írta KecskesTimea | 2020.01.09. | Egyéb kategória
Talán ez a cikk a karácsonyi időszakba illett volna jobban, hiszen a csodavárás, az őszinte, gyermeki hit akkor látszik meg igazán. Szülőként mosolyogva és meghatottan figyeljük gyermekeinket, ahogy várják az ünnepet, benne a csodát, ahogy mi is tettük gyerekkorunkban, ki-ki a családjában jellemző szokásoknak megfelelően. Talán megijedünk, talán pánikba esünk, amikor úgy látjuk, kezd repedezni az aranymáz a mesevilág burkán, készülődik odabent a racionális kisiskolás.
Én is figyelem a gyerekeimet, elmélkedem rajtuk, átbeszéljük a férjemmel is, hogy mit tapasztalunk. Érdekes korszakban vagyunk épp: a nagykamasz 17 évesem már valódi felnőttként vesz részt az ünnepekben, ő már pénzt is keres, és vásárol belőle ajándékot. Azt még nem fejlesztette ki igazán, hogy kicsit előre gondolkodjon, hogy legyenek ötletei már karácsony (vagy akár egy születésnap) előtt arra, hogy minek örülnének a családtagjai, de legyünk őszinték: sok felnőtt is így van ezzel, talán a férfiak közül többen, mint a nők közül. A tízéves abban a szerintem nagyon szép korban van, amikor belül már tudja, hogy mi vásároljuk az ajándékot, de őrzi magának a titkot, kicsit cinkos, nem kérdez, és véletlenül se beszél erről a kisöccsének. Megtartja a varázst, amíg tudja – és jól teszi. Mi is részt veszünk a cinkosságában, ugyanúgy működik a meglepetés, mint amikor egészen apró volt. És akkor ott van még a legkisebb, aki nyolcéves lett épp karácsony előtt néhány nappal, és most ezen a határmezsgyén álldogál a csodában való hit és a befogadható valóság között.
Az az igazság, hogy ha jól emlékszem, mi sose mondtuk, hogy a Jézuska hozza az ajándékot. Azt igen, hogy szenteste eljön, hiszen valóban megszületik, legalábbis a születését ünnepeljük. De az ajándékról nem volt ilyen formában szó. A nagyszülők, az óvoda inkább erősítette a mítoszt, mi csak a meglepetést tartottuk fenn: hogy a feldíszített fa, alatta a csomagokkal, egyszer csak készen odakerül a nappaliba.
Ez nem túl sokáig volt tartható, nem is tudom, hogy a gyerekek emlékeznek-e ezekre a karácsonyokra, hiszen picik voltak: a dolog addig működött, amíg a kisebbek mindketten aludtak délután. Amikor a szemüket dörzsölgetve kiléptek a sötét nappaliba, ott várta őket a karácsonyfa. Aztán volt az az egy-két év, amíg a nagyobbikkal már együtt díszítettük a fát, míg a kicsi aludt. Maga a fenyő ekkor is meglepetés volt, titokban csempésztük be, majd az ajándékok is varázsütésre kerültek a fa alá, ebben igénybe vettük a nagymama pár perces elterelő segítségét. Néhány éve már közös program a fadíszítés, és az is jó! Megvan a meghitt hangulata, öröm a közös tevékenység, öröm, hogy olyan lesz a fa, amilyennek együtt szeretnénk, mindenki választhat díszeket a sok közül, amik abban az évben rákerülnek a fára, és általában készíteni is szoktunk valamit. Tavaly az akkor kilencéves középsőtől már mi is kaptunk apró ajándékot, bár lehet, hogy a Jézuska volt, mert fogalmam sincs, hogyan és mikor került a fa alá. Szóval megvan ennek is az evolúciója, és szerintem kicsit lehet hagyni magától alakulni, természetesen változni ezeket a folyamatokat, és csak finoman terelgetni át rajtuk a gyerekeket.
Idén az adventi naptárral és a legkisebb fiammal kapcsolatban volt egy kedves sztorink. Az adventi naptárra néhány éve azt mondtam, abba bizony az angyalok hozzák huszonnégy napig reggelente az édességet vagy apró ajándékot. Aztán ahogy a környezettudatosság egyre jobban az életünk része lett, az apró kacatokat igyekeztem minimalizálni, de azt se szerettem volna, ha mindennap valami finomságot kapnak – így kezdték el a tárgyakat felváltani az élmények, saját készítésű kupon formájában. Tavaly még nem is tűnt fel senkinek, hogy ez gyanús – idén ébredéskor a naptár tartalmát megvizsgálva többször jött azzal a kicsi, hogy tudom ám, hogy ezeket az ajándékokat te csinálod! Megismerem az írásodat! És persze élt a gyanúperrel, hogy ha a kártyákat én készítem, talán a kézzelfogható dolgokat is én vásárolom.
