

Nem mondom, hogy a párkapcsolatnak jót tesz a folyamatos, tömény együttlét. Nekem kifejezetten szükségem van nem kevés egyedül töltött időre is. De mi általában nem ketten, hanem négyen-öten-hatan vagyunk együtt – ahogy a legtöbb család – és nagyon mínuszba kerültünk már kettesben töltött időből! Így aztán idén két rövidke nyaralás, inkább csak hosszú hétvége várt ránk, amikről részletesebben is be fogok számolni.

Itt is jártunk 🙂

Ráadásul olyan jól szerveztük – ezúton is köszi anya! – hogy amikor a hétvégére nyaralni mentünk, a gyerekeket egész hétre adtuk kölcsön, tehát még ilyenkor is voltak kettesben töltött napjaink. Vacsorák, beszélgetések, séták, filmnézések, borozások – nem kellettek nagy dolgok ahhoz, hogy jól töltsük együtt az időt. Nem, nem szirupos romantika a mi életünk sem: ezek azok a napok, amik a nagy hajtás, járvány, otthonoktatás után az élethez nélkülözhetetlenek voltak.

Egyedül

Énidőre egy-egy túra erejéig szabadultam ki, illetve a kétheti rádióműsor felvétele ilyen nekem. Idetartoznak még a kutyasétáltatások – Bátor nagyon öregszik és fárad, már csak keveset bír, de azt nagyon szereti. Ha már mozgás: a futást karácsony óta hanyagoltam, nem sikerült visszaállni rá, helyette voltak tavasszal a túrák, nyáron biciklizés, és rákaptam a jógára. Idén majdnem minden reggel jógáztam és nagyon megszerettem. Nem mondtam le a futásról, tervezem, de azt hiszem, azt be kell látnom, hogy a nyár nem az én időszakom ebből a szempontból sem. Nem véletlen, hogy ilyenkor, augusztusban kezdtem kilenc éve. Lehet, hogy a jövőben az lesz a módszerem, hogy ősztől tavaszig futok, nyáron biciklizem? Plusz jóga a hajlékonyságért, erősítés, szeretnék tíz év után újra visszamenni zumbára, és a legjobb lenne rendszeresen úszni. Az egyik legjobb pillanatom idén nyáron az volt, amikor a lenti termálfürdő úszómedencéjében esőben, egyedül úsztam egy félórát.

Munka

A munkámmal kapcsolatban sok fejlődésről számolhatok be. Három éve hagytam ott a multi világot, kihasználtam a főállású anyaság nyújtotta lehetőségeket, és közben kerestem az utamat. 2020 áprilisában a legjobb pillanatban lettem egyéni vállalkozó (*irónia) azóta két párhuzamos úton járok. Az egyik a cikkírás, ahol szerencsére egyre több az állandó megbízás, a másik pedig a környezettudatos tevékenység, amellyel kapcsolatban éppen a bírósági pecsétre várunk az egyesületünk alapító okiratán. Nagy terveink vannak mind a két területen! A járvány itt is kiesést jelentett, nem tarthattunk előadásokat, nem szervezhettünk rendezvényeket. Amit lehetett, megoldottunk online, de az igazi azért az volt, amikor pünkösdkor először találkozhattunk újra személyesen a hallgatóságunkkal, leginkább pedig a néhány hete rendezett saját rendezvényünk.

Újratervezés a blogon is

A bloggal pedig nagy terveim vannak, augusztusban részt veszek a #zsolyachallenge kihívásban, amitől rengeteg inspiráló ötletem lett. Kövessétek a facebook és insta oldalt, mert ahogy pontosabban kialakulnak ezek a tervek, ott fogom csepegtetni az infókat, de itt is lesz róla bejegyzés.

Nekem kicsit olyan az augusztus végi, szeptember eleji időszak, mint az új év kezdete. Az új tanév, a nyár vége kiváltja belőlem az újratervezés iránti igényt. Ti is szoktatok ilyenkor egy kis számvetést készíteni, megnézni, hol tartotok most, és megtervezni a következő lépéseket? Nagyon érdekelnek a válaszaitok, hogy merre haladtatok, és mik a terveitek az őszre vagy az előttünk álló tanévre! Írjátok meg kommentben facebookon vagy instán!

Szeretettel

Timi

“Igyekszem összekötni a kellemeset a hasznossal” – interjú Antal-Ferencz Ildikóval

“Igyekszem összekötni a kellemeset a hasznossal” – interjú Antal-Ferencz Ildikóval

Ildit a blogja kapcsán ismertem meg egy induló bloggerközösségben. Az a fajta kapcsolat ez, amikor véletlenül, beszélgetés közben csodálkozol rá a másikra, ahogy egyre több közös pontra ismersz rá vele. Mindketten három gyereket nevelünk, életünk egyik középpontjában az írás áll, blogot vezetünk és nőként, emberként folyamatos útkeresésben, fejlődésben vagyunk. Ildi néhány héttel ezelőtt megtisztelt azzal, hogy interjút készített velem az Így írok én blogra. Most eljött az ideje, hogy én mutassam be őt nektek.

Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! A blogodon olvashatjuk, hogy Erdélyből érkeztél: pontosan merről? Milyen volt ott gyerekeskedni, milyen családban nőttél fel?


Brassóban születtem, mert kolozsvári édesanyámat és székelylengyelfalvi édesapámat oda helyezték ki friss diplomás és friss házas mérnökökként. Szerencsére öcsém születésekor átköltöztünk a közeli Sepsiszentgyörgyre, így egy nagyrészt magyar nyelvű és magyar tudatú vidéki kisvárosban nőhettem fel, és annak nagy hírű iskolájában, a Székely Mikó Kollégiumban tanulhattam. Szerettem ott élni-lakni, de mindig is éreztem a szüleim gyökértelenségét (és így a magamét is) – szemben azokkal a barátaimmal, akiknek családja tősgyökeres szentgyörgyi volt.

A gyerekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy túl sokat tanultam és túl keveset buliztam. Ez utóbbit egyetemistaként pótoltam, kéthavonta hazautazva Budapestről. Az is fontos emlék, hogy minden hétvégén kirándultunk édesanyámmal és az ő munkatársaival. Ő tanított meg úszni, sízni – a tőle kapott örökségről írtam éppen egy éve, halálának 20 évfordulóján. Gyerekkorom meghatározó személyiségei volt még az anyai nagymamám, aki Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre költözött, csakhogy a lánya és unokái közelében legyen. Tőle tanultam meg sütni-főzni is. Az apai nagymamámnál és hadirokkant nagyapámnál hosszú nyarakat töltöttem tesómmal és unokatestvéreimmel együtt, ők tanítottak meg imádkozni.

Milyen volt 18 éves korodban elköltözni otthonról egy másik országba, annak is a fővárosába? Úgy gondolom, ehhez nagy bátorság kellett. Másban is jellemző rád a bátorság? Mit gondolsz erről a tulajdonságról?


Bizonyára igen, de akkor szerintem nem a bátorság hajtott, inkább a határozatlanság és a kíváncsiság.  Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Először matematikatanárnak készültem, de édesanyám szerencsére lebeszélt róla – sosem volt türelmem olyanoknak magyarázni bármit is, akiket nem igazán érdekel a mondanivalóm. A kíváncsiság pedig onnan jöhetett, hogy mindig is szerettem megismerni új helyeket és embereket. Így végül sikeresen megpályáztam egy ösztöndíjas helyet a budapesti Közgázra, és a 18. születésnapomat már itt ünnepeltem egyedül, a családom nélkül.

Az egyetemi élet nagyon vegyes élményt nyújtott, ahogy maga Budapest is. A gyerekkoromban időnként érzett gyökértelenség ekkor sokáig a fő életérzésemet jelentette. Két országhoz is tartoztam, de egyikben sem éreztem még, illetve már otthon magam. Egyetlen hely volt, ahol igazán szerettem lenni: a Márton Áron kollégium, tele határon túli magyar egyetemistákkal. Nehéz volt és sokáig tartott, amíg eljutottam oda, hogy mindkét országban otthon érezzem magam. Otthon, vagyis Sepsiszentgyörgyön újra felfedeztem iskolatársaimat, ők is engem, és közösen bepótoltuk a számomra kimaradt bulizásokat. Itthon, vagyis Budapesten pedig elvégeztem az egyetemet, dolgozni kezdtem és közben megismertem a leendő férjemet. Akkor kezdtem megtalálni a helyemet és akkor kezdtek bennem is a helyükre kerülni a dolgok. S bár ez a folyamat bizonyos értelemben azóta is tart, de tény: amióta összeházasodtunk, azóta nem érzem hontalannak magam.

A bátorsággal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy a döntéseimet látszólag gyorsan meghozom, de előtte sokáig fontolgatom, sok szempontot figyelembe veszek – így kívülről bátornak tűnhetek. Többektől kaptam ezt visszajelzést, legutóbb például a saját blog létrehozásával kapcsolatban. Valóban szeretem feszegetni a határaimat, de rendesen meg is dolgozom a komfortzóna-elhagyásért.

Központi szerepet tölt be az életedben a család, három gyereket neveltek a férjeddel, és az írásaidat is áthatja a családcentrikusság. Mindig nagy családot szerettél volna?


Ez egyszerre könnyű és nehéz kérdés. Amikor jegyesoktatásra jártunk, a pap megkérdezte: hány gyerekek szeretnétek? Én azt mondtam, legfeljebb hármat, a férjem pedig azt, hogy legalább hármat. A pap mosolyogva reagált: „Ez jó, mert ennek a két vágynak van közös pontja, összeházasodhattok.” A helyzet azonban később mégsem volt ilyen egyszerű: első gyermekünkre két évet vártunk, ami nekem akkor nagyon hosszúnak tűnt, aztán viszonylag hamar jött utána a második, ő is fiú. Férjemmel mindketten erős és autonóm személyiségek vagyunk, így nagy kihívás volt a két kisgyerekes lét. Sőt, a férjem onnantól már úgy érezte, elérte határait, én viszont nagyon szerettem volna egy kislányt, így végül „belevágtunk” és nemsokára ő is megérkezett.

