“Igyekszem összekötni a kellemeset a hasznossal” – interjú Antal-Ferencz Ildikóval

“Igyekszem összekötni a kellemeset a hasznossal” – interjú Antal-Ferencz Ildikóval

Ildit a blogja kapcsán ismertem meg egy induló bloggerközösségben. Az a fajta kapcsolat ez, amikor véletlenül, beszélgetés közben csodálkozol rá a másikra, ahogy egyre több közös pontra ismersz rá vele. Mindketten három gyereket nevelünk, életünk egyik középpontjában az írás áll, blogot vezetünk és nőként, emberként folyamatos útkeresésben, fejlődésben vagyunk. Ildi néhány héttel ezelőtt megtisztelt azzal, hogy interjút készített velem az Így írok én blogra. Most eljött az ideje, hogy én mutassam be őt nektek.

Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! A blogodon olvashatjuk, hogy Erdélyből érkeztél: pontosan merről? Milyen volt ott gyerekeskedni, milyen családban nőttél fel?


Brassóban születtem, mert kolozsvári édesanyámat és székelylengyelfalvi édesapámat oda helyezték ki friss diplomás és friss házas mérnökökként. Szerencsére öcsém születésekor átköltöztünk a közeli Sepsiszentgyörgyre, így egy nagyrészt magyar nyelvű és magyar tudatú vidéki kisvárosban nőhettem fel, és annak nagy hírű iskolájában, a Székely Mikó Kollégiumban tanulhattam. Szerettem ott élni-lakni, de mindig is éreztem a szüleim gyökértelenségét (és így a magamét is) – szemben azokkal a barátaimmal, akiknek családja tősgyökeres szentgyörgyi volt.

A gyerekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy túl sokat tanultam és túl keveset buliztam. Ez utóbbit egyetemistaként pótoltam, kéthavonta hazautazva Budapestről. Az is fontos emlék, hogy minden hétvégén kirándultunk édesanyámmal és az ő munkatársaival. Ő tanított meg úszni, sízni – a tőle kapott örökségről írtam éppen egy éve, halálának 20 évfordulóján. Gyerekkorom meghatározó személyiségei volt még az anyai nagymamám, aki Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre költözött, csakhogy a lánya és unokái közelében legyen. Tőle tanultam meg sütni-főzni is. Az apai nagymamámnál és hadirokkant nagyapámnál hosszú nyarakat töltöttem tesómmal és unokatestvéreimmel együtt, ők tanítottak meg imádkozni.

Milyen volt 18 éves korodban elköltözni otthonról egy másik országba, annak is a fővárosába? Úgy gondolom, ehhez nagy bátorság kellett. Másban is jellemző rád a bátorság? Mit gondolsz erről a tulajdonságról?


Bizonyára igen, de akkor szerintem nem a bátorság hajtott, inkább a határozatlanság és a kíváncsiság.  Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Először matematikatanárnak készültem, de édesanyám szerencsére lebeszélt róla – sosem volt türelmem olyanoknak magyarázni bármit is, akiket nem igazán érdekel a mondanivalóm. A kíváncsiság pedig onnan jöhetett, hogy mindig is szerettem megismerni új helyeket és embereket. Így végül sikeresen megpályáztam egy ösztöndíjas helyet a budapesti Közgázra, és a 18. születésnapomat már itt ünnepeltem egyedül, a családom nélkül.

Az egyetemi élet nagyon vegyes élményt nyújtott, ahogy maga Budapest is. A gyerekkoromban időnként érzett gyökértelenség ekkor sokáig a fő életérzésemet jelentette. Két országhoz is tartoztam, de egyikben sem éreztem még, illetve már otthon magam. Egyetlen hely volt, ahol igazán szerettem lenni: a Márton Áron kollégium, tele határon túli magyar egyetemistákkal. Nehéz volt és sokáig tartott, amíg eljutottam oda, hogy mindkét országban otthon érezzem magam. Otthon, vagyis Sepsiszentgyörgyön újra felfedeztem iskolatársaimat, ők is engem, és közösen bepótoltuk a számomra kimaradt bulizásokat. Itthon, vagyis Budapesten pedig elvégeztem az egyetemet, dolgozni kezdtem és közben megismertem a leendő férjemet. Akkor kezdtem megtalálni a helyemet és akkor kezdtek bennem is a helyükre kerülni a dolgok. S bár ez a folyamat bizonyos értelemben azóta is tart, de tény: amióta összeházasodtunk, azóta nem érzem hontalannak magam.