Aztán egy reggel olyasmit talált a kis zsebben, ami meglepte. Nektek elárulom: postán kaptunk Mikulás-csomagot, amit túl bőségesnek találtam, kiporcióztam a három gyereknek három adagot belőle, a maradékot – apróbb, egyesével csomagolt édességeket – eltettem azzal, hogy jó lesz az adventi naptárba. A kuponokon kívül egyébként csupa hulladékmentes finomság került bele: egy marék mazsola vagy dió, mogyoró, néhány szem bonbon, kimérve kapható vagy saját készítésű keksz, papírcsomagolású csoki. Ezen a reggelen viszont egy-egy teljesen hagyományos, darabonként csomagolt édességet találtak! Sosem felejtem el, ahogy az álmos szemű, még csak félig éber, paplanmeleg nyolcéves hozzám bújt, és a nyakam köré fonta a karját:
Anya, ezt most tuodom, hogy nem te vetted! Ezt az angyalok hozták, mert te biztosan nem vennél meg ilyet!
Hát így okoz a csomagolt, itthonról száműzött édesség adventi örömet – az angyalok olyasmit is hozhatnak, amit anya nem vesz meg. Kíváncsian várom, hogy jövőre hogy alakul ez az időszak, addig pedig figyelem a gyerekeimet a hétköznapi csodákkal kapcsolatban is.
Nálatok hogy állnak a gyerekek ezzel a fajta hittel? Írjátok meg kommentben a facebookon!
írta KecskesTimea | 2019.09.22. | Egyéb kategória
Kamaszkoromban nagy Edda-rajongó voltam. Még nagykorúságom – és az Edda nagykorúsága – előtt elmúlt ez a rajongás, de az ős-Edda számokat továbbra is szeretem, soknak álmomból felkeltve is szó szerint tudnám idézni a szövegét. Ezért nem tudom kiverni a fejemből, és ezért foglalkoztat mostanában a gondolat, hogy vajon Pataky Attila 1988-ban, amikor megírta az Ég a házunk című számát, vajon olvasta a NASA üvegházhatással foglalkozó részlegének vezetője, James Hansen cikkét? Ez a cikk a kutatónak az amerikai kongesszus előtt elhangzott beszédét tartlmazza, amelyben bizonyítékokat tesz le az asztalra arról, hogy a globális felmelegedés létezik, és 99% a bizonyossága annak, hogy ez nem egy természetes folyamat, hanem a szén-dioxid és más gázok légkörben való felhalmozódásának az eredménye. Ennek ma már több, mint harminc éve. Én csak 9 éves voltam, és Greta Thunberg még a szülei jövőre vonatkozó terveiben sem szerepelt. Ugyanebben az évben Pataky Attila megírta az Ég a házunk című számot, és bár fogalmam sincs, hogy volt-e ebben bármilyen szerepe a globális felmelegedésről szóló híreknek, a szöveg mégis pontosan a helyzetre illik (refrén nélkül idézem, de hallgassátok meg a teljes számot:
A házunk ég, talán az egész ég!
De nem biztos, nem biztos semmi se még.
Csináltunk, valamit már megcsináltunk,
De nem biztos, nem, hogy a végére járunk.
A felelősség persze nagy teher,
S a vonat elé feküdni senki se mer.
Mit kérsz tőlem? Mit vársz tőlem?
A szobám falára egy kérdőjelet véstem!
Lehunyom szemem és fázom.
Lázlapom görbéje rég az egekig ér,
Néhány hét és még néhány év,
És ott leszünk újra a legelején.
Menetelünk együtt csodákra várva,
Néhány hét és még néhány év.
A dolgok ára, ma még néhány könnycsepp,
De holnap, ha zokogunk, az is kevés lesz.
Generációnk sapkáját szemébe húzza,
S minden baját a másikra fogja.
Igen, ég a házunk, de a generációnk szemébe húzza a sapkáját és minden baját a másikra fogja…
Ebben a helyzetben 2018 augusztus 20-án egy svéd diáklány, Greta Thunberg úgy dönt, hogy amikor kezdődik az iskola, ő nem megy oda, nem ül be a padba, ehelyett a svéd parlament elé megy és iskolasztrájkot folytat a klímáért három héten át.
Édesanyja később könyvet ír arról, hogyan jött ez az elhatározás, és hogyan lett aztán világhíres Greta – de a könyv, ami szintén az Ég a házunk címet viseli, ennél sokkal többről szól. Ez egy válságban lévő család története, ami összefügg egy válságban lévő bolygó történetével. Ha eddig nem volt klímaszorongásod, a könyv elolvasása után majd lesz – én mégis azt mondom, hogy olvasd el. Nem hosszú, nem kíván túl nagy erőfeszítést, de hátha ösztönöz arra, hogy az olvasáson kívül is tedd meg, amit tudsz.
Kép forrása: https://www.libri.hu
A könyv rövid kis fejezetekből, történetekből áll, főleg Greta édesanyja a narrátor. Kétségbeesés és remény, küzdelem a családért, hogy a fejét a víz felett tudja tartani, erről szólnak a történetek. Greta sokak szerint megosztó személyiség. Hiszen csak tizenhat éves, honnan veszi a bátorságot, hogy kiálljon tömegek elé, beszéljen a davosi Világgazdasági Kongresszuson, az Európai Parlamentben és az ENSZ klímacsúcsán? Ráadásul Asperger-szindrómás, hogyan képes egyáltalán a nyilvánosság elé állni?
