Szerző: KecskesTimea | 2020.01.16. | Egyéb kategória
Idén kezdem a hetedik évemet az Országos Kék Túrán. Ez az a túraútvonal és mozgalom, amiről talán a legtöbben hallottak Magyarországon, hiszen a Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozat és folytatásai (az És még egymillió lépés, illetve a Kerekek és lépések), majd ennek modern felfrissítése, az Index Bakancslista videósorozata országosan ismertté tették.
Akit érdekel a túrázás, annak a kék túra könnyebb, rövidebb szakaszai ideálisak első túrának, hiszen bárhol elkezdhető, jól kijelzett útvonalról van szó, a hozzá tartozó füzetben pedig pontosan megtalálhatók a szakaszok, lehet választani hosszt és nehézséget. Én már rutinos túrázó voltam, amikor belevágtam, és nem is túrázóként, hanem terepfutóként kezdtem. Jó fél éve futottam akkor rendszeresen, és szembejött egy vonzó versenykiírás, a Baradla Trailé. Addig csak síkon, aszfalton futottam, ebben viszont volt 16 kilométeren 500 méter szintkülönbség. Túrázóként korábban nem foglalkoztam a számokkal, csak a térképről tudtam, hogy milyen emelkedők várhatók a tervezett útvonalon. Terepfutóként megtanultam métereket kötni a domborzati elemekhez, ráérezni, hogy adott távon adott szint milyen nehézséget jelent. Ekkor még keményen rá kellett edzenem a kiszemelt versenyre, így jött az ötlet, hogy használjam edzőterepnek a kék túra szakaszait.
Háromgyerekes anyaként nem jutottam el gyakran túrázni, ráadásul mellette más tájak, szervezett túrák is vonzottak, ezért tart már hat éve az utam. Nem bánom, nincs határidő, nyugodtan lehet lassan teljesíteni. Az évek alatt viszont a gyerekek nőttek, és néhány hónappal ezelőtt eljutottunk addig, hogy a legkisebb elég komoly távokon is velem tart. Az őszi és téli hónapokban több, mint 150 kilométert tettünk meg kettesben a kéken, így már összegyűlt némi tapasztalatom arról, milyen is gyerekkel kéktúrázni. Csongor nyolcéves, ő már minden métert a saját lábán teljesít – hiszen egészen más hordozott pici gyerekkel vagy időnként nyakunkba vett ovissal járni az erdőt, mint így.
Ez a fotó egy teljesítménytúrán készült, itt született meg a nagy elhatározás Csongorban
A fő felismerésem, hogy a gyereknek nem annyira a fizikai teljesítmény fárasztó a túrában, mint az ingerszegénység. Mi otthon is korlátozzuk a képernyőhasználatot, igyekszünk kerülni a túlingerelést, és még így is. A Kemenesháton kezdtünk, végtelen erdőségekben, síkvidéken, sok hosszú egyenes szakasszal, ahol a máskor szidott aszfalt elérése adta a változatosságot. Én magam bármikor, bármennyit tudnék erdőben tartózkodni, a nyolcévest viszont ez fárasztja. Tipp: készülj énekekkel, fejből mesélhető mesékkel vagy érdekes családi történetekkel, szójátékokkal, izgalmas beszélgetéstémákkal vagy dalokkal! Sose lesz ilyen jó alkalmad, hogy ráérősen meghallgasd, ahogy órákon át arról beszél, ami érdekli. Szerencséd van, ha ez pont a természet: vigyetek magatokkal határozót, vizsgáljátok meg a növényeket, gombákat, faleveleket és lábnyomokat, amit találtok. Böngésszetek térképet, tanuljatok együtt eligazodni rajta vagy tájolót használni. Jó, ha méritek sportórával a haladásotokat – nem a teljesítmény miatt, hanem hogy időnként be tudd neki mondani, hogy mennyi van még hátra a tervezett távból. Mi játszottunk olyat is, hogy az nyer, aki először látja meg a következő települést.
Ezt a felismerést alátámasztja az, amikor épp ellenkezőleg, nagyon izgalmas vidéken járunk. Már egy emelkedőre való felkapaszkodás is izgalmas élményt jelent, hát még egy patak, kilátó, vár vagy érdekes sziklaalakzat! Csongor már attól is felderült, amikor a sok hosszú egyenes után újra kanyargó kis ösvényeken haladtunk, szerinte ez a normális erdő. Engem meglepett, de ő kifejezetten erőre kapott az Írottkőre felfelé kapaszkodva, egyáltalán nem kellett várni rá, sőt, örültem, hogy tudtam vele tartani a tempót. Tipp: jó, ha mindkettőtöknek van túrabotja, segít a nehezebb terepen, felfelé is, lefelé is, sárban vagy patakátkelésnél is. Vigyél magaddal kötszereket, sebfertőtlenítőt – talán nagyobb bizalommal hagyod sziklán ugrálni, ha az esetleges sérüléseit el tudod látni, persze azért okosan.