Aztán pár éve – miközben a férjemnek időnként mindig túl soknak tűnik a három gyerek és néha nekem is – elkezdtem erősen vágyni még egy kislányra. A baráti körünkben sok a nagycsaládos, ez bizonyára erős hatással volt rám, ahogy az is, hogy kislányom öntudatra ébredése óta vágyik egy kistesóra. A harmadik ok, hogy nekem nem volt lánytestvérem, és édesanyám halála óta erősen hiányzanak a női energiák a családból. De ennek már sok éve, és sajnos a negyedik baba nem érkezett meg és már valószínűleg nem is fog. Fájó hiány, ahogy a másfél évvel ezelőtti vetélésem is.

Milyen érdekes, hogy ezt mondod: még egy közös pont az életünkben. Így hogy végül kényszerűen, de megállapodtatok ötösben, milyen nálatok az élet?


Covid előtt vagy után? Általában olaszosan zajosak vagyunk, miközben a férjem és én is állítjuk magunkról: nem szeretjük a hangos veszekedéseket, inkább a csendet, békességet. De egy ötfős családban, csupa erős egyéniséggel ez nehezen jön össze. Egyrészt mert valaki mindig akar valamit, mégpedig lehetőleg azonnal, másrészt mert velünk valahogy mindig történik valami – legyen az jó vagy kevésbé jó. A járvány ellenére is eseménydúsnak mondható az életünk, bár sokkal kevésbé, mint előtte, amit alapvetően nem bánok. A tavalyi nagyböjtben és idén is, illetve adventben is jólesett a viszonylagos lelassulás, elcsendesülés. Ugyanakkor a gyerekekkel 0-24-ben „összezárva” mégis nehezebben megvalósítható, hogy az ember önmagával is tudjon valamennyit foglalkozni.

Épp most fogalmazgatok magamban egy bejegyzést arról, hogy amennyire őszintén örültem egy éve annak, hogy kényszerből ugyan, de együtt lehet a családunk egész nap, annyira nem tettek most boldoggá a március eleji szigorítások. A tavalyi tavaszt végigkirándultuk, minden hétvégén a Pilist fedeztük fel. Idén is megyünk, de már csak heti egyszer, a gyerekek ugyanis fellázadtak a sok mászkálás ellen. Épp ezért nagyon örülök annak is, hogy a nyáron eljutottunk mindhárom szokásos nyaralási célhelyünkre: Erdélybe, a tengerpartra és a Balatonhoz is.

Ami egyre jobban hiányzik, az a személyes találkozás és az offline kultúrafogyasztás. Bármennyire is szeretem a családomat, hiányzik, hogy házon kívül tartózkodhassak és együtt lehessek a barátaimmal. Akár csak beszélgetni vagy közösen színházba, moziba, előadásokra járni, kirándulni, bármelyiknek örülnék.

Eleinte közgazdászként multinacionális cégnél dolgoztál. Hogyan kezdtél írni és ezzel hivatásszerűen foglalkozni?


A Budapesti Közgáz és az azt követő multicéges nyolc évem adótanácsadóként tulajdonképpen sodródás volt, amire csak utólag jöttem rá, amikor közel negyvenévesen rátaláltam a hivatásomra: ez az írás. Igaz, már korábban is rátaláltam az „interjúzásra”: a Magyarországon dolgozó külföldiek magyar adóbevallásainak elkészítése előtt beszélgetnem kellett velük, majd tanácsot írni nekik. Emellett rendszeresen írtam leveleket Budapestről a szüleimnek. A gyerek mellett is folyton tanultam valamit, és a kislányunkkal a pocakomban még megszereztem a mérlegképes könyvelői képesítést, de utána beláttam: valami egészen mással kell foglalkoznom, a munkám már nem okoz örömet számomra.

Egy felhívásra válaszolva egy kisbabás-mamás honlap egyik főszerkesztője lettem; onnan hívott el egy neves online hírportál főszerkesztője, rám bízva az új, családos oldal létrehozását. Akkor dőlt el, hogy az írás lesz az én utam: újságírói-szerkesztői munka mellett elvégeztem egy újságíróiskolát is, közelről megismerve egy másik neves magazin szerkesztőségét is. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam, rengeteg pozitív és negatív, de mindenképpen tanulságos tapasztalatot szerezve. Két évig dolgoztam szerkesztő-újságíróként, három éve viszont már szabadúszóként írok. Személyiségemhez és családos életemhez is sokkal jobban passzol, mint a kötött szerkesztőségi munka.

