Szerző: KecskesTimea | 2019.03.03. | Egyéb kategória
Kitti barátnőmmel mindketten három-három gyereket nevelünk, az ő két iskolása és az én középsőm járnak egy intézménybe. A logisztika nem egyszerű: a városon kívül lakunk, szerencsére egymástól gyalogos távolságra. A gyerekek – gondolom, ismerős a helyzet – járnak különféle sportokra, szolfézsra, zeneiskolába. Kitti részmunkaidőben dolgozik, de sokszor otthon is folytatja, én jelenleg itthon vagyok. Vasárnap este elkezdünk tervezgetni: ki melyik nap megy reggel mindenképpen a városba – ő viszi a három egy helyre járó gyereket. Közben az én elsősömet és Kitti ovisát általában az apukák kísérik a helyi iskolába, óvodába. Délután a másik gyűjti be a gyerekeket, persze figyelembe véve a különóráikat – kivéve, ha a reggeli gyerekszállító amúgy is abban az időben jön haza.
A kedvencem a múlt péntek volt: 12:35-re, pontosan az ötödik óra végére megjelentem az elsősért az iskolában, mert egykor kezdődik az órája a zeneiskolában. Tökéletes időzítéssel éppen találkoztam Kittivel a parkolóban, ő hozta a hármakat az iskolából, az én kicsim és az ő nagylánya bementek a megfelelő tantermekbe, közben én a középsőmmel átmentem uzsonnáért a pékségbe. Leültünk a tanterem előtt, közben – ez ritkaság – befutott apa, aki elkísérte a középsőt a saját órájára egy másik épületbe. Én megvártam a kicsit, aki hamarosan végzett, elintéztünk vele egy-két vásárlást, és még egy cukrászdába beülni is volt pár percünk, ide érkezett Kitti az ő középső kisfiával. Ő is kapott egy sütit és gyümölcslét, míg az anyukája elköszönt, hogy a nagylányával kettesben tölthessen egy kis időt. Odaadta a könyvtárból korábban kikölcsönzött könyveiket is. Aztán megérkezett az én középsőm az apjával, de pont váltottuk egymást, mert a nálam lévő gyerekek már megették a sütijüket és kezdtek nagyon elevenek lenni. Kettesben hagytuk a fiúkat, és átmentünk a gyerekkönyvtárba. A könyvtárossal jó hosszasan egyeztettünk, hogy a nálam lévő huszonvalahány könyv az öt olvasójegy közül melyikhez tartozik, de sikerült kibogoznunk. Közben ismét megjött családom hiányzó két tagja, én átszaladtam a felnőtt könyvtárba a saját könyveimet intézni, mire visszaértem, Kitti és a nagylánya is befutottak. Apa elment, Kittiék intézték a nagylánykönyveket, aztán indultak haza, mert a kicsi várta őket az oviban, és közben még egy orvosi időpontra is be kellett ugraniuk.
Nálam maradt a három kisfiú, végeztünk a könyvtárban, mindenkit elhelyeztem a hátsó ülésen, és elautóztunk a gimis nagyfiamért. Egy jó negyedórát kellett várni rá – sebaj, mindenki kapott a kezébe a frissen kikölcsönzött könyvtári könyvekből egyet, és gond nélkül elfoglaltuk magunkat a várakozás alatt. Megjött a kamaszom, most már mi is hazaindultunk, pont a délutáni csúcsforgalomban. Kittiék előtt az ő kisfia meg az én középsőm kiszállt, ők még szerettek volna egymással játszani, meg is beszéltük, hogy rendben, sötétedésre küldje haza. Vacsorára már mindenki a saját lakásában volt.
Lehet, hogy zavarosnak tűnik a történet, de ami a lényeg: mindenkinek jutott abból, amire szüksége volt: kettesben töltött idő egy szülővel, különórák, cukrászda, könyvtár, barátok, mindenki időben hazakerült, időt és pénzt spóroltunk. Van olyan is, amikor együtt gyűlünk össze a gyerekzsivajos lakásban, muffinsütés közben elkortyolunk egy pohár bort és beszélgetünk. Van, hogy csak a gyerekeink rohangálnak a mindkettőnkhöz közeli focipályán, míg mi haladunk a dolgunkkal. Szerencsés vagyok, hogy egymásra találtunk Kittivel és így meg tudjuk oldani a dolgokat. Nektek is van hasonló élményetek?