Uppony, Háromkő-bérc
A másik fontos tapasztalatom: a gyerek gyakrabban lesz éhes és nehezebben tolerálja az éhséget, mint te. Ez otthon az állandóan elérhető ennivalók világában talán nem is tűnik fel, de egy túrán hamar kiderül. Ha észreveszed, hogy nyűgös, elment a kedve, a motivációja, fáradtságra panaszkodik, pedig alig sétáltatok valamennyit, kérdezd meg, nem kér-e egy szendvicset, de van, amikor néhány korty vízre van szüksége. A folyadékfogyasztásra különösen kell figyelni! Nálunk mindig legalább kettővel több szendvics van, mint amit a bepakoláskor szükségesnek gondolok, egy dobozban darabolt alma, egy másikban sós magvak, és ami különösen fontos: a csoki. A csokinak szimbolikus jelentősége van, a csoki motiváció és jutalom, a nehézségek leküzdésekor vagy részcélok elérésekor elégedetten ki lehet bontani egy szeletet, és ami nálunk már rituális: a csúcscsoki, amivel az aktuális hegytetőre felkapaszkodva koccintunk, majd elégedetten elfogyasztjuk. Egyébként a csoki gyors szénhidrátot, azonnali energiát is jelent a szervezetnek, nem véletlen, ha a gyerek erőre kap tőle.
Ha már a motivációnál tartunk: a kék túra azért is jó, mert a megszerzendő pecsétek, a füzet kitöltése motiválnak. Hol gyakrabban, hol ritkábban követik egymást a pecsételőpontok, van, amikor csak két kilométer van két pecsét között, máskor tizenöt – érdemes úgy megválasztani a szakaszt, hogy ezt is figyelembe vesszük. Létezik külön gyermekkéktúra-kiírás, egy adott tájegységben megtett 50 kilométer után jár a szakaszjelvény, és ha ebből hatot teljesített a gyermek, akkor kiérdemli a Gyermek Kéktúra jelvényét. Ezzel aztán lehet büszkélkedni az osztályban – valószínűleg kevés osztálytársnak lesz hasonló.
A Kőszegi-hegységben egy határkövön
Szerintem a kék túrához hozzátartozik, hogy a szigorúan vett útvonal látnivalóin kívül megnézzük, ami az utunkba akad, vagy ami a közelben van és érdekes. Le lehet térni rövid szakaszokon másik jelzésre, útba lehet ejteni településeket vagy helyeket, amiket vétek lenne kihagyni. Érdemes több idővel számolni, mint amit maga a táv legyaloglása jelent, hogy a kitérők is beleférjenek, hogy ne kelljen sürgetni sem a gyereket, sem magunkat. Neki a tömegközlekedés is érdekes, és sokat tanulhat belőle.
A kék túra kitartásra is nevel – na nem abban az értelemben, hogy akkor is gyalogolni kell, ha már teljesen kimerültél. Ehelyett azt tanulhatják meg közben a gyerekek, hogy ha valamilyen nehézség adódik – éhség, fáradtság, fázás, elesés, kisebb sérülés, eltévedés – nem kell kétségbeesni vagy feladni. Végiggondoljuk, megkeressük a lehetőségeinket, ha kell, rugalmasan változtatunk, és megoldjuk a problémát. Mi futottunk már bele vadászatba, késtünk már le buszt, ilyesmi bármikor előfordulhat. Megerősítő tapasztalat, hogy az akadályokkal meg lehet birkózni és tovább lehet menni, ezt magával tudja vinni a kicsi a mindennapokba is.
Hóban a Kemenesháton
A lehetőségek tárháza pedig végtelen. Az Országos Kék Túra 1160 kilométeren kanyarog végig Magyarország hegyvidékein Írottkőtől Hollóházáig, ha ezt néhány év alatt befejeznétek, ott a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túra vagy az Alföldi Kék Túra, és más színnel jelölt pecsételős túramozgalmak sokasága. Mi a következő hétvégén Nógrádtól folytatjuk. Ti merre indultok?
