Amikor túl korán ér véget

írta KecskesTimea | 2019.08.22. | Egyéb kategória

Nagyjából másfél éve diagnosztizálták nálam a korai petefészek-kimerülést. Ez az állapot – mert betegségnek nem szívesen nevezem, nem érzem magamat betegnek – körülbelül minden 100. nőt érint. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy a változókor és a menopauza már 40 éves kor előtt bekövetkezik. Hívják korai petefészek-elégtelenségnek is, lehet választani, melyik hangzik rosszabbul. Az angol elnevezés (premature ovarian failure) rövidítése, a POF talán a legkevesebb negatív tudattársítást hordozó kifejezés magyarul.

Mi állhat mögötte?

Az okok között leggyakoribb a genetikai eltérés, érdemes tehát tudni, hogy anyánknál, nagyanyánknál mi volt a helyzet ezzel kapcsolatban. Én tudtam, hogy nálunk van hasonló történet a családban, számítottam is rá, na de azért nem ennyire korán. Harmincnyolc múltam, és pajzsmirigy-gondok miatt került sor nálam a teljes hormonpanelt vizsgáló vérvételre.

Az eredmény alapján az orvosom egyenesen – és számomra kissé nyersen – közölte, hogy ez bizony korai petefészek-kimerülés. Ugyan ciklusom még volt, de nem olyan szabályos, mint korábban, és már nem mindben volt peteérés. A vizsgált ciklusban például egyértelműen nem. Visszagondolva, a szabályosság már egy évvel azelőtt sem állt fenn. Egy alkalmazás segítségével pontosan vezetem a menstruációmat, meg tudtam mutatni az orvosomnak. Egy évvel azelőtt szerinte még belefért a normálisba a pontatlanság – lehet, hogy a hormonvizsgálat már akkor kimutatta volna.

Sem szakmabeli nem vagyok, sem kutatást nem végeztem ezzel az elváltozással kapcsolatban. Nem a biológiájáról, hanem a lelki oldaláról szeretnék tehát írni. Arról, hogy hogyan érintett engem, hogyan dolgoztam fel és hová jutottam a diagnózis óta eltelt másfél évben. Úgy gondolom, sokan lehetünk, akiket megrázott, amikor ezzel szembesültek, a neten mégsem találni érintetteket, beszámolókat, sorstársakat ebben a témában. A ciklusunkról, a női működésről és annak kezdetéről még csak esik szó. Arról is, hogy az ereje teljében működő női ciklust hogyan zárjuk el és tartsuk titokban a külvilág előtt. A végéről, az elmúlásáról azonban nem hallani, a menopauza tabutéma. Sokan örülnek, megkönnyebbülésként élik meg, hogy végre vége, hiszen csak nyűg volt.

Igen, vannak kellemetlenségei, de az életünk része, a termékenységünk jelzője, egy állandó körforgás, ami csak a miénk, nőké. Ha innen közelítjük meg, akkor egy szép, élettel teli dolog ez, aminek az elmúlására fel kell készülni. A maga idején meg lehet élni egy teljes kör lezárásaként, és új szabadságként lehet tekinteni az utána következő évekre.

A neten keresgélve a nálam is fiatalabbak között találtam érintetteket. Vannak nők, akik már a korai harmincas éveikben szembesülnek ezzel a diagnózissal, még gyerekvállalás előtt. Mások esetleg épp akkor, amikor már aggódnak, hogy nem jön össze a baba. Az ő helyzetük az enyémnél még sokkal nehezebb. Nekem szerencsére van három egészséges fiam, és  ennek ellenére ért sokkhatásként a diagnózis, amit csak nagyon nehezen dolgoztam fel.

A menopauza lelki része – kérdések válaszok nélkül

Hogy mit is éreztem? Olyan volt, mintha valamit elvettek volna tőlem, mintha idejekorán elvágtak volna egy fontos szálat az életemben. Átlagosan 51 évesen következik be a nőknél a menopauza, valamivel korábban a petefészek kimerülése. Én – mivel tudtam a genetikai előzményeimről – arra számítottam, hogy 40 körül lassan elkezdem majd észlelni a tüneteket. Utána szépen, fokozatosan lezajlik a folyamat, és néhány év múlva lassan elmúlik majd a ciklusom. Lesz időm elbúcsúzni tőle, és a női lét minden szépségével együtt megélni ezt az oldalát is. Nem ismertem pontos adatokat, csak a diagnózisomkor néztem utána: az átlagosnál 13 évvel korábban jött el nálam ez a pillanat.

