írta KecskesTimea | 2019.04.16. | Egyéb kategória
Visszavonhatatlanul tavasz van, bár most volt néhány esős és hűvösebb napunk is, számomra ez csak jó hír: erőre kapott a természet, üdék az erdők, talán kiheverték a márciusi szárazságot. Kirándulni meg esőben is lehet, én például vasárnap teljesítménytúrázni voltam, és bár 48 kilométer nem ajánlható bárkinek, a környék látnivalóiból bátran lehet válogatni kényelmes rövidebb barangolnivalót is.
Ha a Veszprém megyei Szentbékkállára látogatunk a családunkkal, a következőket érdemes megnézni:
Körtúra a Fekete-hegyi Eötvös-kilátóhoz
Szentbékkállán a Szent Benedek turistaszállótól indulunk a sárga háromszög jelzésen, először a falu aszfaltos útján haladunk, majd földútba, végül erdei ösvénybe vált lábunk alatt az út, és emelkedni kezd. Végig a sárga háromszög jelzést követjük. Lesz részünk meredek emelkedőben is, amikor felkapaszkodunk a Keleményes-kő bazaltpalacsintáira – valóban így hívják ezeket a képződményeket, amelyek lentről emlékeztetnek a bazaltorgonákra, de sokkal szélesebben elterülnek, rajtuk állva pedig keresve se találnánk jobb nevet nekik. Megcsodáljuk a kilátást és a növényvilágot, elolvassuk a Tűz útja tanösvény tájékoztató tábláját, amíg kipihenjük a mászás fáradalmait.
Innen továbbhaladva szép, hullámzó tájon haladunk át, így áprilisban sárga virágokkal terített a mező. Újabb kapaszkodóval már a Fekete-hegyre érünk fel, az Eötvös kilátó lábához. Mindenképp másszunk fel a kilátóba, élvezzük a panorámát.
Lefelé a kék jelzésen indulunk, csak arra figyeljünk, hogy ne Balatonhenye, hanem vissza, Szentbékkálla irányába induljunk újra. Térképet, GPS-t érdemes nézni, ha biztosra akarunk menni a tájékozódással. rövid meredek után kellemesebb ereszkedésbe váltunk, lassanként leérünk az erdő szélére, ahol Jeszenszky Sky István Napfényszentélyét, kis birodalmát találjuk: imazászlók lobognak a szélben, kedves felirat a kapun, a közelben ölelőfa. Állítólag ha otthon találjuk a zenélő remetét, bármikor betérhetünk egy teára, én ezt még nem próbáltam, de az ölelőfát nem hagytam ki, amikor arra jártam. Tovább haladva tiszta vizű forráshoz érünk: szépen foglalt, fedett medencében gyűlik a víz és túlcsordulva folyik lefelé, érdemes a nálunk lévő bögrével meríteni belőle, ez az Öreghegyi-kút. Innen már néhány szép virágzó fa és présház mellett néhány perc múlva a falu szélére érünk, majd vissza a turistaházhoz. Ha megéheztünk, a falu első háza az Öreghegy fogadó, betérhetünk ebédelni és megpihenni.
Ez a túra bő hat kilométer szép emelkedőkkel, edzettebb 5-6 éves gyerekekkel már megtehető, de babakocsival nem ajánlom a szűk, köves emelkedők miatt.
Körtúra a szentbékkállai kőtengerhez
Ennek a túrának a kiindulópontja ugyanúgy a szentbékkállai turistaház, de most a kék jelzésen indulunk, és végig ezen is haladunk. A faluból kiérve először a velétei palotaromhoz érkezünk meg – milyen jó hangzású név! Aztán egy kanyarral visszavisz a jelzés a falu szélére, de hamarosan újra kifordul onnan, és könnyű vonalvezetésű, sík terepen visz el a nagy kiterjedésű, izgalmas kőtengerig. Eddig a túra mindössze szűk két kilométer, de a köveknél akár órákat is el lehet tölteni, amíg a gyerekek bebarangolják az egészet, felmásznak minden kőre, kipróbálják az ingókövet, megnézik a madáritatókat, mi meg elolvassuk nekik az információs táblákat, és akár meg is tízóraizhatunk a lapos, meleg köveken üldögélve.
