Idén kezdem a hetedik évemet az Országos Kék Túrán. Ez az a túraútvonal és mozgalom, amiről talán a legtöbben hallottak Magyarországon, hiszen a Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozat és folytatásai (az És még egymillió lépés, illetve a Kerekek és lépések), majd ennek modern felfrissítése, az Index Bakancslista videósorozata országosan ismertté tették.
Akit érdekel a túrázás, annak a kék túra könnyebb, rövidebb szakaszai ideálisak első túrának, hiszen bárhol elkezdhető, jól kijelzett útvonalról van szó, a hozzá tartozó füzetben pedig pontosan megtalálhatók a szakaszok, lehet választani hosszt és nehézséget. Én már rutinos túrázó voltam, amikor belevágtam, és nem is túrázóként, hanem terepfutóként kezdtem. Jó fél éve futottam akkor rendszeresen, és szembejött egy vonzó versenykiírás, a Baradla Trailé. Addig csak síkon, aszfalton futottam, ebben viszont volt 16 kilométeren 500 méter szintkülönbség. Túrázóként korábban nem foglalkoztam a számokkal, csak a térképről tudtam, hogy milyen emelkedők várhatók a tervezett útvonalon. Terepfutóként megtanultam métereket kötni a domborzati elemekhez, ráérezni, hogy adott távon adott szint milyen nehézséget jelent. Ekkor még keményen rá kellett edzenem a kiszemelt versenyre, így jött az ötlet, hogy használjam edzőterepnek a kék túra szakaszait.
Háromgyerekes anyaként nem jutottam el gyakran túrázni, ráadásul mellette más tájak, szervezett túrák is vonzottak, ezért tart már hat éve az utam. Nem bánom, nincs határidő, nyugodtan lehet lassan teljesíteni. Az évek alatt viszont a gyerekek nőttek, és néhány hónappal ezelőtt eljutottunk addig, hogy a legkisebb elég komoly távokon is velem tart. Az őszi és téli hónapokban több, mint 150 kilométert tettünk meg kettesben a kéken, így már összegyűlt némi tapasztalatom arról, milyen is gyerekkel kéktúrázni. Csongor nyolcéves, ő már minden métert a saját lábán teljesít – hiszen egészen más hordozott pici gyerekkel vagy időnként nyakunkba vett ovissal járni az erdőt, mint így.
Ez a fotó egy teljesítménytúrán készült, itt született meg a nagy elhatározás Csongorban
A fő felismerésem, hogy a gyereknek nem annyira a fizikai teljesítmény fárasztó a túrában, mint az ingerszegénység. Mi otthon is korlátozzuk a képernyőhasználatot, igyekszünk kerülni a túlingerelést, és még így is. A Kemenesháton kezdtünk, végtelen erdőségekben, síkvidéken, sok hosszú egyenes szakasszal, ahol a máskor szidott aszfalt elérése adta a változatosságot. Én magam bármikor, bármennyit tudnék erdőben tartózkodni, a nyolcévest viszont ez fárasztja. Tipp: készülj énekekkel, fejből mesélhető mesékkel vagy érdekes családi történetekkel, szójátékokkal, izgalmas beszélgetéstémákkal vagy dalokkal! Sose lesz ilyen jó alkalmad, hogy ráérősen meghallgasd, ahogy órákon át arról beszél, ami érdekli. Szerencséd van, ha ez pont a természet: vigyetek magatokkal határozót, vizsgáljátok meg a növényeket, gombákat, faleveleket és lábnyomokat, amit találtok. Böngésszetek térképet, tanuljatok együtt eligazodni rajta vagy tájolót használni. Jó, ha méritek sportórával a haladásotokat – nem a teljesítmény miatt, hanem hogy időnként be tudd neki mondani, hogy mennyi van még hátra a tervezett távból. Mi játszottunk olyat is, hogy az nyer, aki először látja meg a következő települést.
