Az ünnep azé, aki várja

Az ünnep azé, aki várja – egy vers címe, Szabó T. Anna verse, bár karácsonyi, de kölcsönvettem címadónak, mert most ezt az ünnepet vártam, a költészet napját. Vártam és készültem rá, hogy a versekről, a versolvasásról mesélhessek nektek.

Ma későn jöttem haza, hosszúra nyúlt iskolai programon vettem részt a szülőtársaimmal. Mire hazaértem, két pizsamás gyerek várt, azzal fogadtak, hogy meséljek nekik. A kicsi a János vitézt kérte. Rögtön kitört a testvérháború, mert mint megtudtam, neki addigra már olvasott az apja, kérése szerint a János vitézből, a tesójának meg még nem, ő is követelte tőlem a mesét. Kérdezem a kicsit: akkor miért kéred, hogy én is olvassak még? A válasz: mert annyira szép.

0411-01.jpg

A béketárgyalások lezajlottak, a tűzszünetet sikerült megkötnünk, a gordiuszi csomót átvágtuk: én a nagynak olvastam, közben hallottam, ahogy a János vitéz is folytatódik a nappaliban. Ez volt az esténk, a reggelünk pedig úgy fog kezdődni, hogy elkészítem a reggelit, asztalra teszem, meggyújtok egy gyertyát, felébresztgetem a még alvókat, leülök közéjük egy teával, és amíg elmajszolják a reggelit, a Szeret engem a világ című gyerekversgyűjteményből fogok felolvasni nekik.

0411-02.jpg

Advent kezdete óta így van ez. Akkor kapták meg Szabó T. Anna verseskötetét, az Adventi kalendáriumot, amit úgy olvastam fel nekik, hogy december elsején az első verset, másodikán az elsőt és a másodikat  is, és így tovább. Karácsonyra az erre fogékonyabb kicsi már a kötet elejét kívülről tudta, és aznap reggel 24 verset olvastam fel – még szerencse, hogy ez már a téli szünet idején történt. Az advent, a karácsony elmúlt, de a versek maradtak: elővettük gyerekkorunk klasszikusait, Gazdag Erzsi Meseboltját, Weöres Sándor Bóbitáját, és a következő könyvtárlátogatáskor gyerekeknek való verseskötetet is hoztunk haza: a Friss tintát, Szabó Lőrincet, Tandori Dezsőt. Az elsős kisfiam első olyan könyve, amit önállóan kiolvasott, szintén Szabó T. Anna műve volt, a Tükörcicák. Nagyon szeretem ezt a reggeli hangulatot, úgy sakkozok az idővel, hogy mindenképp beleférjen, jóval előttük kelek, hogy ez a kis rítus, ha röviden is, de meglegyen.

Nekem magamnak tavaly ilyentájt, épp a költészet napja kapcsán jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik a versolvasás, és mennyi szépet ad. Ha máskor nem is, de ilyenkor mindig előkerül egy-egy kötet, van itthon Radnóti, Pilinszky, Fodor Ákos, Tóth Árpád, és évek óta részt veszek a Posztolj verset! eseményben. Egy évvel ezelőtt iskolai rendezvény is volt ez alkalomból, a tanítás elején összegyűltünk az egyik tanteremben, sok gyerek, néhány tanár és szülő, és aki akart, felolvashatott vagy akár fejből is elmondhatott egy verset a többieknek. Itthon aztán úgy döntöttem, rendszeresítem a versolvasást az életemben, rájöttem, hogy nem foszthatom meg magamat ettől az élménytől: megnyugtat, elmélyít, elgondolkodtat, valahogy közelebb hoz a valósághoz. Az éjjeliszekrényemre tettem a Radnóti összest, és minden este elolvastam egy-két verset belőle. Azóta magamnak is minden hónapban hozok a könyvtárból egy addig ismeretlen versgyűjteményt, most épp a Libri irodalmi díj döntősei közül Takács Zsuzsa: A Vak Remény című vaskos könyve van soron.

