A rendszeres sportolás, a futás sok akaraterőt igényel, ha munka és család mellett akarod megoldani. Gyakran nem a legkézenfekvőbb döntés egy félóra eltöltésére – de a tapasztalatom az, hogy megéri.
Miért hagytam mégis abba?
Csaknem másfél éve írtam utoljára futásról, és megvolt az oka a szünetnek: gyakorlatilag nem futottam azóta. Nem mondom, hogy egy lépést sem: a futószülinapomat sosem hagynám ki, meg ott van júliusban a kedvenc futócsapatom évfordulója is. Ezen hagyományosan vörösben kell futni, vagy legalábbis találni valami vöröset az útvonalon. Megtelik ilyenkor a csoportunk piros virágokkal, kerítésekkel, tűzcsapokkal és postaládákkal, és persze mindenki felveszi a piros csapatpólóját is. Ez a két alkalom fix az évemben, ezen kívül meg az utóbbi másfél évben akkor futottam, amikor kedvem volt – és az most nagyon ritkán volt.
Az egyik utolsó versenyemen
Fizikai, testi érzetek is visszatartottak: régóta derékfájós vagyok, csak tizennégy voltam, amikor gerincműtéten estem át, ez már sosem lesz az igazi. Emellett nagyon kötöttek az izmaim, rengeteget kell nyújtanom és hengereznem, talán többet, mint egy átlagos futónak. Es ezt bizony nem vettem elég komolyan, amikor rendszeresen edzettem. Még amikor fel-fellobbant újra a futás iránti vágy bennem, akkor is úgy éreztem, hogy amíg így fáj a derekam, amíg gyaloglás után is húzódik a combom, addig nem szabad, előbb ezzel kell tenni valamit. És ahhoz akkor még nem volt elég erős ez a vágy, hogy ténylegesen foglalkozzam magammal.
Újrakezdés
Aztán valahogy egyszer csak feléledt. Talán a nyári kutyasétáltatások miatt, amikor mindig eszembe jutott, hogy de jó volt ezeken a földutakon futni. Talán az emlékképek miatt a napkeltékről és naplementékről, amiket a futás miatt láttam. Talán a közelgő két nyári évforduló, amin biztos, hogy futnom kell? Nem tudom. De megéreztem a hívást: hiányozni kezdtek a kilométerek, és ez már elég volt ahhoz, hogy mielőtt nekivágok, rendszeres hengerezésbe és nyújtásba kezdjek esténként. Valahogy erre is jobban ráéreztem, több időt töltöttem vele, mint korábban, alaposabb is voltam. Betettem a kedvenc podcastjeimet, és amíg az a húsz-harminc perc le nem járt, addig a lábaimat lazítottam. Másnap reggel mindig úgy éreztem, mintha kicserélték volna, és ez az érzés már adott motivációt ahhoz, hogy így is folytassam.
Nem akartam, hogy a csoportunk évfordulós futása legyen az első. Ez az idén a nyaralásunkra is esett, így helyette egy teljesen átlagos hétvégi estét választottam. A régen használt, de mégsem törölt futóalkalmazásomban van egy Első öt kilométerem edzésprogram. Ebben egy virtuális edző folyamatosan biztat, hogy pontosan hogyan és mennyit fussak, mennyit sétáljak közben, hogy tartsam magam, mire figyeljek.
Soha nem futottam fülhallgatóval, se zenével. Mindig a környezetemre figyeltem, hallani akartam a zajokat, a madarakat, a szelet, ha településen belül futottam, akkor a járműveket. Most viszont úgy éreztem, ad egy pluszt Erin, a virtuális edző hangja. Tényleg jól nyomja a csaj, biztat, de nem siettet, átlök a holtpontokon, időnként visszaszámol. Mellette zene is szól, olyan a hangulat,mint a futóversenyek elején és végén, amikor egyszerre hallod a speakert és a ritmust. Majdnem mint amikor a maraton céljában mondták be a nevem!
