Már május közepe van, és bizony az április sűrű volt sok szempontból, olvasás tekintetében is. A Nincs időm olvasni kihívásban közös könyv most nem volt, csak közös téma: a versek. A téma miatt adódik, hogy ne legyen kijelölt, közös elolvasásra szánt, kibeszélhető könyv, hiszen a vers nem az a kategória, aminél meg lehet adni egy konkrét kötetet, hogy a csoport lassan húszezer tagja azt olvassa, és persze mellette akár szabadon választottat is, ahogy ez lenni szokott. Itt most mindenki maga nézett ki egy-egy verseskötetet, sőt sokan egyszerűen csak azt tűzték ki célként, hogy olvassanak verseket, bármennyit és bármilyet, nem feltétlenül egy kötetbe tartozóakat. Remek ajánlások születtek a csoportban, én most nagy fába vágtam a fejszémet, és a Libri irodalmi díjak májusi szavazására készülve Takács Zsuzsa: A Vak Remény című életműkötetét választottam. Nem olvastam el minden versét egy hónap alatt, de ezt nem is tekintem reális célnak, és igazából hasznosnak sem. A vers nem arra való, hogy vaskos köteteken rágjuk végig magunkat adott idő alatt. Ha minden este elolvasok pár költeményt, akkor egy szokásos méretű, vékonyabb kötet el szokott fogyni egy hónap alatt, de A Vak Remény bizony igencsak vaskos. A versolvasási szokásaimra így sem panaszkodhatom, ez a rendszer szépen beépült, rendszeressé tettem magamnak is és a gyerekeknek is.
A versek mellett a regényekre több idő, energia jutott. Elsőként befejeztem Michelle Obama: Így lettem című önéletírását, ami még márciusról, az inspiráló könyvek hónapjából lógott át, és nagy hatással volt rám. Eddig is szimpatikus volt az Obama család, és így, Michelle útján keresztül, ráadásul egy nő szemszögéből nézve ezt a sikertörténetet, ami nekik az életük, még szerethetőbbek lettek számomra. Különösen a tudatosság, amivel Michelle mindig el akart érni valamit, legyen szó a saját munkájáról, a tanulásról, az anyaságról vagy first ladyként államokon átívelő célokról, nagy hatással volt rám.
Ezután egy könnyedebb olvasmánynak örültem volna, és ebből a szempontból nem is lehet rá panasz, de Ruth Hogan: Az elveszett tárgyak őrzője című regénye már annyira habkönnyű volt, hogy azt éreztem, mellényúltam vele. Számomra ez a könyv a jó példa arra, hogy hogyan ne írjunk első könyvet, végig azt éreztem az olvasása közben, hogy annyi apró ötletfoszlány, karaktervonás, szál volt a fejében, hogy nem igazán sikerült egyet se szépen kidolgoznia, csak valahogy beleszuszakolta egy könyvbe, hátha nem lesz módja még egyet kiadni. A könyv azért siker lett, sokan szeretik, csak nekem nem való. A borítója viszont nagyon szép munka, bájos, romantikus, stílusos, engem is az fogott meg.
Az Obama könyvet e-olvasón olvastam, a másikat meg esténként kikapcsolódásképp, így a táskámban egy harmadik lapult, de kellett mellé jegyzetfüzet is: Marcus Aurelius Elmélkedései a Helikon Zsebkönyvek sorozatából olyan tömör bölcsességet adnak, hogy rengeteget jegyzeteltem belőle. Talán meglepő, hogy ókori filozófiát olvasok. Az inspirációt a márciusban olvasott Ryan Holiday: Az akadály maga az út című könyve adta, ami a sztoikus filozófián alapul, és az egyik legfőbb forrása Marcus Aurelius. Nagyon sokat adott, tervezem folytatni a témát. Bár apró kis könyv, nagyon tömény, hosszan, kis falatokban olvasható.
Nagyon készültem a Libri irodalmi díj szavazására, olyan körültekintően foglalkoztam vele, mintha az én egyetlen szavazatom tényleg számítana a díj odaítélésében. Igyekeztem minél több könyvet elolvasni a döntősök közül, a könyvtárban elsőként Dragomán György: Rendszerújra című novelláskötetét találtam meg. Kicsit ódzkodtam tőle, mert bár Dragomán György írásait, a közösségi oldalon is megosztott tárcáit nagyon szeretem, a könyveit talán nem a legjobbal kezdtem: A pusztítás könyve volt az első, amit olvastam tőle, és az nagyon megviselt. Ezeknél a novelláknál meglepve tapasztaltam, hogy szinte könnyed olvasmányok ahhoz képest, elég hamar felfaltam a könyvet. Ad elgondolkodnivalót és sok, a szokványostól eltérő nézőpontot, de nem nyomaszt annyira, mint amitől féltem. Azért a végére összeadódik a hatás. Szerettem, jó olvasmány volt és a Dragomántól ismert mesteri írás és stílus, de nem éreztem azt így elsőre, hogy biztosan ez lesz az, amire szavaznom kell.