0411-03.jpg

A tavalyi Aegon Művészeti Díj kapcsán készült videóbeszélgetés keltette fel az érdeklődésemet Kántor Péter és a Valahol itt című kötet iránt, ami az aktuális kedvencem lett, és még a kamasz fiam is elolvasta és nagyon tetszett neki! Szerintem ez nagy szó – a felnőttek közül is kevesen olvasnak verseket, a kamaszok még annyira se. Kántor Péter zseniális, jól érthető, átérezhető, aktuális és friss. Bátran javaslom a klasszikusok mellett a kortárs költőkkel való ismerkedést is, ízlelgessétek a verseket, forgassátok a gondolataitokban, jót tesz néhány olyan perc a zsúfolt napban, amikor költészettel ajándékozzuk meg magunkat.

Április a Nincs időm olvasni kihívásban is a költészet hónapja, a havi téma egy szabadon választott verseskötet. Én nagy fába vágtam a fejszémet Takács Zsuzsa életművével, de azt hiszem, nem baj, ha nem fejezek be ennyi verset egy hónap alatt, a lényeg a rendszeres versolvasás. A feladat még a kihívásban rendszeresen részt vevő, könyvolvasó csoporttagok számára is valódi kihívást jelent, a versek jóval kevesebb embert fognak meg, mint a regények – ebben valószínűleg az oktatásnak is hatása van. Remek ajánlásokkal találkozhattok viszont  a kihívás facebook csoportjában, sokan olvasnak például Varró Danit és más, könnyebben élvezhető költőket.

A magyar költészet ünnepére ide idézem a számomra egyik legkedvesebbet, fogadjátok szeretettel, és a facebook oldalamon osszátok meg kommentben a tieiteket! Örülnék neki.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
 
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

A motiváló könyvek hónapja

A Nincs időm olvasni kihívásban márciusban a hónap témája: az inspiráló könyv. Elég tágan értelmezhető téma, hiszen egyéni, hogy kit mi inspirál. Lehet az egy életrajz vagy önéletrajz, egy pszichológiai vagy filozófiai mű, egy önfejlesztő könyv, de egy motiváló jellegű regény is akár. Én mindig választok a témában és azon kívül is könyveket a könyvtárban vagy az itthoni polcról, és aztán a hangulatomnak megfelelően veszem sorra őket. Ebben a hónapban sikerült befejeznem több korábban elkezdett és valamiért félretett könyvet is, ezekkel együtt jó sokat olvastam. Vegyük szép sorjában:

Az első Mia March: A Meryl Streep filmklub című műve volt. Ha úgy vesszük, motivált ez is arra, hogy felírjak magamnak megnézésre néhány filmet, de én inkább a könnyed, szórakoztató kategóriába tenném. Februárról csúszott át, március legelején fejeztem be. A sztori röviden, spoiler nélkül: három fiatal nő – két testvér és az unokatestvérük – sok év után újra találkoznak a nagynénjüknél. Mostanra mind túl vannak életük első traumáin és döntési pontjain, és a nagynéni kedvenc Meryl Streep filmjeiből kiindulva beszélik át ezeket, vagy gondolkodnak el rajtuk, és velük az olvasó is. Romantika, tengerpart, cukrászda, filmek, kedves kis könyv az egyszer olvasós kategóriából. 0331-4.jpg

Következőnek W. Bruce Cameron: Egy kutya hazatér című könyvét választottam, mert mindenképp meg akartam nézni a filmet és még előtte elolvasni a könyvet, mindkettő elég gyorsan sikerült. Én szerettem őket, és tetszett, ahogy az író a kutya szemszögébe helyezkedik. Persze nem tudjuk, hogyan gondolkodna valójában egy kutya, de én úgy éreztem, sikerült visszaadnia, és a saját kutyámról is többet tudtam meg általa. Bár a filmben kicsit fura volt a kutya hangját adó női szinkron, azért sikerült azt is megszokni. A történet értelmezhető egy kicsit modernebb Lassie hazatér remake-nek is, de ez számomra nem vont le az értékéből.
Ezután jött Matt Haig írása: Miért érdemes életben maradni? Ezzel a nagyon kemény könyvvel csaptam bele a motivációs témába. Matt Haig 24 évesen, mélyen depressziósan konkrétan a szakadék széléről jött vissza, és úgy ír a depresszióról, hogy szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, hogy jobban megértse. Én messze vagyok az ő állapotától, de rengeteg részletben magamra ismertem, és azt éreztem, úristen, végre valaki megfogalmazza, hogy mit érzek! Nagyon mélyre vitt, és alig vártam, hogy húzzon már ki a gödörből, ahogy magát kihúzta. Végülis nem mond többet annál, ami a racionális eszünkkel mind tudunk: hogy a családért, a barátokért, azokért, akik szeretnek, érdemes életben maradni. Ehhez persze el kell hinnünk, hogy szeretnek, hogy szerethetők vagyunk. Sokunknak van ezzel még dolgunk, én is rengeteget jegyzeteltem ebből a könyvből.