Hogy motiváljam magam – és talán másokat is – instagramon is dokumentálom az edzéseket és a haladást. Van benne némi önirónia, hiszen az alkalmazás szerinti First 5K nekem már ki tudja, hányadik öt kilométeremet jelenti nyolc év, négy maraton és sok verseny után. Ezért kitaláltam a #nemazelsőötös hashtaget, amit követve te is megtalálhatod ezeket a posztokat.
https://www.instagram.com/p/CEUlf1NpZ4C/
Az edzésprogram hathetes, ebből négy már eltelt, a cél a hatodik hét végén egyben lefutni öt kilométert. Egy perc futás, három perc séta kombinációval kezdtem július végén. Most már másfél perc futás után van fél perc pihenőm, de megállás nincs, egy pillanatra sem. Így, sétákkal már túl is vagyok az öt kilométeren, de egyelőre még nem látom, hogyan lesz ez meg egyben. Hiába futottam már mindenféle távot, terepen és aszfalton, síkon és emelkedőn: ennyi kihagyás után bizony ugyanúgy fel kell építeni ezt a távot, mintha tényleg az első lenne. Nem akarom elkapkodni, nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, hogy elillanjon a nehezen visszatért kedvem, az örömteli futásom. Drukkoljatok, és ha van kedvetek, tartsatok ti is velem!
Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.
Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A tizenharmadik nap témája a barátság a karanténban.
A barátság nekem „békeidőben” sem könnyű téma. Úgy érzem, kevés közeli barátom van – javítsatok ki, ha olvassátok! – és még kevesebb, aki elég közel él hozzám ahhoz, hogy rendszeresen találkozzunk és programokat szervezzünk. Igazából ilyenből kettő van: az egyik Kitti, aki barátnőm és kollégám is egyben, és az idő legnagyobb részében a gyerekeink is egész jóban vannak. Néhány hónappal ezelőttig egy sarokra laktak tőlünk, épp a vírus kitörése előtti hetekben költöztek ideiglenesen Fehérvárra – meglátjuk, meddig tart ez az ideiglenesség, most úgyis csak virtuálisan találkozhatunk, ha meg szabad a kijárás, akkor így is épp elég közel maradtak még. A másik közelben élő barátnőmet a főiskoláról ismerem, aztán jó pár évig elsodort minket az élet egymástól, majd véletlenül tudtam meg, hogy a közelünkbe költöztek, és újra megtaláltuk egymást. Vele az az igazi „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” kapcsolatunk van. Az életünk nagyon más mederben folyik, nekem már a legkisebb gyerekem is nyolcéves, ő pedig nemrégiben lett anya, úgyhogy nem könnyű egyeztetni, de azért néhány havonta össze szoktunk ülni egy – órákon át tartó – kávézás vagy vacsora erejéig. A legutóbbi találkozónkat épp március közepére beszéltük meg… azóta is egyeztetjük, hogy mikor tudnánk összefutni skype-on.
A többi barátommal – olyanokkal is, akik lelkileg nagyon közel állnak hozzám, és úgy érzem, bármikor számíthatok rájuk – facebookon tartjuk a kapcsolatot. Vannak, akiket így is ismertem meg, és a napi virtuális beszélgetésből alakult ki személyes kapcsolat, és vannak, akikkel pont fordítva: a távolság miatt a korábban létező barátság költözött át a közösségi média virtuális terébe. Nagyon szeretem azokat is, akiket a férjem által ismertem meg, épp a múlt héten vettünk volna részt egy kertipartin az egyiküknél – hosszas e-mailváltással pótoltuk. Sokat segítenek ezek az online, írásos, fotós lehetőségek abban, hogy kövessük az életüket, napi élő kapcsolat nélkül is tudjunk róluk.
