Egy hétvége, amit receptre írnék minden anyának

Már csütörtök van, és én még mindig nem tudnám röviden összefoglalni, milyen volt az elmúlt hétvégém. Ha valaki megkérdezne róla, ömlene belőlem a szó és csak mesélnék, mesélnék. Olyan feltöltő élményeket kaptam három nap alatt, amilyet még nem tapasztaltam, és biztos vagyok benne, hogy minden nőnek, anyának jót tenne. 

Pénteken kezdtünk, már délelőtt találkoztunk a hat lánnyal, akik közül korábban csak egyet ismertem. A trénerünk, a program vezetője Paizs Dóra volt, az Anyacsavar alapítója, megoldásközpontú coach, aki szakmai eszközein túl támogató jelenlétével és azzal is erősítette a csoportot, hogy maga is részt vett a feladatokban, és ezzel ő is megnyílt felénk. Nem egy hagyományos tréning volt ez, hanem, ahogy Dóra a honlapján írta, megtartó női kör.

0509.jpg

Ismerkedés után voltak páros és csoportos feladatok, beszélgetések, amikkel lassan egyre mélyebbre merültünk, főleg önmagunkban. Számomra is meglepő, hogyan lehet egy hét fős csoportban igazán magaddal foglalkozni, a saját nehézségeiden dolgozni, és a tapasztalatom az, hogy lehet, és működik. Van egy témád, egy elakadásod, ami a mindennapokban foglalkoztat, ami nehézséget okoz. Lehet, hogy nem is tisztult még le benned, nagyon tág, nem tudod még egy mondatban vagy egy kérdésben megfogalmazni. Vagy van egy vágyad, egy célod, amihez szívesen eljutnál, de fogalmad sincs, hogy a jelenlegi élethelyzetedből merre kanyarog az út efelé a cél felé. Ehhez kapsz továbbgondolkodásra ösztönző kérdéseket, impulzusokat. Gondolkodsz, írsz magadnak róla, jegyzetelsz, összegyűjtesz pár gondolatot, aztán átbeszéled a társaddal, meghallgatod őt is, ebből új inspirációt kapsz, majd visszaviszed a teljes kör elé, és meglepődsz, hogy milyen ráébredéseid, felismeréseid lettek.

A beszélgetés mellett már az első nap rajzos feladatunk is volt – és nem, nem baj, ha úgy gondolod, hogy nem tudsz rajzolni, nem vagy kreatív. Én is óvodás módon kezdtem el színezni, aztán közben, a kapott kérdések, célok mentén gondolkodva, a rajzolás által felszínre kerülő érzelmek, ötletek, maga a kéz mozgása olyan flowba vitt, hogy szinte úgy kellett feleszmélnem, és csak utána döbbentem rá, hogy másfél órája rajzolok folyamatosan. Ez is nagyon fontos: hogy van idő. Mindenre van idő, szabadon létezel, nem szakít félbe senki, nem jön oda egy gyerek sem „anya! anya!” felkiáltásokkal. Sőt, akkor eszel, iszol és mész vécére, amikor akarsz!

Sokat voltunk a szabadban is, függetlenül az időjárástól. Erre a csodálatos májusi hétvégére jutott szél, eső és hideg, de a természet minden időben szép, a megfelelő ruházat megvéd, utána pedig vár a wellness. Mert azt még nem mondtam, hogy maga a program egy kényelmes hotelben zajlik, a jelszó az, hogy a testet és a lelket is kényeztetjük. Például módunkban áll kialudni magunkat. Na, a hétből öten első este inkább a beszélgetés folytatását választottuk egy üveg bor mellett, a másodikon meg a szaunát, de az tény, hogy amikor végül elaludtunk, reggelig senki sem ébresztett fel legszebb álmunkból. Az alvás mellett finomabbnál finomabb ételek vártak, és nem nekünk kellett megfőznünk őket! Lazuláshoz pedig ott volt a wellness részleg. Amit ki is használtunk: pénteken egy rövidebb séta, szombaton egy néhány órás könnyű túra után melegedtünk fel benne.