Szerző: KecskesTimea | 2020.01.14. | Egyéb kategória
Szeretnék indítani egy sorozatot különféle szakmák, foglalkozások vagy akár hobbik képviselőivel, bemutatni a szakmát egy művelőjén keresztül, ahol lehet, a környezettudatosságra fókuszálva. Ismerjétek meg elsőként Ludvánné Csóri Manyit, a székesfehérvári varrónőt, aki rengeteg gyereknek, fiatalnak és felnőttnek szerzett már örömet ruháival és tanfolyamaival.
Manyival együtt veszünk részt egy projektben, ami az újrahasználat szemléletét hivatott népszerűsíteni Székesfehérváron és a régióban, így az interjú is ennek nyomdokain készült.
Kérlek, mesélj magadról pár szóban! Ki vagy, mit csinálsz, hogyan kezdted, mióta foglalkozol ezzel?
Varrónő vagyok, a Manyi Mester Műhely tulajdonosa. Kislánykorom óta varrónő akartam lenni, úgy kezdett érdekelni ez a szakma, hogy mivel duci kislány voltam, bevallom, irigyeltem a barátnőimet, akiknek nagyon szép ruháik voltak, és nekem nem találtunk ilyeneket. Mivel én is szerettem volna hasonlókat, anyukám a piacról hozott nekem szép színes lepedőket, és azokból kezdtem autodidakta módon varrni – itt még nem volt tudatos az újrahasználat, inkább a szükség hozta. Ebből alakult ki a vágy és a szándék, hogy a szakmám is a varrás legyen. Először nőiruha-készítőnek tanultam, majd utána Budapesten a ruhagyártó szakképzést is elvégeztem. Ezután jött a mesterképzés, mert még mindig úgy éreztem, hogy többet szeretnék tudni a szakmáról. Néhány évig dolgoztam varrónőként, amikor megint hiányérzetem támadt, és elvégeztem a népijátszóház-vezető tanfolyamot. Ezt nagyon élveztem, jó csapat jött össze, mindenki profi volt a kézművesség általa képviselt ágában, és mindenkit érdekelt a többieké is. Összeadtuk a tudást, megvolt a közös érdeklődés, megteremtődött az a közeg, amiben az azonos értékek mentén létrejött egy nagyon kreatív, teremtő energia.
A sok tanulás közben először nagyipari ruhagyártásban, gyártósoron kezdtem dolgozni, de mivel itt a fejlődésre kevés lehetőség nyílott, váltottam egy kis műhelyre, akkor még alkalmazottként. Itt szabad kezet kaptam, alkothattam, amíg a kislányom meg nem született. Később egyes ruhamárkáknak varrtam, itt már olyan is volt, hogy én találhattam ki a darabokat, a szabást. Jó érzés volt látni az általam tervezett, készített ruhákat a kirakatokban, a boltok polcain. Négy évig a Székesfehérvári Királyi Napok emblematikus figuráinak számító óriásbábok ruhájának varrásában is részt vettem, ennek kapcsán sok ismeretséget kötöttem, a Furfang Fesztre is meghívást kaptam.
Néhány évvel ezelőtt egy barátnőm javasolta, hogy tartsak gyerekeknek workshopot. Az elsőn öt gyerek vett részt, a másodikon már tizenöt, idén nyáron harminc, szájról szájra terjed a hír, egymásnak ajánlják a szülők és a gyerekek, én pedig nagyon élvezem. Most már felnőtteknek is tartok workshopokat, lakástextilt, táskát, kisebb termékeket varrunk.
A saját műhelyemet először a szüleim házában nyitottam meg, most már két éve pedig a Manyi Mester Műhelyben dolgozom, a Barátság Háza mögött. Youtube csatornám is van, „Manyi varrás” keresőszavakkal megtalálható, ide ingyenes oktatóvideókat töltök fel egy barátnőm segítségével.
A 2LIFES projekt, amiben mindketten részt veszünk, az újrahasználat, azaz a reuse népszerűsítéséről szól. Te a munkád által hogyan tudsz hozzájárulni ehhez a projekthez?
Nagyon sok nagykereskedést, méteráruboltot ismerek, ahol örömmel adják oda a hulladékanyagot, ami egyébként az égetőbe kerülne. Szívesen tartok workshopot, ahol a varrás által megmutatom, hogy hogy lehet akár a háztartásban is újrahasználni meglévő vagy kidobásra szánt anyagokat.
A napi munkádban mennyire jelenik meg ez a szemlélet?