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.02. | Egyéb kategória
A napokban olvastam egy cikket 35 dologról, amit nem mondott el senki a kamasz fiúkról. Szerencsére nem „ezek a mai fiatalok” típusú ítélkező írás volt, hanem egy humoros és szeretetteli kis felsorolás, amin vagy mosolyogtam, vagy bólogattam. Forgatom a szívemben, mert én is készültem egy kamaszos bejegyzéssel, aktualitása van nálunk a témának.
Nemrég fejeztem be a tortasütést, ezen a napon minden évben nosztalgiázom egy kicsit, szeretem. Volt egy kisfiam, még emlékszem, milyen volt szőkesége (tejföl). Neked, aki olvasol, biztosan volt egy hasonlóan cuki, szőke vagy barna, de pont olyan illatos, finom bőrű, édeseket és vicceseket mondó babád, akinek most hűlt helyét találod. Cserébe kaptál egy nyers, szókimondó, mindent jobban tudó hórihorgas srácot, és csak kapkodod a fejed, hogy mikor történt ez a csere? Hogy érzed magad ezzel az új gyerekkel – kibírhatatlan, hogy annyit alszik, aztán felkel, kieszi a hűtő teljes tartalmát, helyedre tesz néhány keresetlen mondattal, majd bedugja a fülét és réveteg arccal zenét hallgat?
Én élvezem az életet a kamaszommal. Azt szoktam mondani, ahogy az egyik területen elkezdett meghülyülni, pont abban az ütemben jött meg a magához való esze egy másikon. Egyre élvezetesebb vitákat lehetett vele lefolytatni, egyre több mindenről van véleménye, és szerencsére ő is sokszor kíváncsi az enyémre. Sőt, még az is elhangzik olykor, hogy „igazad van, anya” – ilyenkor ezt gondosan elteszem a nagyon értékes emlékeim közé, hogy szükség esetén elővehessem. Beszélgetünk zenéről, iskoláról, barátokról, szerelemről is, de politika, vallás, teljesen mély elméleti kérdések is szóba kerülnek. Van egy nagyon komoly hobbija, szeretné, ha az lenne a szakmája. Világos elképzelése van a továbbtanulásról. Néha határozottan őskövületnek érzem magam mellette – annyival gyorsabban változik a világ két generáció között, minden rövidebb életű, és ő előrébb jár. Technikailag – mindent tud a legújabb frissítésekről és lehetőségekről -, zenével kapcsolatban, meg azzal, hogy mi a menő, és mit ajánlanak a divatbloggerek. De nem szégyell kérdezni, ahogy én se tőle. A véleményem is érdekli, megkérdezi, milyenre vágassa a haját, aztán persze nem olyanra vágatja, de nem is azért kérdezte. Követjük egymást instagramon, ő inkább sztorikat készít, én inkább fotózok. Értékeljük egymás humorát, amennyiben értékelésnek számít, hogy időnként a falba veri a fejét az enyémtől – neeem, tényleg érti a szarkazmust is. Ismerem a barátait, mesél róluk és nagyjából van elképzelésem arról is, hogy mivel töltik az idejüket.
Persze veszekszünk mi is. Ma egy konyharuhával csapkodva kergettem ki az ajtón – szerencsére tudta, mennyire kell komolyan vennie. Alig van itthon, annak is egy jó részében a szobájában, ezért meg is dorgálom, aztán a maradék időben próbálok vele sokat beszélgetni. Szerencsére igényli ő is, bár a kizárólagos figyelmet sajnos nehéz megoldani.