Ez utóbbiról szeretnék még írni, mert számomra az egyik legmaradandóbb élmény volt. Emlegettem már Erling Kagge: Menni című könyvét. A szombati séta tökéletes megvalósulása volt annak, amiről a könyv ír. Kaptunk iránymutatást, vittük a saját témánkat gondolkodni, és mellé választhattunk idézetet is. Engem már meg se lepett, hogy többségünknek mennyire találó, segítő idézet jutott, az enyém azonnal előrelökött a gondolkodásban, egy az egyben a szívemhez szólt. Ezen a sétán mi magunk viszont egy árva szót sem szóltunk. Csak mentünk, a saját ritmusunkban, néha elővettük az útvonalról szóló kis írásunkat, néha az idézetet, néha felírtunk valamit, ami „kiesett” a sétából, ahogy Dóra mondta. Én már mosolyogtam magamon, mert olyan coelhói bölcsességek merültek fel belőlem, hogy naplementés mémet lehetne rájuk alapozni, mégis ott és akkor szimbolikusak és sokatmondóak voltak. Az egyiket felírtam itthon a falitáblánkra:

Folytasd az utadat. Ha zsákutcába érsz, majd döntesz felőle és megoldod.

0509-1.jpg

Lehet, hogy üres szólamnak hangzik, de ahogy én ott és akkor kaptam ezt a gondolatot egy konkrét zsákutcában, és azonnal leesett az átvitt értelmű jelentése, az megmaradt, és azt gondolom, később is fogom tudni használni. És aztán persze ezt is feldolgoztuk, átbeszéltük, visszajelzéseket kaptunk. A legtöbbet nekem ez segített, és talán ezen a területen tanultam a legtöbbet – és még van hova fejlődnöm: úgy hallgatni a másikat, hogy a fejemben közben ne az járjon, hogy én mit tudok hozzáfűzni a mondanivalójához, hanem tényleg értő figyelemmel, és megtanulni úgy kérdezni, hogy az őt még tovább vigye a saját kérdésén való gondolkodásban. Kaptunk visszajelzést arról, hogy mások milyen erősségeinket ismerik fel, vagy hogy mit látnak, mitől leszek képes valóban megvalósítani, amit elképzelek? Ezek hihetetlenül motiválóak és megerősítőek.

Volt még kreatív munka a rajzoláson kívül is, vasárnap pedig zárófeladatként egy papírlapon a gyakorlatba ültettük át, amin két napja dolgoztunk: konkrétan  beterveztük a napjainkba azokat a dolgokat, amiket szeretnénk elérni, vagy ami hiányzik ahhoz, hogy önmagunk legyünk, a saját teljes életünket éljük, a helyünkön legyünk. Összeírtuk, hogy milyen lehetőségeink vannak erre, honnan kaphatunk támogatást hozzá, milyen konkrét lépéseket kell tennünk. Erőt kaptunk ahhoz, hogy merjük felismerni a saját szükségleteinket, és – nem csak erre a néhány napra – előtérbe helyezni őket. Persze, visszaérkezünk a hétköznapokba és megint a gyerekek lesznek az elsők, és nincs is ezzel semmi baj. De most már képesek vagyunk a saját szemszögünkből nézni az életünkre, felismerni, hogy az a miénk, és mások – akár a férjünk, a gyerekeink – szükségleteit a magunké mellé rendelni, nem pedig a magunkét úgy-ahogy beszuszakolni a másokéval már megtömött napjainkba.

Dóra nem engedi el a kezünket, van folytatás, lesznek még feladataink, találkozunk is a jövőben. De ez a hétvége már így is olyan ajándék, amit tényleg minden anyának receptre írnék fel, ahogy a címben is írtam. Egy olyan körben lehettem három napig, ahol a végén mindenki úgy érzi, hogy kapott – pedig ehhez nyilvánvalóan mindenkinek adnia is kell, mégis többel távozunk, mint amivel odamentünk. Amiből leadtam, az a szorongás és az elvárásokban való hit, soha még semmi nem csökkentette ennyire a megfelelési kényszeremet. Olyan hely volt ez, ahol mindenki más és más gonddal küszködik, mégis mindenki érti a másikat. Az az igazi sisterhood jött létre, a női bajtársiasság, aminek olyan jó lenne meglennie a mindennapokban is. Élményeket, feltöltődést, felismeréseket, tapasztalásokat kaptam, és olyan új ismeretségeket, amikért mindig hálás leszek.

10×10 gardróbkihívás a fenntartható divat jegyében

Előrebocsátom: nagyjából semmi közöm a divathoz. Sosem érdekeltek a trendek, nagyjából a kirakatokból vagy cikkekből tájékozódtam, de soha nem volt szempont a ruhavásárlásnál, hogy a kiválasztott darab az aktuális divatnak megfelelő legyen. Talán ironikus is, hogy épp amiatt a törekvésem miatt kezdek el a témával foglalkozni, hogy még kevesebbet vásároljak, illetve amit mégis megveszek, az minél környezettudatosabb beszerzés legyen. 