Nagyon sok hulladékanyagot használok, például a bálás ruhából a gombokat. Amikor ugyanis bedarálják a feleslegessé vált ruhát, a gomb tönkretenné a vágókést, ezért előtte levágják. Több befőttesüvegnyi ilyen gombom van a műhelyben, amiket a ruhák varrásához vagy dekoráció készítéséhez használok. Az egyedi ruhák készítésekor keletkező hulladékot felhasználom a kisebb daraboknál, és a tanulóim is tuajdonképpen hulladékon tanulnak varrni.
Gyerekkoromból hozom azt a szemléletet, hogy amit lehet, ne vásároljunk, hanem készítsük el magunk. Apukám nagyon szépen faragott, anyukám horgolt és hímzett, én is ebbe nőttem bele, és teljesen a magaménak érzem ezt a gondolkodásmódot. Aki így gondolkodik, az egy-egy nyersanyagban, leeső darabban meglátja, hogy mi készülhet belőle, és semmit nem dob ki.
Egy szakmabelinek mit mondanál az újrahasználat fontosságáról?
Egy szakembernek nemcsak a környezettudatos elv a fontos, hiszen aki varrásból él, az természetesen pénzt szeretne ebből keresni. Ebben segít, ha meglátja, hogy a semmiből is lehet pénzt csinálni. Nem kell drága anyagokat venni, lehet bálában textilt, lakástextilt kapni, ami szintén hulladékként végezné. Csak fantázia kérdése, mindenből lehet bármit készíteni.
Milyen hosszú távú terveid vannak a vállalkozásodban, tevékenységedben?
Szeretnék egy nagyobb helyiséget, és az az álmom, hogy csak gyerekekkel foglalkozhassak. A ruhavarrást szívesen átadnám egy tanítványnak, és azt csinálnám, ami engem igazán feltölt, és az a gyerekek tanítása.
Ha valaki ma kezdené a varrónő szakmát, mit mondanál neki, hogyan vágjon bele?
Én azt érzem, hogy most épp olyan a világ, hogy ha most valaki jól megtanulja a szakmát, akkor egy keresett, népszerű, sikeres varrónővé válhat. Korábban volt egy olyan időszak, amikor kevésbé voltunk keresettek, de most újra nagy igény van a munkánkra. A szakma ismerete mellett fontos még, hogy empátiával bírjon a varrónő, hiszen emberekkel dolgozunk, meg kell találnunk velük a hangot. Egy ruhát méretre varrni, valakinek a testére és az ízléséhez szabni nagyon intim dolog, sokszor leszünk részesei a megrendelő élete legfontosabb pillanatainak, legyen az egy szalagavató vagy egy esküvő. Tudnunk kell ezeket jó emberismerettel, türelemmel, beleérzéssel kezelni, hogy végül mindenki elégedettségére szolgáljon az elkészült darab.
Végezetül azt áruld el kérlek, te miért kezdted el a munkádban is a reuse szemléletet alkalmazni, mi inspirált erre, miért tartod fontosnak?
Van egyfajta küldetéstudatom, szeretnék lábnyomot hagyni a világban. Gyakran emlegetjük ma az időseket, akiknek még megvolt egy olyan tudásuk, amiből egyre kevesebb van a világban. Szeretném, ha majd engem is így emlegetnének, én lennék az a varrónő, aki ezeket az ötleteket adta. Nagyon sok kidobandó anyagból lehet apróságokat készíteni, akár egy szakadt ruhadarabból, maradék anyagból. Mindent lehet valamire használni, és én ezt szeretném továbbadni. A másik, amit fontosnak tartok, az a szép dolgok előállítása, akár egy darab rongyból is csodát alkotni. Én a legkisebb anyagra is úgy nézek, hogy látom benne, amit szeretnék alkotni – és akkor már nem a rongyot látom benne, hanem az értéket. Engem apukám tanított erre, és én is szeretném továbbadni.
Szerző: KecskesTimea | 2020.01.09. | Egyéb kategória
Talán ez a cikk a karácsonyi időszakba illett volna jobban, hiszen a csodavárás, az őszinte, gyermeki hit akkor látszik meg igazán. Szülőként mosolyogva és meghatottan figyeljük gyermekeinket, ahogy várják az ünnepet, benne a csodát, ahogy mi is tettük gyerekkorunkban, ki-ki a családjában jellemző szokásoknak megfelelően. Talán megijedünk, talán pánikba esünk, amikor úgy látjuk, kezd repedezni az aranymáz a mesevilág burkán, készülődik odabent a racionális kisiskolás.
