írta KecskesTimea | 2019.03.17. | Egyéb kategória
Nagyon szeretek túrázni. Eljutni valahová úgy, hogy erőfeszítést teszek bele, és közben végignézem azt, ami mellett az utam elvezet. Túrázás közben ez általában változatos útvonal, terep és erdő-mező, de ha kevésbé látványos vidéken vezet az út, vagy éppen köd van és eltakarja a látnivalókat, akkor is szeretem. Minden évszakban: a legszürkébb novemberi időszakban is érdemes kimenni, megnézni azt, amit senki nem ilyenkor szokott megnézni, hanem ragyogó napsütésben. Voltam már mínusz hat fokban, hóban és ködben a Börzsönyben, amikor a Csóványosról nem a Dunakanyart, hanem a zúzmarás fák tetejét lajáehetett látni. Voltam sötétben és gomolygó, sűrű leszálló párában a Gulács oldalában, amikor éppen csak a lábam elé láttam a fejlámpám fényében – mindkettő maradandó élmény. Ez számomra azt jelenti, hogy nem pusztán a látvány az, amiért kimegyünk, és gyalogolunk. Az idő, amit ezzel töltünk, és a lábunkban másnap érzett kilométerek teszik értékessé.
Mi a helyzet, ha nem önmagáért a gyaloglásért vagy egy program, egy túra kedvéért megyünk, hanem egyszerűen csak közlekedési eszközként használjuk a lábunkat? Milyen gyakran megyünk valahová szándékosan gyalog? Tudom, nincs időnk, sietünk. Erling Kagge szerint egy nagyon érdekes paradoxon van itt elrejtve: valójában akkor rohan el mellettünk a tájjal együtt az idő is, amikor autóval megyünk valahová. Nem tudjuk megnézni, hogy hol járunk, mit látunk, mi van az út mentén és az milyen. És mivel tudjuk, hogy úgyis gyorsak vagyunk, egyik helyről rohanunk a másikra, több mindent elintézünk, és nem gondolunk rá, hogy biztosan mindre szükségünk van, és biztosan még ma?
Én sem tudom megoldani a napi logisztikában, főleg a város melletti faluban lakva, hogy rendszeresen gyalog intézzem a dolgomat. De mélyen átérzem, amiről a könyv ír. Mennyire fontos lenne ebben az értelemben is lelassulni, elég időt teremteni arra, hogy bizonyos távolságokat tudatosan gyalog hidaljunk át. Melyikünk tudná például lefordítani mai mértékegységre az „egynapi járóföld” kifejezést? (Aki hosszabb távokat túrázik, az tudja: 50 kilométer kényelmes tempóban 12 óra).
Mennyire elemi dolog a járás! Milyen alapvető felnőttként, és micsoda öröm, amikor a gyerekünk megtanulja egyik lábát tenni a másik után. Nem is gondolunk bele, hogy ez milyen adomány, amíg nem látunk valakit, aki a járás képességétől megfosztva él, vagy akinek nehezen megy. Mióta van sportórám, azóta követni is tudom, hány lépést tettem meg egy nap. Olvastam ezzel kapcsolatban kutatásokat és érveket – én nem azért állítottam be tízezer lépést célnak, mert a hatvanas években egy gyártó ennyit tűzött ki a vásárlóinak, és nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindennap elérjem. Egyszerűen jó látni, hogy milyen egy nap, amikor megvan ez a szám, hogy érzem magam, hogy látom, mennyi aktivitás volt benne, fárasztó nap volt-e; és milyen egy olyan nap, amikor a közelében sem vagyok. Most már egész jól megtippelem a nap végére, hogy ez vagyok hány ezres volt – önismereti út is ez. És vajon hová vezettek az aznapi lépések? Mennyi volt benne a beltérben fel-le szaladgálás? Milyen talajjal érintkezett a lábam? Alig várom a nyarat, hogy újra fűhöz, földhöz szoktathassam.
Kagge tudása és tapasztalata szerint a gondolkodásban minden testrészünk részt vesz, de életmódunk következtében az agyunk sokszor elveszíti ezt a kapcsolatot a fizikailag kevésbé aktív testrészekkel. A gyaloglás, a világ megismerése ezen a módon újra összekötheti őket.