Ezt a felismerést alátámasztja az, amikor épp ellenkezőleg, nagyon izgalmas vidéken járunk. Már egy emelkedőre való felkapaszkodás is izgalmas élményt jelent, hát még egy patak, kilátó, vár vagy érdekes sziklaalakzat! Csongor már attól is felderült, amikor a sok hosszú egyenes után újra kanyargó kis ösvényeken haladtunk, szerinte ez a normális erdő. Engem meglepett, de ő kifejezetten erőre kapott az Írottkőre felfelé kapaszkodva, egyáltalán nem kellett várni rá, sőt, örültem, hogy tudtam vele tartani a tempót. Tipp: jó, ha mindkettőtöknek van túrabotja, segít a nehezebb terepen, felfelé is, lefelé is, sárban vagy patakátkelésnél is. Vigyél magaddal kötszereket, sebfertőtlenítőt – talán nagyobb bizalommal hagyod sziklán ugrálni, ha az esetleges sérüléseit el tudod látni, persze azért okosan.
Uppony, Háromkő-bérc
A másik fontos tapasztalatom: a gyerek gyakrabban lesz éhes és nehezebben tolerálja az éhséget, mint te. Ez otthon az állandóan elérhető ennivalók világában talán nem is tűnik fel, de egy túrán hamar kiderül. Ha észreveszed, hogy nyűgös, elment a kedve, a motivációja, fáradtságra panaszkodik, pedig alig sétáltatok valamennyit, kérdezd meg, nem kér-e egy szendvicset, de van, amikor néhány korty vízre van szüksége. A folyadékfogyasztásra különösen kell figyelni! Nálunk mindig legalább kettővel több szendvics van, mint amit a bepakoláskor szükségesnek gondolok, egy dobozban darabolt alma, egy másikban sós magvak, és ami különösen fontos: a csoki. A csokinak szimbolikus jelentősége van, a csoki motiváció és jutalom, a nehézségek leküzdésekor vagy részcélok elérésekor elégedetten ki lehet bontani egy szeletet, és ami nálunk már rituális: a csúcscsoki, amivel az aktuális hegytetőre felkapaszkodva koccintunk, majd elégedetten elfogyasztjuk. Egyébként a csoki gyors szénhidrátot, azonnali energiát is jelent a szervezetnek, nem véletlen, ha a gyerek erőre kap tőle.
Ha már a motivációnál tartunk: a kék túra azért is jó, mert a megszerzendő pecsétek, a füzet kitöltése motiválnak. Hol gyakrabban, hol ritkábban követik egymást a pecsételőpontok, van, amikor csak két kilométer van két pecsét között, máskor tizenöt – érdemes úgy megválasztani a szakaszt, hogy ezt is figyelembe vesszük. Létezik külön gyermekkéktúra-kiírás, egy adott tájegységben megtett 50 kilométer után jár a szakaszjelvény, és ha ebből hatot teljesített a gyermek, akkor kiérdemli a Gyermek Kéktúra jelvényét. Ezzel aztán lehet büszkélkedni az osztályban – valószínűleg kevés osztálytársnak lesz hasonló.
A Kőszegi-hegységben egy határkövön
Szerintem a kék túrához hozzátartozik, hogy a szigorúan vett útvonal látnivalóin kívül megnézzük, ami az utunkba akad, vagy ami a közelben van és érdekes. Le lehet térni rövid szakaszokon másik jelzésre, útba lehet ejteni településeket vagy helyeket, amiket vétek lenne kihagyni. Érdemes több idővel számolni, mint amit maga a táv legyaloglása jelent, hogy a kitérők is beleférjenek, hogy ne kelljen sürgetni sem a gyereket, sem magunkat. Neki a tömegközlekedés is érdekes, és sokat tanulhat belőle.