Úgy éreztem, mintha ez a tizenhárom év kiesett volna az életemből. Kétségbeestem.

Most akkor öreg leszek? Mi következik ezekből a hormonális változásokból? Milyen az a nő, akinél amúgy átlagosan, normálisan következik be ez? Nálam tíz évvel idősebb, tehát akkor rövid időn belül én is ötvenesnek fogok kinézni? Megőszülök és megereszkedik a mellem? Mikor ér el a végleges menopauza? És mi van a nőiességemmel? Mitől, meddig nő a nő? Milyen a nő, ha terméketlen? 

Sose leszek újra energikus? És a gyerekeim? Hatéves a legkisebb, nem nagymamakorúnak kellene lennem, hanem egy fiatal anyukának! Üresnek éreztem magam, feleslegesnek is és elveszettnek.

Van segítség

Bőgtem egy nagyot az autóban az orvosi rendelő előtt. Aztán hazajöttem és hosszan bőgtem a páromnak is. Tényleg mélységesen kétségbe voltam esve. Gyászoltam a kiesett tizenhárom évemet, a hirtelen tudatosuló hormonális változásokat, és még így három gyerek után is a termékenységemet. Hogy akkor se lehetne már gyerekem, ha negyven felett hirtelen úgy döntenénk, hogy kell még egy. Haragudtam mindenkire, akinek ez megy. Próbáltam magyarázni, mit érzek, miközben, hallva magamat, a racionálisabb részem érezte, hogy kívülről érthetetlennek, logikátlannak hangzik. Bólogattam a párom érveire: nem ettől vagyok nő! Valójában nem vesztettem el az éveket, csak a petefészkeim merültek ki hamarabb. Ettől még én annyi vagyok, amennyit a naptár mutat. Az eszemmel elhittem, de belül nem ezt éreztem.

Lassan kerültem egyre depresszívebb állapotba nemcsak emiatt, más nehézségek is voltak akkoriban az életemben. Érdekes, hogy épp kilenc hónappal később jutottam el arra a pontra, hogy most már megkeresek egy pszichológust. Beszélgettünk a nőiségről, nőiességről, a menopauzáról és más aspektusokról, kerestem a válaszokat a kérdéseimre. Egy fél évet jártam hozzá, és bár azt még most sem érzem igazán, hogy megtaláltam volna, hogy ki vagyok én, mint nő, ezen az úton még fejlődnöm kell, mégis nagyon sokat adott. Megerősített és segített elfogadni, sőt szeretni magam így is. Már rá tudok nézni a testemre a tükörben. Az arcomat még szépnek is tudom látni. Rengeteget tanultam magamról, hosszú önismereti úton járok azóta – a végén még kiderül, hogy hálás is lehetek majd, hogy így történt.

Tudatosan figyelem magam

Hol tartok most? Teljesen bizonytalan ciklusom van hosszú szünetekkel és kiszámíthatatlanul. Maga a menopauza még a jövő zenéje. Amikor még jól működtem, sosem volt PMS-em, nem ismertem a menstruáció előtti ingerlékenységet, vagy csak nagyon enyhén. Most nagyjából három-négy hetente az őrületbe kerget, pedig lehet, hogy nem is jelzi előre a menstruációt. Hatalmas önuralmat igényel úgy viselkedni ilyenkor, hogy a környezetem el tudjon viselni. Igazságtalan, hogy amikor a ciklus már megszűnőben van, akkor a hozzá kapcsolódó kellemetlen tünet csak egyre erősödik! 

Volt egy több hónapos időszakom rendszeres hőhullámokkal. Nagyon kellemetlen, amikor bárhol, bármikor egyszer csak lever a víz, vagy úgy ébredsz éjszaka, mintha rémálmod lett volna. Egy ideje megszűnt, de nem tudom, örökre-e, vagy még számítsak rá?

És ott a lelki része. Még mindig szükségem van rá, hogy helyre tegyem magamban a nőiség, nőiesség fogalmát. Rájöttem, hogy korábban sosem gondolkoztam ezen. Nem fogalmaztam meg magamban, hogy mit jelent számomra a női lét, mégis úgy érzem, hogy most elvesztettem. Már épül bennem egy újabb nő, aki a ciklusa és a termékenysége nélkül, menopauza után is nő. Dolgozom rajta.

