Talán ez a cikk a karácsonyi időszakba illett volna jobban, hiszen a csodavárás, az őszinte, gyermeki hit akkor látszik meg igazán. Szülőként mosolyogva és meghatottan figyeljük gyermekeinket, ahogy várják az ünnepet, benne a csodát, ahogy mi is tettük gyerekkorunkban, ki-ki a családjában jellemző szokásoknak megfelelően. Talán megijedünk, talán pánikba esünk, amikor úgy látjuk, kezd repedezni az aranymáz a mesevilág burkán, készülődik odabent a racionális kisiskolás.

Én is figyelem a gyerekeimet, elmélkedem rajtuk, átbeszéljük a férjemmel is, hogy mit tapasztalunk. Érdekes korszakban vagyunk épp: a nagykamasz 17 évesem már valódi felnőttként vesz részt az ünnepekben, ő már pénzt is keres, és vásárol belőle ajándékot. Azt még nem fejlesztette ki igazán, hogy kicsit előre gondolkodjon, hogy legyenek ötletei már karácsony (vagy akár egy születésnap) előtt arra, hogy minek örülnének a családtagjai, de legyünk őszinték: sok felnőtt is így van ezzel, talán a férfiak közül többen, mint a nők közül. A tízéves abban a szerintem nagyon szép korban van, amikor belül már tudja, hogy mi vásároljuk az ajándékot, de őrzi magának a titkot, kicsit cinkos, nem kérdez, és véletlenül se beszél erről a kisöccsének. Megtartja a varázst, amíg tudja – és jól teszi. Mi is részt veszünk a cinkosságában, ugyanúgy működik a meglepetés, mint amikor egészen apró volt. És akkor ott van még a legkisebb, aki nyolcéves lett épp karácsony előtt néhány nappal, és most ezen a határmezsgyén álldogál a csodában való hit és a befogadható valóság között.

photo-1446071712646-f049f6f30f93.jpg

Az az igazság, hogy ha jól emlékszem, mi sose mondtuk, hogy a Jézuska hozza az ajándékot. Azt igen, hogy szenteste eljön, hiszen valóban megszületik, legalábbis a születését ünnepeljük. De az ajándékról nem volt ilyen formában szó. A nagyszülők, az óvoda inkább erősítette a mítoszt, mi csak a meglepetést tartottuk fenn: hogy a feldíszített fa, alatta a csomagokkal, egyszer csak készen odakerül a nappaliba.

Ez nem túl sokáig volt tartható, nem is tudom, hogy a gyerekek emlékeznek-e ezekre a karácsonyokra, hiszen picik voltak: a dolog addig működött, amíg a kisebbek mindketten aludtak délután. Amikor a szemüket dörzsölgetve kiléptek a sötét nappaliba, ott várta őket a karácsonyfa. Aztán volt az az egy-két év, amíg a nagyobbikkal már együtt díszítettük a fát, míg a kicsi aludt. Maga a fenyő ekkor is meglepetés volt, titokban csempésztük be, majd az ajándékok is varázsütésre kerültek a fa alá, ebben igénybe vettük a nagymama pár perces elterelő segítségét. Néhány éve már közös program a fadíszítés, és az is jó! Megvan a meghitt hangulata, öröm a közös tevékenység, öröm, hogy olyan lesz a fa, amilyennek együtt szeretnénk, mindenki választhat díszeket a sok közül, amik abban az évben rákerülnek a fára, és általában készíteni is szoktunk valamit. Tavaly az akkor kilencéves középsőtől már mi is kaptunk apró ajándékot, bár lehet, hogy a Jézuska volt, mert fogalmam sincs, hogyan és mikor került a fa alá. Szóval megvan ennek is az evolúciója, és szerintem kicsit lehet hagyni magától alakulni, természetesen változni ezeket a folyamatokat, és csak finoman terelgetni át rajtuk a gyerekeket.

Idén az adventi naptárral és a legkisebb fiammal kapcsolatban volt egy kedves sztorink. Az adventi naptárra néhány éve azt mondtam, abba bizony az angyalok hozzák huszonnégy napig reggelente az édességet vagy apró ajándékot. Aztán ahogy a környezettudatosság egyre jobban az életünk része lett, az apró kacatokat igyekeztem minimalizálni, de azt se szerettem volna, ha mindennap valami finomságot kapnak – így kezdték el a tárgyakat felváltani az élmények, saját készítésű kupon formájában. Tavaly még nem is tűnt fel senkinek, hogy ez gyanús – idén ébredéskor a naptár tartalmát megvizsgálva többször jött azzal a kicsi, hogy tudom ám, hogy ezeket az ajándékokat te csinálod! Megismerem az írásodat! És persze élt a gyanúperrel, hogy ha a kártyákat én készítem, talán a kézzelfogható dolgokat is én vásárolom.

photo-1455621613471-56c7fcc60f22.jpg

Aztán egy reggel olyasmit talált a kis zsebben, ami meglepte. Nektek elárulom: postán kaptunk Mikulás-csomagot, amit túl bőségesnek találtam, kiporcióztam a három gyereknek három adagot belőle, a maradékot – apróbb, egyesével csomagolt édességeket – eltettem azzal, hogy jó lesz az adventi naptárba. A kuponokon kívül egyébként csupa hulladékmentes finomság került bele: egy marék mazsola vagy dió, mogyoró, néhány szem bonbon, kimérve kapható vagy saját készítésű keksz, papírcsomagolású csoki. Ezen a reggelen viszont egy-egy teljesen hagyományos, darabonként csomagolt édességet találtak! Sosem felejtem el, ahogy az álmos szemű, még csak félig éber, paplanmeleg nyolcéves hozzám bújt, és a nyakam köré fonta a karját:

 Anya, ezt most tuodom, hogy nem te vetted! Ezt az angyalok hozták, mert te biztosan nem vennél meg ilyet!

Hát így okoz a csomagolt, itthonról száműzött édesség adventi örömet – az angyalok olyasmit is hozhatnak, amit anya nem vesz meg. Kíváncsian várom, hogy jövőre hogy alakul ez az időszak, addig pedig figyelem a gyerekeimet a hétköznapi csodákkal kapcsolatban is.

Nálatok hogy állnak a gyerekek ezzel a fajta hittel? Írjátok meg kommentben a facebookon!