Szerző: KecskesTimea | 2019.03.17. | Egyéb kategória
Nagyon szeretek túrázni. Eljutni valahová úgy, hogy erőfeszítést teszek bele, és közben végignézem azt, ami mellett az utam elvezet. Túrázás közben ez általában változatos útvonal, terep és erdő-mező, de ha kevésbé látványos vidéken vezet az út, vagy éppen köd van és eltakarja a látnivalókat, akkor is szeretem. Minden évszakban: a legszürkébb novemberi időszakban is érdemes kimenni, megnézni azt, amit senki nem ilyenkor szokott megnézni, hanem ragyogó napsütésben. Voltam már mínusz hat fokban, hóban és ködben a Börzsönyben, amikor a Csóványosról nem a Dunakanyart, hanem a zúzmarás fák tetejét lajáehetett látni. Voltam sötétben és gomolygó, sűrű leszálló párában a Gulács oldalában, amikor éppen csak a lábam elé láttam a fejlámpám fényében – mindkettő maradandó élmény. Ez számomra azt jelenti, hogy nem pusztán a látvány az, amiért kimegyünk, és gyalogolunk. Az idő, amit ezzel töltünk, és a lábunkban másnap érzett kilométerek teszik értékessé.
Mi a helyzet, ha nem önmagáért a gyaloglásért vagy egy program, egy túra kedvéért megyünk, hanem egyszerűen csak közlekedési eszközként használjuk a lábunkat? Milyen gyakran megyünk valahová szándékosan gyalog? Tudom, nincs időnk, sietünk. Erling Kagge szerint egy nagyon érdekes paradoxon van itt elrejtve: valójában akkor rohan el mellettünk a tájjal együtt az idő is, amikor autóval megyünk valahová. Nem tudjuk megnézni, hogy hol járunk, mit látunk, mi van az út mentén és az milyen. És mivel tudjuk, hogy úgyis gyorsak vagyunk, egyik helyről rohanunk a másikra, több mindent elintézünk, és nem gondolunk rá, hogy biztosan mindre szükségünk van, és biztosan még ma?
Én sem tudom megoldani a napi logisztikában, főleg a város melletti faluban lakva, hogy rendszeresen gyalog intézzem a dolgomat. De mélyen átérzem, amiről a könyv ír. Mennyire fontos lenne ebben az értelemben is lelassulni, elég időt teremteni arra, hogy bizonyos távolságokat tudatosan gyalog hidaljunk át. Melyikünk tudná például lefordítani mai mértékegységre az „egynapi járóföld” kifejezést? (Aki hosszabb távokat túrázik, az tudja: 50 kilométer kényelmes tempóban 12 óra).
Mennyire elemi dolog a járás! Milyen alapvető felnőttként, és micsoda öröm, amikor a gyerekünk megtanulja egyik lábát tenni a másik után. Nem is gondolunk bele, hogy ez milyen adomány, amíg nem látunk valakit, aki a járás képességétől megfosztva él, vagy akinek nehezen megy. Mióta van sportórám, azóta követni is tudom, hány lépést tettem meg egy nap. Olvastam ezzel kapcsolatban kutatásokat és érveket – én nem azért állítottam be tízezer lépést célnak, mert a hatvanas években egy gyártó ennyit tűzött ki a vásárlóinak, és nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindennap elérjem. Egyszerűen jó látni, hogy milyen egy nap, amikor megvan ez a szám, hogy érzem magam, hogy látom, mennyi aktivitás volt benne, fárasztó nap volt-e; és milyen egy olyan nap, amikor a közelében sem vagyok. Most már egész jól megtippelem a nap végére, hogy ez vagyok hány ezres volt – önismereti út is ez. És vajon hová vezettek az aznapi lépések? Mennyi volt benne a beltérben fel-le szaladgálás? Milyen talajjal érintkezett a lábam? Alig várom a nyarat, hogy újra fűhöz, földhöz szoktathassam.
Kagge tudása és tapasztalata szerint a gondolkodásban minden testrészünk részt vesz, de életmódunk következtében az agyunk sokszor elveszíti ezt a kapcsolatot a fizikailag kevésbé aktív testrészekkel. A gyaloglás, a világ megismerése ezen a módon újra összekötheti őket.