A bátorsággal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy a döntéseimet látszólag gyorsan meghozom, de előtte sokáig fontolgatom, sok szempontot figyelembe veszek – így kívülről bátornak tűnhetek. Többektől kaptam ezt visszajelzést, legutóbb például a saját blog létrehozásával kapcsolatban. Valóban szeretem feszegetni a határaimat, de rendesen meg is dolgozom a komfortzóna-elhagyásért.

Központi szerepet tölt be az életedben a család, három gyereket neveltek a férjeddel, és az írásaidat is áthatja a családcentrikusság. Mindig nagy családot szerettél volna?


Ez egyszerre könnyű és nehéz kérdés. Amikor jegyesoktatásra jártunk, a pap megkérdezte: hány gyerekek szeretnétek? Én azt mondtam, legfeljebb hármat, a férjem pedig azt, hogy legalább hármat. A pap mosolyogva reagált: „Ez jó, mert ennek a két vágynak van közös pontja, összeházasodhattok.” A helyzet azonban később mégsem volt ilyen egyszerű: első gyermekünkre két évet vártunk, ami nekem akkor nagyon hosszúnak tűnt, aztán viszonylag hamar jött utána a második, ő is fiú. Férjemmel mindketten erős és autonóm személyiségek vagyunk, így nagy kihívás volt a két kisgyerekes lét. Sőt, a férjem onnantól már úgy érezte, elérte határait, én viszont nagyon szerettem volna egy kislányt, így végül „belevágtunk” és nemsokára ő is megérkezett.

Aztán pár éve – miközben a férjemnek időnként mindig túl soknak tűnik a három gyerek és néha nekem is – elkezdtem erősen vágyni még egy kislányra. A baráti körünkben sok a nagycsaládos, ez bizonyára erős hatással volt rám, ahogy az is, hogy kislányom öntudatra ébredése óta vágyik egy kistesóra. A harmadik ok, hogy nekem nem volt lánytestvérem, és édesanyám halála óta erősen hiányzanak a női energiák a családból. De ennek már sok éve, és sajnos a negyedik baba nem érkezett meg és már valószínűleg nem is fog. Fájó hiány, ahogy a másfél évvel ezelőtti vetélésem is.

Milyen érdekes, hogy ezt mondod: még egy közös pont az életünkben. Így hogy végül kényszerűen, de megállapodtatok ötösben, milyen nálatok az élet?


Covid előtt vagy után? Általában olaszosan zajosak vagyunk, miközben a férjem és én is állítjuk magunkról: nem szeretjük a hangos veszekedéseket, inkább a csendet, békességet. De egy ötfős családban, csupa erős egyéniséggel ez nehezen jön össze. Egyrészt mert valaki mindig akar valamit, mégpedig lehetőleg azonnal, másrészt mert velünk valahogy mindig történik valami – legyen az jó vagy kevésbé jó. A járvány ellenére is eseménydúsnak mondható az életünk, bár sokkal kevésbé, mint előtte, amit alapvetően nem bánok. A tavalyi nagyböjtben és idén is, illetve adventben is jólesett a viszonylagos lelassulás, elcsendesülés. Ugyanakkor a gyerekekkel 0-24-ben „összezárva” mégis nehezebben megvalósítható, hogy az ember önmagával is tudjon valamennyit foglalkozni.

Épp most fogalmazgatok magamban egy bejegyzést arról, hogy amennyire őszintén örültem egy éve annak, hogy kényszerből ugyan, de együtt lehet a családunk egész nap, annyira nem tettek most boldoggá a március eleji szigorítások. A tavalyi tavaszt végigkirándultuk, minden hétvégén a Pilist fedeztük fel. Idén is megyünk, de már csak heti egyszer, a gyerekek ugyanis fellázadtak a sok mászkálás ellen. Épp ezért nagyon örülök annak is, hogy a nyáron eljutottunk mindhárom szokásos nyaralási célhelyünkre: Erdélybe, a tengerpartra és a Balatonhoz is.

Ami egyre jobban hiányzik, az a személyes találkozás és az offline kultúrafogyasztás. Bármennyire is szeretem a családomat, hiányzik, hogy házon kívül tartózkodhassak és együtt lehessek a barátaimmal. Akár csak beszélgetni vagy közösen színházba, moziba, előadásokra járni, kirándulni, bármelyiknek örülnék.