0331-3.jpg
Könnyítésként jött az Artemis, Andy Weir könyve. Már januárban elkezdtem, de félretettem, valahogy nem akart beindulni. Andy Weir A marsi (The Martian, magyarul Mentőexpedíció címen is megjelent) írója, második könyvében a valódi science fiction szellemében azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lenne, ha lenne egy város a Holdon, hogyan lehetne ezt egyáltalán megoldani, hogyan működne az élet, milyen körülményekkel és veszélyekkel. Természetesen kell hozzá cselekmény is, amit a minden zűrbe belekeveredő csempész főhősnő, Jazz garantál, aki történetünk idején a szokásosnál cseppet nagyobb galibába kerül. Üdítő pihenő volt két motivációs könyv között.
Az Artemis után ugyanis Ryan Holiday: Az akadály maga az út című bestsellerét vettem elő, ez volt a második a motivációs témában, és egészen lenyűgöző könyv. A könyvtárból jutottam hozzá, de be fogom szerezni, mert újra és újra el kell olvasni. Modern sztoikus filozófia Marcus Aurelius alapján, annyira motivált, hogy később kivettem a könyvtárból Marcus Aurelius Elmélkedéseit is. Segíthet, ha az életedben, munkádban, tulajdonképpen bármilyen területen falakba ütközöl, ráadásul az író levelezőlistát működtet és a neten hatalmas könyvajánló-listája van… veszélyes rákeresni!

Várt még rám két vaskos regény, az egyik Anthony Capella: Vendéglő a Vezúvnál. Vastag és szép történet, többről szól, mint amire számítottam. Azt hittem ugyanis, hogy romantikus gasztroregény. Tény, hogy van benne mindegyik: szerelem és sok finom olasz étel is, de mindez a második világháborús Nápolyba helyezve, valós alapokra – az utószóban ír is ezekről. Megríkat, megmosolyogtat, újra felébreszti a vágyat Olaszország iránt, majd a vége felé egy csavarral megdöbbent. Igazi belemerülős regény. Utána muszáj volt folytatni ugyanennek az írónak A kávék költője című könyvével, amit szintén szerettem, bár a Vendéglőt jobban. Itt a gasztro szálat a kávé jelenti, és a helyszín a századfordulós London, egzotikus kitérőkkel Afrikába és Dél-Amerikába. Több benne az erotika, mint amennyit a kor alapján feltételeztem volna, viszont izgalmasan beleszövi a női választójogi mozgalmak történetét is.0331-1.jpg

Emellett, ahogy azt már tudjátok, a Digitális detoxot is kiolvastam, ami tökéletesen passzol a motivációs témához, de elég egyedi abban a tekintetben, hogy harminc napig mindennap egy kicsit kell olvasni belőle. Itt és itt írtam róla.

A hónap könyve a kihívásban Michelle Obama: Így lettem című önéletrajzi műve volt. Abszolút nevezhető motivációsnak ez is, csakhogy A kávék költője miatt annyira megcsúsztam az olvasásával, hogy most nagyjából a felénél tartok, így majd csak a jövő hónapban fogok tudni beszámolni róla. Máris van okotok követni, és elolvasni az áprilisi könyves beszámolómat is.