Visszafelé sétálhatunk ugyanezen az úton, vagy a kőtenger parkolójától a rövidebb, jelzetlen, de egyértelmű utat is választhatjuk, összességében lesz nagyjából négy kilométerünk, plusz a szaladgálás fel-alá a kövek között. Kisebb gyerekekkel is bátran ajánlom, babakocsival egy rövidke szakasz okoz nehézséget a palotarom után, de két felnőtt azt is megoldja.
Mindszentkálla, Kopasz-hegy
A környék bővelkedik jobbnál jobb panorámájú kilátópontokban, ez talán kevésbé ismert, annál látványosabb – és fárasztóbb a megközelítése. Ha a legrövidebb úton akarjuk elérni, autóval Mindszentkálla központjában érdemes megállni. A faluban több ponton is egyértelműen jelzik, hogy merre induljunk, de a piros és a két T jelzés is a csúcsra visz. A hegy nem magas, viszont meredek ösvénnyel indít, aztán 277 lépcsővel folytatja. Utána még jön néhány falépcső, aztán már csak egy keskeny ösvény, és ott is vagyunk a csúcs közelében álló keresztnél, ahol learathatjuk megérdemelt babérjainkat a lélegzetelállító kilátás formájában. Kipihegjük magunkat, és a lankásabb déli oldalon ereszkedünk le, visszaérünk arra a pontra, ahol meredeken felfelé indultunk, és ha most egyenesen teszünk egy kis kitérőt, akkor megnézhetjük a kisfaludi templomromot is. Innen már toronyiránt sétáljunk vissza a faluba, ahol a Káli-Kapocs teraszán felhörpinthetjük a nekünk járó frissítőt.
Csak kalandvágyó gyerekeknek és türelmes szülőknek ajánlom a túrát – a lépcsők próbára tesznek, úgy készüljetek, hogy időnként le-leültök majd pihenni a csúcshódítás közben. A táv oda-vissza is csak bő két kilométer, itt a szintemelkedés adja a nehézséget.
A három túrából bármelyik kettő, vagy akár mindhárom is összekapcsolható egy hosszabb kirándulássá. Mindszentkálla és Szentbékkálla között a kék négyzet jelzésen, majd azt elhagyva a szentimrepusztai buszmegállónál balra kanyarodva, jelzetlen úton (régen erre haladt a kék túra) zárhatjuk be a kört, ez a szakasz a legrövidebb úton (ha a kőtengert visszafelé kihagyjuk) három kilométert ad hozzá a túránkhoz.
írta KecskesTimea | 2019.04.09. | Egyéb kategória
Ennek a posztnak az ötlete szombaton jutott eszembe, amikor moziban voltunk a legkisebbel. Amikor a párommal ketten megyünk, akkor simán lemondunk az ehhez kapcsolódó étel-italfogyasztásról, sőt bevallom, volt már olyan is, hogy az otthoni készletből vittem magammal sós mogyorót egy kis dobozban és vizet saját palackban, így megvolt a feeling, de nem termeltünk plusz hulladékot. A gyerekekkel viszont úgy érzem, hozzátartozik a popcorn és az üdítő – persze, leszokhatnánk róla, talán le is fogunk, de egyelőre még ott tartok, hogy amilyen ritkán járunk moziba, lehetek engedékeny is. Így aztán a pohár és a pattogatott kukoricás tasak hulladék lesz. Rájöttem viszont, hogy vehetünk fém szívószálat, amit ilyenkor magunkkal vihetünk, így a mozi által kínáltat nem kell elvennünk, sőt akár azt is megkérdezhetnénk legközelebb, hogy hajlandók-e a saját kulacsunkba tölteni az üdítőt.
Később tovább gondoltam:: mit szoktunk csinálni családi szórakozásképpen, és mennyire tudjuk eközben tartani magunkat a hulladékmentesség elveihez, vagy hogyan lehetne jobban csinálni?