Eleinte közgazdászként multinacionális cégnél dolgoztál. Hogyan kezdtél írni és ezzel hivatásszerűen foglalkozni?


A Budapesti Közgáz és az azt követő multicéges nyolc évem adótanácsadóként tulajdonképpen sodródás volt, amire csak utólag jöttem rá, amikor közel negyvenévesen rátaláltam a hivatásomra: ez az írás. Igaz, már korábban is rátaláltam az „interjúzásra”: a Magyarországon dolgozó külföldiek magyar adóbevallásainak elkészítése előtt beszélgetnem kellett velük, majd tanácsot írni nekik. Emellett rendszeresen írtam leveleket Budapestről a szüleimnek. A gyerek mellett is folyton tanultam valamit, és a kislányunkkal a pocakomban még megszereztem a mérlegképes könyvelői képesítést, de utána beláttam: valami egészen mással kell foglalkoznom, a munkám már nem okoz örömet számomra.

Egy felhívásra válaszolva egy kisbabás-mamás honlap egyik főszerkesztője lettem; onnan hívott el egy neves online hírportál főszerkesztője, rám bízva az új, családos oldal létrehozását. Akkor dőlt el, hogy az írás lesz az én utam: újságírói-szerkesztői munka mellett elvégeztem egy újságíróiskolát is, közelről megismerve egy másik neves magazin szerkesztőségét is. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam, rengeteg pozitív és negatív, de mindenképpen tanulságos tapasztalatot szerezve. Két évig dolgoztam szerkesztő-újságíróként, három éve viszont már szabadúszóként írok. Személyiségemhez és családos életemhez is sokkal jobban passzol, mint a kötött szerkesztőségi munka.

Olvasóid tudják, hogy nagyon érdekel a kultúra is. Kicsit játsszunk el a gondolattal: ha nem lennénk épp egy világjárvány kellős közepén, milyen eseményekre hívnál el most?


Ó, én rengeteg helyre el tudnálak hívni – színházba, moziba, előadásra, kiállításra, kirándulni vagy csak beszélgetésni. A kérdés inkább az, hogy téged mi érdekelne. A barátnőim nagy részével úgy szoktam találkozni, hogy összekötöm a hasznosat a kellemessel. Gyakran elhívom őket egy-egy eseményre, amire amúgy is el szeretnék vagy munkámból adódóan el kell mennem. Általában jól eltalálom, kinek milyen az ízlése, így ők is elégedettek szoktak lenni a közös kulturális élménnyel.

A blogodon nagyon sűrűn megjelenik a jótékonyság. Ha zajlik valamilyen kampány, vagy közeleg egy fontos világnap, te biztosan felhívod rá a figyelmet. Honnan ered, miből táplálkozik ez a szemléleted?


Ezen én is gondolkodtam már, de nem tudom biztosan, legfeljebb sejtem. Nem állítom, hogy mindig is megvolt bennem ez a fajta érzékenység, de az biztos: volt néhány nehéz családi esemény, amely errefelé terelt. Édesanyám halála, kislányom betegsége, a vetéléseim és valamint maga az anyaság jóval érzékenyebbé tett a külvilágra, mások gondjaira. Bizonyára az is számít e tekintetben, hogy nem túl jó anyagi körülmények között nőttem fel, így sokaknál jobban tudom értékelni azt, amim van.

Amikor tavaly november végén átköltöztem a Cafeblogról a saját blogomra, egy ideig nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Sokat gondolkodtam, miről is írjak ezután. Amikor végül kitaláltam, hogy advent kapcsán minden nap írok egy bejegyzést egy jótékonysági eseményről – majd ebből napi kettő lett – olyan béke és nyugalom szállt meg, hogy azonnal tudtam: jól döntöttem. Még akkor is, ha rengeteg munka járt vele, amiért senki nem fizetett és kevés időm maradt a családra és magamra. Viszont sok emberrel tudtam jót tenni és sokan meg is köszönték – ez nekem elég volt. A húsvét előtti nagyböjti időszakban nem terveztem ezt, mégis megtalált a téma: több SMA-s kisgyerekről is írtam, akiknek sürgős anyagi segítségre volt/van szükségük. És egyre többen megkerestek, hogy segítsek gyűjteni – ma például azzal, hogy egy ágyban fekvő mozgássérült hölgy és idős édesanyja szeretnének végre egy akadálymentes fürdőszobát.