Gyalogolni, túrázni számomra mindig belső út is volt, átvitt értelemben is eljutottam valahonnan valahová. Erling Kagge könyve óta filozófiát is látok benne. Olvassátok el, és gyalogoljatok, sétáljatok, túrázzatok ti is! A legutóbbi túrámról hamarosan beszámolót is találhattok a Terepnyúl oldalon.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.16. | Egyéb kategória
Hulladékmentes törekvéseim közben időről időre falaknak tűnő akadályokba ütközöm. Nagy szerencse, hogy vannak, akik előttem járnak ezen az úton, és van honnan tanácsot kérni. (Meg hogy épp most olvasom Az akadály maga az út című könyvet, de erről majd külön.) Az egyik ilyen akadály a samponos, balzsamos flakonok kiiktatása. Első körben nem akartam sampon nélkül hajat mosni, csak olyan megoldást kerestem, hogy ne kelljen havonta többször műanyag flakonokat vásárolnom. Az első lépés, a minél nagyobb kiszerelés választása, gyakorlatilag semmi erőfeszítésbe nem került. Innen kezdtem el kutakodni, hogy mik a további lehetőségek. A hajam nem egy könnyen kezelhető fajta: hosszú, seszínű szőkésbarna, picit hullámos, vékony szálú, de elég sok, a vége száraz és könnyen törik, de a töve meg könnyen zsírosodik, ezért használtam évek óta sampont és külön balzsamot. Régóta nem festettem, előre elárulom, hogy a próbálkozások folyamatában pont ez lesz az érdekes adalék: a fodrászom rábeszélt egy bayalage festésre.
Csak a samponosdobozok kiküszöbölését célozva a samponszappanok tűntek jó választásnak. Ebből is elég sok fajta van, leírás alapján egy hajtípusomnak megfelelőt választottam, papír csomagolással, hozzá üveges almaecetet. A samponszappanok általában lúgos kémhatásúak, érdemes utánuk savas öblítést alkalmazni egy finom gyümölcsecetes vagy citromos vízzel. Leírás szerint kipróbáltam, kicsit aggódva, hogy balzsam nélkül hogyan fogom kifésülni a hajamat, de meglepetésemre könnyen ment, pedig gubancosodásra kifejezetten hajlamos. A hajam kellemes, ápolt érzetet keltett, a fejbőrömet tisztának éreztem. Az első mosást tökéletesnek könyveltem el, és hitetlenkedve gondoltam, hogy már meg is találtam a számomra ideálisat, pedig másoknak ez mennyi keresésbe kerül. Aztán a második-harmadik mosás után csökkent a lelkesedésem: a hajam valahogy elnehezedett, vaskosabb érzetű lett, miközben nem láttam egészségesebbnek vagy szebbnek – bár a fejbőrömet igen. Lehet, hogy nem voltam türelmes, de itt egy időre feladtam. Közben tovább olvasgattam a témában, és felfedeztem, hogy ennek is van facebook csoportja (minek nincs ma már), jelentkeztem és ott is tájékozódtam, Felfedeztem, hogy sokan nem abból az indíttatásból szoknak le a samponról, amiből én, egyszerűen a bőrükre kent vegyszerek mennyiségét akarják csökkenteni. Meglepett a mindennapos, akár a konyhában is használt anyagok széles tárháza, amiket hajmosásra is lehet használni. De mi is a baj a samponokkal?
Az általánosan kapható, nem bio vagy natúrkozmetikai samponok egyik leggyakoribb hatóanyaga a Sodium Lauryl Sulfate (SLS). Biztosan te is találkoztál már ezzel a névvel, ha kiböngészted a samponod hátulján az összetevőket. Ez az egyik legelterjedtebb zsíroldó vegyület, ami segít eltávolítani a szennyeződéseket akár a bőrünkről, a hajunkról, de a csempéről vagy az edényről is, ezért tartalmazzák a tusfürdőkön, samponokon túl a háztartási tisztítószerek is. Ha a Sodium Laureth Sulfate nevet találod az összetevő között, ez a SLES, ami kevésbé irritatív, viszont gyakrabban szennyezett káros anyagokkal. Mindkettőnek lehetnek ártalmas hatásai: bőrirritáció, bőrbetegek, ekcémások tüneteinek súlyosbodása, a sebgyógyulás lassulása, de irritálják a szemet is.