A kék túra kitartásra is nevel – na nem abban az értelemben, hogy akkor is gyalogolni kell, ha már teljesen kimerültél. Ehelyett azt tanulhatják meg közben a gyerekek, hogy ha valamilyen nehézség adódik – éhség, fáradtság, fázás, elesés, kisebb sérülés, eltévedés – nem kell kétségbeesni vagy feladni. Végiggondoljuk, megkeressük a lehetőségeinket, ha kell, rugalmasan változtatunk, és megoldjuk a problémát. Mi futottunk már bele vadászatba, késtünk már le buszt, ilyesmi bármikor előfordulhat. Megerősítő tapasztalat, hogy az akadályokkal meg lehet birkózni és tovább lehet menni, ezt magával tudja vinni a kicsi a mindennapokba is.
Hóban a Kemenesháton
A lehetőségek tárháza pedig végtelen. Az Országos Kék Túra 1160 kilométeren kanyarog végig Magyarország hegyvidékein Írottkőtől Hollóházáig, ha ezt néhány év alatt befejeznétek, ott a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túra vagy az Alföldi Kék Túra, és más színnel jelölt pecsételős túramozgalmak sokasága. Mi a következő hétvégén Nógrádtól folytatjuk. Ti merre indultok?
Talán ez a cikk a karácsonyi időszakba illett volna jobban, hiszen a csodavárás, az őszinte, gyermeki hit akkor látszik meg igazán. Szülőként mosolyogva és meghatottan figyeljük gyermekeinket, ahogy várják az ünnepet, benne a csodát, ahogy mi is tettük gyerekkorunkban, ki-ki a családjában jellemző szokásoknak megfelelően. Talán megijedünk, talán pánikba esünk, amikor úgy látjuk, kezd repedezni az aranymáz a mesevilág burkán, készülődik odabent a racionális kisiskolás.
Én is figyelem a gyerekeimet, elmélkedem rajtuk, átbeszéljük a férjemmel is, hogy mit tapasztalunk. Érdekes korszakban vagyunk épp: a nagykamasz 17 évesem már valódi felnőttként vesz részt az ünnepekben, ő már pénzt is keres, és vásárol belőle ajándékot. Azt még nem fejlesztette ki igazán, hogy kicsit előre gondolkodjon, hogy legyenek ötletei már karácsony (vagy akár egy születésnap) előtt arra, hogy minek örülnének a családtagjai, de legyünk őszinték: sok felnőtt is így van ezzel, talán a férfiak közül többen, mint a nők közül. A tízéves abban a szerintem nagyon szép korban van, amikor belül már tudja, hogy mi vásároljuk az ajándékot, de őrzi magának a titkot, kicsit cinkos, nem kérdez, és véletlenül se beszél erről a kisöccsének. Megtartja a varázst, amíg tudja – és jól teszi. Mi is részt veszünk a cinkosságában, ugyanúgy működik a meglepetés, mint amikor egészen apró volt. És akkor ott van még a legkisebb, aki nyolcéves lett épp karácsony előtt néhány nappal, és most ezen a határmezsgyén álldogál a csodában való hit és a befogadható valóság között.
Az az igazság, hogy ha jól emlékszem, mi sose mondtuk, hogy a Jézuska hozza az ajándékot. Azt igen, hogy szenteste eljön, hiszen valóban megszületik, legalábbis a születését ünnepeljük. De az ajándékról nem volt ilyen formában szó. A nagyszülők, az óvoda inkább erősítette a mítoszt, mi csak a meglepetést tartottuk fenn: hogy a feldíszített fa, alatta a csomagokkal, egyszer csak készen odakerül a nappaliba.
Ez nem túl sokáig volt tartható, nem is tudom, hogy a gyerekek emlékeznek-e ezekre a karácsonyokra, hiszen picik voltak: a dolog addig működött, amíg a kisebbek mindketten aludtak délután. Amikor a szemüket dörzsölgetve kiléptek a sötét nappaliba, ott várta őket a karácsonyfa. Aztán volt az az egy-két év, amíg a nagyobbikkal már együtt díszítettük a fát, míg a kicsi aludt. Maga a fenyő ekkor is meglepetés volt, titokban csempésztük be, majd az ajándékok is varázsütésre kerültek a fa alá, ebben igénybe vettük a nagymama pár perces elterelő segítségét. Néhány éve már közös program a fadíszítés, és az is jó! Megvan a meghitt hangulata, öröm a közös tevékenység, öröm, hogy olyan lesz a fa, amilyennek együtt szeretnénk, mindenki választhat díszeket a sok közül, amik abban az évben rákerülnek a fára, és általában készíteni is szoktunk valamit. Tavaly az akkor kilencéves középsőtől már mi is kaptunk apró ajándékot, bár lehet, hogy a Jézuska volt, mert fogalmam sincs, hogyan és mikor került a fa alá. Szóval megvan ennek is az evolúciója, és szerintem kicsit lehet hagyni magától alakulni, természetesen változni ezeket a folyamatokat, és csak finoman terelgetni át rajtuk a gyerekeket.