Ha érintett vagy – beszélgessünk erről! Te hogy éled meg? Legyen téma, lépjünk ki az árnyékból, ne szégyelljük magunkat, fontos, hogy halljanak róla mások is! Kérdezd meg anyukádat, nagymamádat, náluk mikor jött el ez a pillanat, mit tudnak a többi női felmenőjükről? Ha annyit elérek, hogy létrejön néhány generációk közötti bensőséges beszélgetés, és mindenki, akiben felmerül a gyanú, kér egy hormonvizsgálatot – akkor már érdemes volt megfogalmaznom ezt az írást. 

Egy hétvége, amit receptre írnék minden anyának

írta KecskesTimea | 2019.05.09. | Egyéb kategória

Már csütörtök van, és én még mindig nem tudnám röviden összefoglalni, milyen volt az elmúlt hétvégém. Ha valaki megkérdezne róla, ömlene belőlem a szó és csak mesélnék, mesélnék. Olyan feltöltő élményeket kaptam három nap alatt, amilyet még nem tapasztaltam, és biztos vagyok benne, hogy minden nőnek, anyának jót tenne. 

Pénteken kezdtünk, már délelőtt találkoztunk a hat lánnyal, akik közül korábban csak egyet ismertem. A trénerünk, a program vezetője Paizs Dóra volt, az Anyacsavar alapítója, megoldásközpontú coach, aki szakmai eszközein túl támogató jelenlétével és azzal is erősítette a csoportot, hogy maga is részt vett a feladatokban, és ezzel ő is megnyílt felénk. Nem egy hagyományos tréning volt ez, hanem, ahogy Dóra a honlapján írta, megtartó női kör.

Ismerkedés után voltak páros és csoportos feladatok, beszélgetések, amikkel lassan egyre mélyebbre merültünk, főleg önmagunkban. Számomra is meglepő, hogyan lehet egy hét fős csoportban igazán magaddal foglalkozni, a saját nehézségeiden dolgozni, és a tapasztalatom az, hogy lehet, és működik. Van egy témád, egy elakadásod, ami a mindennapokban foglalkoztat, ami nehézséget okoz. Lehet, hogy nem is tisztult még le benned, nagyon tág, nem tudod még egy mondatban vagy egy kérdésben megfogalmazni. Vagy van egy vágyad, egy célod, amihez szívesen eljutnál, de fogalmad sincs, hogy a jelenlegi élethelyzetedből merre kanyarog az út efelé a cél felé. Ehhez kapsz továbbgondolkodásra ösztönző kérdéseket, impulzusokat. Gondolkodsz, írsz magadnak róla, jegyzetelsz, összegyűjtesz pár gondolatot, aztán átbeszéled a társaddal, meghallgatod őt is, ebből új inspirációt kapsz, majd visszaviszed a teljes kör elé, és meglepődsz, hogy milyen ráébredéseid, felismeréseid lettek.

A beszélgetés mellett már az első nap rajzos feladatunk is volt – és nem, nem baj, ha úgy gondolod, hogy nem tudsz rajzolni, nem vagy kreatív. Én is óvodás módon kezdtem el színezni, aztán közben, a kapott kérdések, célok mentén gondolkodva, a rajzolás által felszínre kerülő érzelmek, ötletek, maga a kéz mozgása olyan flowba vitt, hogy szinte úgy kellett feleszmélnem, és csak utána döbbentem rá, hogy másfél órája rajzolok folyamatosan. Ez is nagyon fontos: hogy van idő. Mindenre van idő, szabadon létezel, nem szakít félbe senki, nem jön oda egy gyerek sem „anya! anya!” felkiáltásokkal. Sőt, akkor eszel, iszol és mész vécére, amikor akarsz!

Sokat voltunk a szabadban is, függetlenül az időjárástól. Erre a csodálatos májusi hétvégére jutott szél, eső és hideg, de a természet minden időben szép, a megfelelő ruházat megvéd, utána pedig vár a wellness. Mert azt még nem mondtam, hogy maga a program egy kényelmes hotelben zajlik, a jelszó az, hogy a testet és a lelket is kényeztetjük. Például módunkban áll kialudni magunkat. Na, a hétből öten első este inkább a beszélgetés folytatását választottuk egy üveg bor mellett, a másodikon meg a szaunát, de az tény, hogy amikor végül elaludtunk, reggelig senki sem ébresztett fel legszebb álmunkból. Az alvás mellett finomabbnál finomabb ételek vártak, és nem nekünk kellett megfőznünk őket! Lazuláshoz pedig ott volt a wellness részleg. Amit ki is használtunk: pénteken egy rövidebb séta, szombaton egy néhány órás könnyű túra után melegedtünk fel benne.

