Nagyon szeretek túrázni. Eljutni valahová úgy, hogy erőfeszítést teszek bele, és közben végignézem azt, ami mellett az utam elvezet. Túrázás közben ez általában változatos útvonal, terep és erdő-mező, de ha kevésbé látványos vidéken vezet az út, vagy éppen köd van és eltakarja a látnivalókat, akkor is szeretem. Minden évszakban: a legszürkébb novemberi időszakban is érdemes kimenni, megnézni azt, amit senki nem ilyenkor szokott megnézni, hanem ragyogó napsütésben. Voltam már mínusz hat fokban, hóban és ködben a Börzsönyben, amikor a Csóványosról nem a Dunakanyart, hanem a zúzmarás fák tetejét lajáehetett látni. Voltam sötétben és gomolygó, sűrű leszálló párában a Gulács oldalában, amikor éppen csak a lábam elé láttam a fejlámpám fényében – mindkettő maradandó élmény. Ez számomra azt jelenti, hogy nem pusztán a látvány az, amiért kimegyünk, és gyalogolunk. Az idő, amit ezzel töltünk, és a lábunkban másnap érzett kilométerek teszik értékessé.

osveny.jpg

Mi a helyzet, ha nem önmagáért a gyaloglásért vagy egy program, egy túra kedvéért megyünk, hanem egyszerűen csak közlekedési eszközként használjuk a lábunkat? Milyen gyakran megyünk valahová szándékosan gyalog? Tudom, nincs időnk, sietünk. Erling Kagge szerint egy nagyon érdekes paradoxon van itt elrejtve: valójában akkor rohan el mellettünk a tájjal együtt az idő is, amikor autóval megyünk valahová. Nem tudjuk megnézni, hogy hol járunk, mit látunk, mi van az út mentén és az milyen. És mivel tudjuk, hogy úgyis gyorsak vagyunk, egyik helyről rohanunk a másikra, több mindent elintézünk, és nem gondolunk rá, hogy biztosan mindre szükségünk van, és biztosan még ma?

Én sem tudom megoldani a napi logisztikában, főleg a város melletti faluban lakva, hogy rendszeresen gyalog intézzem a dolgomat. De mélyen átérzem, amiről a könyv ír. Mennyire fontos lenne ebben az értelemben is lelassulni, elég időt teremteni arra, hogy bizonyos távolságokat tudatosan gyalog hidaljunk át. Melyikünk tudná például lefordítani mai mértékegységre az „egynapi járóföld” kifejezést? (Aki hosszabb távokat túrázik, az tudja: 50 kilométer kényelmes tempóban 12 óra). 

walk.jpg

Mennyire elemi dolog a járás! Milyen alapvető felnőttként, és micsoda öröm, amikor a gyerekünk megtanulja egyik lábát tenni a másik után. Nem is gondolunk bele, hogy ez milyen adomány, amíg nem látunk valakit, aki a járás képességétől megfosztva él, vagy akinek nehezen megy. Mióta van sportórám, azóta követni is tudom, hány lépést tettem meg egy nap. Olvastam ezzel kapcsolatban kutatásokat és érveket – én nem azért állítottam be tízezer lépést célnak, mert a hatvanas években egy gyártó ennyit tűzött ki a vásárlóinak, és nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindennap elérjem. Egyszerűen jó látni, hogy milyen egy nap, amikor megvan ez a szám, hogy érzem magam, hogy látom, mennyi aktivitás volt benne, fárasztó nap volt-e; és milyen egy olyan nap, amikor a közelében sem vagyok. Most már egész jól megtippelem a nap végére, hogy ez vagyok hány ezres volt – önismereti út is ez. És vajon hová vezettek az aznapi lépések? Mennyi volt benne a beltérben fel-le szaladgálás? Milyen talajjal érintkezett a lábam? Alig várom a nyarat, hogy újra fűhöz, földhöz szoktathassam. 

Kagge tudása és tapasztalata szerint a gondolkodásban minden testrészünk részt vesz, de életmódunk következtében az agyunk sokszor elveszíti ezt a kapcsolatot a fizikailag kevésbé aktív testrészekkel. A gyaloglás, a világ megismerése ezen a módon újra összekötheti őket. 

Gyalogolni, túrázni számomra mindig belső út is volt, átvitt értelemben is eljutottam valahonnan valahová. Erling Kagge könyve óta filozófiát is látok benne. Olvassátok el, és gyalogoljatok, sétáljatok, túrázzatok ti is! A legutóbbi túrámról hamarosan beszámolót is találhattok a Terepnyúl oldalon.