írta KecskesTimea | 2019.03.27. | Egyéb kategória
Ehhez a poszthoz az inspirációt PuPilla blogja adta, bár én már a Tíz kicsi könyv blogon láttam, utóbbinak vagyok rendszeres követője. Olvasni szeretek, listafüggő vagyok, könnyen jött a döntés, hogy én is megmutatom könyvlistáim kicsit talán átláthatatlan rendszerét.
Először is, évek óta amint bármit elolvasok magamnak, máris írom a helyes kis pillangós Bomo Art noteszembe, csak egy egyszerű listába, amit egyedül az évszám tör meg, azaz évente kezdek új listát. Innen tudom könnyen megkeresni, hogy hány könyvet olvastam abban az évben, és hónapokra is tudom bontani, mert a lista tartalmazza a könyv sorszámát, az írót, a címet és a dátumot, amikor befejeztem. Azért hangsúlyoztam ki, hogy ez a magamnak olvasott könyvekről szól, mert a gyerekeknek olvasott könyveket az idei évig nem listáztam. Nem éreztem azokat a saját olvasmányélményeimnek, a listámba tartozóknak. Pedig én olvasom őket, és ahogy egyre nagyobbak a gyerekek, egyre inkább jelentenek valódi élményt nekem is a könyveik. Volt erről egy érdekes beszélgetés a Nincs időm olvasni khívás facebook csoportjában, annak hatására kezdtem el idén egy külön listában írni a gyerekkönyveket is, mellettük megjelölve, hogy melyik gyereknek olvastam. Valamint valamikor a tavalyi év második felében feltámadt bennem az igény, hogy mindennap olvassak verseket is, és minden hónapban hozzak egy még ismeretlen verseskötetet a könyvtárból. Talán már említettem valahol azt a szép szokásunkat, ami adventben alakult ki, hogy a gyerekeknek minden reggel gyertyafény mellett olvasok verseket a reggeli mellé – ezeket a köteteket a saját verseimmel közös listába írom, Verseskötetek 2019 cím alatt. Így van egymás mellett három különböző könyvlista ettől az évtől a pillangós könyvecskében.
Emellett nagyon tetszett már régebben is a Bullet Journal koncepciója. Én nem használom hagyományos határidőnapló-funkcióban, csak a listáimat teszem vizuálissá benne. Itt már nem szerepelnek adatok, csak író és cím, egy rajzolt könyvespolc formájában. Felül az évszám, és mivel 2018 másfél polcot töltött meg, 2019 a polc közepén kezdődik. A könyvek közötti kis rajzos elválasztók a hónapokat is elválasztják egymástól.
Van olyan listám is, ahol egyszer szépen lerajzoltam, milyen könyveket szeretnék a jövőben kiolvasni, és ha megvolt, kiszínezem. De ez a lista nem vezethető igazán precízen, mert a jövő olvasás tekintetében annyira rugalmasan alakul, hogy sokszor nem ezt a listát követem. Azért néha visszatérek hozzá, megörülök, hogy egyes itt szereplő könyveket kiolvastam azóta, és jöhet a színes ceruza.
Tavaly jelent meg a NIOK kihívás alapítójának, Szabados Áginak az olvasónaplója, Nincs Van időm olvasni címmel. Reméltem, hogy valaki meglep vele karácsonyra, de inkább sok minden mással leptek meg, úgyhogy az első könyvesbolti látogatásom alkalmával beszereztem magamnak. Azóta precízen vezetem és tényleg szeretem, nagyon praktikus, és abban is segít, hogy egy kicsit gondolkodjak a könyvről, lezárjam az olvasásélményt. Van hely az idézeteknek is, amiket érdemesnek tartok kiírni magamnak, na és mindenki kedvence a napló hátuljában található olvasásmérő.
