Vezetéstechnikai tréning

Vezetéstechnikai tréninget kaptam karácsonyra. Először mondok ehhez az információhoz pár adatot: 18 éve van jogosítványom és nagyjából azóta vezetek is rendszeresen, városban, faluban, országúton, autópályán. Budapesten ritkán, de ha kell, elboldogulok ott is. Volt kisebb koccanásom, komolyabb balesetem szerencsére nem. Szerintem korrektül vezetek, szeretem is, semmi gond nincs vele, gyerekeket fuvarozok nap mint nap biztonsággal. Szóval ez a tréning nem azért kell, hogy aki láthatóan bizonytalanul vezet vagy tapasztalatlan, az gyakoroljon egy napot. Próbálta már a párom, próbálták más ismerősök is, és aki próbálta, az mind ajánlotta: hasznos, sokat lehet belőle tanulni az autóról, önmagunkról és helyzetekről is, olyasmiket lehet megtapasztalni biztonságos körülmények között, amik az országúton élesben begyakorolhatatlanok.

Egy kis Ford Fiestát vezetek most már tizenhárom éve, én az övé, ő az enyém, első szerelmei vagyunk mi egymásnak, ásó-kapa-nagyharang választhat el minket. Olyan megbízható kis autó, hogy most már biztos, hogy az utolsó percig a társam lesz, és komoly gyászt fog jelenteni, ha egyszer el kell majd búcsúznom tőle. Korából és jellegéből adódóan ő még nagyon kis egyszerű: se ABS, se ESP, ő még egy manuálisan kezelhető kislány (vagy mondjam, hogy idős hölgy? na nem!). De ez a lényeg, mindenkinek azzal kell gyakorolni, amit vezet.

Reggel 8:40-kor találkoztunk Tökölön. Az előzetes telefonos egyeztetésnél lelkemre kötötték, hogy kipihenten érkezzek – hát, ezt nem sikerült maradéktalanul teljesítenem, nagyon stresszeltem és rosszul aludtam előző éjszaka. Kaptunk kávét, teát, aztán kezdésnek a tréningcég vezetője, Gyula tartott elméleti bevezetést. Előre elmondta, hogy jegyzetelni úgyse fogunk tudni, túl sokfelé kellene figyelni. Igaza lett, egy betűt sem írtam, volt videó, ábrák, rajzok, mágneses kisautóval modellezett helyzetek, és persze hozzá sok és jól érthető magyarázat. Aztán kimentünk a pályára.

vezetestechnika.jpg

Kép forrása: http://www.vezetestechnika.eu/a-palya/

Én borzasztóan féltem. Nehéz megfogalmazni, mitől, hiszen magától a vezetéstől nem. Aztán ebédszünetben sikerült megfejtenünk egy másik résztvevő lánnyal, hogy óriási gát van bennünk azzal kapcsolatban, hogy olyan helyzeteket idézünk elő szándékosan és olyan manővereket teszünk az autóval, amit amúgy soha, hiszen a fejünkbe verték, hogy ve-szé-lyes. A félelmem kiderült az első feladatnál, ami egyáltalán nem volt bonyolult: 700 méteres pályán, különböző kanyarokon, íveken és egyenes szakaszokon át mehettünk a saját tempónkban, és nézték, hogy hogyan csináljuk. Az anyósülésre beült utasnak egy rádió, és Gyula és a másik oktató, Zsolt visszajelzéseit ott hallhattuk. Én főleg azt, hogy “a Fiesta jól csinálja, amit csinál, csak jöjjön bátrabban!”. Ez volt a jelszavam, hogy legyek bátrabb, és nagyon nehéz volt átlépni a határaimat. 

Mi voltunk a Fiestával a legkisebb és legidősebb jármű, és az egyetlen a hét autós közül, ahol nem volt meg a fékezést segítő, stabilizáló elektronika. Tehát én voltam az utolsó a sorban a feladatoknál, és mindig kaptam kiegészítést, vagy volt, amikor teljesen máshogy kellett végrehajtanom a feladatot. Néhányszor azt éreztem, hogy a többieknek inkább az autó megismeréséről szól a tréning, arról, hogy megtapasztalják, mikor és hogyan avatkozik be az elektronika, nekem viszont ténylegesen vezetéssel kellett megoldanom ezeket a helyzeteket. Nehezebben is ment, és persze jóval kisebb sebességgel indultam neki az összes feladatnak.