Biztosan sokat hallottatok már a divat, főleg a fast fashion áruházak sötét oldaláról: a ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, a mezőgazdaság után a világon a második legnagyobb vízfogyasztó. Az ENSZ felmérése szerint egyetlen pamutpóló elkészítéséhez 3000 liter víz fogy. Ráadásul a boltokba kerülő ruhamennyiség nagy részét feleslegesen gyártják le, hiszen 85%-ukat nem tudják eladni – gondoljatok bele, mennyi felesleges víz ez! És még amit eladnak, annak is jó része csak áll a szekrényekben, sokan nem hordják a meglévő ruhadarabjaik felét sem. Ha ez még nem lenne elég, újabb megdöbbentő tény, hogy világszerte hány gyereket foglalkoztat a ruhaipar: a Nemzetközi Munkaszervezet ezt a számot 2018-ban 260 millióra becsülte! 

Ezeket az adatokat, korábbi kutatásokat olvasva nagyjából három éve vizsgáltam felül a ruhavásárlási szokásaimat. Mivel soha nem voltam igazán impulzusvásárló ezen a téren, csak néhány évente, például munkahelyváltáskor frissítettem a ruhatáramat, vagy szokásom volt karácsonyra minden évben egy csinosabb ruhát beszerezni, „mert megérdemlem”. Ezzel még nem is lenne nagy baj, de ezek jellemzően fast fashion termékek voltak. Szerintem a következő alapelvek szerint lenne jó vásárolni, hogy az említett környezetterhelést csökkentsük – és ez rímel a minimalizmusra és a hulladékmentességre is. 0418.jpg

  • Csak azt vedd meg, amire tényleg szükséged van. Amikor megtetszik egy darab, gondold végig, illik-e a meglévő ruháidhoz, hordanád-e valóban rendszeresen? Nincs már egy tucat hasonlód a szekrényedben? Livia Firth dokumentumfilmes, divatforradalmár szerint a tudatos ruhavásárlás alapkérdése: viselni fogom legalább harmincszor? Ezzel a módszerrel két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt sok ruha nem állja ki a boltban a kérdés próbáját, másrészt elgondolodva rajta, elkezdjük a szekrényeinkben porosodó darabokat is többet hordani és kreatívabban használni.
  • Nézd át a ruhatáradat: mi az, amit igazából soha nem vennél fel, hiba volt megvenni? Vagy amit kihíztál, de hátha jövő nyárra megint jó lesz?  Rendezz garázsvásárt, ruhacsereberét a barátnőiddel, vagy add oda a Remixnek! 
  • Ha ez megvan, nézd át újra, kritikus szemmel. Van olyan darabod, amit azért nem hordasz, mert nincs mivel felvenned? Pakold ki a cuccaidat, párosítsd őket, próbálj ki merész szetteket, izgalmas kombinációkat vagy a szokványostól eltérő felhasználási módokat. Egy alkalmi ruha egy vagány dzsekivel menő hétköznapi öltözék lehet. Hordd a meglévő darabjaidat, vásárolj a szekrényedből! Amit így sem veszel fel, az mehet az előző pontban említett helyekre.
  • A másik fontos kérdés, mielőtt új ruhát vásárolsz: ki készítette? Nagyon sokszor nem tudunk válaszolni a kérdésre, és ilyenkor valószínű, hogy bangladesi gyerekek gyártották le az adott ruhadarabot. Ha nem támogatod ezt, vásárolj magyar tervezőktől, keresd fel a közeli varrónőt, aki akár fotó alapján is elkészíti neked a divatlapban látott csodát, vagy nézz körül a különböző vásárokon. Igen, így valószínűleg drágább lesz a ruhád, mintha a fast fashion boltban megveszed. Cserébe tartósabb, jobb minőségű, megbecsült darabod lesz, valóban megfizeted egy helyi vállalkozó munkáját – és ha tudatosan vásárolsz, a meg nem vett fast fashion cuccok árából így sokkal jobb ruhákat kapsz, bár kevesebbet. Itt találsz egy jó kis listát a fenntartható divat magyar tervezőiről, készítőiről. 
  • Találd meg a saját stílusodat! Lehet, hogy azért nem hordod sok ruhádat – pedig amikor megvetted, még tetszett – mert egyszerűen nem illik hozzád. Ez jó kis önismereti játék is: tapasztald ki, milyen színek, fazonok állnak jól, és mi az, amiben valóban jól is érzed magad, mert az egyéniségedhez is megy. Ha tanácstalan vagy, menj el egy színtanácsadásra, ebből már léteznek kifejezetten kedvező árúak is. Én is megyek májusban, mindenképpen írok majd róla.
  • Vásárolj turkálóban! Nem ciki, sőt menő, kifejezett kincsekre lehet bukkanni, olcsó, és nem utolsósorban így legalább duplájára növeled egy-egy ruhadarab életciklusát. Felmérések szerint az európai nők 3-4 hordás után megunják és cserélik a ruháikat. Te hordd legalább harmincszor!
  • Hardcore tudatosan öltözködők kiépíthetnek egy kapszula ruhatárat is. Ezt általában évszakonként szokás kialakítani, és annyit jelent, hogy kevés, de egymással jól kombinálható alapdarabot választanak ki, és az ezekből összeállított szetteket hordják. 