Ez utóbbiról szeretnék még írni, mert számomra az egyik legmaradandóbb élmény volt. Emlegettem már Erling Kagge: Menni című könyvét. A szombati séta tökéletes megvalósulása volt annak, amiről a könyv ír. Kaptunk iránymutatást, vittük a saját témánkat gondolkodni, és mellé választhattunk idézetet is. Engem már meg se lepett, hogy többségünknek mennyire találó, segítő idézet jutott, az enyém azonnal előrelökött a gondolkodásban, egy az egyben a szívemhez szólt. Ezen a sétán mi magunk viszont egy árva szót sem szóltunk. Csak mentünk, a saját ritmusunkban, néha elővettük az útvonalról szóló kis írásunkat, néha az idézetet, néha felírtunk valamit, ami „kiesett” a sétából, ahogy Dóra mondta. Én már mosolyogtam magamon, mert olyan coelhói bölcsességek merültek fel belőlem, hogy naplementés mémet lehetne rájuk alapozni, mégis ott és akkor szimbolikusak és sokatmondóak voltak. Az egyiket felírtam itthon a falitáblánkra:

Folytasd az utadat. Ha zsákutcába érsz, majd döntesz felőle és megoldod.

Lehet, hogy üres szólamnak hangzik, de ahogy én ott és akkor kaptam ezt a gondolatot egy konkrét zsákutcában, és azonnal leesett az átvitt értelmű jelentése, az megmaradt, és azt gondolom, később is fogom tudni használni. És aztán persze ezt is feldolgoztuk, átbeszéltük, visszajelzéseket kaptunk. A legtöbbet nekem ez segített, és talán ezen a területen tanultam a legtöbbet – és még van hova fejlődnöm: úgy hallgatni a másikat, hogy a fejemben közben ne az járjon, hogy én mit tudok hozzáfűzni a mondanivalójához, hanem tényleg értő figyelemmel, és megtanulni úgy kérdezni, hogy az őt még tovább vigye a saját kérdésén való gondolkodásban. Kaptunk visszajelzést arról, hogy mások milyen erősségeinket ismerik fel, vagy hogy mit látnak, mitől leszek képes valóban megvalósítani, amit elképzelek? Ezek hihetetlenül motiválóak és megerősítőek.

Volt még kreatív munka a rajzoláson kívül is, vasárnap pedig zárófeladatként egy papírlapon a gyakorlatba ültettük át, amin két napja dolgoztunk: konkrétan  beterveztük a napjainkba azokat a dolgokat, amiket szeretnénk elérni, vagy ami hiányzik ahhoz, hogy önmagunk legyünk, a saját teljes életünket éljük, a helyünkön legyünk. Összeírtuk, hogy milyen lehetőségeink vannak erre, honnan kaphatunk támogatást hozzá, milyen konkrét lépéseket kell tennünk. Erőt kaptunk ahhoz, hogy merjük felismerni a saját szükségleteinket, és – nem csak erre a néhány napra – előtérbe helyezni őket. Persze, visszaérkezünk a hétköznapokba és megint a gyerekek lesznek az elsők, és nincs is ezzel semmi baj. De most már képesek vagyunk a saját szemszögünkből nézni az életünkre, felismerni, hogy az a miénk, és mások – akár a férjünk, a gyerekeink – szükségleteit a magunké mellé rendelni, nem pedig a magunkét úgy-ahogy beszuszakolni a másokéval már megtömött napjainkba.

Dóra nem engedi el a kezünket, van folytatás, lesznek még feladataink, találkozunk is a jövőben. De ez a hétvége már így is olyan ajándék, amit tényleg minden anyának receptre írnék fel, ahogy a címben is írtam. Egy olyan körben lehettem három napig, ahol a végén mindenki úgy érzi, hogy kapott – pedig ehhez nyilvánvalóan mindenkinek adnia is kell, mégis többel távozunk, mint amivel odamentünk. Amiből leadtam, az a szorongás és az elvárásokban való hit, soha még semmi nem csökkentette ennyire a megfelelési kényszeremet. Olyan hely volt ez, ahol mindenki más és más gonddal küszködik, mégis mindenki érti a másikat. Az az igazi sisterhood jött létre, a női bajtársiasság, aminek olyan jó lenne meglennie a mindennapokban is. Élményeket, feltöltődést, felismeréseket, tapasztalásokat kaptam, és olyan új ismeretségeket, amikért mindig hálás leszek.