Emellett még Google Keepet használok az elolvasandó/beszerzendő könyvek listázására, aminek az az előnye, hogy mindig nálam van a telefonomban. Ha egy jó ajánlót olvasok, már írom is fel a végtelen lista aljára, vagy ha a könyvesboltban nézelődöm, visszafogom magam és nem vásárolok ész nélkül, hanem a címek, amik megfogtak, a listára kerülnek, és a könyvtárban ez alapján keresgélek később. A lista pipálható, és az alján áthúzott betűkkel ott maradnak azok a listaelemek is, amiket már beszereztem. Ez a lista csak a beszerzendő könyveket tartalmazza, ami átfedést mutat az elolvasandókkal, de nem egyenlő vele. Itt nem jelzem, hogy el is olvastam-e a megszerzett könyvet… azt a könyvespolcon vagy az éjjeliszekrényen látom, meg az olvasójegyemen, amikor ráébredek, hogy vissza kéne vinni a könyveket, de még nem sikerült mindet kiolvasni. Mert persze mindig „csak még egyet” hozok a könyvtárból, de valahogy a végső mennyiség mindig annyi, amit lehetetlen hosszabbítás nélkül teljesíteni.
A moly.hu nekem mindig átláthatalan volt, a Goodreadsen regisztráltam, de aztán rájöttem, hogy valahogy az online platformok nekem nem működnek erre a célra. És akkor ahogy ehhez a cikkhez olvastam, hogy mások hogyan csinálják, rátaláltam egy újabb, szuper módszerre: a Book Riot exceles megoldására. Biztos, hogy ki fogom próbálni, mert ez ráadásul grafikonokat is szerkeszt a listázott könyvek adataiból. És melyik hozzám hasonló megszállott ne szeretné ezeket böngészni?
Ti hogy vagytok ezzel, listázzátok a könyveiteket?
írta KecskesTimea | 2019.03.25. | Egyéb kategória
Vezetéstechnikai tréninget kaptam karácsonyra. Először mondok ehhez az információhoz pár adatot: 18 éve van jogosítványom és nagyjából azóta vezetek is rendszeresen, városban, faluban, országúton, autópályán. Budapesten ritkán, de ha kell, elboldogulok ott is. Volt kisebb koccanásom, komolyabb balesetem szerencsére nem. Szerintem korrektül vezetek, szeretem is, semmi gond nincs vele, gyerekeket fuvarozok nap mint nap biztonsággal. Szóval ez a tréning nem azért kell, hogy aki láthatóan bizonytalanul vezet vagy tapasztalatlan, az gyakoroljon egy napot. Próbálta már a párom, próbálták más ismerősök is, és aki próbálta, az mind ajánlotta: hasznos, sokat lehet belőle tanulni az autóról, önmagunkról és helyzetekről is, olyasmiket lehet megtapasztalni biztonságos körülmények között, amik az országúton élesben begyakorolhatatlanok.
Egy kis Ford Fiestát vezetek most már tizenhárom éve, én az övé, ő az enyém, első szerelmei vagyunk mi egymásnak, ásó-kapa-nagyharang választhat el minket. Olyan megbízható kis autó, hogy most már biztos, hogy az utolsó percig a társam lesz, és komoly gyászt fog jelenteni, ha egyszer el kell majd búcsúznom tőle. Korából és jellegéből adódóan ő még nagyon kis egyszerű: se ABS, se ESP, ő még egy manuálisan kezelhető kislány (vagy mondjam, hogy idős hölgy? na nem!). De ez a lényeg, mindenkinek azzal kell gyakorolni, amit vezet.
Reggel 8:40-kor találkoztunk Tökölön. Az előzetes telefonos egyeztetésnél lelkemre kötötték, hogy kipihenten érkezzek – hát, ezt nem sikerült maradéktalanul teljesítenem, nagyon stresszeltem és rosszul aludtam előző éjszaka. Kaptunk kávét, teát, aztán kezdésnek a tréningcég vezetője, Gyula tartott elméleti bevezetést. Előre elmondta, hogy jegyzetelni úgyse fogunk tudni, túl sokfelé kellene figyelni. Igaza lett, egy betűt sem írtam, volt videó, ábrák, rajzok, mágneses kisautóval modellezett helyzetek, és persze hozzá sok és jól érthető magyarázat. Aztán kimentünk a pályára.