Digitális detox – kihívás vége

Néhány napja befejeztem a Digitális detox könyvet, végigcsináltam a 30 napos feladatsort. Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt. Hogy milyen hatással volt rám?

0328.jpg

  • Nagytakarítást és rendrakást végeztem a telefonomon, alaposan mérlegelt szempontok szerint csoportokba sorolva az alkalmazásokat, eldöntöttem, hogy mi az, amire tényleg szükségem van, ami megkönnyíti az életemet, és mi az, ami valójában csak időrabló. A maradékot gondosan mappáztam és hátrébb tettem.

  • A legtöbb alkalmazás esetében letiltottam az értesítéseket. Így kizárólag akkor ellenőrzöm az e-mailjeimet vagy az Instagram üzeneteket, amikor én döntök így, és nem akkor, amikor üres perceket töltenék ki az értesítések megnézésével.

  • Letöltöttem egy alkalmazást – bármilyen visszásan is hangzik, a könyv maga javasol olyan alkalmazásokat, amik csökkentik a telefonhasználatot – ami méri a telefonnal töltött időmet, az egyes alkalmazásokban töltött időmet, naponta kétszer még a hangulatomra is rákérdez, és statisztikákat készít az adatokból.

  • Kaptam segítséget és ötleteket a könyvből arra, hogy hogyan figyeljek arra tudatosan, hogy a klasszikus telefonpörgetős perceket (sorban állás, várakozás főzés közben) másra fordítsam.

  • Tudatosítottam, hogy mi a fontos nekem valójában. Nem a telefonom.

  • Megismertem az okostelefonok és különösen a közösségimédia-alkalmazások függőséget okozó felépítését, és megszüntettem az ezzel kapcsolatos önvádat magamban. 

  • Tartottam teljesen kütyümentes napot: se telefon (kikapcsolva!) se laptop, se internet, se filmnézés. Tudatosodott, hogy mennyire függenek már a mindennapjaink az internettől: találkozók megbeszélése, zenehallgatás, egy recept megkeresése vagy tulajdonképpen bármilyen információ megkeresése hozzá köt. Erre a napra bizony rendesen fel kellett készülni: tudnom kellett, hova akarok menni, hogy találok oda, mit akarok csinálni, ahhoz kell-e valami infó a netről, mit akarok főzni? És a meglepetés: a 24 óra letelte után nem hiányzott! Nem akartam azonnal net elé ülni, sőt, a telefont csak másnap reggel kapcsoltam be.

  • Valóban hasznos eszközként tudom használni a telefont, fényképezek vele, navigációt használok, rádiót hallgatok, de le tudom tenni a kezemből és nem ragadok bele a képernyő vonzásába.

A 30 nap alatt végig jegyzeteltem az egyes feladatokat és a saját megoldásaimat, válaszaimat a naplómba, így ráadásul az írás gyógyító hatásával és egyúttal egy általam szeretett tevékenységgel is összekötöttem a leszokást. Előfordult közben, hogy otthon felejtettem a telefonomat, és hirtelen telefonon akartam hazaszólni, hogy tudjanak róla, hogy nem vagyok elérhető. Vicces volt, de aztán észbe kaptam, és sikerült Waze nélkül megtalálnom az aznapi úticélomat, nagyjából emlékeznem a bevásárlólistámra, és egyáltalán, megtapasztalni, hogy élesben is működik nélküle az élet. Akik végigcsinálták a kihívást, azok között vannak, akik butatelefonra váltanak utána, vagy megtartják sim kártya nélkül az okostelefont csak  az alkalmazások használatához, és nem tartják mindig magukkal. Én nem tervezem ezt, de most már úgy érzem, simán menne.

0328-1.jpg

Az utolsó napokban reméltem, hogy a könyv végén még kapok néhány tanácsot és ötletet, mert úgy éreztem, azért ez még nem egy rögzült szokásrendszer, hanem egy nagy tudatosságot igénylő és egyelőre bizonytalan lábakon álló valami – talán kísérlet. Hálás vagyok a könyv írójának, amiért ő sem azt várta el a végén, hogy innentől mindenki csak ezt csinálja tovább, amit eddig, és minden remek lesz. Ad tippeket, ahogy szerettem volna, és kevésbé szigorú nálam, megengedi, hogy időnként lazuljak, és üveges tekintettel bámuljam a képernyőt. Mindezek után a függelékben pedig meditációs appokat és könyveket ajánl a kitartás segítéséhez. 