Vidéki és a szórakozás terén eléggé visszafogott család vagyunk, azt hiszem. Szerencsére eleve sok lehetőséget ad a kertünk, a szomszéd gyerekek, a falusi játszótér, a focipálya, ráadásul a sűrű hétköznapok után szívesen is vagyunk itthon hétvégén. De mégis, mik a lehetőségek, amikor kimozdulunk?
- Ha túrázni, kirándulni megyünk – erről már írtam a hobbikkal kapcsolatos posztban, de érvényes minden családi kirándulásra: állatkert-látogatásra, városnézésre: saját ennivalót viszünk magunkkal, kulacsot, összehajtható, zsebre tehető szilikon poharat, szendvicset újraszalvétában, gyümölcsöt, kekszet dobozkában. Igyekszünk nem elcsábulni a csomagolt rágcsálnivalók és szívószálas dobozos üdítők kínálatától. A fővárosi állatkert már majdnem egy év megoldotta, hogy a büféi ne kínáljanak PET palackos üdítőket: üveges vagy fémdobozos italokat lehet kapni, és a fogyasztás helye mellett rögtön ott a szelektív konténer informáckörnyezetiós táblákkal. A fagyit tölcsérbe kérjük, az ehető „csomagolással” mindenki jól jár.
- Cukrászda, kávézó – nem kérünk szívószálat, és kerüljük a kávéhoz kapható egyadagos cukrot, előnyben részesítjük az olyan helyeket, ahol a cukor vagy édesítőszer kis tartókban áll az asztalon, és magunk kanalazhatjuk a kávénkba. Bár nem függ össze szorosan a hulladékmentességgel, de a két szemléletmód kéz a kézben jár: a környezetkímélet miatt igyekszünk olyan helyeket választani, ahol a sütemények, fagylaltok alapanyagait hazai, minél közelebbi termelőktől szerzik be.
- Éttermi ebéd, vacsora – ugyanaz vonatkozik rá, mint a cukrászdára: ne kérj szívószálat, válaszd a helyit, és ha maradékod van, amit hazavinnél, kérd környezetkímélő csomagolásba. Elérhető már lebomló, bambusz vagy cukornád csomagolódoboz, de a ha hordasz magadnál egy összehajtott, kis helyet foglaló szendvicscsomagolót, az is megfelelhet egyes ételekhez. Ha csak a habfólia ételtároló választható, akkor jön a kérdés: mi a jobb, elhozni így is, vagy rábízni az étteremre, hogy kidobja az ételmaradékot? Ezt a döntést már rátok bízom, ahogy az adott helyzetben a legjobbnak látjátok. Lehetőleg minél ritkábban válasszátok a gyorséttermeket, de ha már beültök, a szívószálat ott is utasítsátok el – saját fém szívószál itt is megoldás lehet – és az igazán hétpróbások még fém kanálgépet is tartanak a táskában ilyen esetekre. Ha nagyon nagy hősök vagytok, a gyereknek se az agyoncsomagolt gyerekmenüt kéritek műanyag játékkal – bár már könyv is választható, és ez remek kezdeményezés, mégis azt gondolom, arra a sokadik apró könyvecskére sincs feltétlenül szükségetek a háztartásban.
- A moziról fentebb írtam, még annyit tennék hozzá, hogy a 3D szemüveget tegyétek el, és legközelebb ne felejtsétek magatokkal vinni – a csomagolás mellett még az árát is megspóroljátok. Az időnként, egyes filmek promóciójában kapható apró játékokat, kulcstartókat, poharakat nyugodtan utasítsátok vissza. Ha inkább otthon filmeznétek: pattogatni való kukoricát lehet kapni kimérve, és lábosban is elkészíthető!