Gyalogolni, túrázni számomra mindig belső út is volt, átvitt értelemben is eljutottam valahonnan valahová. Erling Kagge könyve óta filozófiát is látok benne. Olvassátok el, és gyalogoljatok, sétáljatok, túrázzatok ti is! A legutóbbi túrámról hamarosan beszámolót is találhattok a Terepnyúl oldalon.
írta KecskesTimea | 2019.03.14. | Egyéb kategória
A párommal nagyon fontosnak tartjuk, hogy a gyerekekkel töltött együttlét mellett párként, kettesben is szánjunk egymásra időt. Emiatt gyakran élményajándékot adunk egymásnak, vagy épp megbeszéljük, hogy a következő ajándékozós alkalomra mit találjunk ki. Van ebben egy-egy randi, mozi, koncertélmény, de van, amikor utazást adunk. És persze olyan is van, hogy egyszerűen megbeszéljük, hogy amikor a gyerekeket anyukámra tudjuk bízni, kapcsolódjunk ki egy hétvége erejéig valahol.
A legutóbbi alkalom néhány hete volt Tokaj környékén, itt a kiválasztás, a szervezés volt az én ajándékom, a párom egy kupont kapott. A szállásunk Mádon volt egy nagyon kedves és csendes, új és kicsi hotelben. Mindössze húsz fős, és ez a februári hétvége eléggé holtszezonnak számít, így tényleg csend és nyugalom uralkodott.
Hiába kettesben megyünk, azért mindenhol azt nézzük, milyen lenne ugyanez gyerekekkel. Itt egy nagyon jónak tűnő megoldást láttam: a lobby/étkező helyiségből tágas terem nyílik, ahol le lehet ülni kávézni, borozni, beszélgetni, van kártyaasztal és csocsó, innen nyílik a terasz, és az attrakció: a terem jó része üvegpadlós, ugyanis alatta van a játszószoba, amibe így be lehet látni a gyerekekre.
Sötétben és ködben érkeztünk, első este csak egy vacsorára futotta az Első Mádi Borházban, ahová autóval mentünk, így a vacsoránál elmaradt a bor, de a hotelben pótoltuk a welcome drinkkel, ami itt nyilván helyi bort jelentett. Jellemző ránk, hogy nem a szálláson, pihenéssel töltjük az időt az ilyen hétvégéken. Nem kelünk korán, de reggeli után általában nekivágunk a környéknek. Ez most városnézős, autóval kirándulós alkalom volt: a környékbeli falvakat derítettük fel a lassan felszálló ködben, míg megérkeztünk a Bodrog partjára és végcélként Tokajba. Csendes volt a kisváros, de nyitva találtuk a múzeumokat, éttermeket. A helytörténeti kiállítás is szép volt, de amit igazán a figyelmetekbe ajánlok, az a Bormúzeum. Felújított épületben több szinten és minden érzékre hatóan mesél a bort szerető vagy az iránt érdeklődő embernek az ehhez kapcsolódó kultúráról, technológiáról, gasztronómiáról, a környékről és Európa borvidékeiről is. Kipróbálhatod, mennyire vagy képes illatokat felismerni, vagy virtuálisan bejárhatod a Bodrog mentét egy szobakerékpáron ülve.
Miután magunkba szippantottuk a kultúrát, elhatároztuk, hogy megkeressük a Bodrog és a Tisza találkozási pontját. Nem volt nehéz, elég forgalmas közlekedési csomópontot alkotnak nemcsak vízen, de szárazföldön is. Mi úgy láttuk, hiába a Bodrog a kisebb, a szöget tekintve mégis inkább a Tisza folyik belé, és nem fordítva.
A sétában megéhezve ettünk egy-egy lángost, aztán felmásztunk a torkolat és a Tisza-híd felett álló kilátóhoz. Nem egy hosszas mászás, de szép kis kilátás nyílik még ilyen párás tél végi időben is, ragyogó napsütésben kifejezetten látványos lehet. Visszasétálva a városba nekem már nagyon nagy szükségem volt egy kávéra, amit a sétálóutcán található kávépörkölő manufaktúrában fogyasztottunk el – valóban helyben pörkölik a kávét, jó néhány fajtát kínálnak, hozzá néhány süteményt is.
Visszasétáltunk az autóhoz, és most a másik irányba továbbhaladva egy kört alkotva indultunk vissza Mádra, de közben egy kitérővel még felkanyarodtunk a névadó Tokaj-hegyre is. Mivel adótorony áll a tetején, ezért autóval is megközelíthető – lelkes természetvédőként ellentmondásba kerültem önmagammal. Azt tartanám jó megoldásnak, ha csak korlátozott forgalom mehetne fel engedéllyel, de nekünk most jól jött, hogy nem csak turistaúton megközelíthető. Azért elraktároztam magamban, hogy egy napon az ösvényeken is felkapaszkodom majd.