Olvasóid tudják, hogy nagyon érdekel a kultúra is. Kicsit játsszunk el a gondolattal: ha nem lennénk épp egy világjárvány kellős közepén, milyen eseményekre hívnál el most?


Ó, én rengeteg helyre el tudnálak hívni – színházba, moziba, előadásra, kiállításra, kirándulni vagy csak beszélgetésni. A kérdés inkább az, hogy téged mi érdekelne. A barátnőim nagy részével úgy szoktam találkozni, hogy összekötöm a hasznosat a kellemessel. Gyakran elhívom őket egy-egy eseményre, amire amúgy is el szeretnék vagy munkámból adódóan el kell mennem. Általában jól eltalálom, kinek milyen az ízlése, így ők is elégedettek szoktak lenni a közös kulturális élménnyel.

A blogodon nagyon sűrűn megjelenik a jótékonyság. Ha zajlik valamilyen kampány, vagy közeleg egy fontos világnap, te biztosan felhívod rá a figyelmet. Honnan ered, miből táplálkozik ez a szemléleted?


Ezen én is gondolkodtam már, de nem tudom biztosan, legfeljebb sejtem. Nem állítom, hogy mindig is megvolt bennem ez a fajta érzékenység, de az biztos: volt néhány nehéz családi esemény, amely errefelé terelt. Édesanyám halála, kislányom betegsége, a vetéléseim és valamint maga az anyaság jóval érzékenyebbé tett a külvilágra, mások gondjaira. Bizonyára az is számít e tekintetben, hogy nem túl jó anyagi körülmények között nőttem fel, így sokaknál jobban tudom értékelni azt, amim van.

Amikor tavaly november végén átköltöztem a Cafeblogról a saját blogomra, egy ideig nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Sokat gondolkodtam, miről is írjak ezután. Amikor végül kitaláltam, hogy advent kapcsán minden nap írok egy bejegyzést egy jótékonysági eseményről – majd ebből napi kettő lett – olyan béke és nyugalom szállt meg, hogy azonnal tudtam: jól döntöttem. Még akkor is, ha rengeteg munka járt vele, amiért senki nem fizetett és kevés időm maradt a családra és magamra. Viszont sok emberrel tudtam jót tenni és sokan meg is köszönték – ez nekem elég volt. A húsvét előtti nagyböjti időszakban nem terveztem ezt, mégis megtalált a téma: több SMA-s kisgyerekről is írtam, akiknek sürgős anyagi segítségre volt/van szükségük. És egyre többen megkerestek, hogy segítsek gyűjteni – ma például azzal, hogy egy ágyban fekvő mozgássérült hölgy és idős édesanyja szeretnének végre egy akadálymentes fürdőszobát.

Életed másik fontos sarokköve a hited. Neveltetési, gyermekkori indíttatás, vagy már felnőttként találtál rá? Mi a hit szerepe az életedben?


Erről volt egy részletes írás az egyik első (Cafeblogos) bejegyzésemben; ha nem bánod, onnan idézek:

Tipikus „vasárnapi keresztény” családban nőttem fel, ahol megkaptam minden kötelező, a katolikus egyház által előírt szentséget. Vasárnaponként ugyan templomba mentünk, de sem akkor, sem a hétköznapokban nem éltük meg igazán a hitünket és így magam sem igazán éreztem át Isten közelségét. Két szülőm más-más vallású, ami ugyancsak nem segített a helyzeten. Mindig is nagy igényem volt a közösséghez való tartozásra, de egy korábbi rossz élmény visszatartott újabbak keresésétől. Közben rájöttem valami nagyon fontosra is: nem erőltethetem rá férjemre a saját igényeimet, így azt sem, hogy házas közösségekbe járjunk az én kedvemért. Egyedül kell megkeresnem annak módját, hogy megéljem a hitemet. És amióta ezt elengedtem, azóta egyre több lehetőséget látok erre és arra is, hogy Istent beengedjem házasságunkba és a családunkba. Sőt, annak is, hogy a hitemet kifelé is felvállaljam, úgy a magánéleti kapcsolataimban, mint a munkám során.

Számomra nagyon fontos téma a nők mentális egészsége és az ehhez szorosan kapcsolódó önismeret, amivel te is gyakran foglalkozol. Te magad hol tartasz ezen az úton?


Útközben vagyok. Mindig is érdekelt az emberi psziché, a viselkedés mögötti érzelmi motivációk. Mivel gyerekkoromban reáltárgyakból voltam erősebb, sokáig a számok világát gondoltam magaménak. Aztán, ahogy említettem, már az adótanácsadói munka során is inkább az emberi sorsok, mintsem a jövedelemadatok érdekeltek. Amikor megszületett az első gyerekünk, megéltük az első igazi párkapcsolati krízist is, amelyet még jó pár hasonló eset követett. Idővel egyre nehezebben találtunk vissza egymáshoz. Végül rájöttem, hogy most már tényleg muszáj foglalkoznom ezzel a területtel: magammal, a saját múltammal, a saját kapcsolataimmal, mert csak ezután kaphatok választ a párkapcsolati problémáinkra. Így jutottam el háromgyerekes anyaként egy másfél éves önismereti tanfolyamra, majd egy gyászterápiára, amit aztán számtalan további képzés, tréning és könyv elolvasása követett. A legfontosabbakat éppen abban a bejegyzésemben soroltam fel, amit a házassági évfordulónk kapcsán írtam.