Aki még itt nem tart, annak ajánlom a címben is szereplő 10×10 gardróbkihívást, a kapszulagardrób előszobáját vagy kicsiben elvégzett kísérletét, amiben épp most én is részt veszek. A kihívás lényege: válassz ki tíz ruhadarabot, állíts össze ezekből tíz szettet, és hordd őket tíz napig. A tíz darabba nem számít bele az otthoni kényelmes, az alvós, a sportruházat, a munkaruha, ha van ilyened, a fehérnemű és kiegészítő és a kabát. A cipők kérdése izgalmas – nehezítheted magadnak a kihívást azzal, hogy mondjuk a tíz ruhadarab mellé két pár cipőt hordasz ezekben a napokban, de eredetileg nincs ilyen megkötés. A kihívás erdeetileg a Style Bee blogon jelent meg és indult világhódító útjára. Én most Holy Duck Eszter felhívására veszek részt benne, aki annyival tette izgalmasabbá a játékot, hogy kifejezetten a színekre koncentrál. Ha te is belevágsz, érdemes előtte megnézned a következő tíz nap várható időjárását és a programjaidat – most például beleesett a húsvét is a tíz napba.

0418-1.jpg

Az én tíz kiválasztott ruhám:

  • egy klasszikus kék farmer, F&F márkájú, a nővéremtől örököltem
  • egy zöld Tchibo jeggings
  • lila, paisley mintás szoknya, amit a párom anyukája varrt és alakított át később rám
  • világoszöld Tchibo kordszoknya
  • bordó bonprix alkalmi ruha
  • sötétkék F&F felső
  • rózsamintás turikincs felső
  • pillangós rövidujjú felső, azt hiszem, ez is F&F
  • szürke atléta, talán Aldi vagy Lidl beszerzés
  • világos rózsaszín kardigán, ez is bonprix

 Ahogy az elején írtam, nem vagyok egy nagy divatguru. A felsorolt ruhák mindegyike legalább hároméves, és igen, ezek a lila szoknya és az örökölt farmer kivételével még kevésbé tudatosan vásárolt darabok. Viszont a legutóbb tavaly nyáron vettem magamnak egy nyári ruhát, így ha részt vennék egy olyan kihívásban, hogy tíz hónapig ne vásároljak ruhát, akkor ezt különösebb erőfeszítés nélkül már teljesítettem volna. (Azért a színtanácsadás után majd tervezek némi használtruha-beszerzést!) Így aztán az, hogy meglévő ruhákból öltözködjek, nem okoz nehézséget, de a nyolcadik napra a változatosság hiánya már kezd zavarni. Lehet, hogy eggyel kevesebb szoknya és eggyel több nadrág kellett volna, vagy még egy pulcsi – és persze a változékony időjárás is nehezíti a helyzetet. De azt hiszem, így a vége előtt nem sokkal egész jól sikerült megoldanom a feladatot, a napi szetteket az instagramon láthatjátok. Nektek hogy menne egy ilyen kihívás?

A láthatatlan munkáról

Péntek este van. Holnap reggel piac, megyünk megint terjeszteni a hulladékmentes vásárlás elveit. Persze be is vásárolunk – lista a fejben, menüterv excelben és evernote-ban, ők segítenek egyben tartani az agyamat. Lesz a héten szülinap, végig kell gondolnom, milyen torta kell, mit szeret az ünnepelt, amit azért a család többi tagja is megeszik, mit és hol kell beszerezni hozzá, aztán persze el is kell készíteni és az ünnepnapig elrejteni a kíváncsi szemek elől.