Érdekes világ ez, amikor valójában nem is annyira kell beszélgetni vagy kérdezni a barátoktól, vagy épp mást kell, hiszen a „mi újság veled”, „hogy vannak a gyerekek” vagy „mit csináltok mostanában” kérdésre adható válaszoknak legalább egy részét látod a közösségi médiában. Aki tudatos médiahasználó, az persze olyan képet alakít ki magáról, amilyet akar, de egy közeli ismerős, jóbarát ezt tudja, és szerintem természetes is: senki nem szereti a családi veszekedéseket vagy a kevésbé sikerült élményeket hírül adni. Inkább talán máshogy kell kérdezni vagy felvenni a személyes beszélgetés fonalát, kicsit nehezebb, kicsit még jobban kell figyelni a másikra, még kíváncsibbnak kell lenni.
Erre jön most még rá a karantén. Őszintén bevallom, én – akármennyire hiányoznak is a barátaim – nem érzem jól magam a zoom vagy egyéb barátnős találkozásoktól. Eleinte nagyon lelkesen vetettem bele magam, rövid időn belül két alkalmon is voltam, virtuálisan kocsmáztunk, koccintottunk, mindenki otthon, és nagyon jó volt látni a lányokat. Mostanra viszont már annyi a képernyőidőm egy nap az iskolai feladatokkal, le- és feltöltésekkel és a saját munkámmal, hogy egyszerűen nincs már kedvem még este is a gép elé ülni, sokszor azt érzem, hogy már a szememet is túlerőltettem. Számomra is meglepetés, hogy én, aki amúgy utálok telefonálni, most szívesebben beszélek egyesével a barátaimmal.
Azért ne mondjatok le rólam! Szervezzétek csak az online kávézásokat és kocsmázásokat, hívjatok és örüljetek nekem, ha megyek, jó? Itt vagyok ám, és hiányoztok így is, alig várom, hogy megölelhesselek mindannyiótokat.
Nektek hogy alakulnak a barátságaitok ezekben a hetekben?
Ha tetszenek az írásaim, kérlek kövesd a blog oldalát a logóra kattintva:
Mindenkinek kell egy frissítő reggeli ital: kinek kávé, kinek tea – akár napközben is.
Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt adott témában. Rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A kilencedik nap témája, ami nekem már a tizedik: kávé vagy tea?
Kávé vagy tea? Ez melyik lehet?
Biztosan kell választani?
Én nem szeretnék. Egyiket jobban szeretem, mint a másikat, mindkettőnek megvan a helye az életemben, és mostanában egyikről sem szeretnék lemondani. Olyan időszakom volt már, amikor nem kávéztam, de olyan még sosem, amikor nem teáztam, tehát ha muszáj lenne, akkor a kávét hagynám el. De ne legyen! Most ne.
A reggelt egy hatalmas bögre zöld vagy fekete teával kezdem. Mostanában ez egy nagyon finom, trüffeles ízesítésű szálas fekete tea. A kedvenc helyemen kértem egyszer ajánlást fejfájás ellen, akkor kóstoltam először, és vettem belőle itthonra is. Üresen vagy pici citrommal, közepesen erősre készítve, forrón kortyolgatva ébredezem mellette, ez a reggeli rutinom alapja és csak utána jöhet bármi más.
Az első teát aztán még több követi napközben, de már csak gyümölcs- vagy gyógynövénytea, ezt nagy kannában főzzük az egész családnak, és mindenki rájár. Cukrot soha nem teszünk a teába, mézet is csak megfázós időszakban, én citromot szoktam olyanokba, amikkel harmonikusnak érzem. Legjobban mégis a tea saját ízét szeretem érezni. Erre még olyan húsz éve szoktam rá kollégistaként: akkor még jól megcukrozott „ovis” teát ittam, és egy nagyon jó barátom mondta ugyanezt: ő a tea saját ízét szereti. Kipróbáltam, és a legtöbb tea esetében be is jött, azóta én is így iszom.