Az SLS mellett ott van még a Cocamidopropyl Betaine vagy az Imidazolidinyl Urea és ígérem, nem írok több kibetűzhetetlen nevet. Megemlítem viszont az EWG nevű szervezetet, amely 1993-as alapítása óta vizsgálja a különböző vegyszerek emberi egészségre gyakorolt hatását, és kidolgozott egy besorolási rendszert, hogy könnyebbé tegye számunkra annak megállapítását, hogy mennyire veszélytelen anyagokból áll többek között a samponunk. A számunkra legkedvezőbb EWG besorolás a 0, a skála felő vége a 10. Nos, az SLS az EWG skálán csak 1-2-es besorolású, mert „csak” bőrirritáló, kísérletekben rendszeresen ezt használják az irritáció kiváltására, hogy aztán tesztelhessék például a gyulladáscsökkentőt. Ha a samponunk összetevői között a lista élén szerepel, érdemes kerülni. Egyszerűen túlságosan is tisztít, lebontja a bőr természetes védőrétegét – a fejbőrét is. Ezek után nem túl vigasztaló, hogy a másik két említett összetevő az EWG skálán 4-es, illetve 5-ös besorolást kapott.
Innen nézve már nem olyan boldogan kenjük a hajunkra a különleges formulával tápláló készítményeket. Én ugyan a samponszappan után már natúrsampont vásároltam (SLS-, szilikon- és parabénmentes) de a műanyagflakon kérdése továbbra is foglalkoztatott. Közben azt is megtudtam, hogy a hajam tipikus „samponhaj”, a sokéves samponhasználat megártott a fejbőr természetes, védő és ápoló zsírokat termelő képességének: az túltermel, de mivel újra és újra megmosom samponnal, a haj végéig nem jut el az ápoló olaj, ott kiszárad. Elkezdtem abban bízni, hogy hosszabb távú samponmentes mosás segítségével még helyreállhat a helyzet. Eddig két dologgal próbálkoztam: az egyik a méz volt. Nagyon finom érzés, könnyű volt utána kifésülni a hajamat, és az első mosás után itt is öröm és boldogság, de aztán nagyon hasonló elnehezülést tapasztaltam, mintha nem sikerült volna elég jól kiöblíteni. Pont olyan volt a hajam, mint amire mézet kentek (talán mert mézet kentem rá). Viszont az tény, hogy a fejbőrömnek sokkal jobb érzés, és több idő telhetett el két hajmosás között így, mint samponnal.
Néhány mézes alkalom után váltottam a mosódiófőzetre citrommal. Pillanatnyilag ez tűnik a legjobb megoldásnak, de most már óvatosabb vagyok a végső döntés meghozatalával. Annyi lehetőség van még: szódabikarbóna, rozsliszt, szilárd sampon, hogy csak néhányat említsek. Kísérletezem, és ha hosszabb távra is megtaláltam a tökéleteset, mindenképpen szólok!
A cikk megírásához felhasználtam a Krémmánia és a Zöld gondoskodás oldalak anyagait.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.15. | Egyéb kategória
Ezeket a mondatokat még augusztus huszadikán írtam arról, hogy mit szeretek én ebben az országban. Mit is lehet szeretni benne a maga jellegzetes, kicsit reménytelen állapotában. Március közepe táján átolvastam: nem változott, amit akkor éreztem. Legyen most belőle blogbejegyzés.
A turistautakat, a hegyeket és dombokat, hogy nem lehet elveszni, mert néhány óra járásra mindenhol lakott területre bukkansz.
Hogy nincsenek megmászhatatlan hegyek és extrém természeti képződmények, mégis van épp elég látványosság és elég hegy-völgy ahhoz, hogy fáradjon a láb.
A kék kutakat a falvakban, a kanyargós utakat.
Azt, hogy még mindig van magyaros vendégszeretet és vendéglátás.
A szőlőtermő vidékeket, a bort és persze a pálinkát. Azt, hogy mindenki tudja, hogy a kopott címkés fél literes palackban és a fagyisdobozban valójában házipálinka és pörkölt van.
A vonatfülkében spontán kialakuló beszélgetéseket.
Azt, hogy falun mindenki köszön mindenkinek, és két perc alatt csuda történeteket hallasz, ha szóba elegyedsz a nénikkel, bácsikkal.