Kép forrása: http://www.vezetestechnika.eu/a-palya/
Én borzasztóan féltem. Nehéz megfogalmazni, mitől, hiszen magától a vezetéstől nem. Aztán ebédszünetben sikerült megfejtenünk egy másik résztvevő lánnyal, hogy óriási gát van bennünk azzal kapcsolatban, hogy olyan helyzeteket idézünk elő szándékosan és olyan manővereket teszünk az autóval, amit amúgy soha, hiszen a fejünkbe verték, hogy ve-szé-lyes. A félelmem kiderült az első feladatnál, ami egyáltalán nem volt bonyolult: 700 méteres pályán, különböző kanyarokon, íveken és egyenes szakaszokon át mehettünk a saját tempónkban, és nézték, hogy hogyan csináljuk. Az anyósülésre beült utasnak egy rádió, és Gyula és a másik oktató, Zsolt visszajelzéseit ott hallhattuk. Én főleg azt, hogy „a Fiesta jól csinálja, amit csinál, csak jöjjön bátrabban!”. Ez volt a jelszavam, hogy legyek bátrabb, és nagyon nehéz volt átlépni a határaimat.
Mi voltunk a Fiestával a legkisebb és legidősebb jármű, és az egyetlen a hét autós közül, ahol nem volt meg a fékezést segítő, stabilizáló elektronika. Tehát én voltam az utolsó a sorban a feladatoknál, és mindig kaptam kiegészítést, vagy volt, amikor teljesen máshogy kellett végrehajtanom a feladatot. Néhányszor azt éreztem, hogy a többieknek inkább az autó megismeréséről szól a tréning, arról, hogy megtapasztalják, mikor és hogyan avatkozik be az elektronika, nekem viszont ténylegesen vezetéssel kellett megoldanom ezeket a helyzeteket. Nehezebben is ment, és persze jóval kisebb sebességgel indultam neki az összes feladatnak.
A hétszáz méteres körök után átmentünk egy másik pályaszakaszra, ahol vészfékezést kellett gyakorolni. Itt már nagyon nehéz dolgom volt. Túl puhán fékeztem, nem sikerült igazi satuféket nyomnom, féltem tőle és nagyon rosszul éreztem magam. Az egyik körben Zsolt odajött, benézett az autóba, állítottunk az ülésen, hogy közelebb legyek a fékpedálhoz, és kinyomatta velem álló helyzetben. Itt éreztem meg, hogy amikor azt hiszem, hogy beletaposok, akkor még sokkal mélyebbre lehet nyomni a pedált. Visszahajtva a startpontra elgondolkodtam: tényleg végig akarom rettegni a napot, vagy felfogom végre, hogy ez egy hasznos dolog, az épülésemre szolgál, és meg tudom próbálni úgy végrehajtani a feladatot, ahogy kell? Előrenéztem, rákoncentráltam és mondtam magamban a teendőket: elindul – gyorsít – eléri az ötvenet – itt a bója, leugrik a gázról – satufék! És jött az első dicséret, végre egy igazi blokkolást produkáltam. Innentől átszakadt a gát és már sokkal jobban mentek a feladatok.
