Most érünk az önkéntes karantén és az otthonoktatás harmadik hetének végére. Szinte észre se vesszünk, és mindjárt eltelik egy hónap, és nem látni még a végét. Az biztosra vehető, hogy ebben a tanévben már nem fognak eljárni iskolába a gyerekeink. Ez azt jelenti, hogy a tavaszi szünetben szusszanhatunk egy nagyot, és felkészülhetünk még két hónapra, amikor otthonról dolgozunk és otthonról oktatunk, csak egymást látjuk, és azon ritka alkalmakkor, amikor kitesszük a lábunkat a lakásból, az óvintézkedések mellett csak drukkolhatunk, hogy ne fertőződjünk meg és ne hozzuk haza a vírust a szeretteinknek.
Tudom, hogy mi a szerencsések közé tartozunk. Egyelőre van munkánk és van mit ennünk. Lekopogom, de egészségesek is vagyunk. Kertes házban élünk, ki tudunk menni a levegőre kockázatvállalás nélkül, sőt, a kertben már teremnek az első hónapos retkek és újhagymák, így még a friss zöldségünk is biztosított. Megvannak a technikai lehetőségeink és felkészültségünk a gyerekeink itthoni oktatásához. És még így sem könnyű ez a helyzet. Néha szégyellem magam a szorongásaim miatt és azokra gondolok, akiknek az egészségük vagy a megélhetésük került veszélybe – emellett a mi gondjaink eltörpülnek.
De nem kell a nehézségeket másokéhoz hasonlítani. Nemcsak a mostani helyzetre igaz, hogy ahogy te élsz meg egy szituációt, az csak a tiéd, független másokétól, és létjogosultsága van úgy, ahogy megéled. Én például szorongok egy csomó mindennel kapcsolatban. A teljesség igénye nélkül: szorongok azon, hogy jól csináljuk-e, meg tudunk-e felelni a munkánkban, szülőként és botcsinálta pedagógusként. Mi lesz, ha ez a helyzet rányomja a bélyegét a családunkra, a párkapcsolatunkra, a gyerekeinkkel való viszonyunkra? És vajon, ha ennek az egésznek vége lesz, lesz-e módunk egy kicsit kiszabadulni és kettesben kipihenni ezeket a hónapokat?
Vajon egészségesek maradunk-e, és azok maradnak-e a veszélyeztetett korcsoportba tartozó szüleink? Meg tudjuk-e védeni a nyolcvan feletti nagymamát, akivel együtt élünk, és akit a gyerekek az összes eddigi, óvodából-iskolából hazahozott fertőzésnél jobban veszélyeztetnek most? (Ők éppen ezért egyáltalán nem is mennek sehova.) És ha egészségesek is maradunk, vajon meddig nem találkozhatunk a szüleimmel, a testvéreimmel, a gyerekeim az unokatesóikkal? Mikor ölelhetem meg az anyukámat és az apukámat?
Mi lesz a munkámmal, aminek az egyik alappillére az emberekkel való találkozás? És a férjemével, aki anyagilag sokkal nagyobb arányban járul hozzá a családi kasszához? Vajon, ha a szükség úgy hozza, képesek leszünk változtatni, leszünk elég kreatívak, rugalmasak, megtaláljuk a lehetőségeket?
Mi lesz a nagyfiammal, aki érettségi és továbbtanulás előtt áll, és a legkisebb problémája most, hogy vajon melyik fesztivált tartják meg a nyáron? A külföldi továbbtanulás is szóba került, de vajon mikor lehet egyáltalán utazni, és hogyan változnak majd meg a szabályok? Biztos, hogy minden másra is rányomja a bélyegét ez a járvány és a kísérőjelenségei, és az életünk már soha nem lesz olyan, amilyen előtte volt.
Ez pedig, akárki akármit is mond, szorongató érzés. Ha te sem azok közé tartozol – legalábbis nem minden pillanatban – akik a világjárványban a csodálatos lehetőséget látják arra, hogy végre otthon legyünk, együtt legyünk és lelassuljunk, meg olyan új hobbikba kezdjünk, amikről eddig csak álmodtunk – tudd, hogy szorongani ér. Teljesen normális. Engedd meg magadnak. Éld meg a szorongásodat is, fogadd el, tudd, hogy ezt érzed, ne temesd el mélyre. Sírhatsz is, és még az sem baj, ha a gyerekeid látnak. Oké, ha aggódsz, oké, ha félsz. Számomra felszabadító a gondolat, hogy normális vagyok, így is lehet érezni!
Ha úgy érzed, túlságosan megterhelő, túl nagy részét uralja a napodnak a szorongás, vagy nem tudsz szabadulni a negatív gondolatoktól, van online segítség: önkéntesek, pszichológusok várják a hívásodat. Vedd komolyan az érzéseidet- a kutatások szerint sokan hónapokkal hasonló élethelyzetek elmúlta után is poszttraumatikus stresszel küzdenek.
Vedd komolyan, de ne hagyd, hogy elemésszen: ha készen állsz rá, engedd el a szorongást. Vedd észre a szépet a napjaitokban, add át magad az örömteli pillanatoknak is, írj fel mindennap egyvalamit, amiért hálás vagy. Menj mindennap szabad levegőre és élvezd egy kicsit a napsütést. Tapasztalatból mondom: ezek jót tesznek.
Legutóbbi hozzászólások