Nemrég közös ismerősünk, Varga Szilvia Edit önismereti coach szervezett egy női konferenciát, Nők álarcok nélkül címmel. Nagy örömömre 15 másik hölgy mellett engem is felkért egy beszélgetésre. Olyan nőket keresett, akik egyéniségükkel, életükkel és inspiráló munkájukkal képviselik azt, hogy nem lehet skatulyákat ráhúzni az emberekre, nem címkézhetjük fel őket, így a nőket sem. Így az előadók segíteni tudnak abban, hogy más nők is elhiggyék magukról, hogy címkék és álarcok nélkül, pusztán önmagukat adva is megélhetik, hogy „EGÉSZ VAGYOK, ELÉG VAGYOK, JÓ VAGYOK!” A konferencia négy napig ingyenes volt, de térítés ellenében megtekinthetőek az előadásanyagok ITT.

Mindig csodálattal figyelem, milyen sűrűn jelennek meg írásaid, amelyekről tudom, mennyi időráfordítást igényelnek. Család, írás, kultúra, jótékonyság: hogyan fér bele mindez az idődbe?


Köszönöm, mostanában elég gyakran felteszik nekem ezt a kérdést. A járvány előtt ez a kérdés így hangzott: „Ildi, te klónozod magad, hogy mindenütt ott vagy?” Jólesik a kérdés, de a válaszadás nem annyira könnyű, hiszen ez egy állandó zsonglőrködés, kötéltánc. Ahogy a baráti kapcsolatok ápolása és a kultúrafogyasztás kapcsán is említettem: igyekszem ötvözni a kellemeset a hasznossal, és ez érvényes a munkámra és a családomra is.

Mivel családi témákról írok, gyakran a saját életünkből inspirálódom. Néha kikérem a családtagok véleményét is, írásaimat a férjem gyakran, de időnként a gyerekeim is elolvassák, interjúalanyaim többségét ők is ismerik. Az ajándékba kapott színházjegyek, könyvek, lemezek jó részét ők is élvezik, forgatják, hallgatják. És bár egyértelmű a prioritásom: a családom az első – ők ezt nem mindig érzik így, mert szerintük akkor is dolgozom, amikor velük kellene foglalkoznom. A karantén alatt a családot és a munkát talán még nehezebb szétválasztani annak ellenére, hogy sokkal többet vagyok velük, mint valaha voltam vagy valószínűleg fogok lenni.

Milyen terveid, futó projektjeid vannak épp, mik a céljaid a közeli jövőre nézve?


A blogommal kellene többet, de másképp foglalkoznom. A tartalomgyártás mellett a külső fejlesztésére is oda kellene figyelnem, de egyelőre nem jut rá időm, amíg a gyerekek itthon tanulnak, addig biztosan nem. Ennek az is az oka, hogy vannak más, fizetős munkáim is, és bár nagyon lassan haladok, de végre elkezdtem megvalósítani egy másik nagy álmomat: könyvet írok. Emellett szeretnék többet beszélgetni nyilvánosan is: gyakrabban részt venni előadásokon, beszélgetős műsorokban, akár házigazdakánt, akár meghívott vendégként. Tudom, hogy sem a könyvkiadás, sem az utóbbi vágyam nem igazán járvány-kompatibilis, de nagyon bízom benne, hogy hamarosan eljön az idő, amikor járvány előtti életünk legalább ebből a szempontból folytatódhat.

Köszönöm a beszélgetést!

Ildi blogját a beszélgetésben többször is belinkeltem, a Facebook oldalát pedig ITT találjátok. Olvassátok, kövessétek, érdemes!

5 tipp, hogy simábban menjenek a szeptemberi reggelek

5 tipp, hogy simábban menjenek a szeptemberi reggelek

Eltelt az első két iskolahét, visszaálltunk a különösen hosszúra nyúlt távollét után újra az intézménybe járós mindennapokra. Nem mindig könnyű a reggel, alig emlékeztem már, hogy tavaly ilyenkor milyen rutinjaink voltak. Nehezebb is volt most újra előkeresni őket, és nincs is nálam a bölcsek köve. Így hétvégén végiggondoltam, mi az, ami nálunk bevált, hátha nektek is segít.