A hétvégéből sajnos kimaradt a hírneves Gusteau étterem. Szerettük volna kipróbálni, és nem gondoltunk arra, hogy vasárnap zárva lehet, meglepve távoztunk a kapuból. Végül Szerencsen kötöttünk ki egy western étteremben, ahol a környék legkedvesebb kiszolgálását kaptuk, és bár nem fine dining, de nagyon jóízű vacsorát. Visszaérve kértünk a szobába egy üveg bort, megnéztünk egy vígjátékot és kipihentük a napot.
Másnap reggel jacuzzival kezdtünk. A wellness részleg nem nagy, de kellemes, a kis jacuzziból hatalmas üvegablakon, inkább üvegfalon át csodálhattuk az ébredő falut, és mellé még szaunázni is lehet. Csak a miénk volt hétfő reggel a hotel, ketten kaptunk reggelit – mivel előre érdeklődtem, külön készítettek számunkra vegetáriánus kencéket a péksüteményekhez – aztán kijelentkeztünk, és a mádi zsinagógához mentünk.
Már érkezéskor nézegettük, hogy mi lehet ez a szép épület, templomszerű, de mégsem az, tornya sincs, meg valahogy nem olyan. Kicsit olvasgatva Mádról és térképet böngészve rájöttünk, hogy ez csak a zsinagóga lehet, aztán azt is megtudtuk, hogy látogatható. A legjobb döntés volt, hogy nem hagytuk ki, mert olyan kulturális élményt kaptunk, ami maradandó. A zsinagóga mellett található rabbiházban vásároltunk belépőt, és a kedves hölgy, aki fogadott, kétórás idegenvezetést tartott. Ma már nem élnek zsidók Mádon, de a felújított zsinagóga és rabbiház él, működik, érezni az atmoszféráján is. Szálláslehetőséget, vallásgyakorlási lehetőséget, könyvtárat, kóser étkezést kínál, és emiatt gyakran igénybe veszik családok, csoportok. Megnézhettük a szép és építészetileg ritka zsinagógát és a rabbiház kiállítótereit is, és tényleg szellemileg feltöltődve távoztunk.
Ekkor már majdnem dél volt és hosszú út állt előttünk hazáig, ezért csak Szerencsen álltunk meg feltankolni némi csokoládéval. A felnőtteknek bort hoztunk haza ajándékba, a gyerekeknek csokit, ebből is látszik, hogy milyen jó környéken jártunk. És mint mindenhol, itt is azt állapítottuk meg, hogy érdemes hosszabb időre visszajönni, és más évszakban is, kerékpárral, Bodrogon hajózással, gasztrotúrákkal és gyerekprogramokkal.
írta KecskesTimea | 2019.03.13. | Egyéb kategória
Emlegettem már néhányszor a Nincs időm olvasni kihívást, belinkelem újra, és most mesélek is róla egy kicsit. Az ötlet és a kezdeményezés Szabados Ágié – jellemző rám, hogy amikor találkoztam vele, fogalmam sem volt, hogy Ági ismert ember, az RTL híradósa. Még 2017 első felében jött velem szembe a facebookon a csoport ajánlója. Előtte is próbálkoztam már különböző könyves kihívásokkal, többek között a Popsugar 52 hét/52 könyv kihívásával, de azt két egymást követő évben elbuktam. Nem ment az 52 könyv sem, pláne úgy, hogy mindegyiket egy bizonyos témához kellett elolvasni. Akkoriban eléggé kiesett az olvasás az életemből, részben a kemény munka és a sok túlóra miatt, részben mert abban az időszakban bizony sokszor a telefont vettem magam elé könyv helyett. Milyen szerencse – lehet, hogy most már nem találkoznék a csoporttal.