A déli harangszót.
A tejfölt, a túró rudit, a főzelékeket, a rakott krumplit. Az új kenyeret, meg a régit, pirítósnak vagy bundás kenyérnek.
Presser Gábort, Kiss Tibit, a Parno Grasztot, a népi táncokat és a gyönyörű ruhákat.
Hogy megterem a füge és a szelídgesztenye, ide jön haza a gólya és a fecske, és ide jön telelni a fenyőrigó.
A naplementét és a napfelkeltét.
Radnótit és Arany Jánost, de Szabó T. Annát és Lackfi Jánost is.
A várakat és a kastélyokat.
A sportolóinkat! Hugh Grant mondta a Love Actuallyben, hogy övék David Beckham bal lába. Hát a miénk meg Lubics Szilvi mindkét lába 
🙂
És lehetne sorolni, hogy mi mindent nem. De ez most nem az a pillanat.
Ha már Radnótit említettem, csak azt kívánom ennek az országnak, amit ő:
„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.”
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.14. | Egyéb kategória
A párommal nagyon fontosnak tartjuk, hogy a gyerekekkel töltött együttlét mellett párként, kettesben is szánjunk egymásra időt. Emiatt gyakran élményajándékot adunk egymásnak, vagy épp megbeszéljük, hogy a következő ajándékozós alkalomra mit találjunk ki. Van ebben egy-egy randi, mozi, koncertélmény, de van, amikor utazást adunk. És persze olyan is van, hogy egyszerűen megbeszéljük, hogy amikor a gyerekeket anyukámra tudjuk bízni, kapcsolódjunk ki egy hétvége erejéig valahol.
A legutóbbi alkalom néhány hete volt Tokaj környékén, itt a kiválasztás, a szervezés volt az én ajándékom, a párom egy kupont kapott. A szállásunk Mádon volt egy nagyon kedves és csendes, új és kicsi hotelben. Mindössze húsz fős, és ez a februári hétvége eléggé holtszezonnak számít, így tényleg csend és nyugalom uralkodott.
Hiába kettesben megyünk, azért mindenhol azt nézzük, milyen lenne ugyanez gyerekekkel. Itt egy nagyon jónak tűnő megoldást láttam: a lobby/étkező helyiségből tágas terem nyílik, ahol le lehet ülni kávézni, borozni, beszélgetni, van kártyaasztal és csocsó, innen nyílik a terasz, és az attrakció: a terem jó része üvegpadlós, ugyanis alatta van a játszószoba, amibe így be lehet látni a gyerekekre.
Sötétben és ködben érkeztünk, első este csak egy vacsorára futotta az Első Mádi Borházban, ahová autóval mentünk, így a vacsoránál elmaradt a bor, de a hotelben pótoltuk a welcome drinkkel, ami itt nyilván helyi bort jelentett. Jellemző ránk, hogy nem a szálláson, pihenéssel töltjük az időt az ilyen hétvégéken. Nem kelünk korán, de reggeli után általában nekivágunk a környéknek. Ez most városnézős, autóval kirándulós alkalom volt: a környékbeli falvakat derítettük fel a lassan felszálló ködben, míg megérkeztünk a Bodrog partjára és végcélként Tokajba. Csendes volt a kisváros, de nyitva találtuk a múzeumokat, éttermeket. A helytörténeti kiállítás is szép volt, de amit igazán a figyelmetekbe ajánlok, az a Bormúzeum. Felújított épületben több szinten és minden érzékre hatóan mesél a bort szerető vagy az iránt érdeklődő embernek az ehhez kapcsolódó kultúráról, technológiáról, gasztronómiáról, a környékről és Európa borvidékeiről is. Kipróbálhatod, mennyire vagy képes illatokat felismerni, vagy virtuálisan bejárhatod a Bodrog mentét egy szobakerékpáron ülve.
Miután magunkba szippantottuk a kultúrát, elhatároztuk, hogy megkeressük a Bodrog és a Tisza találkozási pontját. Nem volt nehéz, elég forgalmas közlekedési csomópontot alkotnak nemcsak vízen, de szárazföldön is. Mi úgy láttuk, hiába a Bodrog a kisebb, a szöget tekintve mégis inkább a Tisza folyik belé, és nem fordítva.