Idén az adventi naptárral és a legkisebb fiammal kapcsolatban volt egy kedves sztorink. Az adventi naptárra néhány éve azt mondtam, abba bizony az angyalok hozzák huszonnégy napig reggelente az édességet vagy apró ajándékot. Aztán ahogy a környezettudatosság egyre jobban az életünk része lett, az apró kacatokat igyekeztem minimalizálni, de azt se szerettem volna, ha mindennap valami finomságot kapnak – így kezdték el a tárgyakat felváltani az élmények, saját készítésű kupon formájában. Tavaly még nem is tűnt fel senkinek, hogy ez gyanús – idén ébredéskor a naptár tartalmát megvizsgálva többször jött azzal a kicsi, hogy tudom ám, hogy ezeket az ajándékokat te csinálod! Megismerem az írásodat! És persze élt a gyanúperrel, hogy ha a kártyákat én készítem, talán a kézzelfogható dolgokat is én vásárolom.
Aztán egy reggel olyasmit talált a kis zsebben, ami meglepte. Nektek elárulom: postán kaptunk Mikulás-csomagot, amit túl bőségesnek találtam, kiporcióztam a három gyereknek három adagot belőle, a maradékot – apróbb, egyesével csomagolt édességeket – eltettem azzal, hogy jó lesz az adventi naptárba. A kuponokon kívül egyébként csupa hulladékmentes finomság került bele: egy marék mazsola vagy dió, mogyoró, néhány szem bonbon, kimérve kapható vagy saját készítésű keksz, papírcsomagolású csoki. Ezen a reggelen viszont egy-egy teljesen hagyományos, darabonként csomagolt édességet találtak! Sosem felejtem el, ahogy az álmos szemű, még csak félig éber, paplanmeleg nyolcéves hozzám bújt, és a nyakam köré fonta a karját:
Anya, ezt most tuodom, hogy nem te vetted! Ezt az angyalok hozták, mert te biztosan nem vennél meg ilyet!
Hát így okoz a csomagolt, itthonról száműzött édesség adventi örömet – az angyalok olyasmit is hozhatnak, amit anya nem vesz meg. Kíváncsian várom, hogy jövőre hogy alakul ez az időszak, addig pedig figyelem a gyerekeimet a hétköznapi csodákkal kapcsolatban is.
Nálatok hogy állnak a gyerekek ezzel a fajta hittel? Írjátok meg kommentben a facebookon!
Visszavonhatatlanul tavasz van, bár most volt néhány esős és hűvösebb napunk is, számomra ez csak jó hír: erőre kapott a természet, üdék az erdők, talán kiheverték a márciusi szárazságot. Kirándulni meg esőben is lehet, én például vasárnap teljesítménytúrázni voltam, és bár 48 kilométer nem ajánlható bárkinek, a környék látnivalóiból bátran lehet válogatni kényelmes rövidebb barangolnivalót is.