Olyan nagy dolgok dőlnek el ezekben az években. Amíg pici volt, a fizikai jólléte volt az, ami főleg rajtam múlott. Aztán az iskola, a barátságok kerültek fókuszba, és nagyjából a középiskola-választásnál éreztem azt, hogy ezen már tényleg múlik valami az életében. Szerencsére jó helyre került, elég, ha annyit mondok, hogy nem akar hiányozni! Ha hétvégén beteg, de hétfőn már nincs láza, nem hagyja, hogy igazoljak még egy napot, hogy pihenjen. (Hát kamasz az ilyen…?) Még két éve van itt, és ez alatt a két év alatt újabb nagy döntéseknek kell megszületniük, amikre egyre inkább neki kell megérnie. Támogathatom, de ez már az ő élete. Szoronghatok magamban ezen, vagy gondolhatok arra, hogy ugyan alig látom, ugyan későn jár haza és sokat van a szobájában, de még mindig a mi tetőnk alatt. Egyre jobban elengedem. Tárd ki a szárnyaid, fiam, hogy időről időre visszarepülhess majd velük hozzánk.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.01. | Egyéb kategória
Tudtátok, hogy az átlagos amerikai gyerek kevesebb időt tölt a szabadban, mint a börtönök lakói? A Child Mind Institute kutatási eredménye megdöbbentő: 4-7 percet töltenek a gyerekek szabad játékkal a levegőn naponta átlagosan, míg a különböző képernyők előtt 7 órát! A kutatás 12000 szülő részvételével 10 országban zajlott, 5 és 12 év közötti gyerekeket vizsgáltak, és a teljes csoportra nézve az az eredmény született, hogy a gyerekek egyharmada 30 percnél kevesebb időt tölt odakint naponta.
Több cikk is foglalkozik a témával főleg angol nyelven, magyarul a Zöldbolt oldalán olvasható egy összefoglaló és egy kihívás. A mozgalmat egy ötgyerekes michigani anyuka, Ginny Yurich alapította, aki blogján több cikkben is ír a szabadban töltött idő fontosságáról és a saját tapasztalatairól. Egy-két generációval ezelőtt még nem volt téma, hogy milyen nagy szükségük van a gyerekeknek a szabad levegőn töltött időre és játékra, hiszen az volt a természetes, hogy mindenki kint van. Ginny szembesült azzal a ténnyel, hogy az amerikai gyerekek évi 1200 órát töltenek képernyő előtt, és úgy döntött, ideje, hogy a kinti aktív órák felülmúlják ezt a számot. Hha 1000 órát sikerül egy évben elérni, az már nagy valószínűséggel a az ellenkezőjére fordítja ezt a helyzetet.
Magyarországon a Regio játék végzett ezzel kapcsolatban kutatást 2015-ben. Eszerint nálunk jobb a helyzet, a gyerekek 40%-a hétköznap is napi 2-3 órát tölt kint, ami legtöbbjük esetében az óvoda, iskola kertjét jelenti. Sokan kirándulnak is, aki megteheti, a saját kertjében töltődik fel. Évi 1000 óra napi átlag 2,7 órát jelent – ha ez az öt évvel ezelőtti kutatás ma is igaz, akkor a gyerekeink tulajdonképpen teljesítik a kihívást.
És mi, szülők? Mennyivel izgalmasabb lenne, ha a saját szabadban töltött időnkre kellene odafigyelnünk, aminek jó részében velünk vannak a gyerekeink is. A dolgos hétköznapokon, főleg télen kevés az esélyünk hozni a napi 2,7 órát, hétvégén talán pótolhatunk belőle valamennyit. Ha mindkét hétvégi napon 8-8 órát tudnánk odakint lenni – de szép is lenne – már majdnem összejön a heti mennyiség. Azért számolgatok magamban, mert rátaláltam az 1000 Hours Outside kihívás facebook oldalára és csoportjára is, ahol a tagok inspirálják egymást, ötleteket osztanak meg, és számolják az órákat. Ők januárban kezdték, és nagyon szépen haladnak! Mit gondoltok, megcsináljuk a magyarországi közösséget?
Szerző: KecskesTimea | 2019.02.26. | Egyéb kategória
Megjelent ma egy cikk a WMN-en. Valószínűleg nem túl elegáns egy blogot rögtön egy külső cikkel kezdeni – esetemben ennek az az oka, hogy ez volt az utolsó lökés, hogy végre belevágjak az írásba.