A sétában megéhezve ettünk egy-egy lángost, aztán felmásztunk a torkolat és a Tisza-híd felett álló kilátóhoz. Nem egy hosszas mászás, de szép kis kilátás nyílik még ilyen párás tél végi időben is, ragyogó napsütésben kifejezetten látványos lehet. Visszasétálva a városba nekem már nagyon nagy szükségem volt egy kávéra, amit a sétálóutcán található kávépörkölő manufaktúrában fogyasztottunk el – valóban helyben pörkölik a kávét, jó néhány fajtát kínálnak, hozzá néhány süteményt is.
Visszasétáltunk az autóhoz, és most a másik irányba továbbhaladva egy kört alkotva indultunk vissza Mádra, de közben egy kitérővel még felkanyarodtunk a névadó Tokaj-hegyre is. Mivel adótorony áll a tetején, ezért autóval is megközelíthető – lelkes természetvédőként ellentmondásba kerültem önmagammal. Azt tartanám jó megoldásnak, ha csak korlátozott forgalom mehetne fel engedéllyel, de nekünk most jól jött, hogy nem csak turistaúton megközelíthető. Azért elraktároztam magamban, hogy egy napon az ösvényeken is felkapaszkodom majd.
A hétvégéből sajnos kimaradt a hírneves Gusteau étterem. Szerettük volna kipróbálni, és nem gondoltunk arra, hogy vasárnap zárva lehet, meglepve távoztunk a kapuból. Végül Szerencsen kötöttünk ki egy western étteremben, ahol a környék legkedvesebb kiszolgálását kaptuk, és bár nem fine dining, de nagyon jóízű vacsorát. Visszaérve kértünk a szobába egy üveg bort, megnéztünk egy vígjátékot és kipihentük a napot.
Másnap reggel jacuzzival kezdtünk. A wellness részleg nem nagy, de kellemes, a kis jacuzziból hatalmas üvegablakon, inkább üvegfalon át csodálhattuk az ébredő falut, és mellé még szaunázni is lehet. Csak a miénk volt hétfő reggel a hotel, ketten kaptunk reggelit – mivel előre érdeklődtem, külön készítettek számunkra vegetáriánus kencéket a péksüteményekhez – aztán kijelentkeztünk, és a mádi zsinagógához mentünk.
Már érkezéskor nézegettük, hogy mi lehet ez a szép épület, templomszerű, de mégsem az, tornya sincs, meg valahogy nem olyan. Kicsit olvasgatva Mádról és térképet böngészve rájöttünk, hogy ez csak a zsinagóga lehet, aztán azt is megtudtuk, hogy látogatható. A legjobb döntés volt, hogy nem hagytuk ki, mert olyan kulturális élményt kaptunk, ami maradandó. A zsinagóga mellett található rabbiházban vásároltunk belépőt, és a kedves hölgy, aki fogadott, kétórás idegenvezetést tartott. Ma már nem élnek zsidók Mádon, de a felújított zsinagóga és rabbiház él, működik, érezni az atmoszféráján is. Szálláslehetőséget, vallásgyakorlási lehetőséget, könyvtárat, kóser étkezést kínál, és emiatt gyakran igénybe veszik családok, csoportok. Megnézhettük a szép és építészetileg ritka zsinagógát és a rabbiház kiállítótereit is, és tényleg szellemileg feltöltődve távoztunk.
Ekkor már majdnem dél volt és hosszú út állt előttünk hazáig, ezért csak Szerencsen álltunk meg feltankolni némi csokoládéval. A felnőtteknek bort hoztunk haza ajándékba, a gyerekeknek csokit, ebből is látszik, hogy milyen jó környéken jártunk. És mint mindenhol, itt is azt állapítottuk meg, hogy érdemes hosszabb időre visszajönni, és más évszakban is, kerékpárral, Bodrogon hajózással, gasztrotúrákkal és gyerekprogramokkal.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.13. | Egyéb kategória
Emlegettem már néhányszor a Nincs időm olvasni kihívást, belinkelem újra, és most mesélek is róla egy kicsit. Az ötlet és a kezdeményezés Szabados Ágié – jellemző rám, hogy amikor találkoztam vele, fogalmam sem volt, hogy Ági ismert ember, az RTL híradósa. Még 2017 első felében jött velem szembe a facebookon a csoport ajánlója. Előtte is próbálkoztam már különböző könyves kihívásokkal, többek között a Popsugar 52 hét/52 könyv kihívásával, de azt két egymást követő évben elbuktam. Nem ment az 52 könyv sem, pláne úgy, hogy mindegyiket egy bizonyos témához kellett elolvasni. Akkoriban eléggé kiesett az olvasás az életemből, részben a kemény munka és a sok túlóra miatt, részben mert abban az időszakban bizony sokszor a telefont vettem magam elé könyv helyett. Milyen szerencse – lehet, hogy most már nem találkoznék a csoporttal.