Életed másik fontos sarokköve a hited. Neveltetési, gyermekkori indíttatás, vagy már felnőttként találtál rá? Mi a hit szerepe az életedben?


Erről volt egy részletes írás az egyik első (Cafeblogos) bejegyzésemben; ha nem bánod, onnan idézek:

Tipikus „vasárnapi keresztény” családban nőttem fel, ahol megkaptam minden kötelező, a katolikus egyház által előírt szentséget. Vasárnaponként ugyan templomba mentünk, de sem akkor, sem a hétköznapokban nem éltük meg igazán a hitünket és így magam sem igazán éreztem át Isten közelségét. Két szülőm más-más vallású, ami ugyancsak nem segített a helyzeten. Mindig is nagy igényem volt a közösséghez való tartozásra, de egy korábbi rossz élmény visszatartott újabbak keresésétől. Közben rájöttem valami nagyon fontosra is: nem erőltethetem rá férjemre a saját igényeimet, így azt sem, hogy házas közösségekbe járjunk az én kedvemért. Egyedül kell megkeresnem annak módját, hogy megéljem a hitemet. És amióta ezt elengedtem, azóta egyre több lehetőséget látok erre és arra is, hogy Istent beengedjem házasságunkba és a családunkba. Sőt, annak is, hogy a hitemet kifelé is felvállaljam, úgy a magánéleti kapcsolataimban, mint a munkám során.

Számomra nagyon fontos téma a nők mentális egészsége és az ehhez szorosan kapcsolódó önismeret, amivel te is gyakran foglalkozol. Te magad hol tartasz ezen az úton?


Útközben vagyok. Mindig is érdekelt az emberi psziché, a viselkedés mögötti érzelmi motivációk. Mivel gyerekkoromban reáltárgyakból voltam erősebb, sokáig a számok világát gondoltam magaménak. Aztán, ahogy említettem, már az adótanácsadói munka során is inkább az emberi sorsok, mintsem a jövedelemadatok érdekeltek. Amikor megszületett az első gyerekünk, megéltük az első igazi párkapcsolati krízist is, amelyet még jó pár hasonló eset követett. Idővel egyre nehezebben találtunk vissza egymáshoz. Végül rájöttem, hogy most már tényleg muszáj foglalkoznom ezzel a területtel: magammal, a saját múltammal, a saját kapcsolataimmal, mert csak ezután kaphatok választ a párkapcsolati problémáinkra. Így jutottam el háromgyerekes anyaként egy másfél éves önismereti tanfolyamra, majd egy gyászterápiára, amit aztán számtalan további képzés, tréning és könyv elolvasása követett. A legfontosabbakat éppen abban a bejegyzésemben soroltam fel, amit a házassági évfordulónk kapcsán írtam.

Nemrég közös ismerősünk, Varga Szilvia Edit önismereti coach szervezett egy női konferenciát, Nők álarcok nélkül címmel. Nagy örömömre 15 másik hölgy mellett engem is felkért egy beszélgetésre. Olyan nőket keresett, akik egyéniségükkel, életükkel és inspiráló munkájukkal képviselik azt, hogy nem lehet skatulyákat ráhúzni az emberekre, nem címkézhetjük fel őket, így a nőket sem. Így az előadók segíteni tudnak abban, hogy más nők is elhiggyék magukról, hogy címkék és álarcok nélkül, pusztán önmagukat adva is megélhetik, hogy „EGÉSZ VAGYOK, ELÉG VAGYOK, JÓ VAGYOK!” A konferencia négy napig ingyenes volt, de térítés ellenében megtekinthetőek az előadásanyagok ITT.

Mindig csodálattal figyelem, milyen sűrűn jelennek meg írásaid, amelyekről tudom, mennyi időráfordítást igényelnek. Család, írás, kultúra, jótékonyság: hogyan fér bele mindez az idődbe?


Köszönöm, mostanában elég gyakran felteszik nekem ezt a kérdést. A járvány előtt ez a kérdés így hangzott: „Ildi, te klónozod magad, hogy mindenütt ott vagy?” Jólesik a kérdés, de a válaszadás nem annyira könnyű, hiszen ez egy állandó zsonglőrködés, kötéltánc. Ahogy a baráti kapcsolatok ápolása és a kultúrafogyasztás kapcsán is említettem: igyekszem ötvözni a kellemeset a hasznossal, és ez érvényes a munkámra és a családomra is.