Fiesta ♥
A sávtartással, kanyargós pályán ideális ív tartásával kapcsolatos feladatok, vagy azok, amik az óvatosságról szóltak, ahol a megfelelő sebességet kell megérezni a biztonságos haladás érdekében, nem okoztak gondot. Ezekhez hozzá vagyok szokva, és az már az országúton kiderült, hogy inkább a biztonságra törekszem, nem vagyok az a vagánykodós vezető. Nekem inkább az okozott nehézséget, ahol hagyni kellett az autót csúszni, megtapasztalni a viselkedését, aztán pedig kezelni. Ahol fékcsikorgás van, erőteljes mozdulatok és határozott kormányzás. Mert ebéd után jött a fellocsolt műgyanta pálya, kanyarban. Itt modelleztük azt, amikor télen, síkos úton viszonylag nagy sebességgel mész be a balkanyarba, az autó csúszik, és te hiába kormányzod balra, amerre menni akarsz, ő csak csúszik tovább. Itt is ahhoz kellett vennem a bátorságot, hogy próbáljak gyorsabban behajtani a kanyarba, hadd csússzon meg – itt megteheti biztonsággal és én begyakorolhatom a kikormányzását. Végül sikerült itt is ötvennel bemenni, satufékezni, elengedni, kikormányozni. Aztán jött az, amikor ugyanebben a kanyarban akadályokat kellett kikerülni. Az újabb autók fékezés közben, csúszva is kormányozhatók maradnak – a Fiestánál ugrálni kell a pedálokról le és fel: satufék, elenged, kormányoz, satufék, elenged, kormányoz. Sistergett a víz a gumik alatt, de megcsináltam és a pályán maradtam.
Aztán jött az időmérő pálya: felvezető kör és a pálya begyakorlása után mindenkinek három kör időre. Nem verseny, csak annak a mérése, hogy mennyire tudunk egyenletes tempót tartani, vagy épp tudunk-e egy picit gyorsulni amiatt, hogy egyre jobban sikerül tartani az ideális ívet. Nekem sajnos ez kimaradt, kisautóm a bemelegítő körök után hibát jelzett, félreálltam egy kicsit pihenni vele. Az utolsó feladat, a kétszeres sávváltás gyakorlása már újra ment.
A tréning végén Gyula azt mondta: Ausztriában most kapnánk jogosítványt. Én meg eldöntöttem, hogy ha a nagyfiam megszerzi a jogsit, az első dolgunk lesz ide eljönni, mert ezek a dolgok nem maradhatnak ki. Nagy kár, hogy nem az alapképzés része egy ilyen tanfolyam, mert nemcsak konkrét vezetési ismeretekben, hanem önismeretben, helyzetfelismerésben, tudatosságban is sokat ad.
És borzasztóan elfáraszt. Arra is előre felkészítettek, hogy kalkuláljuk bele, hogy még haza is kell vezetni, az se baj, ha van velünk valaki, aki hazavisz. Én egyedül jöttem, de nem volt semmi gond a hazaúton, sőt, próbáltam figyelni magam, hogy változott-e valami, és úgy éreztem, jobban mérek fel távolságokat, sebességeket, nyugodtabban vezetek. Itthon viszont éppen csak bekaptam egy szendvicset, és zuhantam az ágyba. El se hinnétek, mennyit kivesz az emberből. De ha van egy szabad hétvégétek, mindenképpen ajánlom annak, aki autót vezet.
írta KecskesTimea | 2019.03.23. | Egyéb kategória
Az a szerencse ért, hogy olyan párom van, aki nagyjából ugyanúgy szeret túrázni, mint én. (Korábban volt amolyan is, tudom, milyen érzés…) Neki is gyerekkorától az élete része, nekem is, természetesen adódott, hogy amikor egy pár lettünk, közösen folytattuk a dolgot, és később a gyerekeinket se hagytuk ki az élményekből. Mostanra összegyűlt már egy csokornyi tapasztalatunk olyan kirándulóhelyekről, amiket élveznek a gyerekek is, és olyan hosszúságú túrákról, amiket kisebbek is teljesíteni tudnak, még ha kihívást is jelent nekik. A mieink már elég rutinosak: 15-17 kilométer volt az eddigi leghosszabb túrájuk a kicsiknek is, teljesítménytúrán is jártak már. Van tehát néhány hely a tarsolyomban, amit szívesen ajánlok.