A hétszáz méteres körök után átmentünk egy másik pályaszakaszra, ahol vészfékezést kellett gyakorolni. Itt már nagyon nehéz dolgom volt. Túl puhán fékeztem, nem sikerült igazi satuféket nyomnom, féltem tőle és nagyon rosszul éreztem magam. Az egyik körben Zsolt odajött, benézett az autóba, állítottunk az ülésen, hogy közelebb legyek a fékpedálhoz, és kinyomatta velem álló helyzetben. Itt éreztem meg, hogy amikor azt hiszem, hogy beletaposok, akkor még sokkal mélyebbre lehet nyomni a pedált. Visszahajtva a startpontra elgondolkodtam: tényleg végig akarom rettegni a napot, vagy felfogom végre, hogy ez egy hasznos dolog, az épülésemre szolgál, és meg tudom próbálni úgy végrehajtani a feladatot, ahogy kell? Előrenéztem, rákoncentráltam és mondtam magamban a teendőket: elindul – gyorsít – eléri az ötvenet – itt a bója, leugrik a gázról – satufék! És jött az első dicséret, végre egy igazi blokkolást produkáltam. Innentől átszakadt a gát és már sokkal jobban mentek a feladatok. 

fiesta.JPG

Fiesta ♥

A sávtartással, kanyargós pályán ideális ív tartásával kapcsolatos feladatok, vagy azok, amik az óvatosságról szóltak, ahol a megfelelő sebességet kell megérezni a biztonságos haladás érdekében, nem okoztak gondot. Ezekhez hozzá vagyok szokva, és az már az országúton kiderült, hogy inkább a biztonságra törekszem, nem vagyok az a vagánykodós vezető. Nekem inkább az okozott nehézséget, ahol hagyni kellett az autót csúszni, megtapasztalni a viselkedését, aztán pedig kezelni. Ahol fékcsikorgás van, erőteljes mozdulatok és határozott kormányzás. Mert ebéd után jött a fellocsolt műgyanta pálya, kanyarban. Itt modelleztük azt, amikor télen, síkos úton viszonylag nagy sebességgel mész be a balkanyarba, az autó csúszik, és te hiába kormányzod balra, amerre menni akarsz, ő csak csúszik tovább. Itt is ahhoz kellett vennem a bátorságot, hogy próbáljak gyorsabban behajtani a kanyarba, hadd csússzon meg – itt megteheti biztonsággal és én begyakorolhatom a kikormányzását. Végül sikerült itt is ötvennel bemenni, satufékezni, elengedni, kikormányozni. Aztán jött az, amikor ugyanebben a kanyarban akadályokat kellett kikerülni. Az újabb autók fékezés közben, csúszva is kormányozhatók maradnak – a Fiestánál ugrálni kell a pedálokról le és fel: satufék, elenged, kormányoz, satufék, elenged, kormányoz. Sistergett a víz a gumik alatt, de megcsináltam és a pályán maradtam.

Aztán jött az időmérő pálya: felvezető kör és a pálya begyakorlása után mindenkinek három kör időre. Nem verseny, csak annak a mérése, hogy mennyire tudunk egyenletes tempót tartani, vagy épp tudunk-e egy picit gyorsulni amiatt, hogy egyre jobban sikerül tartani az ideális ívet. Nekem sajnos ez kimaradt, kisautóm a bemelegítő körök után hibát jelzett, félreálltam egy kicsit pihenni vele. Az utolsó feladat, a kétszeres sávváltás gyakorlása már újra ment.

A tréning végén Gyula azt mondta: Ausztriában most kapnánk jogosítványt. Én meg eldöntöttem, hogy ha a nagyfiam megszerzi a jogsit, az első dolgunk lesz ide eljönni, mert ezek a dolgok nem maradhatnak ki. Nagy kár, hogy nem az alapképzés része egy ilyen tanfolyam, mert nemcsak konkrét vezetési ismeretekben, hanem önismeretben, helyzetfelismerésben, tudatosságban is sokat ad.

És borzasztóan elfáraszt. Arra is előre felkészítettek, hogy kalkuláljuk bele, hogy még haza is kell vezetni, az se baj, ha van velünk valaki, aki hazavisz. Én egyedül jöttem, de nem volt semmi gond a hazaúton, sőt, próbáltam figyelni magam, hogy változott-e valami, és úgy éreztem, jobban mérek fel távolságokat, sebességeket, nyugodtabban vezetek. Itthon viszont éppen csak bekaptam egy szendvicset, és zuhantam az ágyba. El se hinnétek, mennyit kivesz az emberből. De ha van egy szabad hétvégétek, mindenképpen ajánlom annak, aki autót vezet.

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük