You know, sometimes all you need is twenty seconds of insane courage. Just literally twenty seconds of just embarrassing bravery. And I promise you, something great will come of it.

A fenti idézet Benjamin Mee-től származik, a We bought a zoo (magyarul Az igazi kaland) című filmből és könyvből. Irodalmi igény nélküli saját fordításban:

“Tudod, néha semmi másra nincs szükséged, mint húsz másodperc őrületes bátorságra. Szó szerint csak húsz másodperc elképesztő bátorság, és ígérem neked, valami csodálatos fog kisülni belőle.”

Benjamin Mee – a filmben Matt Damon alakítja – akkor mondja ezt a kamasz fiának, amikor végre egyszer sikerül pár percet kettesben beszélniük úgy, hogy az nem veszekedés. Egy lányról kérdezi, akivel közel kerültek egymáshoz, de aztán mégse. Pedig tetszett neki. Ezzek a két mondattal javasolja Benjamin a fiának, hogy keresse csak meg újra a lányt. Nem mondja így direkt, csak átadja neki ezt a bölcsességet. A film végén még egyszer előjön a dolog: ő is így ismerte meg a feleségét, és a gyerekeknek azzal a felütéssel meséli el ezt, hogy ennek a húsz másodpercnek köszönhető az ő életük is.

Én most ehhez a bejegyzéshez gyűjtöttem össze húsz másodperc bátorságot. (Gyorsan el kell jutnom a lényegig, mert lejár.) Akartam írni valami nőnapit, valami nőségeset, nektek, magunknak. Nem harcos feministát (bár nagyon sokat jár az eszemben a testépítő életmódblogger, aki harminc napra vállalta az anyaszerepet (?) otthon, projektként, és nők halmozzák el dicséretekkel, hogy milyen remekül helytáll. Helló, nők, ti mikor hallottátok ezt utoljára azért, amit mindennap csináltok, nem harminc napig…?) és nem is a férfiaknak akarok üzenni, mert szerintem nincs olyan, hogy “férfiak”. Nincs általános férfi, ahogy általános nő sem, hanem az van, akivel élsz, akivel felnőttél, akit nevelsz, és a tágabb kör. Az apád, a férjed, a fiad. A volt pasid, a barátod, a tanárod, az edződ, a gyereked tanára, a buszsofőr, szóval a többiek, akikkel felületesebb kapcsolatba kerülsz. Mit csinálnál, ha vennéd a húsz másodperc bátorságot? Mit mondanál nekik? Mi az, amire mindig is vágytál, vagy mindig megfordult a fejedben? Mi az, ami azzal kezdődik velük kapcsolatban, hogy “bárcsak”? Vagy magaddal kapcsolatban, de sose merted megmondani nekik?

Húsz másodperc. Mérem, most indul.

Mondd meg annak a fiúnak, hogy mindig is tetszett.

Mondd meg a fiadnak, hogy csodálatos gyerek, akkor is, ha a napok rohanásában zsörtölődést hall többet.

Mondd meg apukádnak, hogy annyira szeretnél vele nyíltan és bátran beszélgetni.

Kérdezd meg azt a bácsit, hogy hozhatsz-e neki mindennap egy kis kaját, nem sértődik-e meg?

Mondd meg a párodnak, amit mindig magadba fojtasz. Csak kedvesen, csak nyíltan. 

Le is írhatod, ha nehéz megszólalni. Szórd tele a világot húsz másodperces üzenetekkel.

Vagy vedd a bátorságot, és jelentkezz be arra a tanfolyamra, foglald le azt az utazást, hívd fel azt az embert, akivel olyan régen beszéltél, és már olyan régen megbántad. Néhány kattintás. Húsz másodperc.

Benjamin Mee döntött, bement a kávézóba, és azt mondta a lánynak, akit akkor látott életében először: miért beszélne egyáltalán egy olyan elképesztő nő, mint te, egy ilyen pasival, mint én? A lány pedig azt válaszolta: miért ne?