Dera-szurdok, Pilis
Kép forrása: turaotletek.hu
Az Országos Kék túra nyomvonalán összesen talán két kilométeres patakvölgy, ahol nem a megtett táv fedi le az eltöltött időt. Vadromantikus látvány, ahogy a Dera- (másnéven Kovács-) patak robog lefelé csobogókat alkotva, a szűk szurdokvölgy felett pedig egyre-másra fahidak segítenek az áthaladásban. Nem nehéz haladni, nem is meredek, de babakocsival nem járható. A szurdok alján parkoló, pihenő- és szalonnasütő hely található, autóval könnyen megközelíthető Csobánka vagy Pilisszentkereszt felől, ahová a felső vége ér ki. Oda-vissza simán bejárható óvodáskorú gyerekekkel is, nem jelent szervezési problémát az, hogy nem körtúra. Ha a gyerekeink nagyobbak, az időnk több és/vagy bevállalósabbak vagyunk, akkor egyenesen továbbmehetünk Dobogókőre, ami egy négy kilométeres kapaszkodót jelent, útközben a Zsivány-sziklákkal, felérve az ország egyik legszebb kilátásával, turistaházzal és büfékkel. (Innen megy busz Csobánkára, vagy teherbírásunk függvényében le is sétálhatunk, itt már azért figyelni kell a terhelésre és a logisztikára előzetesen.)
Római-fürdő, Bakony
A Gaja patak varázslatos vízesése megközelíthető Jásd felől vagy Bakonynána irányából. Ha kisgyerekkel vagytok, és éppen csak egy rövid erdei sétára vágytok, akkor Bakonynánára menjetek busszal vagy autóval. A patak fölött haladva és a hatalmas, szerteágazó gyökerű bükkfát elhagyva hamarosan – nagyjából két és fél kilométer megtétele után – megérkeztek a völgybe, ahol először is esőházat, padokat, tájékoztató táblákat találtok. Követve a patak folyását, feltárul a lenyűgöző sziklaalakzatokon kialakult vízesés is. Közvetlen fölötte a sziklán megállva hosszan lehet csodálni a természet erejét, a gyerekek pedig boldogan fognak különböző pontokon átkapaszkodni a patakon, rémületbe ejtve ezzel szüleiket. Akik mégsem esnek rémületbe, azok egy kicsit magasabbra is mehetnek, a Savanyú Jóska-barlangig, ami igazából egy sötét nyiladéknak látszik a sziklában. Felszerelés és lámpa nélkül maga a barlang nem túl látványos, de az oda vezető út és a visszatekintés a vízesésre kalandos.
Salgó vára és a Boszorkánykő, Karancs-Medves
Egy boszorka a Boszorkány-kövön tavaly nyáron
A fentieknél kevésbé ismert az északi határon húzódó Karancs-Medves vidéke, pedig kis területen sok látnivalót kínál. A környék geológiája egyedi, a vulkáni működés érdekes alakzatokat, különleges sziklákat hagyott maga után. Somoskőújfaluról, ebből a szlovák határmenti faluból indulunk, és az erdőbe kiérve hamarosan kísérteties látvánnyal találjuk szembe magunkat: a lábunk alatti ösvény helyén vasúti sínek voltak, előttünk pedig a megmaradt alagút tátong. Izgalmas bátorságpróba fejlámpa nélkül átsétálni rajta! De ha Salgó vára felé megyünk, akkor az alagút mellett felfelé visz az utunk. Érdemes jobbra előre kikandikálni a fák közül, időnként megláthatjuk úticélunkat. Nagyjából három kilométeres, hol jobban, hol kevésbé emelkedő ösvényen érjük el a várat, ahonnan alaposan megtekinthetjük a környező hegyeket, a Medves-fennsíkot, Somoskő várát és Salgótarjánt is.