A kihívás lényege, hogy 12 hónap alatt 12 könyvet kell elolvasni, minden hónapban adott szempont vagy téma szerint. Én néhány hónappal az indulása után csatlakoztam, amiről lemaradtam, azokhoz a témákhoz sikerült találnom abból, amit addig elolvastam – mert persze magamnak addig is listáztam. A csoport címe alapján – A „Nincs időm olvasni” kihívás! // 12 könyv – azt éreztem, hogy na ez az, pontosan erre van szükségem! Teljesíthető, de mégis motivál. 2017-ben 35 könyvet olvastam ki, tavaly már a dupláját. Közben könyvtárba is elkezdtem járni és tudatosabban figyelem az ajánlókat, a könyves blogokat, az új megjelenéseket, a sohavégetnemérős könyves listám egyre bővül, bár azóta már ezt is igyekszem tudatosabban fogyasztani. 2018 áprilisa óta a csoporton belül könyvklub is működik, ennek keretében Ági ajánl egy konkrét könyvet a témához, amit aztán a hónap végén facebook live videóban kibeszélünk.
A februári hónap témája a házasság volt, és ezt aztán nagyon sokféle szempontból körül lehet járni. Sokan tapasztaltuk, hogy inkább a válást, elhagyást, a problémákat írják meg, a boldog házasságról kevesebb könyv szól – persze ez logikus is, ami hibátlan, az kevesebb témát ad. Én egészen vegyes könyveket olvastam, nem mindet a témához:
– Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt – ezt még akkor kezdtem, amikor nem tudtam a februári témát, nem illik bele, de csodálatos mű, itt írtam róla.
– Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége – ez volt az én választásom a házasság témájához, de nem sikerült megszeretnem. Sokan nagyon jókat írtak róla, én inkább úgy éreztem, hogy egy remek ötleten alapul, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Megnéztem a filmet is, és ez volt azon ritka esetek egyike, amikor szinte jobban sikerült a film, mint a könyv. Többet ugyan nem adott, de annyit igen, ami a könyv lényege.
– John Marrs: The One – A tökéletes pár – a komoly Kis tüzek és a számomra vontatott Időutazó után jólesett valami pörgősebbet, könnyebben olvashatót elővenni. Ez a könyv nem az a fajta, ami az írás zsenialitásával nyűgöz le. Az alapötlet az, ami megfog: mi lenne, ha a DNS alapján bárkinek meg lehetne találni a tökéletes párját, akivel biztosan összeillik? Öt különböző szálon követjük végig, hogy milyen szituációban kinek hogyan alakul az élete. Izgalmas és közben elgondolkodtató, érdekes beszédtémát ad.
– Elena Ferrante: Amikor elhagytak – ez volt a havi közös könyv, nekem az első Ferrantém. Nagyon nagy hatással volt rám. Elképesztően mélyre húz, szétszed, és amikor már azt hiszed, hogy félreteszed ezt a könyvet, mert nem bírod tovább, akkor kezd egyenesbe jönni. Véletlenül sem akarok spoilerezni, olvassátok el. Nem lesz könnyű, de megéri.
– Szerb Antal: Utas és holdvilág – nagy adósságom volt önmagammal szemben, hogy ez a regény eddig kimaradt, és az elején azt hittem, hogy nem fogom megérteni, hogy miért tartják nagyszerűnek. Az első hatvan oldal egy beszélgetés, vagy inkább elbeszélés, amin nagyon nehezen rágtam át magam. Aztán az utazás, Olaszország és a történet is elvarázsolt, és most ott tartok, hogy mindent el akarok olvasni Szerb Antaltól.
Ti mi jót olvastatok az elmúlt időszakban?
írta KecskesTimea | 2019.03.09. | Egyéb kategória
Ismeritek azt az érzést, amikor muszáj előkapni valamilyen tevékenység közben a telefont? A sorban állás vagy a tömegközlekedés a legbanálisabb példák, én képes voltam abban a két percben is elolvasni egy cikket, amíg felvertem a tojáshabot. Vagy amikor vissza kell kérdezned a gyerekednek, hogy mit is mondtál..? mert épp az idővonalat pörgettem. Igen, most kíméletlenül őszinte voltam és nem vagyok büszke ezekre a pillanatokra.