Általában fekete- és zöld teából egy-egyfélét, gyümölcsből többet is tartunk itthon. A saját kertünkben található gyógynövényekből – lándzsás útifű, apróbojtorján, menta, citromfű, cickafark, orbáncfű – is szárítunk teának valót. Régebben volt egy kedvenc teázóm Székesfehérváron, ahol igazi szertartásként kínálták a teát, mindent elmondtak a fogyasztásról és a történetéről, és nagyon széles kínálatuk volt. Ott kóstoltam valódi japán vagy épp marokkói teát, chai lattét és angol tejes teát is. Ez sajnos bezárt, de aztán rátaláltam a mostani lelőhelyemre.
Na és a kávé?
A kávéval pedig úgy áll a helyzet, hogy feketén képtelen vagyok meginni, úgy egyszerűen nem szeretem úgy az ízét. A kávé legyen nagy, tejes és ha lehet, habos.
Akkor az eredeti kérdésre mégis a tea lenne a válaszom? De kávé nélkül viszont képtelen lennék élni jelenleg. Tejjel már szeretem az ízét, néha édesítem is, vagy turbózom fahéjjal, a legutóbbi felfedezésem pedig a tonkabab. Egyet iszom a délelőtt közepén, egyet pedig kora délután, mindig eszem hozzá valami apró édességet vagy kekszet – ez lehet egészséges, lehet cukormentes, nem az a lényeg – és összekötöm egy kis pihenővel, egy kis szünettel, amit kiveszek a napból. Ha módom van rá, akkor jöhet mellé néhány oldal is egy jó könyvből, de van, hogy munka közben kortyolgatom el.
Mint sokan, én is főiskolásként, a vizsgaidőszakokban szoktam rá a kávéra, aztán a babavárások alatt egyáltalán nem kívántam, és volt már olyan korszakom is, amikor úgy éreztem, hogy tej nélkül jobb lesz nekem, és ezért nem ittam kávét. Most éppen a napi kettőnél tartok, ennél több szerintem nem lesz, kevesebb még lehet, de a jelenlegi, otthonoktatással megspékelt életünkben ez a legális doppingom. Nem adom a kávémat!
És ti mire szavaztok? Kávé, tea, mindkettő, egyik sem? Írjátok meg a facebook oldalamon kommentben!
Ti is ismeritek azt az érzést, amikor rádöbbentek, mennyi szépség található a közvetlen közeletekben, amit csak a turisták látnak? Az ember ritkán kirándul a saját városában, pedig – ha nem is célzatosan, csak a mindennapi teendök közben egy picit tudatosabban – érdemes otthon is körülnézni.
Az én városom
Jó pár éve nekem „a város” Székesfehérvár. Siófokon születtem és nagyon szeretem ma is, ha úgy hozná az élet, valószínűleg imádnék ott élni. A másik hely, ami a szívem csücske és talán még jobban kötődöm hozzá, mint a szülővárosomhoz, az Dömös és a Dunakanyar. Iszonyatosan szerencsés voltam gyerekként, hogy a Balaton mellett éltem – igen, télen is, és nem volt üres és unalmas. Bár lehet, hogy akkor fejlődött ki az introvertált énem, nagyon szeretem a „kihalt” téli Balatont. Nyaralni pedig a Dunakanyarba jártam a nagyszüleimhez. Következésképpen a számomra ideális élettér víz közelében fekszik, és lehetőleg erdő, hegy, domb is van a közelben. Na az itt nincs, de a kertünk sokban kárpótol ezek hiányáért, egy igazi, dús zöld rejtekhely. Úrhidán egyébként a kedvenc helyem az, amikor a saját utcánkon elhagyjuk a falut, és a mögötte kanyargó földúton sétálva elérjük azt a pontot, ahonnan visszafordulva rálátunk a templomra, a másik irányban Szabadbattyán, a harmadikban pedig Székesfehérvár és mögötte a Velencei-hegység is látszik.