Kinek ajánlom a könyvet:

  • aki egyszer is nézett fel a telefonjából a gyerekére úgy, hogy rájött, nem is fogta fel, amit a gyerek az elmúlt percben mondott
  • aki automatikusan viszi magával a vécére vagy kapja elő sorban állásnál a telefont, hogy kitöltse azt a két percet is, és ez zavarja
  • aki szeretne tudatosabb lenni, több könyvet olvasni, újra meghallani a saját gondolatait
  • akinek fáj a hüvelykujja az okostelefontól (nekem a bal mutatóujjam fáj)
  • akinek este az utolsó, reggel az első tevékenysége a telefonra nézés, és ezen változtatni akar
  • és aki mindehhez használható, gyakorlatias tanácsokat szeretne kapni, és könnyed, jó stílusú biztatást mellé.

A digitális detoxról szóló előző írásomat itt olvashatod.

Gyógyító írás

Egyszer olvastam egy cikket, ami olyan emberekről szólt, akik az életük közepe táján szakmát váltottak és az új szakmájukban is sikeresek lettek. A cikk írója arra a következtetésre jutott, hogy ez azoknak jön össze, akik olyasmit csinálnak a váltás után, amit valójában egész életükben végeztek: a hobbijukat emelik professzionális szintre, vagy épp az eddigi munkájukat folytatják immár önálló vállalkozásban – a lényeg az, hogy hosszú évek tapasztalata áll már mögöttük. 

Ennek az írásnak a kapcsán gondolkodtam el, hogy mi is lenne ez nálam? Ez még akkoriban volt, amikor a fitness képzésre jártam, és kis keserűséggel gondoltam végig, hogy a sportszakma nem ilyen. (Attól még persze lehetek bármi.)

Mi az, amit mindig is csináltam? Olvastam, amióta csak az eszemet tudom, már az oviban is tőlem kértek mesét a gyerekek, ha az óvó néni nem ért rá. Túráztam – egészen kiskoromban a nagypapám vitt az “erdőre”, ahogy ő mondta, aztán cserkész voltam, és csak a felnőtt életem első éveiben maradt ki az erdőjárás, amíg egyszer csak rá nem döbbentem, hogy mennyire hiányzik és hogy szeretném átadni a gyerekeimnek is, és azóta újra rendszeres. És írtam. Iskolai fogalmazásokat, tizenegy éves koromtól naplót, körülbelül ugyanekkor regényt (fantasztikus színvonalon: amikor nem volt ötletem, hogyan haladjon tovább a cselekmény, akkor a főhősnek gyorsan született egy újabb gyereke). Aztán a naplóírás folytatódott, elkísért egészen a diplomáig, és ahogyan az már lenni szokott, a felnőtt élettel, a munkába állással ez is elmaradt. De nem sokáig: az első terhességem alatt és utána babanaplót írtam, nem a boltokban kapható kitöltögetős fajtát, hanem egy keménytáblás könyvecskét. Írtam cikkeket pályázatokra és meséket a fióknak, ezeket már nem kézzel. Rengeteget jegyzeteltem főiskolán, egyetemen, munkahelyeken. Később jöttek a blogok, aztán már csak határidőnaplók és munkahelyi feljegyzések meg teendőlisták. Láttam, hogyan satnyul a kézírásom, és milyen keveset bírok: megfájdul a csuklóm, görcsös lesz a kéztartásom.

0327-1.jpg

Akkor vettem az első naplómat a babanapló óta, és mindent írtam bele: klasszikus beszámolót a napjaimról, érzéseket, amik foglalkoztattak, feldolgoztam benne konfliktusokat, de volt benne karácsonyi ajándéklista és más apróságok is. Egyszer heteken keresztül írtam egy listát napi egy dologról, amiért hálás vagyok, aztán egy másikat arról, hogy mit csináltam jól aznap. Éreztem, hogy jót tesz, már önmagában a kézírás is, a legjobb hatással pedig az írásban megfogalmazott lelkizéseim voltak: felszabadító érzés volt leírni, ami a szívemet nyomja.