Mi is lesz a gyerekeknek a jövő héten? Egyikük beteg volt, utána kell kérdezni még egyszer, hogy megkaptuk-e az összes leckét, és el ne felejtsem elvinni a parafatáblára szúrt igazolást hétfőn, meg a torna felmentést. A másiknak nincs ragasztója a rajzdobozában, ki kell mosni a tornacuccát hétfőre, be kell fizetni az ebédet. A harmadiknak osztályozó vizsgát kell tennie az előrehozott érettségihez, amihez szükséges az aláírásom, és még egy biztosítás is kell jövő hétre az ausztriai tanulmányúthoz. A táskámban lapul néhány csekk, amivel el kell jutni a postára. A nagymamának időpontot kérni kontrollra, és ha megvan, szólni neki is róla, hogy tudja, mikor kell mennie, aztán egyeztetni, hogy ki viszi el. El ne felejtsem beindítani a mosógépet.

Fejben felrajzolom a térképet, hogy kinek mikor hol van jelenése, kit kell felhívni, a kicsinek kedden és pénteken zeneiskola – kotta, hangszer nála legyen – a középsőnek csütörtökön edzés, de még nem biztos, hogy mehet, pénteken neki is zene. Péntekenként szusszanunk egyet, amikor mindenki  minden órájával végzett, beülünk egy fagyira és olyankor szoktunk könyvtárba is menni. Aztán este azért végiggondolom, hogy mi hiányzik még a kertben: vetőmag, palánta, átfutom a listámat, már április van, mit vethetek még el. Ma gyorsan elültettem két tő kivit az eső előtt úgy, hogy előtte bedobtam két melegszendvicset a sütőbe, hogy mire bejövök a kertből, pont tudjak enni, és mire megettem, pont tudjak indulni a kisfiamért az iskolába és vihessem a zeneiskolába.

0406.jpg

Szakmám szerint logisztikus vagyok – még szerencse. Amit felsoroltam, az ugyanis csak az a része a munkának, amikor megtervezem, összerakom fejben az elvégzendőket, de ezen a logisztikai rendszeren még végig is kell menni, meg is kell csinálni a dolgokat. Szokták ezt mentális tehernek hívni – annyi mindent tartunk fejben és listákon – a listák létét és lelőhelyeit meg megint csak a fejünkben – hogy már attól elfáradunk. És utána jön a fizikai része.

Láthatatlan munkának azt nevezik, amit csak akkor veszünk észre, ha nincs elvégezve. Ha halomban áll a mosogatnivaló, a fürdőszobában a szennyes, a nappaliban a tiszta ruha, ha üres a hűtő, az feltűnik. Ha mindez nagyjából rendben van – az a természetes állapot. De ide tartozik a betegek vagy idősek ápolása, maga a gyereknevelés, és a legkevésbé észrevehető az érzelmi munka, ami azt az igyekezetet takarja, amivel a családod boldogságát igyekszel biztosítani: konfliktusokat elsimítani, veszekedőket kibékíteni, örömöt okozni és mindenki elégedettségét elérni.

Nem akarok igazságtalan lenni, hiszen olyan kapcsolatban élek, ahol azt hiszem, egyikünk sem fél megfogni a munka végét, és valahol az is természetes, ha én vállalok többet a szervezési feladatokból főállású anyaként. Ráadásul a láthatatlan munka nem a nőkről szól, a férfiaknak is épp elég jut belőle: hol a pénzügyekkel kapcsolatos dolgok, hol a ház körüli szerelések, javítások, ezekhez szükséges bevásárlások, ezeket épp ugyanúgy rájuk nehezedő mentális teherként kell fejben tartaniuk a napi munka stressze mellett. Fontosnak tartok azonban két dolgot: a főállású anya (és a babával, pici gyerekekkel otthon lévő anya) főállását az anyaság jelenti, a gyerekekhez kapcsolódó feladatok. Nem a háztartás és nem az általános életszervezés, ezek közös feladatok. Nem mindegy a retorika sem: az a férfi, aki részt vállal ezekben, nem segít, hanem a saját háztartásában adódó feladatokat végzi, épp úgy, mint a nő. Ha a gyerekkel tölt időt a munkahelyi munkája után, azt apaságnak hívják, nem segítségnek. A másik: sok családban egyszerűen úgy felejtődik a munkamegosztás akkor is, amikor az anya újra munkába áll. Mármint fizetett, nem otthon végzett munkába. Figyeljetek oda erre, gondoljátok végig, beszéljétek át a feladatokat, mert ez a szituáció a melegágya a teljes szétforgácsolódásnak.