Nálunk idén egy harmadikos, egy ötödikes és egy végzős gimis kezdte meg az új iskolaévet. A két kisebb más-más iskolába jár, én itthonról dolgozom, a férjem pedig irodába jár. Egy autónk van, és egy megyeszékhelytől autós távolságra eső kistelepülésen élünk, ahol a tömegközlekedés bizony hagy maga után kívánnivalót. Ezeket azért írtam le, mert mindenkinek más a helyzete, lehet, hogy a ti életetekre nem alkalmazható az, ami nekünk működik.

Évekig nyomasztott a reggeli őrmesterkedés. Öltözz már, egyél, ne ülj órákig a reggeli felett, irány mosakodni, hol a táskád, jaj ne, otthon hagytad a tornacuccot? Rohanás, veszekedés, aztán a bűntudat: én nem ezt akartam. Sokáig gondolkodtam, hogy hogyan lehet ezen változtatni, míg végül egy néhány évvel ezelőtti advent hozta meg a megoldást. (Az már egy külön téma, hogy milyen legyen az advent, és mi kerüljön az adventi naptárba.)

Megvásároltam Szabó T. Anna Adventi Kalendárium című verseskönyvét, és az ünnepre készülve korábban keltem reggel. Elkészítettem a gyerekek reggelijét, és gyertyát gyújtottam a konyhaasztalon. Olyan hangulatos karácsonyváró reggeleink voltak, és úgy megszerettük ezt a szokást, hogy a téli szünet elmúltával elővettünk egy másik gyerekvers-kötetet, és folytattuk. Sok minden kellett ahhoz, hogy ezt képesek legyünk fenntartani, és megalapozzuk a nyugodt reggelt, ez menet közben alakult.

1. Korán kelünk

Igen, most veszek egy mély levegőt: nálam ez öt órát jelent. Ha visszafelé számolunk: nyolcra ott kell lennünk a távolabbi iskolában, ehhez legkésőbb negyed nyolckor el kell indulnunk itthonról. A gyerekeim pedig úgy működnek, hogy idő kell nekik az összekészüléshez. Sokan is vagyunk, az sem jó, ha tumultus alakul ki a fürdőszobában. Tehát én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, addigra kész a reggeli, a gyertya és az aktuális verseskötet az asztalon. Én jó esetben már lezuhanyoztam, talán fel is öltöztem. A versolvasás közben forró teát kortyolgatok, majd amikor végeztünk, az egyik gyerek megy öltözni, a másik mosakodni.

Korábban egyet én még kísértem és biztattam, egyet apa, de mostanra azért elég nagyok az önállósághoz. Aztán csere. A család többi tagjának a mi olvasásunk alatt vagy a gyerekek után szabad a fürdőszoba. Eközben összekészítem az uzsonnás dobozokat, és felszólítok mindenkit kulacstöltésre. A férjem általában biciklivel jár dolgozni, és időben elmegy, hogy a reggeli csúcsforgalmat elkerülje. Amíg itthon van, addig ő is terelgeti a gyerekeket, a készülődésben pedig jó példát mutat.

2. Előre készülünk

Már a napi bevásárlásnál gondolok a másnapi reggelire, tízóraira: lesz időm tartalmasabb főtt reggelire, vagy csak egy kakaós csiga feltálalására? Az iskolatáskákat este pakoljuk be, reggel csak ellenőrizni kell, az uzsonnás dobozokat ugyanekkor elmosogatjuk, a kulacsokat kiürítjük és megszárítjuk.

Ez nagyon szépen hangzik, de persze valójában nem megy ez ilyen zökkenőmentesen. Nem vagyunk egy varázsütésre működő mintacsalád, ezek a keretek, amiket igyekszünk betartani. Amikor nem sikerül, újra elmondom – van, hogy türelmetlen is leszek tőle – de bízom benne, hogy ha sokszor hallják és gyakoroljuk, menni fog. Legalább a rutinfeladatok – a különleges dolgok, aláírandó papírok, extra vinnivalók majd ráépülnek.

3. Listák mindenhol

Az órarendek kinn vannak a hűtőn, így már a lecke készítésekor rá tudok pillantani, hogy minden elkészült-e, és mire lesz szükség másnap.

Emellett van mindkét gyereknek egy-egy személyre szabott ellenőrző listája is, amit indulás előtt néznek át. Ezen szerepel a tízóraijuk, a hangszerük, ha délután zeneiskolába mennek, a szakköri felszerelésük, bérlet, telefon és egyéb vinnivalók. És akkor még nem említettem az előszobában elhelyezett listát, amin ilyen címszavak olvashatók: táska, tornacucc, sapka, sál – hogy ezeket se hagyjuk otthon.