Ha a Veszprém megyei Szentbékkállára látogatunk a családunkkal, a következőket érdemes megnézni:
Körtúra a Fekete-hegyi Eötvös-kilátóhoz
Szentbékkállán a Szent Benedek turistaszállótól indulunk a sárga háromszög jelzésen, először a falu aszfaltos útján haladunk, majd földútba, végül erdei ösvénybe vált lábunk alatt az út, és emelkedni kezd. Végig a sárga háromszög jelzést követjük. Lesz részünk meredek emelkedőben is, amikor felkapaszkodunk a Keleményes-kő bazaltpalacsintáira – valóban így hívják ezeket a képződményeket, amelyek lentről emlékeztetnek a bazaltorgonákra, de sokkal szélesebben elterülnek, rajtuk állva pedig keresve se találnánk jobb nevet nekik. Megcsodáljuk a kilátást és a növényvilágot, elolvassuk a Tűz útja tanösvény tájékoztató tábláját, amíg kipihenjük a mászás fáradalmait.
Innen továbbhaladva szép, hullámzó tájon haladunk át, így áprilisban sárga virágokkal terített a mező. Újabb kapaszkodóval már a Fekete-hegyre érünk fel, az Eötvös kilátó lábához. Mindenképp másszunk fel a kilátóba, élvezzük a panorámát.
Lefelé a kék jelzésen indulunk, csak arra figyeljünk, hogy ne Balatonhenye, hanem vissza, Szentbékkálla irányába induljunk újra. Térképet, GPS-t érdemes nézni, ha biztosra akarunk menni a tájékozódással. rövid meredek után kellemesebb ereszkedésbe váltunk, lassanként leérünk az erdő szélére, ahol Jeszenszky Sky István Napfényszentélyét, kis birodalmát találjuk: imazászlók lobognak a szélben, kedves felirat a kapun, a közelben ölelőfa. Állítólag ha otthon találjuk a zenélő remetét, bármikor betérhetünk egy teára, én ezt még nem próbáltam, de az ölelőfát nem hagytam ki, amikor arra jártam. Tovább haladva tiszta vizű forráshoz érünk: szépen foglalt, fedett medencében gyűlik a víz és túlcsordulva folyik lefelé, érdemes a nálunk lévő bögrével meríteni belőle, ez az Öreghegyi-kút. Innen már néhány szép virágzó fa és présház mellett néhány perc múlva a falu szélére érünk, majd vissza a turistaházhoz. Ha megéheztünk, a falu első háza az Öreghegy fogadó, betérhetünk ebédelni és megpihenni.
Ez a túra bő hat kilométer szép emelkedőkkel, edzettebb 5-6 éves gyerekekkel már megtehető, de babakocsival nem ajánlom a szűk, köves emelkedők miatt.
Körtúra a szentbékkállai kőtengerhez
Ennek a túrának a kiindulópontja ugyanúgy a szentbékkállai turistaház, de most a kék jelzésen indulunk, és végig ezen is haladunk. A faluból kiérve először a velétei palotaromhoz érkezünk meg – milyen jó hangzású név! Aztán egy kanyarral visszavisz a jelzés a falu szélére, de hamarosan újra kifordul onnan, és könnyű vonalvezetésű, sík terepen visz el a nagy kiterjedésű, izgalmas kőtengerig. Eddig a túra mindössze szűk két kilométer, de a köveknél akár órákat is el lehet tölteni, amíg a gyerekek bebarangolják az egészet, felmásznak minden kőre, kipróbálják az ingókövet, megnézik a madáritatókat, mi meg elolvassuk nekik az információs táblákat, és akár meg is tízóraizhatunk a lapos, meleg köveken üldögélve.
Visszafelé sétálhatunk ugyanezen az úton, vagy a kőtenger parkolójától a rövidebb, jelzetlen, de egyértelmű utat is választhatjuk, összességében lesz nagyjából négy kilométerünk, plusz a szaladgálás fel-alá a kövek között. Kisebb gyerekekkel is bátran ajánlom, babakocsival egy rövidke szakasz okoz nehézséget a palotarom után, de két felnőtt azt is megoldja.