Leereszkedve a vártól, csak néhány száz méterre van a Boszorkánykő meglehetősen egyedi sziklaalakzata, amelyen látványos fotók készülhetnek. Visszaindulva választhatunk, hogy az eresztvényi látogatóközpont felé indulunk, ahol frissítőt is kaphatunk, vagy ugyanarra megyünk, amerre jövünk. Eresztvényből még egy somoskői kitérővel is megtoldhatjuk a túrát, de mindhárom esetben, különböző távokat megtéve visszajutunk Somoskőújfaluba. Mi két lépésben tettük meg, a szállásunktól a Salgóvár – Boszorkánykő verzió bő hét kilométer volt oda-vissza, míg az Eresztvény – Somoskő útvonal kilencet tett ki.
Csodálatos tavaszi hétvége ígérkezik, menjetek a természetbe, töltekezzetek, szívjatok friss levegőt!
írta KecskesTimea | 2019.03.21. | Egyéb kategória
Annyira szeretem ezt a történetet mesélni! Könyves témában, ha felmerült a kérdés, ki hogyan került Harry Potter közelébe, már leírtam itt-ott, de szerintem sosem unom meg.
Amikor 1999-ben Magyarországon megjelent az első kötet, engem egyáltalán nem érintett meg, nem is az én korosztályomnak szólt, meg különben is, egyszerűen túl nagy volt körülötte a hype, és az ilyesmi engem eleve taszít. Már csak dacból sem olvasom el.
Aztán amikor megjelent az első film, egy baráti társasággal elmentem megnézni. Úgy, hogy nem olvastam a könyvet. SOHA nem csinálok ilyet, alapelvem, hogy ha tudom, hogy valamiből létezik könyv és film is, akkor elolvasom előbb a könyvet. De vitt magával a társaság, és így volt ez a második filmnél is. Az első még elment, hm, nem is olyan rossz ez. De a második túl sok volt, abszolút elvette tőle a kedvem. Innentől ennyi volt a sztori vagy tíz évig még, és ha bárki kérdezte, miért nem olvasom, miért nem szeretem, elmeséltem ezt és nem voltam meggyőzhető a továbbiakról. Aztán az anyaság új barátokat hozott az életembe, és meglepetésemre többen is voltak köztük, akik felnőtt ember, sőt anya létükre meggyőződéses rajongói voltak a sorozatnak. Olyan emberek, akiknek a véleménye számomra sok más, ennél sokkal lényegesebb témában mérvadó. Őszintén rácsodálkoztam a dologra, és mivel nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, az első kötetet kölcsönkértem az egyiküktől. Aztán egyben a többi hatot. Letehetetlen volt, egyikért a másik után nyúltam, és megállíthatatlanul zuhantam bele a Harry Potter univerzumba. Elvesztem.
Ezután nem sokkal a nagyfiam is találkozott a történettel. Látta nálam a szép borítójú könyveket, akkor már ő is tudott olvasni, foglalkoztatni kezdte, de persze először a film keltette fel az érdeklődését. Megegyeztünk, hogy megnézheti az első filmet, de csak akkor, ha együtt elolvassuk előtte az első könyvet. Félreértés ne essék, nincs gond nálunk az olvasás mennyiségével, de akkor még csak elsős volt, túl hosszúnak gondoltam neki, meg aztán én is nagyon szívesen olvastam fel. Karácsonyra megkapta az első könyvet, szilveszterre kiolvastuk és megnéztük a filmet. Abban határozott voltam, hogy évente egy könyvről lehet szó, ahogy Harry nő a sorozatban, úgy növekedjen vele az azt olvasó gyerek is. Így aztán hét éven át megvolt a fix karácsonyi ajándék: a könyv és a film, és a közös szilveszter esti program, a Harry Potter-nézés. A másodikat már magának olvasta, a vastagabb részeket pedig már Mikulásra megkapta, hogy biztosan végezzen vele szilveszterig. Persze ahhoz, hogy egy év elteltével én magam újra és újra visszataláljak a történethez, karácsony előtt néhány héttel mindig elkezdtem olvasni a korábbi részeket.