4. Észszerű tárolás

Jó, ha mindenki tudja, mit hol keressen, ne reggel legyen kapkodás és fejetlenség. Ebben a tanévben újdonság, hogy maszkok lógnak az előszobaajtó melletti kulcsakasztón. De az is fontos, hogy meglegyen a telefon, a bérlet, a kulcs. Legyen egy hely, ahová azokat a dolgokat készítjük ki, amiket csak aznap viszünk magunkkal, és így nem a rutin részei. Rendrakó programok ezt a helyet launch padnek, kilövőállomásnak hívják: ez az a pont a lakásban, ahol minden kész az indulásra. Nálunk ez az előszoba melletti asztal. Jó esetben mindenki tudja, hogy hova nyúljon, nem megy el idő keresgéléssel és nem keletkezik ebből feszültség. (Persze, ez megint az ideális helyzet, ami sosincs – de a lényeg a törekvés!)

5. Emlékeztetők

Mármint az idő múlására. Nálunk a gyertyafényes, nyugis reggeli után mindig elhangzik, hogy hánykor indulunk, addig hány perc van hátra, és abba minek kell beleférnie. Aztán nagyjából ahányszor ránézek az órára a saját készülődésem közben, annyiszor jelentem: még húsz perc, tíz, öt. Ilyenkor magamban át is gondolom gyorsan, mi hiányzik még az induláshoz, és emlékeztetem a gyerekeket a következő lépésre.

Az a tapasztalatom, hogy jobban tudnak készülődni, összeszedettebbek, ha ezt le tudják követni. Hiszen háromnegyed hétkor még olyan távolinak tűnik az indulás, mintha beleférne a játék és a huncutkodás is. Ha mindig jelzem, hogy bizony múlnak a percek és még nem tetted el a tízóraidat, jobban érzékelik, hogy mit kell megtenni a fogyó időben. És ha előbb elkészülnek, akkor talán tényleg jut idő egy kis bolondozásra az indulásra szólítás előtt.

Tudom, hogy ez mindenkinél másképp működik: sokan képtelenek reggel enni, vagy ha túl sok idejük van, jobban szétcsúsznak. A gyerekek korával, a felnőttek életmódjával is változik a dolog, és az se mindegy, hány gyereket milyen intézménybe hogyan kell eljuttatni. Nálatok mi vált be a reggeleken? Adjatok tippet ti is másoknak! Várom a kommentjeiteket az Egyboszorka facebook oldalán.

Képzeletbeli utazás

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája: utazzunk el valahová képzeletben!

Ez az a téma, ami akkor is megy, akkor is foglalkoztat, amikor nem feladatot vagy kihívást teljesítek. Pedig nem számítunk túl nagy utazónak: nem repülünk, nem megyünk évente többször külföldre (évente se mindig) és bizony a gyerekeink nem látták még a tengert. Nem kell nagyon sajnálni őket, láttak sok más szépséges helyet.

Az első helyet, ahová vágyom és ahová legszívesebben azonnal indulnék, amikor a karantén végetér, nem is nevezem meg, mert egyelőre olyan kis eldugott sziget, hogy nem szeretnék én lenni az, aki turisták ezreit csábítja oda. Korábban sose mentünk még vissza kétszer ugyanarra a helyre nyaralni, de valamiért ez az erdőszéli kis falu annyira megmaradt a gyerekek szívében, olyan hosszan beszéltek róla és bevették a játékaikba, hogy tavaly nyáron úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen visszatérni valahová. Ha lehet, még jobban sikerült, mint az első ottlétünk. Én semmi másra nem vágytam előtte, mint egy nap semmittevésre, ringatózni egy hintaágyban és olvasni meg szundikálni. És pontosan ezt tettem egy teljes napon keresztül, amíg a gyerekek remekül érezték magukat a hatalmas kertben. Azért voltak aktívabb napjaink is, a környék kirándulóhelyekben gazdag, bejártuk gyalog és autóval. A vendéglátónk sompálinkája pedig olyan különlegesség, hogy önmagában azért bármikor visszamennék.

68485175_491958148261573_537444556421988352_n-001.jpg

A másik hely, ami eszembe jut, és amiről már beszélgettünk is itthon az egyik közös ebédnél, az Bécs. Vonattal mennénk, ott töltenénk egy hosszú hétvégét, és megnéznénk az állatkertben a pandát, aztán kipróbálnánk a Prater attrakcióit. Ha pedig a gyerekek kellőképpen elfáradtak, rábíznám őket az apjukra – pihenhetnek a szálláson vagy körbevillamosozhatnak a városban, ez már az ő dolguk – amíg én bejárom a Kunsthistorisches Museum (Szépművészeti Múzeum) tárlatait. A Naturhistorisches, azaz a Természettudományi szerintem már őket is érdekli, de előtte még feltenném a koronát (nem, nem azt!) a kulturális feltöltődésre egy igazi bécsi kávézással. Szerintem egy kastélytúrára is megértek már a gyerekeim, én a Schönnbrunnt választanám ismerkedésre. A vonaton talán még bicikliket is vinnénk magunkkal, hogy tekerhessünk a Duna-parton.

vienna.jpg

Tényleg nincsenek nagy vágyaim. Nem érzem azt, hogy ha végre egyszer kiszabadulok, akkor nagyon egzotikus vagy nagyon távoli helyekig meg sem állnék. Ahová nagyon szeretnék visszamenni, az a Hochschwab csúcsa az osztrák Alpokban, az első ottani túránk alkalmával ugyanis egyszerűen túl későn indultunk, és nem értünk volna vissza világosban, így a csúcs alatt nem sokkal visszafordultunk.