Mindszentkálla, Kopasz-hegy
A környék bővelkedik jobbnál jobb panorámájú kilátópontokban, ez talán kevésbé ismert, annál látványosabb – és fárasztóbb a megközelítése. Ha a legrövidebb úton akarjuk elérni, autóval Mindszentkálla központjában érdemes megállni. A faluban több ponton is egyértelműen jelzik, hogy merre induljunk, de a piros és a két T jelzés is a csúcsra visz. A hegy nem magas, viszont meredek ösvénnyel indít, aztán 277 lépcsővel folytatja. Utána még jön néhány falépcső, aztán már csak egy keskeny ösvény, és ott is vagyunk a csúcs közelében álló keresztnél, ahol learathatjuk megérdemelt babérjainkat a lélegzetelállító kilátás formájában. Kipihegjük magunkat, és a lankásabb déli oldalon ereszkedünk le, visszaérünk arra a pontra, ahol meredeken felfelé indultunk, és ha most egyenesen teszünk egy kis kitérőt, akkor megnézhetjük a kisfaludi templomromot is. Innen már toronyiránt sétáljunk vissza a faluba, ahol a Káli-Kapocs teraszán felhörpinthetjük a nekünk járó frissítőt.
Csak kalandvágyó gyerekeknek és türelmes szülőknek ajánlom a túrát – a lépcsők próbára tesznek, úgy készüljetek, hogy időnként le-leültök majd pihenni a csúcshódítás közben. A táv oda-vissza is csak bő két kilométer, itt a szintemelkedés adja a nehézséget.
A három túrából bármelyik kettő, vagy akár mindhárom is összekapcsolható egy hosszabb kirándulássá. Mindszentkálla és Szentbékkálla között a kék négyzet jelzésen, majd azt elhagyva a szentimrepusztai buszmegállónál balra kanyarodva, jelzetlen úton (régen erre haladt a kék túra) zárhatjuk be a kört, ez a szakasz a legrövidebb úton (ha a kőtengert visszafelé kihagyjuk) három kilométert ad hozzá a túránkhoz.
Az ünnep azé, aki várja – egy vers címe, Szabó T. Anna verse, bár karácsonyi, de kölcsönvettem címadónak, mert most ezt az ünnepet vártam, a költészet napját. Vártam és készültem rá, hogy a versekről, a versolvasásról mesélhessek nektek.
Ma későn jöttem haza, hosszúra nyúlt iskolai programon vettem részt a szülőtársaimmal. Mire hazaértem, két pizsamás gyerek várt, azzal fogadtak, hogy meséljek nekik. A kicsi a János vitézt kérte. Rögtön kitört a testvérháború, mert mint megtudtam, neki addigra már olvasott az apja, kérése szerint a János vitézből, a tesójának meg még nem, ő is követelte tőlem a mesét. Kérdezem a kicsit: akkor miért kéred, hogy én is olvassak még? A válasz: mert annyira szép.
A béketárgyalások lezajlottak, a tűzszünetet sikerült megkötnünk, a gordiuszi csomót átvágtuk: én a nagynak olvastam, közben hallottam, ahogy a János vitéz is folytatódik a nappaliban. Ez volt az esténk, a reggelünk pedig úgy fog kezdődni, hogy elkészítem a reggelit, asztalra teszem, meggyújtok egy gyertyát, felébresztgetem a még alvókat, leülök közéjük egy teával, és amíg elmajszolják a reggelit, a Szeret engem a világ című gyerekversgyűjteményből fogok felolvasni nekik.
Advent kezdete óta így van ez. Akkor kapták meg Szabó T. Anna verseskötetét, az Adventi kalendáriumot, amit úgy olvastam fel nekik, hogy december elsején az első verset, másodikán az elsőt és a másodikat is, és így tovább. Karácsonyra az erre fogékonyabb kicsi már a kötet elejét kívülről tudta, és aznap reggel 24 verset olvastam fel – még szerencse, hogy ez már a téli szünet idején történt. Az advent, a karácsony elmúlt, de a versek maradtak: elővettük gyerekkorunk klasszikusait, Gazdag Erzsi Meseboltját, Weöres Sándor Bóbitáját, és a következő könyvtárlátogatáskor gyerekeknek való verseskötetet is hoztunk haza: a Friss tintát, Szabó Lőrincet, Tandori Dezsőt. Az elsős kisfiam első olyan könyve, amit önállóan kiolvasott, szintén Szabó T. Anna műve volt, a Tükörcicák. Nagyon szeretem ezt a reggeli hangulatot, úgy sakkozok az idővel, hogy mindenképp beleférjen, jóval előttük kelek, hogy ez a kis rítus, ha röviden is, de meglegyen.