Mivel családi témákról írok, gyakran a saját életünkből inspirálódom. Néha kikérem a családtagok véleményét is, írásaimat a férjem gyakran, de időnként a gyerekeim is elolvassák, interjúalanyaim többségét ők is ismerik. Az ajándékba kapott színházjegyek, könyvek, lemezek jó részét ők is élvezik, forgatják, hallgatják. És bár egyértelmű a prioritásom: a családom az első – ők ezt nem mindig érzik így, mert szerintük akkor is dolgozom, amikor velük kellene foglalkoznom. A karantén alatt a családot és a munkát talán még nehezebb szétválasztani annak ellenére, hogy sokkal többet vagyok velük, mint valaha voltam vagy valószínűleg fogok lenni.

Milyen terveid, futó projektjeid vannak épp, mik a céljaid a közeli jövőre nézve?


A blogommal kellene többet, de másképp foglalkoznom. A tartalomgyártás mellett a külső fejlesztésére is oda kellene figyelnem, de egyelőre nem jut rá időm, amíg a gyerekek itthon tanulnak, addig biztosan nem. Ennek az is az oka, hogy vannak más, fizetős munkáim is, és bár nagyon lassan haladok, de végre elkezdtem megvalósítani egy másik nagy álmomat: könyvet írok. Emellett szeretnék többet beszélgetni nyilvánosan is: gyakrabban részt venni előadásokon, beszélgetős műsorokban, akár házigazdakánt, akár meghívott vendégként. Tudom, hogy sem a könyvkiadás, sem az utóbbi vágyam nem igazán járvány-kompatibilis, de nagyon bízom benne, hogy hamarosan eljön az idő, amikor járvány előtti életünk legalább ebből a szempontból folytatódhat.

Köszönöm a beszélgetést!

Ildi blogját a beszélgetésben többször is belinkeltem, a Facebook oldalát pedig ITT találjátok. Olvassátok, kövessétek, érdemes!

Te miért vagy hálás? Vezess naplót róla!

Te miért vagy hálás? Vezess naplót róla!

Szeptember 21. a hála világnapja, amely ráadásul egybeesik a nemzetközi békenappal. Előbbit 1965-ben, Hawaii szigetén – hol máshol? – rögzítették erre a napra azzal a céllal, hogy a világ figyelmét egy napra azokra a dolgokra fordítsák, amiért hálásak lehetünk.

Békenap vagy hálanap?

A béke világnapja a világbékére koncentrál – ez is olyasmi, amiért hálát érezhetnénk, ha létrejönne egyszer. Ehhez minden évben más tematika kapcsolódik. Volt, amikor az oktatás fontosságára vagy a békéhez való jogra hívták fel a figyelmet, tavaly a klímaválsággal kapcsolatos cselekedetekre. Idén a téma: Shaping Peace Together – azaz alakítsuk együtt a békét! Az ENSZ főtitkára minden évben, száz nappal szeptember 21. előtt arra hívja fel a világ lakosságát, hogy 24 órán keresztül tartsuk fenn az erőszakmentességet és a fegyverszünetet. Emellett kiemeli az adott év témáját is. Idén – talán nem meglepő – arra emlékeztetett, hogy a közös ellenfél jelenleg egy vírus, amelynek legyőzéséhez az egész világnak össze kell fogni. Talán ez végre megerősíti, hogy nem egymás ellen kellene harcolnunk: ha már muszáj harcolni, akkor azt jobb, ha egymásért tesszük.

Mi itt, a világnak ezen a felén szerencsések vagyunk: a béke olyasmi, amiért régóta hálásak lehetünk. És vajon még miért? Szoktál erre gondolni? Megállsz néha egy-egy pillanatra, hogy hálát adj, vagy csak tudatosítsd magadban, hogy most éppen valami jó történt veled?

Hálásnak lenni? De miért?

A hála érzése rengeteg jó hatással lehet az életünkre, többféle érzelmi és fizikai előnnyel is jár. Csökkenti a stressz-szintet, erősíti az immunrendszert és javítja az alvás minőségét, hogy csak néhányat említsek. Ha pedig nem csupán magadnak fejezed ki a háládat – azaz időt és energiát szánsz rá, hogy köszönetet mondj a környezetedben élőknek – azzal kifejezed, mennyire értékeled őket. Így ezek a következmények az ő napjukat, sőt akár az életüket is szebbé tehetik.