Néhány kedvenc
Ha Fehérváron járunk, akkor pedig a Csónakázó-tó a kedvenc helyem – nem véletlenül írtam a vízhez való kötődésről. A legjobban a Szabadművelődés háza melletti füves területet szeretem, ahol le lehet ülni a partra és csak nézni a vizet meg a kacsákat, de mióta felújították a tavat, azóta a szemközti kis szigetet is kedvenc, a különös Deák Dénes szökőkúttal.
Tudtátok, hogy ennek a fa másolata pecsételi le a belépőjegyeteket az esztergomi Duna múzeumban? Ha már arra sétálunk, akkor végigjárjuk a Rózsaligetet és iszunk a Csitáry-kút vizéből, és természetesen a fagyi sem maradhat el.
Van egy kedvenc kávézóm is, talán tíz-tizenöt perc sétára a tótól, ahol fantasztikus bécsi cappuccinot lehet inni óriási adag tejszínhabbal. Tudom, az igazi gourmet nem rontja el a kávét tejszínhabbal – néztek már rám csúnyán kávézóban, amikor megkérdeztem, van-e tejszínhab – de ez így tökéletes és gyönyörű, főleg, ha az ember egy kis édességre, kényeztetésre vágyik. Máskor trüffeles fekete teát választok, de egészen különleges ajurvédikus teák is vannak, és reggelizni is szoktam itt.
Szóval az ideális fehérvári séta úgy nézne ki, hogy megnézzük a Belváros épületeit, a sétálóutcát, kirakatokat nézegetünk, majd betérünk meginni egy kávét és beszélgetni. Ha folytatnánk a sétát, akkor pedig irány a park, közben jöhet a fagyi, amivel a kezünkben letelepedhetünk a tó víztükrét bámulni. Több se kell a boldogsághoz.
Nézegessetek képeket Székesfehérvárról ITT! Ha pedig tetszenek az írásaim, kövessetek a facebook és instagram oldalamon 🙂
Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.
Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! Kicsit előreugrottam a khívás napjait tekintve, ugyanis a divat a 12. nap témája lesz, viszont most zajlik a Fashion Revolution Week, és mindenképpen szerettem volna ezt a témát előtérbe helyezni.
A Fashion Revolution mozgalom évről évre azért küzd, hogy a divatipar fenntarthatóbb és átláthatóbb legyen. Fenntarthatóbb, azaz kevésbé káros a környezetre, és átláthatóbb: tájékoztassa a fogyasztókat, vásárlókat arról, hogy a termékeik hol készülnek, milyen körülmények között, kik készítik őket, mennyire etikusan és milyen anyagokból. Az átláthatósági index azt mutatja meg, mennyire osztja meg az adott márka a vásárlóival a vele kapcsolatos társadalmi és környezeti információkat, mennyire nyitott ezen a téren.
Ezen a héten minden évben arra kérik a mozgalomban részt vevőket, hogy vegyék fel a kedvenc ruhájukat kifordítva, mutassák meg a címkét, posztolják a képet a közösségi oldalukra, és taggeljék be a gyártókat, akiknek így feltehetik a kérdést: who made my clothes, azaz ki készítette a ruhámat? Idén azt a kérdést is mellétették, hogy milyen anyagból készült ez a ruha, hiszen az anyag a környezettudatos ruhavásárlás egyik legfontosabb szempontja.
no smink, no retus, who made my clothes?
Akkor lássuk: a képen a rajtam lévő felső az F&F márka terméke, Bangladesben készült, az anyagösszetétel pedig nem szerepel rajta, így máris hiányzik egy olyan információ, ami a tudatos vásárlást segítené. Az átláthatósági indexben ezt a márkát nem találtam, a Tescoé 41%. Legalább öt-hatéves darab, a dupla gyerekekkel otthon töltött idő utáni munkába álláskor vettem, kényelmes, praktikus, szoknyához és nadrághoz is jó, és amióta színtanácsadáson jártam, azóta azt is tudom, hogy ez a klasszikus „old navy” szín afféle jolly joker, ami szinte minden típusnak jól áll. Sokat is hordom olyankor, amikor szerepelni kell – na nem mintha olyan sokat szerepelnék, de ha igen, akkor a türkiz mellett ez az egyik kedvenc választásom. Munkába, hétköznapokra is szeretem, a tavaly ilyenkor végigcsinált 10×10 gardróbkihívásomnak is fontos eleme volt. Annak a kitételnek, hogy akkor érdemes megvenni egy ruhadarabot, ha legalább harmincszor viseled, mindenképpen megfelel. Mégis, ma már nem venném meg, legfeljebb akkor, ha használtan találnék rá. Miért nem?