Nekem magamnak tavaly ilyentájt, épp a költészet napja kapcsán jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik a versolvasás, és mennyi szépet ad. Ha máskor nem is, de ilyenkor mindig előkerül egy-egy kötet, van itthon Radnóti, Pilinszky, Fodor Ákos, Tóth Árpád, és évek óta részt veszek a Posztolj verset! eseményben. Egy évvel ezelőtt iskolai rendezvény is volt ez alkalomból, a tanítás elején összegyűltünk az egyik tanteremben, sok gyerek, néhány tanár és szülő, és aki akart, felolvashatott vagy akár fejből is elmondhatott egy verset a többieknek. Itthon aztán úgy döntöttem, rendszeresítem a versolvasást az életemben, rájöttem, hogy nem foszthatom meg magamat ettől az élménytől: megnyugtat, elmélyít, elgondolkodtat, valahogy közelebb hoz a valósághoz. Az éjjeliszekrényemre tettem a Radnóti összest, és minden este elolvastam egy-két verset belőle. Azóta magamnak is minden hónapban hozok a könyvtárból egy addig ismeretlen versgyűjteményt, most épp a Libri irodalmi díj döntősei közül Takács Zsuzsa: A Vak Remény című vaskos könyve van soron.
A tavalyi Aegon Művészeti Díj kapcsán készült videóbeszélgetés keltette fel az érdeklődésemet Kántor Péter és a Valahol itt című kötet iránt, ami az aktuális kedvencem lett, és még a kamasz fiam is elolvasta és nagyon tetszett neki! Szerintem ez nagy szó – a felnőttek közül is kevesen olvasnak verseket, a kamaszok még annyira se. Kántor Péter zseniális, jól érthető, átérezhető, aktuális és friss. Bátran javaslom a klasszikusok mellett a kortárs költőkkel való ismerkedést is, ízlelgessétek a verseket, forgassátok a gondolataitokban, jót tesz néhány olyan perc a zsúfolt napban, amikor költészettel ajándékozzuk meg magunkat.
Április a Nincs időm olvasni kihívásban is a költészet hónapja, a havi téma egy szabadon választott verseskötet. Én nagy fába vágtam a fejszémet Takács Zsuzsa életművével, de azt hiszem, nem baj, ha nem fejezek be ennyi verset egy hónap alatt, a lényeg a rendszeres versolvasás. A feladat még a kihívásban rendszeresen részt vevő, könyvolvasó csoporttagok számára is valódi kihívást jelent, a versek jóval kevesebb embert fognak meg, mint a regények – ebben valószínűleg az oktatásnak is hatása van. Remek ajánlásokkal találkozhattok viszont a kihívás facebook csoportjában, sokan olvasnak például Varró Danit és más, könnyebben élvezhető költőket.
A magyar költészet ünnepére ide idézem a számomra egyik legkedvesebbet, fogadjátok szeretettel, és a facebook oldalamon osszátok meg kommentben a tieiteket! Örülnék neki.
Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért
Fák, csillagok, állatok és kövek szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom, De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek.
Szombaton megnéztük a legkisebb, hétéves fiammal A királynő kutyája című új animációs filmet. Nem olvastam kritikákat előtte, a trailert megnéztük, cuki volt, nekem is tetszett, a gyereknek is tetszett, jó lesz, nézzük meg. Előre elárulom: a gyereknek maga a film is tetszett, figyelt, sokszor nevetett, jól szórakozott. Így aztán tulajdonképpen mindegy, hogy én mit gondolok, miatta néztük. Nézzétek meg ti is az előzetest:
Ebből annyi derül ki, hogy új corgi kerül a meglévők mellé a windsori kastélyba, a kis Rex, aki egy rakoncátlan kis kölyök, cuki és neveletlen, felforgatja a királyi udvar életét. Ennyire is számítottam. Innentől spoiler következik.