- Fürdők, strandok – kemény dió! Az egyik kihívás itt is az étkezés. Érdemes előre megérdeklődni, milyen jellegű lehetőség van a strand területén, és ha esetleg több is, akkor a pénztárcánk mit enged meg. Ha van beülős, étterem jellegű hely, ahol mosogatják a porcelántányért és a fém evőeszközt, akkor inkább azt válasszuk, mint az egyszerhasználatost. Ha büfé van, akkor választhatunk olyan ételt, amit papírtányéron adnak, így legalább műanyaghulladékunk nem keletkezik, és hát itt is igaz, hogy a hulladék szempontjából legjobban az otthonról hozott ennivalóval járunk. Úgyis menő a retro, érkezzünk nyugodtan hűtőtáskával a strandra, vigyük a kedvenc egészséges eledelünket és jeges limonádénkat. De ki vagyok én, hogy eltiltsam a gyereket a lángostól vagy a palacsintától – egyszer-kétszer az is belefér. Cserébe ne vegyük meg a felfújható delfint vagy a tizenkettedik strandlabdát, ezzel többet nyerünk.
Kép forrása: https://strand.hu/strand/napsugar-strand-464
- Ami pedig teljesen hulladékmentes kikapcsolódás: a játszótér, az erdei, vízparti séta, tanösvények, vonatozás vagy kisvasutazás, hajókirándulás, kutyasétáltatás és még sorolhatnám. A lényeg, hogy érezzétek jól magatokat együtt!
írta KecskesTimea | 2019.04.07. | Egyéb kategória
Amikor a Holt költők társaságának a végén a diákok felállnak a padokra, és egymás után hangzik el, hogy O Captain! My Captain, az szerintem a filmtörténet egyik legfelemelőbb jelenete. A kapitány nyilvánvalóan egy vezéregyéniség, de a szó nekem olyan embert sugall, akinek nincs szüksége arra, hogy megkövetelje a tiszteletet, mert egyszerűen a jelleméből, a viselkedéséből következően ezt érezzük vele kapcsolatban.
Szerencsés vagyok, mert nekem volt egy saját kapitányom. Nem is akármilyen: dunai hajóskapitány. Az első emlékem róla, hogy hazaér egy hosszú hajóútról egy forró nyári napon, és egy lufit hoz nekem Bulgáriából. Sokáig dolgozott, a nyugdíjkorhatáron túl is, hetekre elutazott. Gyerekként nem gondoltam bele, de nyilvánvalóan nem csak nekem hiányzott, sőt – a legnehezebb a nagymamámnak lehetett. És nem is akkor, amikorra már mi, unokák is vissza tudunk emlékezni, hanem sokkal régebben, két gyerekkel, munka mellett és egy kertes családi házzal. A nagymama igazi kemény nő volt a hatvanas években, aztán később igazi sütiillatú, kontyos nagymama lett belőle.
A nagypapa viszont egy háborús hős volt egy kis Duna-parti faluból, aki nagyon fiatalon járta meg a poklot, aztán hazatért, és megszerette a nagymamámat. Család mellett fejezte be az iskolákat. A házaspárként, fiatal családként megélt életükről nem sokat tudok, amit láttam, az az volt, hogy negyven, ötven év után is mennyire mélyen szerették egymást. Nyugodt, megelégedett életet láttam, kialakult szokásokat és derűt.
A gyerekkori emlékeim? Visz a bicikli vázán, bedőlünk a kanyarba. Hajnalban kelünk és elvisz horgászni, puszta kézzel keres gilisztát a komposzthalomban. A legjobb, legendás: ázunk a meleg vízben a szép emlékű lepencei strand medencéjében, kilátással a Dunakanyarra, és számokat sorolok: dunai folyamkilométereket. Ő meg fejből tudja, melyik kilométernél milyen település, híd, miegymás van, és mesél róla, míg pirosra sül a bőrünk a nyári nap alatt. A másik legjobb: visz az „erdőre”, fel a Pilisbe, csendben kell lenni, hátha látunk állatokat, követjük a turistajelzést, míg egyszer csak hopp, balra letér az útról, és felvisz oda, ahol csak ő tudja, hogy egy felhagyott kőbánya tetejéről egyenesen a teraszukra látni. „Nézzétek, ott főzi a mama a levest, hopp, az orrára szállt egy légy” – mutatja, mi persze semmit nem látunk ebből, de lelkesen bólogatunk, aztán szedünk egy csokor kankalint a mamának, aki tényleg ebéddel vár.