Én is figyelem a gyerekeimet, elmélkedem rajtuk, átbeszéljük a férjemmel is, hogy mit tapasztalunk. Érdekes korszakban vagyunk épp: a nagykamasz 17 évesem már valódi felnőttként vesz részt az ünnepekben, ő már pénzt is keres, és vásárol belőle ajándékot. Azt még nem fejlesztette ki igazán, hogy kicsit előre gondolkodjon, hogy legyenek ötletei már karácsony (vagy akár egy születésnap) előtt arra, hogy minek örülnének a családtagjai, de legyünk őszinték: sok felnőtt is így van ezzel, talán a férfiak közül többen, mint a nők közül. A tízéves abban a szerintem nagyon szép korban van, amikor belül már tudja, hogy mi vásároljuk az ajándékot, de őrzi magának a titkot, kicsit cinkos, nem kérdez, és véletlenül se beszél erről a kisöccsének. Megtartja a varázst, amíg tudja – és jól teszi. Mi is részt veszünk a cinkosságában, ugyanúgy működik a meglepetés, mint amikor egészen apró volt. És akkor ott van még a legkisebb, aki nyolcéves lett épp karácsony előtt néhány nappal, és most ezen a határmezsgyén álldogál a csodában való hit és a befogadható valóság között.
Az az igazság, hogy ha jól emlékszem, mi sose mondtuk, hogy a Jézuska hozza az ajándékot. Azt igen, hogy szenteste eljön, hiszen valóban megszületik, legalábbis a születését ünnepeljük. De az ajándékról nem volt ilyen formában szó. A nagyszülők, az óvoda inkább erősítette a mítoszt, mi csak a meglepetést tartottuk fenn: hogy a feldíszített fa, alatta a csomagokkal, egyszer csak készen odakerül a nappaliba.
Ez nem túl sokáig volt tartható, nem is tudom, hogy a gyerekek emlékeznek-e ezekre a karácsonyokra, hiszen picik voltak: a dolog addig működött, amíg a kisebbek mindketten aludtak délután. Amikor a szemüket dörzsölgetve kiléptek a sötét nappaliba, ott várta őket a karácsonyfa. Aztán volt az az egy-két év, amíg a nagyobbikkal már együtt díszítettük a fát, míg a kicsi aludt. Maga a fenyő ekkor is meglepetés volt, titokban csempésztük be, majd az ajándékok is varázsütésre kerültek a fa alá, ebben igénybe vettük a nagymama pár perces elterelő segítségét. Néhány éve már közös program a fadíszítés, és az is jó! Megvan a meghitt hangulata, öröm a közös tevékenység, öröm, hogy olyan lesz a fa, amilyennek együtt szeretnénk, mindenki választhat díszeket a sok közül, amik abban az évben rákerülnek a fára, és általában készíteni is szoktunk valamit. Tavaly az akkor kilencéves középsőtől már mi is kaptunk apró ajándékot, bár lehet, hogy a Jézuska volt, mert fogalmam sincs, hogyan és mikor került a fa alá. Szóval megvan ennek is az evolúciója, és szerintem kicsit lehet hagyni magától alakulni, természetesen változni ezeket a folyamatokat, és csak finoman terelgetni át rajtuk a gyerekeket.
Idén az adventi naptárral és a legkisebb fiammal kapcsolatban volt egy kedves sztorink. Az adventi naptárra néhány éve azt mondtam, abba bizony az angyalok hozzák huszonnégy napig reggelente az édességet vagy apró ajándékot. Aztán ahogy a környezettudatosság egyre jobban az életünk része lett, az apró kacatokat igyekeztem minimalizálni, de azt se szerettem volna, ha mindennap valami finomságot kapnak – így kezdték el a tárgyakat felváltani az élmények, saját készítésű kupon formájában. Tavaly még nem is tűnt fel senkinek, hogy ez gyanús – idén ébredéskor a naptár tartalmát megvizsgálva többször jött azzal a kicsi, hogy tudom ám, hogy ezeket az ajándékokat te csinálod! Megismerem az írásodat! És persze élt a gyanúperrel, hogy ha a kártyákat én készítem, talán a kézzelfogható dolgokat is én vásárolom.