Utána Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem című könyvét vettem sorra. Nagyon sok jót olvastam róla, sokak szerint az év letehetetlen könyve, talán túl nagy várakozásokkal is indultam neki emiatt. Tény, hogy remekbe szabott írás. Zseniális a szerkezete, sose szoktam ezt figyelni egy regénynél, de itt annyira tudatos és világos a felépítés, a történetbe épülő történet és az egésznek adott külső keret. És a tartalom, a téma, a stílus is jó, talán egyszerűen hozzám nem áll annyira közel. Értem a harmincas önkeresés problematikáját, ráadásul magam is nagy önkeresésben vagyok, de ez azt hiszem, más. Nagyon sokat adhat azoknak, akiknek valójában szól, egy egész generáció életregénye lehet, megérdemelten kapott jó kritikákat szerintem is! Nálam második helyezett lett.
Ami nálam a Libri irodalmi díj jelöltjei közül a pálmát vitte – és mint azóta kiderült, a szakmai díjat is – az Szvoren Edina: Verseim című novelláskötetete. Ettől kaptam meg azt, amit a legjobban szeretek egy-egy könyvben és magában az olvasásban: igazi belemélyedést egy-egy történetbe, tűpontos fogalmazást, gyönyörű mondatokat, olyan visszaadását emberi érzelmeknek, amire csak költői képek által van mód, direkt leírással nem megy át. Mélyre ható széppróza ez, a kortárs irodalom esszenciája. Szerintem abszolút megérdemelten nyert, olvassátok el ti is! Ez már egyébként májusi olvasás volt, de ha már leírtam a véleményemet a Krusovszkí regényről – ami egyébként a Libri közönségdíjat nyerte – szervesen ideillett ez is.
Az áprilist Kazuo Ishigiro: Ne engedj el című, nálam régen listás könyvével zártam. Ishigiro szerintem egy irodalmi kaméleon, mindent tud. Engem először Az eltemetett óriással nyűgözött le, a Napok romjai egy gyökeresen más stílusú, de legalább olyan jó regény, a Ne engedj el pedig sci-fibe hajlik. Az általunk ismert világba, konkrét, létező helyre és időbe (Anglia, 90-es évek) helyezett történetből lassan, először kicsit érthetetlenül bomlik ki a tudományos-fantasztikus vonal, disztópiának is nevezhetnénk, amit hátborzongatóvá tesz, hogy maga a környezet teljesen mindennapi, ezzel azt érzékelteti az olvasóval, hogy bármikor, bárhol megtörténhet az, ami a regényben. Annyit talán elmondhatok róla, hogy a főszereplő gyerekek, fiatalok bentlakásos iskolában, egy teljesen zárt világban nőnek fel, előre tudva képzésük – és életük – célját, nem ismerve viszont az okot, a hátteret. Lassan, de izgalmasan bontakozik ki a történet, és amikor mindenre fény derül, az nem éppen szívderítő. Ishigiro méltán kapott irodalmi Nobel-díjat tavaly, ezt ez a könyve is megerősíti.
A hónap nagy könyves eseménye volt a 26. Budapest Nemzetközi Könyvfesztivál. Most jutottam el először, ritkán adódik ilyen lehetőség, hogy egy teljes délelőttöt tölthetek egyedül, ráadásul könyvek között. Igazi fellélegzés volt, ahol ennyi könyv és könyvet szerető ember van egy térben, ott szinte érezni lehet a betűket és a történeteket a levegőben. Standról standra bejártam az egészet, először csak átvenni a hely rezgéseit, aztán konkrétabban, alaposabban végigbogarászni. Nem mentem nagy vásárlási tervekkel, de azért tudtam, hogy lehetetlen új könyvek nélkül hazatérni, úgyhogy egy keretet szabtam magamnak, de nem próbáltam masszívan ellenállni. Volt, amit eleve úgy terveztem, hogy itt szerzek be, figyeltem az akciókra – elég jók voltak egyébként a legtöbb kiadónál! – mutatom, hogy mikkel gazdagodtam:
- Szvoren Edina: Verseim – ahogy írtam fentebb
- Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy – szintén a Libri irodalmi díj miatt, bele is kezdtem azonnal
- Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról – új Backman megjelenés, egyértelmű, hogy kellett.
- Ryan Holiday: Az ego az ellenség – Az akadály maga az út testvérkötete, amikor kiolvastam, már tudtam, hogy folytatnom kell ezzel.
- Shunmyo Masuno: Az egyszerűbb élet művészete – még mindig Ryan Holiday hatása és szelleme, és annak a keresése motiválta a vásárlásomat, amit a címben említ. Zen gyakorlatok, pont erre van szükségem!
- Murakami Haruki: Különös könyvtár – egyszerűen imádom Murakami Harukit, a megjelenés óta szemezek az új könyvével és most kedvezménnyel kaptam meg.
- Olga Grushin: A sor
- Liu Zhenyun: Nem vagyok én aranylótusz – ez a két könyv a Geopen kiadó 20 éves jubileumi sorozatának része. Gyűjtöm a sorozatot, szeretném, ha mind ott állna a polcomon, a kortárs világirodalom kevésbé ismert remekei ezek, gyönyörű borítókkal. Hosszas böngészés, fülszöveg-olvasgatás után választottam ki ezt a kettőt.
- Peter Wohlleben: A természet rejtett hálózata
- Scott Kelly: Egy év az űrben – mindkettő ajándék a páromnak, hogy ne csak nekem legyen öröm a könyvfesztivál.
A Geopennél kapott vászonszatyorral pedig büszkén járok azóta vásárolni, és hirdetem a mondanivalóját jártomban-keltemben:
Legutóbbi hozzászólások