Ismeritek azt az érzést, amikor muszáj előkapni valamilyen tevékenység közben a telefont? A sorban állás vagy a tömegközlekedés a legbanálisabb példák, én képes voltam abban a két percben is elolvasni egy cikket, amíg felvertem a tojáshabot. Vagy amikor vissza kell kérdezned a gyerekednek, hogy mit is mondtál..? mert épp az idővonalat pörgettem. Igen, most kíméletlenül őszinte voltam és nem vagyok büszke ezekre a pillanatokra.

Vannak dolgok, amikhez kell egy kis elszántság. A Digitális detox című könyv megvásárlásához nem kellett komolyabb, az elolvasásához már inkább, hát még ahhoz, hogy ténylegesen belevágjak a folyamatba. Némi kétely is volt bennem, hogy de tényleg, működni fog? Néhány lépést már magamtól is tettem korábban, például letöltöttem alkalmazásfigyelőt, ami kiírta, hogy naponta mennyi időt töltöttem a telefonnal, azon belül mennyit egyes alkalmazásokkal. Beállíthattam azt is, hogy figyelmeztessen, ha egy általam megadott időt elértem. Még csak azt se mondom, hogy nem mentem vele semmire, de azt a negyedóra csökkenést azért csalódással fogadtam. Amit még bevezettem: este a hálószobába nem viszem be a telefont. Ébresztőórám régóta van, sajnos szundi funkció nincs rajta, ha csörög fel kell kelni, de nem ezért kúszott be újra és újra a telefon, hanem csak úgy a semmibe bambulva, a fejemből kinézve pörgetni. Sosem gondolkodtam el rajta komolyabban, hogy erre miért van igényem, milyen érzés ez, tényleg pihentet, vagy becsap? Újra és újra kitiltottam a telefont az éjjeliszekrényemről, hosszú éjszakákat töltött a konyhapulton, de időnként mégis megjelent odabent. 

detox.jpg

Aztán azt mondtam, na jó, belekezdek abba a könyvbe. Az első fele az alapozás: olvasmányosan és érdekesen megtudjuk, milyen hormonális háttere van a mobiltelefon-függőségnek és az egyes alkalmazásoktól való függőségnek. Kicsit leveszi a nyomást a vállunkról: nem te vagy gyenge, ezeket így találták ki, hogy függőséget okozzanak. Aztán a könyv második felével belecsapunk a lecsóba: egy harmincnapos programba, aminek a végére a szerző azt ígéri, hogy elválunk a telefonunktól. Szó szerint így fejezi ki magát (a könyv eredeti címe „Hogyan szakíts a telefonoddal”).

Én most a program egyharmadánál tartok, és a kezdeti kétkedésemet lelkesedés váltotta fel. Számokban: bő 2,5-3 óráról tegnapra 53 percre csökkent a telefonnal töltött idő, és a leggyakrabban használt „alkalmazásom” a kezdőképernyő volt, azaz amikor csak rápillantasz a készülékre mondjuk az óra kedvéért. Az elején nagyon tapintatosan vezet be a leszokási folyamatba, nem kezd drasztikusan: az első néhány napon csak megfigyeled magad, tudatosítasz. Gyakorlati tippeket ad és alá is támasztja őket, megfűszerezve személyes tapasztalatokkal. Túl sokat nem akarok elárulni, inkább olvassátok el ti is. Inkább arról árulnék el pár dolgot, hogy mi változott bennem eddig.

  • Tudatosabb lettem, felismerek helyzeteket, ingereket, amiket korábban nem. Megállok egy pillanatra és elgondolkodom: mi az, amire valójában szükségem van, miért nyúlnék a telefonért? Tényleg ez a válasz a valódi igényemre?
  • Igyekszem tudatosítani – még nem megy tökéletesen – hogy amikor tényleg feloldom a képernyőzárat, mi a célom: meg kell írnom egy e-mait? Kikeresni valakinek a telefonszámát? Lefotózni valamit? Próbálok odafigyelni, hogy csak ezt tegyem.
  • Tudatosítanom kell, hogy a telefon egy eszköz. Sok remek funkciója van, amikről botorság lenne lemondani. De mindig nekem kell döntenem arról, hogy ezeket haszálni fogom, és a meghozott döntésem szerint kell eljárnom.
  • Rend van a készülékemen. Csoportosítottam az alkalmazásokat, lomtalanítottam is bennük, több a hely, átláthatóbb, megnyugtatóbb az egész.

Nem vagyok még készen, messze nem. De haladok, és ami a fő, élvezem. Látom az apró eredményeket és a nagyobb célt, és  kezdem érezni a pozitív hatásokat. Tudom, hogy nem múlt még el a függőségem – az alkalmazásfigyelő adatain szépen látszik, hogy bár a telefonnal töltött idő masszívan csökken, a képernyőzár-kioldások száma még nem. A „csak ránézek egy pillanatra” ingert még nem sikerült kioltanom. 

Érdekes vállalás ez egyébként akkor, amikor épp egy blogot igyekszem beindítani. Még jobban kell figyelnem, hogy a telefonnal töltött idő ne tevődjön át teljes egészében a laptop előtt töltött időre, a családomnak ugyanis szinte mindegy, hogy mi rabolja el a figyelmemet. De van egy lényeges különbség: a laptopképernyőt nem tudom látszólag figyelve zombiként pörgetni.