Aztán egy reggel olyasmit talált a kis zsebben, ami meglepte. Nektek elárulom: postán kaptunk Mikulás-csomagot, amit túl bőségesnek találtam, kiporcióztam a három gyereknek három adagot belőle, a maradékot – apróbb, egyesével csomagolt édességeket – eltettem azzal, hogy jó lesz az adventi naptárba. A kuponokon kívül egyébként csupa hulladékmentes finomság került bele: egy marék mazsola vagy dió, mogyoró, néhány szem bonbon, kimérve kapható vagy saját készítésű keksz, papírcsomagolású csoki. Ezen a reggelen viszont egy-egy teljesen hagyományos, darabonként csomagolt édességet találtak! Sosem felejtem el, ahogy az álmos szemű, még csak félig éber, paplanmeleg nyolcéves hozzám bújt, és a nyakam köré fonta a karját:
Anya, ezt most tuodom, hogy nem te vetted! Ezt az angyalok hozták, mert te biztosan nem vennél meg ilyet!
Hát így okoz a csomagolt, itthonról száműzött édesség adventi örömet – az angyalok olyasmit is hozhatnak, amit anya nem vesz meg. Kíváncsian várom, hogy jövőre hogy alakul ez az időszak, addig pedig figyelem a gyerekeimet a hétköznapi csodákkal kapcsolatban is.
Nálatok hogy állnak a gyerekek ezzel a fajta hittel? Írjátok meg kommentben a facebookon!
Szerző: KecskesTimea | 2019.11.27. | Egyéb kategória
Nagy örömünkre több, mint egy hónapja megnyílt Székesfehérvár első csomagolásmentes boltja. Természetesen siettünk, hogy már a nyitónapon megnézhessük a boltot és kipróbálhassuk városunkban is a csomagolásmentes vásárlást egy helyen. Érdekes, hogy az eltelt egy hónapban mi magunk mégsem lettünk napi rendszerességű látogatói az üzletnek, hiszen az elmúlt években már sok helyet felfedeztünk a városban, ahol meg tudjuk oldani így a vásárlást. Mégis nagyon kényelmes, hogy mindent egy helyen megtalálhatunk, ráadásul a környékben lakóknak ez egy ugyanolyan élelmiszerbolt, mint a többi – közelebb tudják megvenni a lisztet, cukrot, tésztaféléket és sok egyebet, csak arra kell figyelniük, hogy vigyenek magukkal tárolóeszközöket.
Csomagolásmentes boltban vásárolni nem bonyolult, alig igényel egy picivel több odafigyelést, mint más üzletben, és a tapasztalatom szerint hamar kialakul a rutin ezzel kapcsolatban is. Elmondom, én hogyan csinálom – nálam az egész a menütervezéssel kezdődik.
Évekig nem terveztem menüt, és állandó probléma volt a „mit főzzek ma” kérdés. Aztán Erdélyi Boróka, a Pareto lánya blog leírása alapján megtanultam a módszert, amivel tényleg öt perc megtervezni a család egész heti menüjét. A módszerre most nem térek ki, ti is megtalálhatjátok az idézett oldalon. Mindenesetre miután a menü megvan, megtervezem hozzá a bevásárlólistát is, amit Google Keepben tartok, az összes tétel szerepel rajta, amit viszonylag rendszeresen venni szoktam, és az épp aktuálisakat bepipálom. Ebből már tudom, hogy mi az, amit a piacon kell beszereznem, mi az, amit a csomagolásmentes boltban, és mihez muszáj egyéb üzletbe, helyre is elmennem.
Hetente egyszer vagy kétszer megyek piacra, szombaton szinte biztosan, és ha kell és belefér, választok még egy hétköznapot is. Ami ezek után a listán marad, az a csomagolásmentes boltban beszerzendő áru. Ahogy a piacra menet is, most is végigszaladok indulás előtt a listámon, és beteszem a kosárba, amire szükségem lesz a vásárláshoz: lisztnek, őrleménynek, szárazárunak jól záródó dobozt, magvaknak, gabonaféléknek befőttesüveget, tésztaféléknek behúzható szájú vászonzsákot viszek. Ha folyékony anyagokra is szükségem van – ecetre, olajra vagy tisztítószerekre – ezeknek a saját, amúgy otthon használt palackját vagy egy üres műanyagflakont – ezért tartok még ilyet a háztartásban.
A vásárlást azzal kezdd, hogy a fedele nélkül leméred az üres tárolóeszközödet. A székesfehérvári Csomagolásmentes Termékek Boltjában többféle módon tárolják az árut. Amit fedeles dobozban, tégelyben tartanak, azt kiveheted a polcról és az üzlet közepén található pultra téve, az oda előkészített merőkanállal vagy kis fa fűszeres kanállal tegyél az edényedbe annyit, amennyire szükséged van, közben ellenőrizheted is a mérlegen. Ilyen dobozokban tartják a liszteket, a cukrot, sót, a fűszereket, a magvak egy részét, az édességeket. Van, amit ugyanígy fedeles dobozban találsz meg, de nem merhető kanállal, mint például a száraztészta: ezekhez az odakészített kesztyűt használd.
