Nők az uszodában

Egyszer láttam a jövőt. Egy lánycsapat képében, akik az uszodában, már edzés után a tükrök előtt törölgették, szárították egymás haját. Oldalról esett rájuk a téli, reggeli nap, és ez a súrolófény még jobban kihangsúlyozta, milyen üdék és hamvasak, halvány a bőrük, hosszú a hajuk, szépek és fiatalok. Teljesen elmélyednek abban, amit csinálnak, tárgyalják egymás frizuráját, tanácsokat adnak és segítenek: várj, majd itt hátul én megfésülöm, segítek megszárítani, ne maradjon vizes, tél van még. Nekem fiam van ennyi idős, és mosolyogva gondolok arra, ahogy a velem egykorú édesanyjuk reggel a lelkükre kötötte, hogy jól megszárítsd ám a hajad, nehogy nekem megfázz! És: sapka!

Gyönyörűek, és nemcsak mint látvány, hanem mint jelenség: gondtalanok, csevegnek, megértik egymást, beengedik egymást a másik intim szférájába. Olyan friss nőiesség járja át ezt a képet, hogy szinte belesajdul a szívem: valószínűleg fogalmuk sincs, mennyire jó nekik, milyen energia lengi körül őket. Emlékszem, hogy amikor láttam őket, rosszkedvem volt és szinte pofonvágott a köztünk lévő különbség: mennyivel idősebb vagyok náluk, a gyerekeim lehetnének, és szerintem soha nem éreztem azt, amit most rajtuk látok. Én is jártam uszodába, de sietve öltöztem egy sötét, hosszú folyosón lévő öltözőben, és ha lehetett, nem csevegtem, csak igyekeztem túlesni rajta. Nem élveztem ezeket a perceket. Most elnézem őket, amíg a saját hajamat kibontom – mintha én lennék, csak ők bátrabbak – és hiába van még hely a tükröknél, nem állok oda otrombán.

Tegnap reggel pedig láttam a saját jövőmet. Élénkzöld harisnyában, reppenő, térdig érő szoknyában, rövidre vágott ősz hajjal kanyarodott lendületesen az uszoda elé a biciklijével, odaköszönt valakinek, és ugyanolyan dinamikusan indult is befelé átöltözni és úszni egyet. Később, fürdőruhában-úszósapkában már csak találgatni tudtam, hogy melyikük is lehetett az, de elcsíptem egy beszélgetést arról, hogy ilyen gyönyörű napos reggeleken az embernek egyszerűen felvidul a szíve, és megtelik energiával. Pontosan ilyen akarok lenni. Színes harisnyában és szoknyában biciklizős, energiával megtelős, az életben örömet találós. 

Most itt vagyok középen, egy olyan múltat látva, amilyen nekem sose volt, de látva egy olyan jövőt, amilyenem még lehet. Azt is látom, hogy ahhoz, hogy olyan jövőm legyen, amilyet szeretnék, először meg kell találnom magam a jelenben,és ezt kell úgy alakítanom, hogy oda vezessen, ahová érni akarok. Ez még egy nagy kérdőjel bennem, hogy pontosan milyen ez a köztes állapot, és ki vagyok én benne. Ki a nő, aki én vagyok, aki nem valakinek a valakije – férj felesége, gyermekek anyja, szülők lánya – hanem önmaga. Össze kell raknom sokféle képből, meg kell ismernem és meg kell szeretnem. Mert várja valahol harminc évvel később egy hosszú ősz hajú, bicikliző idős nő, akit már most szeretek.