Ez a felső Bangladesben készült, ahol az ország nagyrészt a ruhaiparból él, az export 80%-át teszik ki a fast fashion ruhadarabok, amiket többek között a H&M, a Primark, az Aldi vagy mint az én felsőm, a Tesco részére gyártanak. A munkások azonban a legrosszabbul fizetettek közé tartoznak, gyakran kizsákmányolás áldozatai, olyan fiatalon kezdik el a munkát, amikor még az iskolapadban lenne a helyük. Havonta kevesebb, mint 100 dollárnak megfelelő összeget keresnek (a mai árfolyamon ez 33 ezer forint) ami a javasolt élhető fizetés negyede. Egy ruhadarab végső kiskereskedelmi árának mindössze 4-5%-a kerül vissza a készítőjéhez. Érdemes elolvasni EZT a cikket, ami ugyan a Zara márkát emeli ki, de bármelyik fast fashion márkáról szólhatna, a lényeg a benne szereplő nők története. Nézzétek meg a The True Cost című filmet, ami mindenkit arcul csap és elgondolkodtat a divattal kapcsolatban.
Felmerül a kérdés, hogy ha ezentúl sokkal kevesebben veszünk fast fashion terméket, akkor ezek a nők még kevesebb jövedelemhez jutnak-e, és így tulajdonképpen ártunk nekik? Nos, a Fashion Revolution Week és a hasonló mozgalmak éppen arra szólítanak fel, hogy irányítsuk rá a figyelmet ezekre a nőkre, kapják meg az őket megillető bért, keressük az etikusabb termékeket, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a termékek megdrágulnak, és kevesebb darabot vásárolunk valamivel drágábban. Megtehetjük. Az átlagos fogyasztó 60%-kal több ruhát vásárolt 2014-ben, mint 2000-ben, de csak feleannyi ideig tartottuk meg ezeket a darabokat. (Forrás: Mengyán Eszter – Holy Duck blog, ajánlom követésre!)
Mit tehetünk mi?
Vásároljunk használt ruhát. Nem ciki! Adjunk ezzel második életet a legyártott ruhadaraboknak.
Keressük helyi tervezők, készítők darabjait.
Tegyük fel a kérdést minden vásárlásunk előtt: valóban szükségem van rá? És ha igen, meg tudom oldani a szükségletem kielégítését second hand üzletből, gardróbvásárról, csereberéről, vagy csak az új ruhadarab lehet a megoldás?
Nem beszéltem még a ruha anyagáról, pedig az is nagyon fontos a környezet szempontjából, különösen, ha a műszálas ruhadarabokra gondolunk. Az óceánokban, folyóvizekben és a csapvízben is megtalálható mikroműanyag-szennyeződés egyik fő okozói ugyanis a műszálas ruhadarabokból leszakadó mikroműanyagszálak. Erről ITT tudsz tovább olvasni, és mosási tippeket is találhatsz a cikkben.
Posztold te is a kedvenc ruhadarabodat a címkével a közösségi felületeken, és tedd fel a kérdést a gyártóknak: ki készítette a ruhámat, és milyen anyagból készült?
Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.
Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hetedik nap témája: utazzunk el valahová képzeletben!