Egy másik típusú tároló az a műanyag edény, amihez saját mérőkanalat rögzítettek, itt értelemszerűen odateszed az edényedet a tárolóhoz, és a kanalat kihúzva méred ki magadnak a szükséges mennyiséget, persze csak miután lemérted a dobozodat, üvegedet.
Ott van még a gravitációs tároló. Ez az a műanyag tároló – én láttam már fa és üveg kombinációjából készültet is – amilyennel a nagyobb élelmiszerüzletekben is találkozhatsz, ahol kimérve lehet venni egyes termékeket. Függőleges elrendezésű tároló egy lehúzható fogantyúval, alá kell tartani a dobozodat, üvegedet, zsákodat és máris ömlik bele a kívánt áru.
A folyadékokat vagy üvegekben tartják és tölcsérrel töltik a te üvegedbe, vagy csappal ellátott többliteres edényből folyathatod bele. Ha az üveged nem standard térfogatú vagy nem tele kéred, mércés edénnyel kimérheted és így vehetsz akár két decit is a literes üvegbe.
Végül, miután mindent kipipáltál a bevásárlólistádon, nincs más hátra, mint szépen elhelyezni az immár teli tárolókat a kosaradban, és a pénztárhoz járulni. A közvélekedés azt tartja, hogy jóval drágább csomagolásmentes boltban vásárolni, mint a megszokott módon. Ennek oka lehet, hogy vannak olyan termékek, amiket máshol nem kapsz meg, esetleg jobb minőségűek vagy eleve kevesebb készül belőlük. Mindezzel együtt azonban én eddig még minden alkalommal meglepődtem, hogy a várakozásaimhoz képest – mert bennem is megvan ez a félelem – mennyire kedvező lett a végösszeg, pedig milyen sokféle dolgot beszereztem.
Fel szokott még merülni kérdésként, ellenérvként, hogy ki tudja, honnan származnak a termékek, illetve biztosan ők is a negyedkilós csomagolású termékeket veszik meg és öntik egybe. Nos, el kell oszlassam a kételyeket: a származási helyet folyamatosan írják a tárolókra, és amit csak lehet, minél közelebbről szereznek be. A tészták például Szabadegyházáról, Gyermelyről, Óföldeákról származnak, az aszalt gyümölcsök egy része pedig Velencéről. Az összeöntés pedig csak városi legenda, hiszen az üzlet tulajdonosai, Sándor és Ildikó maguk is tudják, hogy ezzel a lényegét vesztené el a csomagolásmentes bolt – és a vásárlóit is.
Az útmutató nem kizárólagos, az ország többi csomagolásmentes boltjában is nagyjából így zajlik a vásárlás, nyugodtan próbáljátok ki! Szerencsére már Budapest mellett több vidéki településen elérhető, és remélhetőleg egyre általánosabb formája lesz ez a vásárlásnak.
Szerző: KecskesTimea | 2019.09.22. | Egyéb kategória
Kamaszkoromban nagy Edda-rajongó voltam. Még nagykorúságom – és az Edda nagykorúsága – előtt elmúlt ez a rajongás, de az ős-Edda számokat továbbra is szeretem, soknak álmomból felkeltve is szó szerint tudnám idézni a szövegét. Ezért nem tudom kiverni a fejemből, és ezért foglalkoztat mostanában a gondolat, hogy vajon Pataky Attila 1988-ban, amikor megírta az Ég a házunk című számát, vajon olvasta a NASA üvegházhatással foglalkozó részlegének vezetője, James Hansen cikkét? Ez a cikk a kutatónak az amerikai kongesszus előtt elhangzott beszédét tartlmazza, amelyben bizonyítékokat tesz le az asztalra arról, hogy a globális felmelegedés létezik, és 99% a bizonyossága annak, hogy ez nem egy természetes folyamat, hanem a szén-dioxid és más gázok légkörben való felhalmozódásának az eredménye. Ennek ma már több, mint harminc éve. Én csak 9 éves voltam, és Greta Thunberg még a szülei jövőre vonatkozó terveiben sem szerepelt. Ugyanebben az évben Pataky Attila megírta az Ég a házunk című számot, és bár fogalmam sincs, hogy volt-e ebben bármilyen szerepe a globális felmelegedésről szóló híreknek, a szöveg mégis pontosan a helyzetre illik (refrén nélkül idézem, de hallgassátok meg a teljes számot:
A házunk ég, talán az egész ég!