37195224_10214712559919694_4085527669691645952_n.jpg

Úton a Hochschwab felé – saját fotó

A másik pedig, ahová a gyerekeket is vinném, az Skagen, Dánia csúcsa, ahol az Északi- és a Balti-tenger találkozik. Tavaly nyáron ott állhattam, egyik lábammal az egyik, másikkal a másik tengerben, és tudtam, hogy ez egy olyan különleges hely, ahová őket is el kell vinnem.

skagen.jpg

Skagen <3 – saját fotó

Ahol még sosem voltam és mindig is vágytam rá, az Hollandia, a Keukenhof, Delft, Amszterdam és a Rijksmuseum, meg az IJssel-tó… Hollandiához valami különös vonzalom köt, mintha valamelyik előző életemben németalföldi lettem volna. Persze ha már itt járok a képzelet szárnyán, akkor ezt az egész északi régiót körbejárnám, fel Németországon át Skandináviáig. Engem ezek a helyek vonzanak, a meleg partok és a leggyakrabban látogatott turistalátványosságok kevésbé. És ti merre utaznátok?

Karantén és digitalizáció

Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.

Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája a technika, hogyan is használjuk mi most?

 

Igazából nem sok minden változott az életünkben ezen a területen, ami a felnőtteket illeti. Eddig is mindketten laptopon, íróasztalnál ülve dolgoztunk, én itthon vagy bárhol útközben, a párom általában irodában, de havi néhány napot ő is itthon. Én főleg írok, levelezek, szerkesztek, grafikát készítek, ő online meetingekben is részt vett eddig is. A Microsoft Teams, amivel én az otthonoktatás miatt ismerkedtem meg, neki nem volt újdonság.

A gyerekeknek azonban nagy változást hozott az otthonoktatás ezen a téren. Náluk eddig minimalizáltuk a technológiai eszközök használatát. Csak a gimisnek van laptopja és okostelefonja, a két kisebbnek semmilyen saját eszköze nincs, és a mieinket is erősen kontrolláltan használhatják. Egyszerűen korainak gondoljuk 8 és 10 évesen az eszközhasználatot, szeretnénk, ha előbb ismernék jól a valóságos világot maguk körül, mint a virtuálisat, és előbb másznának valódi fára és sziklára, ültetnének valódi növényt és játszanának valódi kockákkal, mint mindezek Minecraft-másolatával. Abban a kontrollált időszakban, amikor használhatják az eszközeinket, igyekszünk őket tanítgatni a felelős használatra és internetezésre, és próbálunk példát mutatni, még ha nekünk is folyamatosan tanulni kell ezt.

homeoffice.jpg

Most, az otthonoktatással olyan új kifejezéseket tanultak meg, mint online videóchat, virtuális osztálytalálkozó Zoomban, teszt a Learning Appsban, és a szorgalmi feladat lett a kedvenc, mert azt legtöbbször számítógépes játékba rejtik. Nagyon könnyen ugrották meg ezt a lécet úgy is, hogy nincsenek igazán hozzászokva, nem is féltettem őket ettől. Annyira gyorsan tanulnak a technológiáról, ők már akkor is digitális bennszülöttek, ha egyébként nem élnek ebben a világban a hétköznapokban.

És ahogy ezt írom, eszembe jutott, hogy azért mi, felnőttek is tanultunk újat, olyasmit is, amit érdemes továbbvinnünk a „békeidőkre” is. A karantén első napjaiban kocsmáztunk először virtuálisan a barátokkal. Miért ne lehetne ezt máskor is? Pont annyira vannak messze most is, mint az év többi részben. Ugyanígy húsvétvasárnap messengeren reggeliztünk együtt a húgommal, anyukámmal pedig máskor sose videóchateltünk, most meg a telefonhívás helyett mindig ezt választom. Ott van a rengeteg online koncert- és tanulási lehetőség, aminek a töredékét se tudtam ugyan kihasználni, de a figyelmet mindenesetre sikerült felkelteniük. A munkámban pedig megszületett az új műfaj, a vodcast: az online meeting rögzített és nyilvánosan közzétett formája.

chat.jpg

Azt gondolom, nem lesz már ugyanolyan a világunk a koronavírus után, mint amilyen előtte volt. Jobb lesz! Mentsük át azokat a szokásokat, amiket ebből a sosem látott helyzetből tanulunk, vegyük észre, hogy tisztább a levegő, és hogy mennyire fontos a kapcsolattartás. Jöjjünk ki ebből az egészből jobban, mit ahogy belekerültünk, és ha ehhez a technológia szükséges, akkor használjuk tudatosan és okosan.