A mindennapokban talán ritka, hogy azt vegyük észre, hogy milyen pozitív hatások értek bennünket. Az élet sodor magával: munka, család, intéznivalók, a reggeli rohanás után délután újra – úgy érezzük, egy percünk sincs megállni. Ha van rendszeresen magunkra fordítható időnk, már jobbak vagyunk az átlagnál: sikerült kiszakítanunk a napból egy darabkát sportra, tanulásra, hobbira. Talán ott is van a tudatunk mélyén a gondolat, amikor hazaérünk futásból vagy megnéztük a kedvenc sorozatunk újabb epizódját: ez most milyen jó volt! Ezt a pillanatot kell elkapni, tudatosítani és rögzíteni, hogy rendszeressé váljon, és mindennap tudatában legyünk.

Írj te is hálanaplót!

Ennek a rögzítésnek jó módszere a hálanapló írása. Léteznek erre kialakított füzetek, de bármilyen napló vagy notesz megteszi. Lehet ez akár a meglévő határidőnaplód, amibe minden este írsz egy mondatot erről. Én az ágyam mellé készítettem egy naplót, amiben mindennap vezetem, hogy miért tudok hálát adni aznap. És bizony vannak olyan napok, hogy sokat kell gondolkodni rajta. Gyakran az az első gondolatom az, hogy „ezen az elcseszett napon ugyan semmiért nem vagyok hálás”. És mégis mindig beugrik valami, legyen az bármilyen apróság. Van, aki két-három dolgot ír le mindennap, én egyet szoktam. Nagyszerű eszköz ez arra, hogy végiggondold a napodat azzal a szemmel, hogy mi jót találhatsz benne. A tapasztalatom az, hogy valamit mindig fogsz. Ha pedig tényleg valami borzasztó történt, azt ennek a szokásnak a segítségével képes leszel átkeretezni, vagy megköszönni azt, hogy valaki melletted állt a bajban.

Ha már itt tartunk, azt is bevallom, hogy én két pontot írok le minden este. Az egyik arra válasz, hogy miért vagyok aznap hálás, a másik pedig arra, hogy miért voltam ma jó anya. Sokat küzdök ezzel és magammal, gyakran ostorozom magam, amikor nem jól kezelek egy-egy konfliktust vagy türelmetlen vagyok. Fontos, hogy erősítsem magamban, hogy igenis jó anyja vagyok a gyerekeimnek, ha nem is tökéletes. Ehhez a ponthoz talán még nehezebb mindennap találni valamit, de nem adom fel: addig nem fekszem le aludni, amíg nincs meg.

A saját naplóm – Libellus
https://www.facebook.com/libellusnaplok/

Ha nem vagy az a grafomán típus, telefonon is használhatsz alkalmazásokat hálanapló vezetésére. Én egy ideig a Presentlyt használtam, ez egy nagyon egyszerű, letisztult megjelenésű alkalmazás, amiben egyszerűen felvezethetsz egy-egy mondatot naponta. Annyi az előnye a papír naplóhoz képest, hogy mindennap egy beállítható időpontban emlékeztet, hogy ne felejtsd el gyakorolni a hálát. Vannak ennél többet kínáló alkalmazások is: szokáskövetők, meditációkat, relaxációkat tartalmazók, és létezik magyar nyelvű is. Írd be a keresőbe, hogy hálanapló, vagy a gratitude szót, és válogass a lehetőségek közül!

Ti szoktatok rendszeresen hálát adni?

Az én kapitányom

Amikor a Holt költők társaságának a végén a diákok felállnak a padokra, és egymás után hangzik el, hogy O Captain! My Captain, az szerintem a filmtörténet egyik legfelemelőbb jelenete. A kapitány nyilvánvalóan egy vezéregyéniség, de a szó nekem olyan embert sugall, akinek nincs szüksége arra, hogy megkövetelje a tiszteletet, mert egyszerűen a jelleméből, a viselkedéséből következően ezt érezzük vele kapcsolatban. 

0407.jpg

Szerencsés vagyok, mert nekem volt egy saját kapitányom. Nem is akármilyen: dunai hajóskapitány. Az első emlékem róla, hogy hazaér egy hosszú hajóútról egy forró nyári napon, és egy lufit hoz nekem Bulgáriából. Sokáig dolgozott, a nyugdíjkorhatáron túl is, hetekre elutazott. Gyerekként nem gondoltam bele, de nyilvánvalóan nem csak nekem hiányzott, sőt – a legnehezebb a nagymamámnak lehetett. És nem is akkor, amikorra már mi, unokák is vissza tudunk emlékezni, hanem sokkal régebben, két gyerekkel, munka mellett és egy kertes családi házzal. A nagymama igazi kemény nő volt a hatvanas években, aztán később igazi sütiillatú, kontyos nagymama lett belőle.