Három fiam van. Nagyon igyekszem úgy nevelni őket, hogy ők is pontosan tudják, hogy a tiszta ruha nem a szekrényben terem, az étel sem a tányéron, és képben legyenek azokkal a dolgokkal, amik az életük mindennapi szervezéséhez szükségesek, hogy ahogy nőnek, ők is egyre több felelősséget vállalhassanak a saját életükért.

A láthatatlan munka világnapja idén nem kapott túl nagy sajtóvisszhangot, én is csak ma írok róla, pedig április első keddjén volt. Pedig a célja: hogy a társadalom jobban odafigyeljen azokra az emberekre, akik a családban végzik a dolgukat, és elismerje pótolhatatlan munkájukat. 

Szóval, itt és most: minden elismerésem nektek.

Nők az uszodában

Egyszer láttam a jövőt. Egy lánycsapat képében, akik az uszodában, már edzés után a tükrök előtt törölgették, szárították egymás haját. Oldalról esett rájuk a téli, reggeli nap, és ez a súrolófény még jobban kihangsúlyozta, milyen üdék és hamvasak, halvány a bőrük, hosszú a hajuk, szépek és fiatalok. Teljesen elmélyednek abban, amit csinálnak, tárgyalják egymás frizuráját, tanácsokat adnak és segítenek: várj, majd itt hátul én megfésülöm, segítek megszárítani, ne maradjon vizes, tél van még. Nekem fiam van ennyi idős, és mosolyogva gondolok arra, ahogy a velem egykorú édesanyjuk reggel a lelkükre kötötte, hogy jól megszárítsd ám a hajad, nehogy nekem megfázz! És: sapka!

Gyönyörűek, és nemcsak mint látvány, hanem mint jelenség: gondtalanok, csevegnek, megértik egymást, beengedik egymást a másik intim szférájába. Olyan friss nőiesség járja át ezt a képet, hogy szinte belesajdul a szívem: valószínűleg fogalmuk sincs, mennyire jó nekik, milyen energia lengi körül őket. Emlékszem, hogy amikor láttam őket, rosszkedvem volt és szinte pofonvágott a köztünk lévő különbség: mennyivel idősebb vagyok náluk, a gyerekeim lehetnének, és szerintem soha nem éreztem azt, amit most rajtuk látok. Én is jártam uszodába, de sietve öltöztem egy sötét, hosszú folyosón lévő öltözőben, és ha lehetett, nem csevegtem, csak igyekeztem túlesni rajta. Nem élveztem ezeket a perceket. Most elnézem őket, amíg a saját hajamat kibontom – mintha én lennék, csak ők bátrabbak – és hiába van még hely a tükröknél, nem állok oda otrombán.

0401-3.jpg

Tegnap reggel pedig láttam a saját jövőmet. Élénkzöld harisnyában, reppenő, térdig érő szoknyában, rövidre vágott ősz hajjal kanyarodott lendületesen az uszoda elé a biciklijével, odaköszönt valakinek, és ugyanolyan dinamikusan indult is befelé átöltözni és úszni egyet. Később, fürdőruhában-úszósapkában már csak találgatni tudtam, hogy melyikük is lehetett az, de elcsíptem egy beszélgetést arról, hogy ilyen gyönyörű napos reggeleken az embernek egyszerűen felvidul a szíve, és megtelik energiával. Pontosan ilyen akarok lenni. Színes harisnyában és szoknyában biciklizős, energiával megtelős, az életben örömet találós. 

0401.jpg

Most itt vagyok középen, egy olyan múltat látva, amilyen nekem sose volt, de látva egy olyan jövőt, amilyenem még lehet. Azt is látom, hogy ahhoz, hogy olyan jövőm legyen, amilyet szeretnék, először meg kell találnom magam a jelenben,és ezt kell úgy alakítanom, hogy oda vezessen, ahová érni akarok. Ez még egy nagy kérdőjel bennem, hogy pontosan milyen ez a köztes állapot, és ki vagyok én benne. Ki a nő, aki én vagyok, aki nem valakinek a valakije – férj felesége, gyermekek anyja, szülők lánya – hanem önmaga. Össze kell raknom sokféle képből, meg kell ismernem és meg kell szeretnem. Mert várja valahol harminc évvel később egy hosszú ősz hajú, bicikliző idős nő, akit már most szeretek.