A történet első felnőtteknek szóló kiszólása, amikor Donald Trump érkezik látogatóba az angol királynőhöz, Melania és egy corgilány társaságában, és a királynő kérdésére: „És ez a kis szuka…?” – az elnök a feleségét kezdi bemutatni. Általában bírom a rajzfilmekben a felnőtteknek szánt poénokat, de ez itt nem volt túl ízléses. A gyerekeknek talán fel se tűnt, lépjünk is túl rajta. Rex ekkor már királyi főeb, és persze össze akarják hozni Trumpék nem túl szimpatikus corgilányával, aki elég erőszakos hölgy, Rex menekülőre is fogja. Ez a szál itt nagyjából véget is ér, viszont a corgicsapatból az álnok Charlie, aki elsőre Rex legjobb barátjának tűnik, konkrétan megpróbálja meggyilkolni őt – a pozíciójára vágyik. Így kerül Rex egy kutyamenhelyre, ahol barátokra lel, sőt a szerelem is rátalál… bár a Wanda névre hallgató kutyalányban először csak az ébreszt érdeklődést, hogy Rex a királyi főeb. Aztán valahogy minden magyarázat nélkül átvált valódi vonzalomba. Az alagsorban egy Harcosok klubjára emlékeztető bunyóklub üzemel, ahol persze Rex bajba kerül, de szerencsére megússza, majd különféle kalandok után végül megszökik. A barátai először nem akarnak vele menni, mert mégiscsak kényelmesebb a menhelyen, de aztán Wanda elhozza őket, és innentől szól azért néhány valódi értékről is a film, főleg a barátságról, az egymás mellett kiállásról. Rex szeretne visszakerülni a palotába, aztán a főeb székébe, ahova komoly veszélyeken keresztül vezet az út, de a barátokkal minden lehetséges, és a végére még nemeslelkűvé is válik.
Olvastam olyan kritikát, ami szerint egyáltalán nincs mondanivalója a filmnek – szerintem azért a barátság fontos vonal, illetve maga a fő téma: a kutyák. A menhelyen mindenféle kutya él, kicsi és nagy, hangos, ugribugri és búskomor, de mindnek megvan a maga helye és jó tulajdonsága. Kutyaszerető gyerekekkel jó szórakozás lesz – én is csak az előzetesre haragszom, amiért az akciójelenetekből – Rex kiűzetése, bunyóklub, tűz a palotában – semmi nem került bele, pedig nagyon más képet mutatna, más alapján döntene a szülő, hogy megnézi-e a gyerekeivel.
Amin még elgondolkoztam, és nem találtam erre vonatkozó információt: az angol királyi családhoz kapcsolódó rengeteg protokolláris előírás vajon megengedi, hogy II. Erzsébetből és Fülöp hercegből animációs filmszereplőt csináljanak, a királynőt például hálóingben vagy zöld folyadékkal lespriccelt ruhában is ábrázolják? Érdekes lett volna megtudni, hogy ennek utánajártak-e a filmkészítők, engedélyeztettek-e bármit ezzel kapcsolatban? Trumppal kapcsolatban ez nem merült fel…
A cuki kutyás film helyett, amire számítottunk, kaptunk egy kicsit zavaros, elvarratlan szálakkal és meglepő jelenetekkel tűzdelt mozit, amit közepesnél jobbra semmiképp sem értékelnék – közepesre is inkább csak azért, mert felnőtt szemmel és kritikai érzékkel nézem. De ha nem vártok tőle többet, mint másfél óra eltöltését esős időben, akkor nézzétek meg.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Ez a fotó egy teljesítménytúrán készült, itt született meg a nagy elhatározás Csongorban
Uppony, Háromkő-bérc
A Kőszegi-hegységben egy határkövön
Hóban a Kemenesháton
Legutóbbi hozzászólások