A nagypapa viszont egy háborús hős volt egy kis Duna-parti faluból, aki nagyon fiatalon járta meg a poklot, aztán hazatért, és megszerette a nagymamámat. Család mellett fejezte be az iskolákat. A házaspárként, fiatal családként megélt életükről nem sokat tudok, amit láttam, az az volt, hogy negyven, ötven év után is mennyire mélyen szerették egymást. Nyugodt, megelégedett életet láttam, kialakult szokásokat és derűt. 

A gyerekkori emlékeim? Visz a bicikli vázán, bedőlünk a kanyarba. Hajnalban kelünk és elvisz horgászni, puszta kézzel keres gilisztát a komposzthalomban. A legjobb, legendás: ázunk a meleg vízben a szép emlékű lepencei strand medencéjében, kilátással a Dunakanyarra, és számokat sorolok: dunai folyamkilométereket. Ő meg fejből tudja, melyik kilométernél milyen település, híd, miegymás van, és mesél róla, míg pirosra sül a bőrünk a nyári nap alatt. A másik legjobb: visz az “erdőre”, fel a Pilisbe, csendben kell lenni, hátha látunk állatokat, követjük a turistajelzést, míg egyszer csak hopp, balra letér az útról, és felvisz oda, ahol csak ő tudja, hogy egy felhagyott kőbánya tetejéről egyenesen a teraszukra látni. “Nézzétek, ott főzi a  mama a levest, hopp, az orrára szállt egy légy” – mutatja, mi persze semmit nem látunk ebből, de lelkesen bólogatunk, aztán szedünk egy csokor kankalint a mamának, aki tényleg ebéddel vár.

0407-1.jpg

Mama korán elhagyta őt és ezt a világot, nem sokkal az aranylakodalmuk után. Nagyon nagy a kontraszt: nem érte meg, hogy az unokái párt találjanak, egy dédunokáját sem látta. Papa hatot is. Az első gyerekem elég hirtelen és rendezetlen körülmények közé érkezett, a család egy kicsit sokkolódott. Papa annyit mondott: én szeretem a kisbabákat. Kevés mondatért voltam életemben annyira hálás.

Aznap ment el, amikor megtudtam, hogy érkezik a harmadik fiam, az ő hetedik dédunokája. Szerencsés vagyok, hogy volt ő nekem harmincegy évig. Ma lenne kilencvenkét éves Dédipapa, a hajóskapitány.

Gyógyító írás

Egyszer olvastam egy cikket, ami olyan emberekről szólt, akik az életük közepe táján szakmát váltottak és az új szakmájukban is sikeresek lettek. A cikk írója arra a következtetésre jutott, hogy ez azoknak jön össze, akik olyasmit csinálnak a váltás után, amit valójában egész életükben végeztek: a hobbijukat emelik professzionális szintre, vagy épp az eddigi munkájukat folytatják immár önálló vállalkozásban – a lényeg az, hogy hosszú évek tapasztalata áll már mögöttük. 

Ennek az írásnak a kapcsán gondolkodtam el, hogy mi is lenne ez nálam? Ez még akkoriban volt, amikor a fitness képzésre jártam, és kis keserűséggel gondoltam végig, hogy a sportszakma nem ilyen. (Attól még persze lehetek bármi.)

Mi az, amit mindig is csináltam? Olvastam, amióta csak az eszemet tudom, már az oviban is tőlem kértek mesét a gyerekek, ha az óvó néni nem ért rá. Túráztam – egészen kiskoromban a nagypapám vitt az “erdőre”, ahogy ő mondta, aztán cserkész voltam, és csak a felnőtt életem első éveiben maradt ki az erdőjárás, amíg egyszer csak rá nem döbbentem, hogy mennyire hiányzik és hogy szeretném átadni a gyerekeimnek is, és azóta újra rendszeres. És írtam. Iskolai fogalmazásokat, tizenegy éves koromtól naplót, körülbelül ugyanekkor regényt (fantasztikus színvonalon: amikor nem volt ötletem, hogyan haladjon tovább a cselekmény, akkor a főhősnek gyorsan született egy újabb gyereke). Aztán a naplóírás folytatódott, elkísért egészen a diplomáig, és ahogyan az már lenni szokott, a felnőtt élettel, a munkába állással ez is elmaradt. De nem sokáig: az első terhességem alatt és utána babanaplót írtam, nem a boltokban kapható kitöltögetős fajtát, hanem egy keménytáblás könyvecskét. Írtam cikkeket pályázatokra és meséket a fióknak, ezeket már nem kézzel. Rengeteget jegyzeteltem főiskolán, egyetemen, munkahelyeken. Később jöttek a blogok, aztán már csak határidőnaplók és munkahelyi feljegyzések meg teendőlisták. Láttam, hogyan satnyul a kézírásom, és milyen keveset bírok: megfájdul a csuklóm, görcsös lesz a kéztartásom.