A kihívás lényege, hogy 12 hónap alatt 12 könyvet kell elolvasni, minden hónapban adott szempont vagy téma szerint. Én néhány hónappal az indulása után csatlakoztam, amiről lemaradtam, azokhoz a témákhoz sikerült találnom abból, amit addig elolvastam – mert persze magamnak addig is listáztam. A csoport címe alapján – A „Nincs időm olvasni” kihívás! // 12 könyv – azt éreztem, hogy na ez az, pontosan erre van szükségem! Teljesíthető, de mégis motivál. 2017-ben 35 könyvet olvastam ki, tavaly már a dupláját. Közben könyvtárba is elkezdtem járni és tudatosabban figyelem az ajánlókat, a könyves blogokat, az új megjelenéseket, a sohavégetnemérős könyves listám egyre bővül, bár azóta már ezt is igyekszem tudatosabban fogyasztani. 2018 áprilisa óta a csoporton belül könyvklub is működik, ennek keretében Ági ajánl egy konkrét könyvet a témához, amit aztán a hónap végén facebook live videóban kibeszélünk.
A februári hónap témája a házasság volt, és ezt aztán nagyon sokféle szempontból körül lehet járni. Sokan tapasztaltuk, hogy inkább a válást, elhagyást, a problémákat írják meg, a boldog házasságról kevesebb könyv szól – persze ez logikus is, ami hibátlan, az kevesebb témát ad. Én egészen vegyes könyveket olvastam, nem mindet a témához:
– Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt – ezt még akkor kezdtem, amikor nem tudtam a februári témát, nem illik bele, de csodálatos mű, itt írtam róla.
– Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége – ez volt az én választásom a házasság témájához, de nem sikerült megszeretnem. Sokan nagyon jókat írtak róla, én inkább úgy éreztem, hogy egy remek ötleten alapul, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Megnéztem a filmet is, és ez volt azon ritka esetek egyike, amikor szinte jobban sikerült a film, mint a könyv. Többet ugyan nem adott, de annyit igen, ami a könyv lényege.
– John Marrs: The One – A tökéletes pár – a komoly Kis tüzek és a számomra vontatott Időutazó után jólesett valami pörgősebbet, könnyebben olvashatót elővenni. Ez a könyv nem az a fajta, ami az írás zsenialitásával nyűgöz le. Az alapötlet az, ami megfog: mi lenne, ha a DNS alapján bárkinek meg lehetne találni a tökéletes párját, akivel biztosan összeillik? Öt különböző szálon követjük végig, hogy milyen szituációban kinek hogyan alakul az élete. Izgalmas és közben elgondolkodtató, érdekes beszédtémát ad.
– Elena Ferrante: Amikor elhagytak – ez volt a havi közös könyv, nekem az első Ferrantém. Nagyon nagy hatással volt rám. Elképesztően mélyre húz, szétszed, és amikor már azt hiszed, hogy félreteszed ezt a könyvet, mert nem bírod tovább, akkor kezd egyenesbe jönni. Véletlenül sem akarok spoilerezni, olvassátok el. Nem lesz könnyű, de megéri.
– Szerb Antal: Utas és holdvilág – nagy adósságom volt önmagammal szemben, hogy ez a regény eddig kimaradt, és az elején azt hittem, hogy nem fogom megérteni, hogy miért tartják nagyszerűnek. Az első hatvan oldal egy beszélgetés, vagy inkább elbeszélés, amin nagyon nehezen rágtam át magam. Aztán az utazás, Olaszország és a történet is elvarázsolt, és most ott tartok, hogy mindent el akarok olvasni Szerb Antaltól.
Ti mi jót olvastatok az elmúlt időszakban?
Legutóbbi hozzászólások