Mama korán elhagyta őt és ezt a világot, nem sokkal az aranylakodalmuk után. Nagyon nagy a kontraszt: nem érte meg, hogy az unokái párt találjanak, egy dédunokáját sem látta. Papa hatot is. Az első gyerekem elég hirtelen és rendezetlen körülmények közé érkezett, a család egy kicsit sokkolódott. Papa annyit mondott: én szeretem a kisbabákat. Kevés mondatért voltam életemben annyira hálás.
Aznap ment el, amikor megtudtam, hogy érkezik a harmadik fiam, az ő hetedik dédunokája. Szerencsés vagyok, hogy volt ő nekem harmincegy évig. Ma lenne kilencvenkét éves Dédipapa, a hajóskapitány.
írta KecskesTimea | 2019.04.06. | Egyéb kategória
Péntek este van. Holnap reggel piac, megyünk megint terjeszteni a hulladékmentes vásárlás elveit. Persze be is vásárolunk – lista a fejben, menüterv excelben és evernote-ban, ők segítenek egyben tartani az agyamat. Lesz a héten szülinap, végig kell gondolnom, milyen torta kell, mit szeret az ünnepelt, amit azért a család többi tagja is megeszik, mit és hol kell beszerezni hozzá, aztán persze el is kell készíteni és az ünnepnapig elrejteni a kíváncsi szemek elől.
Mi is lesz a gyerekeknek a jövő héten? Egyikük beteg volt, utána kell kérdezni még egyszer, hogy megkaptuk-e az összes leckét, és el ne felejtsem elvinni a parafatáblára szúrt igazolást hétfőn, meg a torna felmentést. A másiknak nincs ragasztója a rajzdobozában, ki kell mosni a tornacuccát hétfőre, be kell fizetni az ebédet. A harmadiknak osztályozó vizsgát kell tennie az előrehozott érettségihez, amihez szükséges az aláírásom, és még egy biztosítás is kell jövő hétre az ausztriai tanulmányúthoz. A táskámban lapul néhány csekk, amivel el kell jutni a postára. A nagymamának időpontot kérni kontrollra, és ha megvan, szólni neki is róla, hogy tudja, mikor kell mennie, aztán egyeztetni, hogy ki viszi el. El ne felejtsem beindítani a mosógépet.
Fejben felrajzolom a térképet, hogy kinek mikor hol van jelenése, kit kell felhívni, a kicsinek kedden és pénteken zeneiskola – kotta, hangszer nála legyen – a középsőnek csütörtökön edzés, de még nem biztos, hogy mehet, pénteken neki is zene. Péntekenként szusszanunk egyet, amikor mindenki minden órájával végzett, beülünk egy fagyira és olyankor szoktunk könyvtárba is menni. Aztán este azért végiggondolom, hogy mi hiányzik még a kertben: vetőmag, palánta, átfutom a listámat, már április van, mit vethetek még el. Ma gyorsan elültettem két tő kivit az eső előtt úgy, hogy előtte bedobtam két melegszendvicset a sütőbe, hogy mire bejövök a kertből, pont tudjak enni, és mire megettem, pont tudjak indulni a kisfiamért az iskolába és vihessem a zeneiskolába.
Szakmám szerint logisztikus vagyok – még szerencse. Amit felsoroltam, az ugyanis csak az a része a munkának, amikor megtervezem, összerakom fejben az elvégzendőket, de ezen a logisztikai rendszeren még végig is kell menni, meg is kell csinálni a dolgokat. Szokták ezt mentális tehernek hívni – annyi mindent tartunk fejben és listákon – a listák létét és lelőhelyeit meg megint csak a fejünkben – hogy már attól elfáradunk. És utána jön a fizikai része.
Láthatatlan munkának azt nevezik, amit csak akkor veszünk észre, ha nincs elvégezve. Ha halomban áll a mosogatnivaló, a fürdőszobában a szennyes, a nappaliban a tiszta ruha, ha üres a hűtő, az feltűnik. Ha mindez nagyjából rendben van – az a természetes állapot. De ide tartozik a betegek vagy idősek ápolása, maga a gyereknevelés, és a legkevésbé észrevehető az érzelmi munka, ami azt az igyekezetet takarja, amivel a családod boldogságát igyekszel biztosítani: konfliktusokat elsimítani, veszekedőket kibékíteni, örömöt okozni és mindenki elégedettségét elérni.
Nem akarok igazságtalan lenni, hiszen olyan kapcsolatban élek, ahol azt hiszem, egyikünk sem fél megfogni a munka végét, és valahol az is természetes, ha én vállalok többet a szervezési feladatokból főállású anyaként. Ráadásul a láthatatlan munka nem a nőkről szól, a férfiaknak is épp elég jut belőle: hol a pénzügyekkel kapcsolatos dolgok, hol a ház körüli szerelések, javítások, ezekhez szükséges bevásárlások, ezeket épp ugyanúgy rájuk nehezedő mentális teherként kell fejben tartaniuk a napi munka stressze mellett. Fontosnak tartok azonban két dolgot: a főállású anya (és a babával, pici gyerekekkel otthon lévő anya) főállását az anyaság jelenti, a gyerekekhez kapcsolódó feladatok. Nem a háztartás és nem az általános életszervezés, ezek közös feladatok. Nem mindegy a retorika sem: az a férfi, aki részt vállal ezekben, nem segít, hanem a saját háztartásában adódó feladatokat végzi, épp úgy, mint a nő. Ha a gyerekkel tölt időt a munkahelyi munkája után, azt apaságnak hívják, nem segítségnek. A másik: sok családban egyszerűen úgy felejtődik a munkamegosztás akkor is, amikor az anya újra munkába áll. Mármint fizetett, nem otthon végzett munkába. Figyeljetek oda erre, gondoljátok végig, beszéljétek át a feladatokat, mert ez a szituáció a melegágya a teljes szétforgácsolódásnak.
Három fiam van. Nagyon igyekszem úgy nevelni őket, hogy ők is pontosan tudják, hogy a tiszta ruha nem a szekrényben terem, az étel sem a tányéron, és képben legyenek azokkal a dolgokkal, amik az életük mindennapi szervezéséhez szükségesek, hogy ahogy nőnek, ők is egyre több felelősséget vállalhassanak a saját életükért.
A láthatatlan munka világnapja idén nem kapott túl nagy sajtóvisszhangot, én is csak ma írok róla, pedig április első keddjén volt. Pedig a célja: hogy a társadalom jobban odafigyeljen azokra az emberekre, akik a családban végzik a dolgukat, és elismerje pótolhatatlan munkájukat.
Szóval, itt és most: minden elismerésem nektek.
írta KecskesTimea | 2019.03.23. | Egyéb kategória
Az a szerencse ért, hogy olyan párom van, aki nagyjából ugyanúgy szeret túrázni, mint én. (Korábban volt amolyan is, tudom, milyen érzés…) Neki is gyerekkorától az élete része, nekem is, természetesen adódott, hogy amikor egy pár lettünk, közösen folytattuk a dolgot, és később a gyerekeinket se hagytuk ki az élményekből. Mostanra összegyűlt már egy csokornyi tapasztalatunk olyan kirándulóhelyekről, amiket élveznek a gyerekek is, és olyan hosszúságú túrákról, amiket kisebbek is teljesíteni tudnak, még ha kihívást is jelent nekik. A mieink már elég rutinosak: 15-17 kilométer volt az eddigi leghosszabb túrájuk a kicsiknek is, teljesítménytúrán is jártak már. Van tehát néhány hely a tarsolyomban, amit szívesen ajánlok.