Bőrkötéses díszkiadás a megjelenés 20. évfordulójára, egy játékon nyertem, és a kiadó teljes stábja aláírta
Végül eljött az a pillanat, a nyolcadik év, amikor már nem kellett neki olvasnom. Adventhez közeledve azonban valami furcsa hiányérzet vett rajtam erőt. Mint a feltételes reflex – ha közeleg a karácsony, akkor nekem Harry Pottert kell olvasnom. Irány a gyerekszoba, hét kötettel távozom és megnyugodva nyitom ki:
A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.
– igen, megérkeztem. Olyan érzés, mint hazaérni, mint egy különösen kényelmes papucsba bújni, vagy mint egy fárasztó nap végén végre magamra húzni a takarót az ágyban. Itthon vagyok.
2018 volt a harmadik év, hogy a teljes hétkötetes sorozatot végigolvastam karácsony előtt. Előtte hét éven keresztül az aktuálisat és a korábbiakat olvastam újra, így már tíz éve Harry Potter jegyében telik a karácsony. Foglalkoztam már a legkülönfélébb problémákkal, amik rajongói oldalakon felmerülnek, de messze nem mondhatom magam szakértőnek a témában, ahogy a Harry Potter univerzum újabb és újabb összefüggései vagy apró érdekességei tárulnak fel. Én szeretem a filmeket is – persze szerintem sem tökéletesek és időnként bosszantóak az átírások, de a zseniális színészek kedvéért ezt is megbocsátom.
A házam a Hollóhát, a pálcám tölgyfa sárkányszívhúrral, a patrónusom pej kanca, és időnyerőm is van. Talán így sikerült visszanyernem azt a tíz évet, amit Harry Potter olvasása nélkül vesztegettem el.
írta KecskesTimea | 2019.03.18. | Egyéb kategória
Nagyon friss élményről fogok írni: épp most néztem meg a National Geographic csatornán a Free Solo – Mászókötél nélkül című, Oscar-díjas dokumentumfilmet.
Nem vagyok hegymászó, de távol sem áll tőlem. Túrázom, teljesítménytúrázom és volt már olyan élményem, amikor meglegyintett a mászás szele, és annak az érzésnek valami halvány lenyomata, hogy milyen érzés lehet fent lenni egy csúcson, végrehajtani egy komolyabb teljesítményt. Vonzanak az olyan túrák, amikben azon túl, hogy fárasztó, van egy valamivel komolyabb kihívás is. Álltam már olyan csúcson, aminek a magassága közelébe sem jön annak, amit a hegymászók érnek el, de ott és akkor mégiscsak a lábam alatt terült el az egész környék. És sokat olvastam a témában, beszámolókat, interjúkat, könyveket ismert hegymászók tollából. Szóval érdekel a téma, bele tudom élni magam, de nem vagyok a megszállottja, nem keresem az ezzel kapcsolatos híreket, nem követem mászók életútját vagy karrierjét. Így aztán Alex Honnold egyedülálló mászásáról is csak nemrégiben, a Free Solo című film kapcsán hallottam.
Alex Honnoldról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen ember, aki egyedül és kötélbiztosítás nélkül megmászta az El Capitant. Ez egy monumentális gránit sziklafal a Yosemite Nemzeti Parkban, nekünk laikusoknak tulajdonképpen nem is kell tudnunk, hogy milyen magas – ötven méterről lezuhanni is épp olyan halálos róla, mint a tetejéről. Jó néhányan megmászták már kötélbiztosítással, nekem már annak a látványától is reszketni kezd a kezem – nem is csoda, hiszen így is az egyik legveszélyesebb kihívásnak számít. Már azzal is a hírekbe lehet kerülni, ha valaki kötélbiztosítással megmászta a Freerider útvonalat, amit Alex választott. Hozzáértők a hegymászás Holdra szállásának nevezik a teljesítményét, vagy egy olyan tökéletes, olimpiai aranyérmet érő mászásnak, ahol nincs ezüstérem: vagy sikerül, vagy meghalsz. Maga Alex többször megmászta társsal, kötéllel, megtanulta, bőre alatt volt a fal. Ezt is megtudjuk a filmből, ami egy olyan remekmű, aminek bár tudjuk a végét – hogy a mászás sikeres – mégis az utolsó percekig feszültségben tart és izgalmas, mindamellett sokkal többről szól, mint egy kiváló sportteljesítményről és a hozzá vezető útról.
