Ezeket a mondatokat még augusztus huszadikán írtam arról, hogy mit szeretek én ebben az országban. Mit is lehet szeretni benne a maga jellegzetes, kicsit reménytelen állapotában. Március közepe táján átolvastam: nem változott, amit akkor éreztem. Legyen most belőle blogbejegyzés. 

naplemente.jpg

 A turistautakat, a hegyeket és dombokat, hogy nem lehet elveszni, mert néhány óra járásra mindenhol lakott területre bukkansz.
Hogy nincsenek megmászhatatlan hegyek és extrém természeti képződmények, mégis van épp elég látványosság és elég hegy-völgy ahhoz, hogy fáradjon a láb. 
A kék kutakat a falvakban, a kanyargós utakat.
Azt, hogy még mindig van magyaros vendégszeretet és vendéglátás.
A szőlőtermő vidékeket, a bort és persze a pálinkát. Azt, hogy mindenki tudja, hogy a kopott címkés fél literes palackban és a fagyisdobozban valójában házipálinka és pörkölt van.
A vonatfülkében spontán kialakuló beszélgetéseket. 
Azt, hogy falun mindenki köszön mindenkinek, és két perc alatt csuda történeteket hallasz, ha szóba elegyedsz a nénikkel, bácsikkal.
A déli harangszót.
A tejfölt, a túró rudit, a főzelékeket, a rakott krumplit. Az új kenyeret, meg a régit, pirítósnak vagy bundás kenyérnek.
Presser Gábort, Kiss Tibit, a Parno Grasztot, a népi táncokat és a gyönyörű ruhákat.
Hogy megterem a füge és a szelídgesztenye, ide jön haza a gólya és a fecske, és ide jön telelni a fenyőrigó. 
A naplementét és a napfelkeltét. 
Radnótit és Arany Jánost, de Szabó T. Annát és Lackfi Jánost is. 
A várakat és a kastélyokat. 
A sportolóinkat! Hugh Grant mondta a Love Actuallyben, hogy övék David Beckham bal lába. Hát a miénk meg Lubics Szilvi mindkét lába 

És lehetne sorolni, hogy mi mindent nem. De ez most nem az a pillanat.

Ha már Radnótit említettem, csak azt kívánom ennek az országnak, amit ő:

„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.”