Illetve nem is az írásba, hanem konkrétan ebbe a blogba, hiszen írtam én már éveken át egy másikat. Azt is egyboszorkának hívták, csak más platformon volt – meg is van, és hatalmas nosztalgiát jelent visszaolvasgatni azokat a régi bejegyzéseket. Öt éve maradt abba, amikor a gyerekekkel töltött hosszú évek után újra dolgozni kezdtem. Mármint tudjátok, bejárni egy munkahelyre és minden, ami ehhez tartozik. Nem fért bele a blogolás.
Az élet úgy hozta, hogy most, 40 felé közeledve és már három iskolással újra itthon töltök valamennyi időt. Ez az idő szolgálja azt, hogy megtaláljam az igazi önmagam és a valódi hivatásomat. Azt, ami nem csak pénzkereső munka, hanem hozzátesz a világhoz is valamennyit.
Akkor most bemutatkozom
Aki még nem ismer – helló sziasztok, Timi vagyok, tudjátok, akinek három fia van, egy kertje meg egy kutyája. Emellett is még egy csomó dolog van az életemben, amit nem szeretnék és nem is tudok rangsorolni. Tehát nem rang-, csak felsorolásszerűen: mozgás – változik, hogy mikor mi, de ami régóta megvan és kitart, az a túrázás. Erről van egy külön blogom, ezzel az apró technikai részlettel is kezdek majd valamit. Hosszabb túrák egyedül, rövidebbek gyerekkel, teljesítménytúrák, kéktúra, kirándulásötletek, mindezekkel találkozhattok majd a blogon.
Olvasás – falom a könyveket, egyiket a másik után. Ez óvodás korom óta így van. Nincs olyan, hogy éppen ne olvasnék valamit, de két éve nagyon erősen hatott rám a Nincs időm olvasni kihívás is. Ennek hatására jobbnál jobb új könyvekkel ismerkedtem meg, ezekről szóló beszámolókat, ajánlókat is olvashattok majd itt. Van egy kamaszom és két kisiskolásom, belőlük olvasó embert – meg egyáltalán embert, lehetőleg jót – nevelni, ez is nagyon fontos.
Természetesen a család – ahogy a blog címéből is kiderül, három fiam van. Ez már önmagában fémjelez egy szép és nem egyszerű életmódot. A jogaikat – különösen a kamaszét – tiszteletben tartva róluk konkrétan nem fogok írni, de olyan témákról, amik érintenek minket, igen. Ezekből pedig nem kevés akad. A családhoz tartozik még Bátor kutya, a fekete öregúr labrador, igen, valójában összesen öt fiúval élek. Jó nekem!
Az írás és én
Az írás mindig is fontos volt az életemben. Gyerekként összefűzött vonalas füzetekbe írtam egy regényt, naplót mindig is, blogom volt vagy öt különböző témákban, majd összevonva. Néha azt érzem, egyszerűen szétrobban a fejem, ha nem írom le a feszítő gondolatokat. Szebbnél szebb naplókat használok és kifejezetten figyelek rá, hogy kézzel is írjak. Néhány hete pedig újra felmerült bennem az igény arra, hogy mások is olvassanak. Jöhet az építő kritika, nem mondom, hogy nem félek, de a fejlődés többet számít.
És hogy miért a WMN cikk az adta utolsó lökést ehhez? Egy ideje növekvő szerepet játszik az életünkben a törekvés, hogy úgy alakítsuk a napjainkat, ahogy a környezetünknek is a legjobb. Sokat olvasok és tanulok erről a nagyon szerteágazó témáról, a kulcsot egyelőre a minimalista és ezzel összefüggésben hulladékmentes életmódban látom. Elindultunk ezen az úton, kis lépéseket teszünk, még sok van előttünk. Itt olvashattok a múlt hétvégi akciónkról, a következőkről pedig már én számolok majd be.
Oké, az első lépést megtettem, a többi rajtatok áll!
Legutóbbi hozzászólások