0327-1.jpg

Akkor vettem az első naplómat a babanapló óta, és mindent írtam bele: klasszikus beszámolót a napjaimról, érzéseket, amik foglalkoztattak, feldolgoztam benne konfliktusokat, de volt benne karácsonyi ajándéklista és más apróságok is. Egyszer heteken keresztül írtam egy listát napi egy dologról, amiért hálás vagyok, aztán egy másikat arról, hogy mit csináltam jól aznap. Éreztem, hogy jót tesz, már önmagában a kézírás is, a legjobb hatással pedig az írásban megfogalmazott lelkizéseim voltak: felszabadító érzés volt leírni, ami a szívemet nyomja.

A címben szereplő gyógyító írás nagyon hasonló: egy James Pennebaker nevű szociálpszichológus végzett először kísérleteket azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással van az emberre, ha leírja a gondjait. A kísérlet résztvevői egy velük megtörtént traumáról írtak, míg a kontrollcsoport felszínes dolgokról. Az eredmény: a nehézségeiket szavakba öntők ellenállóképessége javult, a kísérlet utáni időszakban kevesebbet voltak betegek. Ismételt tesztek alapján az írás gyógyító hatása mérhető. Pennebaker szabályrendszere szerint fontos, hogy legalább 3-4 napon, napi 15-20 percen keresztül nyugodt körülmények között írjunk, olyan témáról, ami személyes, fontos, minket érintő, és az érzelmeinket is írjuk le vele kapcsolatban. 

0327.jpg

Hogy miben rejlik a gyógyító hatás? Az írás során feldolgozás zajlik: átgondoljuk, jobban megértjük és átkeretezzük a történteket, az érzelmeinket hozzáfűzve pedig ráébredünk arra, hogyan is hatott ránk a dolog, megtaláljuk a kifejező szavakat, értelmet találunk a minket fogalalkoztató témában. Többet megtudunk magunkról és rendezzük ezt a tudásunkat, mindez énerősítő hatású. Időről időre, napokon át írok így én is, fontos, hogy kézzel. Maga a kézírás, a mozdulatsor is fejlesztő hatású, az agyunk olyan területeit aktivizálja, amelyet amúgy beszédképzésre használunk, hozzákapcsolódik a látás és az érzelmi feldolgozás is.

Ha nincs kedvetek, időtök a gyógyító írás eredeti alapelvei szerint napi 15-20 percet írni, vagy nem áll módotokban ennyi időt zavartalan elmélyüléssel tölteni (akinek gyerekei vannak, érti, miért írom ezt) akkor napi néhány mondat erejéig javaslom a hálanaplót. Jobban fogod érezni magad, ha este végiggondolod, mi is történt ma, amiért hálás lehetsz. Lehet ez egy olyan egyszerű dolog, mint például hogy ma sütött a nap, de egy kedves megjegyzés vagy szívesség – a lényeg, hogy a legidegesítőbb, rohanós napban is megtalálhatod azt a jó dolgot, amit érdemes lejegyezned. Később pedig igazi felüdülés lesz visszaolvasni.

0327-2.jpg

Nekem még levelezőtársam is van. Papíron, borítékban, postán, mint gyerekkorunkban, amikor a Pajtás magazinban böngésztük a levelezőtárs rovatot. Amióta olvastam a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című könyvet, amit egyébként melegen ajánlok nektek is, szöget ütött a fejemben a gondolat, és találtam olyat, aki ugyanígy volt ezzel. Úgyhogy megint írok: naplót, levelet, idézeteket könyvekből, listákat és gondolatokat.

Ti szoktatok kézzel írni?