Kép forrása: http://www.alexhonnold.com/gallery
Nem akarok a hegymászásról írni, mert nem értek hozzá. Egy filmről szeretnék mesélni, és ajánlani nektek. És egy emberről, sőt több emberről, akik részesei ennek az alkotásnak.
Alex Honnold egy nagyon különleges egyéniség. Céltudatos, introvertált, nem könnyen fejezi ki az érzelmeit, nem a szavak embere. Fontos számára a környezetvédelem, legnagyobbrészt vegetáriánus étkezést folytat, és egy alapítványt is fenntart. Évek óta készül erre a mászásra, engem lenyűgözött, milyen aprólékos naplót vezet, milyen apró mozzanatokra lebontja a feladatot, hogy aztán élőben, a falon újra egésszé rakja össze. Mesél a gyerekkoráról és a családjáról is, vannak nagyon őszinte és nyílt pillanatai a filmben. Gyakorlatilag a kamerák előtt ismerkedik meg a barátnőjével, és innentől a film újabb aspektust kap: friss romantikus kapcsolatban mennyire tud az ember egy olyan feladatra koncentrálni, amin az élete múlik? Mennyire befolyásolja, hogy aggódnak érte? Hogy lehet megszeretni valakit, akiről már a megismerkedéskor tudod, hogy van valami az életében, ami fontosabb lesz, mint te? Nőként és férfiként is érdekes nézni a filmet, hol egyikük, hol másikuk szempontjából tűnnek önzőnek vagy épp önfeláldozónak a történések, nagyon kiélezett helyzetben alakítanak ki olyan kapcsolatot, ami azóta is harmonikusnak bizonyul.
Aztán ott van a stáb, ami szerencsére nem marad a háttérben – én úgy érzem, nagyon jót tett a filmnek, hogy látjuk, hogyan is zajlik ez: az operatőrök maguk is gyakorlott mászók, ott lógnak Alex mellett a köteleken, vannak rögzített és távirányítású kamerák, és rögzítik a mászást az El Capitan alatt elterülő völgyből is. Nagyon életszerűvé teszik a filmet a stábértekezletek Alex részvételével, amikor azt beszélik meg, hogy érzi magát attól, hogy nézik, vagy az operatőr, aki élesben nem bírja nézni a mászást – ő az én érzéseimet közvetítette.
És ott van még a Yosemite Nemzeti Park, a grandiózus háttér különféle évszakokban és napszakokban, csodálatos vágóképekkel és a mászáshoz kínált döbbenetes, helyenként kifejezetten rémisztő hátterekkel és mélységekkel. Szinte külön szereplő a környezet, még jobban kiemeli, milyen kis porszem benne az ember.
Alex mászik, hol aprónak látszik a hatalmas sziklafalon, hol annyira ráközelít a kamera, hogy az is jól látható, hova helyezi át éppen a hüvelykujját. Mosolyog, egy különösen nehéz szakasz után integet a kamerába, látszik, hogy flowban van, tökéletes napja van. Én pedig nézem a filmet, izzadok és fázom egyszerre, és még most is, hogy írok róla, görcsben van a gyomrom. Holnaptól még négyszer látható a National Geographicon a következő időpontokban:
március 18. hétfő 23:00
március 20. szerda 21:00
március 22. péntek 21:00
március 23. szombat 08:00
Magyarországon nem kerül a mozikba, kizárólag a NatGeo-n látható, ne hagyjátok ki.
Legutóbbi hozzászólások