A címben szereplő gyógyító írás nagyon hasonló: egy James Pennebaker nevű szociálpszichológus végzett először kísérleteket azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással van az emberre, ha leírja a gondjait. A kísérlet résztvevői egy velük megtörtént traumáról írtak, míg a kontrollcsoport felszínes dolgokról. Az eredmény: a nehézségeiket szavakba öntők ellenállóképessége javult, a kísérlet utáni időszakban kevesebbet voltak betegek. Ismételt tesztek alapján az írás gyógyító hatása mérhető. Pennebaker szabályrendszere szerint fontos, hogy legalább 3-4 napon, napi 15-20 percen keresztül nyugodt körülmények között írjunk, olyan témáról, ami személyes, fontos, minket érintő, és az érzelmeinket is írjuk le vele kapcsolatban. 

0327.jpg

Hogy miben rejlik a gyógyító hatás? Az írás során feldolgozás zajlik: átgondoljuk, jobban megértjük és átkeretezzük a történteket, az érzelmeinket hozzáfűzve pedig ráébredünk arra, hogyan is hatott ránk a dolog, megtaláljuk a kifejező szavakat, értelmet találunk a minket fogalalkoztató témában. Többet megtudunk magunkról és rendezzük ezt a tudásunkat, mindez énerősítő hatású. Időről időre, napokon át írok így én is, fontos, hogy kézzel. Maga a kézírás, a mozdulatsor is fejlesztő hatású, az agyunk olyan területeit aktivizálja, amelyet amúgy beszédképzésre használunk, hozzákapcsolódik a látás és az érzelmi feldolgozás is.

Ha nincs kedvetek, időtök a gyógyító írás eredeti alapelvei szerint napi 15-20 percet írni, vagy nem áll módotokban ennyi időt zavartalan elmélyüléssel tölteni (akinek gyerekei vannak, érti, miért írom ezt) akkor napi néhány mondat erejéig javaslom a hálanaplót. Jobban fogod érezni magad, ha este végiggondolod, mi is történt ma, amiért hálás lehetsz. Lehet ez egy olyan egyszerű dolog, mint például hogy ma sütött a nap, de egy kedves megjegyzés vagy szívesség – a lényeg, hogy a legidegesítőbb, rohanós napban is megtalálhatod azt a jó dolgot, amit érdemes lejegyezned. Később pedig igazi felüdülés lesz visszaolvasni.

0327-2.jpg

Nekem még levelezőtársam is van. Papíron, borítékban, postán, mint gyerekkorunkban, amikor a Pajtás magazinban böngésztük a levelezőtárs rovatot. Amióta olvastam a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című könyvet, amit egyébként melegen ajánlok nektek is, szöget ütött a fejemben a gondolat, és találtam olyat, aki ugyanígy volt ezzel. Úgyhogy megint írok: naplót, levelet, idézeteket könyvekből, listákat és gondolatokat.

Ti szoktatok kézzel írni?

Harry Potter – rajongás az én koromban? Hát persze!

Annyira szeretem ezt a történetet mesélni! Könyves témában, ha felmerült a kérdés, ki hogyan került Harry Potter közelébe, már leírtam itt-ott, de szerintem sosem unom meg.

Amikor 1999-ben Magyarországon megjelent az első kötet, engem egyáltalán nem érintett meg, nem is az én korosztályomnak szólt, meg különben is, egyszerűen túl nagy volt körülötte a hype, és az ilyesmi engem eleve taszít. Már csak dacból sem olvasom el. 