Ez az a téma, ami akkor is megy, akkor is foglalkoztat, amikor nem feladatot vagy kihívást teljesítek. Pedig nem számítunk túl nagy utazónak: nem repülünk, nem megyünk évente többször külföldre (évente se mindig) és bizony a gyerekeink nem látták még a tengert. Nem kell nagyon sajnálni őket, láttak sok más szépséges helyet.
Az első helyet, ahová vágyom és ahová legszívesebben azonnal indulnék, amikor a karantén végetér, nem is nevezem meg, mert egyelőre olyan kis eldugott sziget, hogy nem szeretnék én lenni az, aki turisták ezreit csábítja oda. Korábban sose mentünk még vissza kétszer ugyanarra a helyre nyaralni, de valamiért ez az erdőszéli kis falu annyira megmaradt a gyerekek szívében, olyan hosszan beszéltek róla és bevették a játékaikba, hogy tavaly nyáron úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen visszatérni valahová. Ha lehet, még jobban sikerült, mint az első ottlétünk. Én semmi másra nem vágytam előtte, mint egy nap semmittevésre, ringatózni egy hintaágyban és olvasni meg szundikálni. És pontosan ezt tettem egy teljes napon keresztül, amíg a gyerekek remekül érezték magukat a hatalmas kertben. Azért voltak aktívabb napjaink is, a környék kirándulóhelyekben gazdag, bejártuk gyalog és autóval. A vendéglátónk sompálinkája pedig olyan különlegesség, hogy önmagában azért bármikor visszamennék.
A másik hely, ami eszembe jut, és amiről már beszélgettünk is itthon az egyik közös ebédnél, az Bécs. Vonattal mennénk, ott töltenénk egy hosszú hétvégét, és megnéznénk az állatkertben a pandát, aztán kipróbálnánk a Prater attrakcióit. Ha pedig a gyerekek kellőképpen elfáradtak, rábíznám őket az apjukra – pihenhetnek a szálláson vagy körbevillamosozhatnak a városban, ez már az ő dolguk – amíg én bejárom a Kunsthistorisches Museum (Szépművészeti Múzeum) tárlatait. A Naturhistorisches, azaz a Természettudományi szerintem már őket is érdekli, de előtte még feltenném a koronát (nem, nem azt!) a kulturális feltöltődésre egy igazi bécsi kávézással. Szerintem egy kastélytúrára is megértek már a gyerekeim, én a Schönnbrunnt választanám ismerkedésre. A vonaton talán még bicikliket is vinnénk magunkkal, hogy tekerhessünk a Duna-parton.
Tényleg nincsenek nagy vágyaim. Nem érzem azt, hogy ha végre egyszer kiszabadulok, akkor nagyon egzotikus vagy nagyon távoli helyekig meg sem állnék. Ahová nagyon szeretnék visszamenni, az a Hochschwab csúcsa az osztrák Alpokban, az első ottani túránk alkalmával ugyanis egyszerűen túl későn indultunk, és nem értünk volna vissza világosban, így a csúcs alatt nem sokkal visszafordultunk.
Úton a Hochschwab felé – saját fotó
A másik pedig, ahová a gyerekeket is vinném, az Skagen, Dánia csúcsa, ahol az Északi- és a Balti-tenger találkozik. Tavaly nyáron ott állhattam, egyik lábammal az egyik, másikkal a másik tengerben, és tudtam, hogy ez egy olyan különleges hely, ahová őket is el kell vinnem.
Skagen <3 – saját fotó
Ahol még sosem voltam és mindig is vágytam rá, az Hollandia, a Keukenhof, Delft, Amszterdam és a Rijksmuseum, meg az IJssel-tó… Hollandiához valami különös vonzalom köt, mintha valamelyik előző életemben németalföldi lettem volna. Persze ha már itt járok a képzelet szárnyán, akkor ezt az egész északi régiót körbejárnám, fel Németországon át Skandináviáig. Engem ezek a helyek vonzanak, a meleg partok és a leggyakrabban látogatott turistalátványosságok kevésbé. És ti merre utaznátok?
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Legutóbbi hozzászólások