Vannak dolgok, amikhez kell egy kis elszántság. A Digitális detox című könyv megvásárlásához nem kellett komolyabb, az elolvasásához már inkább, hát még ahhoz, hogy ténylegesen belevágjak a folyamatba. Némi kétely is volt bennem, hogy de tényleg, működni fog? Néhány lépést már magamtól is tettem korábban, például letöltöttem alkalmazásfigyelőt, ami kiírta, hogy naponta mennyi időt töltöttem a telefonnal, azon belül mennyit egyes alkalmazásokkal. Beállíthattam azt is, hogy figyelmeztessen, ha egy általam megadott időt elértem. Még csak azt se mondom, hogy nem mentem vele semmire, de azt a negyedóra csökkenést azért csalódással fogadtam. Amit még bevezettem: este a hálószobába nem viszem be a telefont. Ébresztőórám régóta van, sajnos szundi funkció nincs rajta, ha csörög fel kell kelni, de nem ezért kúszott be újra és újra a telefon, hanem csak úgy a semmibe bambulva, a fejemből kinézve pörgetni. Sosem gondolkodtam el rajta komolyabban, hogy erre miért van igényem, milyen érzés ez, tényleg pihentet, vagy becsap? Újra és újra kitiltottam a telefont az éjjeliszekrényemről, hosszú éjszakákat töltött a konyhapulton, de időnként mégis megjelent odabent.
Aztán azt mondtam, na jó, belekezdek abba a könyvbe. Az első fele az alapozás: olvasmányosan és érdekesen megtudjuk, milyen hormonális háttere van a mobiltelefon-függőségnek és az egyes alkalmazásoktól való függőségnek. Kicsit leveszi a nyomást a vállunkról: nem te vagy gyenge, ezeket így találták ki, hogy függőséget okozzanak. Aztán a könyv második felével belecsapunk a lecsóba: egy harmincnapos programba, aminek a végére a szerző azt ígéri, hogy elválunk a telefonunktól. Szó szerint így fejezi ki magát (a könyv eredeti címe „Hogyan szakíts a telefonoddal”).
Én most a program egyharmadánál tartok, és a kezdeti kétkedésemet lelkesedés váltotta fel. Számokban: bő 2,5-3 óráról tegnapra 53 percre csökkent a telefonnal töltött idő, és a leggyakrabban használt „alkalmazásom” a kezdőképernyő volt, azaz amikor csak rápillantasz a készülékre mondjuk az óra kedvéért. Az elején nagyon tapintatosan vezet be a leszokási folyamatba, nem kezd drasztikusan: az első néhány napon csak megfigyeled magad, tudatosítasz. Gyakorlati tippeket ad és alá is támasztja őket, megfűszerezve személyes tapasztalatokkal. Túl sokat nem akarok elárulni, inkább olvassátok el ti is. Inkább arról árulnék el pár dolgot, hogy mi változott bennem eddig.
- Tudatosabb lettem, felismerek helyzeteket, ingereket, amiket korábban nem. Megállok egy pillanatra és elgondolkodom: mi az, amire valójában szükségem van, miért nyúlnék a telefonért? Tényleg ez a válasz a valódi igényemre?
- Igyekszem tudatosítani – még nem megy tökéletesen – hogy amikor tényleg feloldom a képernyőzárat, mi a célom: meg kell írnom egy e-mait? Kikeresni valakinek a telefonszámát? Lefotózni valamit? Próbálok odafigyelni, hogy csak ezt tegyem.
- Tudatosítanom kell, hogy a telefon egy eszköz. Sok remek funkciója van, amikről botorság lenne lemondani. De mindig nekem kell döntenem arról, hogy ezeket haszálni fogom, és a meghozott döntésem szerint kell eljárnom.
- Rend van a készülékemen. Csoportosítottam az alkalmazásokat, lomtalanítottam is bennük, több a hely, átláthatóbb, megnyugtatóbb az egész.
Nem vagyok még készen, messze nem. De haladok, és ami a fő, élvezem. Látom az apró eredményeket és a nagyobb célt, és kezdem érezni a pozitív hatásokat. Tudom, hogy nem múlt még el a függőségem – az alkalmazásfigyelő adatain szépen látszik, hogy bár a telefonnal töltött idő masszívan csökken, a képernyőzár-kioldások száma még nem. A „csak ránézek egy pillanatra” ingert még nem sikerült kioltanom.
Érdekes vállalás ez egyébként akkor, amikor épp egy blogot igyekszem beindítani. Még jobban kell figyelnem, hogy a telefonnal töltött idő ne tevődjön át teljes egészében a laptop előtt töltött időre, a családomnak ugyanis szinte mindegy, hogy mi rabolja el a figyelmemet. De van egy lényeges különbség: a laptopképernyőt nem tudom látszólag figyelve zombiként pörgetni.