Aztán amikor megjelent az első film, egy baráti társasággal elmentem megnézni. Úgy, hogy nem olvastam a könyvet. SOHA nem csinálok ilyet, alapelvem, hogy ha tudom, hogy valamiből létezik könyv és film is, akkor elolvasom előbb a könyvet. De vitt magával a társaság, és így volt ez a második filmnél is. Az első még elment, hm, nem is olyan rossz ez. De a második túl sok volt, abszolút elvette tőle a kedvem. Innentől ennyi volt a sztori vagy tíz évig még, és ha bárki kérdezte, miért nem olvasom, miért nem szeretem, elmeséltem ezt és nem voltam meggyőzhető a továbbiakról. Aztán az anyaság új barátokat hozott az életembe, és meglepetésemre többen is voltak köztük, akik felnőtt ember, sőt anya létükre meggyőződéses rajongói voltak a sorozatnak. Olyan emberek, akiknek a véleménye számomra sok más, ennél sokkal lényegesebb témában mérvadó. Őszintén rácsodálkoztam a dologra, és mivel nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, az első kötetet kölcsönkértem az egyiküktől. Aztán egyben a többi hatot. Letehetetlen volt, egyikért a másik után nyúltam, és megállíthatatlanul zuhantam bele a Harry Potter univerzumba. Elvesztem.

hp.JPG

Ezután nem sokkal a nagyfiam is találkozott a történettel. Látta nálam a szép borítójú könyveket, akkor már ő is tudott olvasni, foglalkoztatni kezdte, de persze először a film keltette fel az érdeklődését. Megegyeztünk, hogy megnézheti az első filmet, de csak akkor, ha együtt elolvassuk előtte az első könyvet. Félreértés ne essék, nincs gond nálunk az olvasás mennyiségével, de akkor még csak elsős volt, túl hosszúnak gondoltam neki, meg aztán én is nagyon szívesen olvastam fel. Karácsonyra megkapta az első könyvet, szilveszterre kiolvastuk és megnéztük a filmet. Abban határozott voltam, hogy évente egy könyvről lehet szó, ahogy Harry nő a sorozatban, úgy növekedjen vele az azt olvasó gyerek is. Így aztán hét éven át megvolt a fix karácsonyi ajándék: a könyv és a film, és a közös szilveszter esti program, a Harry Potter-nézés. A másodikat már magának olvasta, a vastagabb részeket pedig már Mikulásra megkapta, hogy biztosan végezzen vele szilveszterig. Persze ahhoz, hogy egy év elteltével én magam újra és újra visszataláljak a történethez, karácsony előtt néhány héttel mindig elkezdtem olvasni a korábbi részeket. 

harry.JPG

Bőrkötéses díszkiadás a megjelenés 20. évfordulójára, egy játékon nyertem, és a kiadó teljes stábja aláírta

Végül eljött az a pillanat, a nyolcadik év, amikor már nem kellett neki olvasnom. Adventhez közeledve azonban valami furcsa hiányérzet vett rajtam erőt. Mint a feltételes reflex – ha közeleg a karácsony, akkor nekem Harry Pottert kell olvasnom. Irány a gyerekszoba, hét kötettel távozom és megnyugodva nyitom ki:

A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.

– igen, megérkeztem. Olyan érzés, mint hazaérni, mint egy különösen kényelmes papucsba bújni, vagy mint egy fárasztó nap végén végre magamra húzni a takarót az ágyban. Itthon vagyok. 

2018 volt a harmadik év, hogy a teljes hétkötetes sorozatot végigolvastam karácsony előtt. Előtte hét éven keresztül az aktuálisat és a korábbiakat olvastam újra, így már tíz éve Harry Potter jegyében telik a karácsony. Foglalkoztam már a legkülönfélébb problémákkal, amik rajongói oldalakon felmerülnek, de messze nem mondhatom magam szakértőnek a témában, ahogy a Harry Potter univerzum újabb és újabb összefüggései vagy apró érdekességei tárulnak fel. Én szeretem a filmeket is – persze szerintem sem tökéletesek és időnként bosszantóak az átírások, de a zseniális színészek kedvéért ezt is megbocsátom.

A házam a Hollóhát, a pálcám tölgyfa sárkányszívhúrral, a patrónusom pej kanca, és időnyerőm is van. Talán így sikerült visszanyernem azt a tíz évet, amit Harry Potter olvasása nélkül vesztegettem el.