Dera-szurdok, Pilis
Kép forrása: turaotletek.hu
Az Országos Kék túra nyomvonalán összesen talán két kilométeres patakvölgy, ahol nem a megtett táv fedi le az eltöltött időt. Vadromantikus látvány, ahogy a Dera- (másnéven Kovács-) patak robog lefelé csobogókat alkotva, a szűk szurdokvölgy felett pedig egyre-másra fahidak segítenek az áthaladásban. Nem nehéz haladni, nem is meredek, de babakocsival nem járható. A szurdok alján parkoló, pihenő- és szalonnasütő hely található, autóval könnyen megközelíthető Csobánka vagy Pilisszentkereszt felől, ahová a felső vége ér ki. Oda-vissza simán bejárható óvodáskorú gyerekekkel is, nem jelent szervezési problémát az, hogy nem körtúra. Ha a gyerekeink nagyobbak, az időnk több és/vagy bevállalósabbak vagyunk, akkor egyenesen továbbmehetünk Dobogókőre, ami egy négy kilométeres kapaszkodót jelent, útközben a Zsivány-sziklákkal, felérve az ország egyik legszebb kilátásával, turistaházzal és büfékkel. (Innen megy busz Csobánkára, vagy teherbírásunk függvényében le is sétálhatunk, itt már azért figyelni kell a terhelésre és a logisztikára előzetesen.)
Római-fürdő, Bakony
A Gaja patak varázslatos vízesése megközelíthető Jásd felől vagy Bakonynána irányából. Ha kisgyerekkel vagytok, és éppen csak egy rövid erdei sétára vágytok, akkor Bakonynánára menjetek busszal vagy autóval. A patak fölött haladva és a hatalmas, szerteágazó gyökerű bükkfát elhagyva hamarosan – nagyjából két és fél kilométer megtétele után – megérkeztek a völgybe, ahol először is esőházat, padokat, tájékoztató táblákat találtok. Követve a patak folyását, feltárul a lenyűgöző sziklaalakzatokon kialakult vízesés is. Közvetlen fölötte a sziklán megállva hosszan lehet csodálni a természet erejét, a gyerekek pedig boldogan fognak különböző pontokon átkapaszkodni a patakon, rémületbe ejtve ezzel szüleiket. Akik mégsem esnek rémületbe, azok egy kicsit magasabbra is mehetnek, a Savanyú Jóska-barlangig, ami igazából egy sötét nyiladéknak látszik a sziklában. Felszerelés és lámpa nélkül maga a barlang nem túl látványos, de az oda vezető út és a visszatekintés a vízesésre kalandos.
Salgó vára és a Boszorkánykő, Karancs-Medves
Egy boszorka a Boszorkány-kövön tavaly nyáron
A fentieknél kevésbé ismert az északi határon húzódó Karancs-Medves vidéke, pedig kis területen sok látnivalót kínál. A környék geológiája egyedi, a vulkáni működés érdekes alakzatokat, különleges sziklákat hagyott maga után. Somoskőújfaluról, ebből a szlovák határmenti faluból indulunk, és az erdőbe kiérve hamarosan kísérteties látvánnyal találjuk szembe magunkat: a lábunk alatti ösvény helyén vasúti sínek voltak, előttünk pedig a megmaradt alagút tátong. Izgalmas bátorságpróba fejlámpa nélkül átsétálni rajta! De ha Salgó vára felé megyünk, akkor az alagút mellett felfelé visz az utunk. Érdemes jobbra előre kikandikálni a fák közül, időnként megláthatjuk úticélunkat. Nagyjából három kilométeres, hol jobban, hol kevésbé emelkedő ösvényen érjük el a várat, ahonnan alaposan megtekinthetjük a környező hegyeket, a Medves-fennsíkot, Somoskő várát és Salgótarjánt is.
Leereszkedve a vártól, csak néhány száz méterre van a Boszorkánykő meglehetősen egyedi sziklaalakzata, amelyen látványos fotók készülhetnek. Visszaindulva választhatunk, hogy az eresztvényi látogatóközpont felé indulunk, ahol frissítőt is kaphatunk, vagy ugyanarra megyünk, amerre jövünk. Eresztvényből még egy somoskői kitérővel is megtoldhatjuk a túrát, de mindhárom esetben, különböző távokat megtéve visszajutunk Somoskőújfaluba. Mi két lépésben tettük meg, a szállásunktól a Salgóvár – Boszorkánykő verzió bő hét kilométer volt oda-vissza, míg az Eresztvény – Somoskő útvonal kilencet tett ki.
Csodálatos tavaszi hétvége ígérkezik, menjetek a természetbe, töltekezzetek, szívjatok friss levegőt!
Legutóbbi hozzászólások