írta KecskesTimea | 2019.03.08. | Egyéb kategória
Amikor sorban megszülettek a gyerekeim, feltett szándékom volt a könyvrajongást beléjük is átplántálni: alapelv, hogy könyvet minden ünnepi alkalomra kapnak, hogy amit megfilmesítettek, azt először elolvassuk és csak úgy nézzük meg, és a legutóbbi tanév végén mindannyian beiratkoztunk a könyvtárba is. Hárman három különböző módon állnak az olvasáshoz: a nagy már gyakorlatilag bármit olvashat, és volt olyan időszaka, hogy ki se esett a könyv a kezéből, de mostanra az iskola, a hobbija és a világháló miatt bizony háttérbe szorult. Igyekszem inspirálni, szoktam ajánlani neki könyveket, sőt konkrétan a kezébe is adom.
A középső tiszta anyja: állandóan olvas, azzal fekszik és azzal ébred, a reggeli mellé is hozza, és nem kárhoztathatom érte, hiszen a szüleitől is van, hogy ezt látja. Mesétől az ifjúsági irodalomig, a vicces és kicsit gusztustalan regényekig mindent olvas, rendszeresen kiürítjük a könyvtár Geronimo Stilton polcát. A kicsi elsős, elvileg így március elején nem is kellene feltétlenül tudnia folyékonyan olvasni, de a napokban nagy büszkén hozta a Most én olvasok! sorozatnak már a második, önállóan kiolvasott kötetét. A kedvenc könyve Jeney Zoltán Rév Fülöp trilógiája, ezt a könyvtárban találtuk és esti meseként olvastuk el sorban mind a három kötetet. Annyira hiányzott neki, amikor visszavittük, hogy a Könyvajándékozás Napjára megkapta az első kötetet. Ez még azért nehéz neki, úgy olvasgatja, hogy előolvastat velem egy szakaszt, és folytatja, amíg kedve tartja.
Az utóbbi idők legsikerültebb könyvbeszerzése mindenképpen Varró Danitól a Szomjas troll című verses mese. Az a legjobb benne, hogy pont úgy élvezem én is, mint a hét- meg a kilencéves, de még a mellettünk belehallgató apjuk is, sőt biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül a kamasz kezébe kerülne, ő is istenien szórakozna. 
Számomra a bónusz, hogy két évig dolgoztam finnekkel, ismerem a lakkát és volt kollégám, akinek a vicces, rímes neve szerepel a kötetben. Külön öröm.
A könyv négy verses mesét tartalmaz – a tavalyi advent óta él nálunk az a szokás, hogy a reggeli mellé verseket olvasok a gyerekeknek. Vásárláskor volt egy olyan kósza szándékom, hogy majd ebbe a szeánszba kerül be ez a könyv is, de még mielőtt sorra kerülhetett volna, kiolvastuk esti mesének. Többször. A kicsi a címadó és könyvkezdő mesét szerette legjobban, a nagyobbal viszont újra és újra végig kellett kalandozni az utolsó történetet. Emlékeztek kamaszkorunk Kaland, Játék, Kockázat könyvsorozatára? A leprikónok átka pont ilyen: minden kis szakasz végén dönteni kell, és a döntéseink bizony következményekkel járnak, tőlük függ, hogy merre kalandozunk a vikingvilágban és milyen veszélyek vagy lehetőségek fogadnak. Ráadásul a „tekertagyú” öcsénk is elkísér minket – egy kilencéves, akinek az életében bizony néha ez lehetne a leghízelgőbb jelző, amit az öccsére tudna használni, ettől még inkább otthon érezhet magát a mesében. Miután néhányszor szerencsétlenül jártunk és újra és újra vissza kellett mennünk az elátkozott viking falunkba, a kisfiam átvette az irányítást – és a könyvet a kezemből – és maga vitte véghez a kalandot.
Ogrék, vikingek, törpék, goblinok és hablegények elevenednek meg az oldalakon humorosnál humorosabb rímek és szófordulatok mögött, na és természetesen trollok is. Abszolút mai, friss és zseniális, szerintem irodalmi bravúr. Varró Danit mindenkinek. És lakkaszörpöt – felnőttek a lakkalikőrt is megkóstolhatják!
Tudjátok-e, mi a lakka? Nincs túlzottan szép alakja,
ráadásul sárga is, de hát az íze, az pöpec.
Ó, mocsári hamvas szeder, minden troll csak ilyet vedel,
kólaszörp vagy jaffaszörp, te közelébe sem jöhetsz!
Legutóbbi hozzászólások