De nem biztos, nem biztos semmi se még.
Csináltunk, valamit már megcsináltunk,
De nem biztos, nem, hogy a végére járunk.
A felelősség persze nagy teher,
S a vonat elé feküdni senki se mer.
Mit kérsz tőlem? Mit vársz tőlem?
A szobám falára egy kérdőjelet véstem!
Lehunyom szemem és fázom.
Lázlapom görbéje rég az egekig ér,
Néhány hét és még néhány év,
És ott leszünk újra a legelején.
Menetelünk együtt csodákra várva,
Néhány hét és még néhány év.
A dolgok ára, ma még néhány könnycsepp,
De holnap, ha zokogunk, az is kevés lesz.
Generációnk sapkáját szemébe húzza,
S minden baját a másikra fogja.
Igen, ég a házunk, de a generációnk szemébe húzza a sapkáját és minden baját a másikra fogja…
Ebben a helyzetben 2018 augusztus 20-án egy svéd diáklány, Greta Thunberg úgy dönt, hogy amikor kezdődik az iskola, ő nem megy oda, nem ül be a padba, ehelyett a svéd parlament elé megy és iskolasztrájkot folytat a klímáért három héten át.
Édesanyja később könyvet ír arról, hogyan jött ez az elhatározás, és hogyan lett aztán világhíres Greta – de a könyv, ami szintén az Ég a házunk címet viseli, ennél sokkal többről szól. Ez egy válságban lévő család története, ami összefügg egy válságban lévő bolygó történetével. Ha eddig nem volt klímaszorongásod, a könyv elolvasása után majd lesz – én mégis azt mondom, hogy olvasd el. Nem hosszú, nem kíván túl nagy erőfeszítést, de hátha ösztönöz arra, hogy az olvasáson kívül is tedd meg, amit tudsz.
Kép forrása: https://www.libri.hu
A könyv rövid kis fejezetekből, történetekből áll, főleg Greta édesanyja a narrátor. Kétségbeesés és remény, küzdelem a családért, hogy a fejét a víz felett tudja tartani, erről szólnak a történetek. Greta sokak szerint megosztó személyiség. Hiszen csak tizenhat éves, honnan veszi a bátorságot, hogy kiálljon tömegek elé, beszéljen a davosi Világgazdasági Kongresszuson, az Európai Parlamentben és az ENSZ klímacsúcsán? Ráadásul Asperger-szindrómás, hogyan képes egyáltalán a nyilvánosság elé állni?
Ez utóbbin a szülei is meglepődtek. Az édesapja ott volt a közelben a klímasztrájk első napján, az első alkalommal, amikor nagyobb közönség előtt beszélt, és készen voltak kimenteni Gretát, akinek az is nehézséget okoz, hogy szemtől szemben beszéljen emberekkel, aki helyett társaságban sokszor a szülei beszélnek, ő pedig csak bólint. Mégis, amikor tömegeknek kell elmondani, hogy vészhelyzet van, ég a házunk, hogy válság van, amit nem kezelünk válságként, hogy a generációnk úgy él, mintha nem lenne holnap, és a „gyerek a legfontosabb” csak egy szólam, hiszen épp a jövőjüket romboljuk le – akkor bátran képes kiállni, és felelős vezetőknek felhívni a figyelmét erre.
Ha elolvasod ezt a könyvet, megérted, hogy vezetett ide az útja. Talán azt is megérted, miért mondja, amit mond, és miért nem képes élni a kényelmes svédországi diákéletet. Nekem hiányzik a könyvből a lábjegyzetezés, könnyebb lett volna utánanézni az említett kutatásoknak, de mivel rövid, gyorsan olvasható könyv, a fennmaradó időben ezt is meg tudom tenni. Tedd meg te is, különösen, ha vannak gyerekeid, unokáid. Ne félj a szorongástól – én már tapasztaltam, hogy a legjobb módszer ellene az, ha cselekszel. Olvass, tájékozódj, nézz körül a saját háztartásodban, a közösségedben, a településeden. Csatlakozz a Greta mögött kialakult mozgalomhoz, a Fridays For Future-hez, de kereshetsz más környezettudatos közösséget is.
Nemsokára a gyerekeink, az unokáink szemébe kell néznünk, és válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy mi mit tettünk, amikor jött a válság? Én szeretném azt válaszolni – függetlenül a jövő alakulásától – hogy ami csak tőlünk telt, azt megtettünk. Neked mi az, amit tenni tudsz?
Legutóbbi hozzászólások