Ez utóbbin a szülei is meglepődtek. Az édesapja ott volt a közelben a klímasztrájk első napján, az első alkalommal, amikor nagyobb közönség előtt beszélt, és készen voltak kimenteni Gretát, akinek az is nehézséget okoz, hogy szemtől szemben beszéljen emberekkel, aki helyett társaságban sokszor a szülei beszélnek, ő pedig csak bólint. Mégis, amikor tömegeknek kell elmondani, hogy vészhelyzet van, ég a házunk, hogy válság van, amit nem kezelünk válságként, hogy a generációnk úgy él, mintha nem lenne holnap, és a „gyerek a legfontosabb” csak egy szólam, hiszen épp a jövőjüket romboljuk le – akkor bátran képes kiállni, és felelős vezetőknek felhívni a figyelmét erre.
Ha elolvasod ezt a könyvet, megérted, hogy vezetett ide az útja. Talán azt is megérted, miért mondja, amit mond, és miért nem képes élni a kényelmes svédországi diákéletet. Nekem hiányzik a könyvből a lábjegyzetezés, könnyebb lett volna utánanézni az említett kutatásoknak, de mivel rövid, gyorsan olvasható könyv, a fennmaradó időben ezt is meg tudom tenni. Tedd meg te is, különösen, ha vannak gyerekeid, unokáid. Ne félj a szorongástól – én már tapasztaltam, hogy a legjobb módszer ellene az, ha cselekszel. Olvass, tájékozódj, nézz körül a saját háztartásodban, a közösségedben, a településeden. Csatlakozz a Greta mögött kialakult mozgalomhoz, a Fridays For Future-hez, de kereshetsz más környezettudatos közösséget is.
Nemsokára a gyerekeink, az unokáink szemébe kell néznünk, és válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy mi mit tettünk, amikor jött a válság? Én szeretném azt válaszolni – függetlenül a jövő alakulásától – hogy ami csak tőlünk telt, azt megtettünk. Neked mi az, amit tenni tudsz?
írta KecskesTimea | 2019.04.02. | Egyéb kategória
Az utóbbi hetekben többször is szükség volt rá, hogy a hulladékmentességre ösztönzést kifejezetten a kamaszok, a középiskolások szemszögéből próbáljuk megközelíteni. Meghívtak egy előadásra egy debreceni középiskolába a fenntarthatósági hét keretében, hogy meséljük el, hogyan vásárolunk, mutassuk be, milyen eszközöket használunk. A távolság miatt végül skype-on oldottuk meg a dolgot, nem kevés izgalommal készültünk rá, ahogy berendeztük a technikai hátteret, a helyszínt, főpróbát tartottunk és magunknak egy picit összefoglaltuk előre, hogy mit kis szeretnénk elmondani, átadni. Lévén itthon rendelkezem egy saját középiskolás kamasszal, próbáltam a tapasztalataimra hagyatkozni azzal kapcsolatban, hogy neki hogyan zajlik egy napja, miket és hogyan vásárol, mit használ, mire tudom rávenni és mire nem.
Étkezések. Reggelit itthon eszik, és időnként pöröl velem, amiért nem tartok itthon néhány élelmiszertípust, amit csak műanyagcsomagolással tudnék beszerezni, de cserébe kitörően lelkes, ha találok például üveges gyümölcslét a boltban. Ebédre visz abból, amit főzök, saját sokszorhasználatos doboza van, szendvicshez vagy péksüteményhez szendvicscsomagolója. De a péksütemények vásárlásakor kapott vastagabb papírtasakot is eltesszük, mint régen a nagymamáink, hiszen ebbe is lehet újra vásárolni vagy otthoni szendvicset csomagolni. És figyel rá, és vissza is hozza a tasakot! Az iskolai büfében minden gyereknek saját bögréje van náluk, ezzel együtt a pet palackos italok vásárlásáról még nem tudtam teljesen lebeszélni.
Közlekedés. Busszal megy, miatta nem autóznánk, csak a kisebb gyerekeink miatt, de ők is megnőnek lassan. A végállomástól még olyan 15-20 percet sétál, tehát van egy kis reggeli testmozgás is benne. Volt már arra is példa, hogy bebiciklizett a városba, de azért az a mi irányunkból kerékpárút nélkül a reggeli forgalomban nem elég biztonságos. Viszont biztatok mindenkit, aki naponta fuvarozza a kamasz gyerekét: javasolja neki a tömegközlekedést, a kerékpárt vagy a sétát, minden szempontból jót fognak tenni neki.
Tisztálkodás, bőrápolás. Érzékeny téma egy kamasznál, már szóba hozni is csak finoman lehet, és szerencsés az a szülő, akire hallgat e téren a középiskolás korú gyereke. Én ezen a skálán a szerencsésebb vége felé lehetek, de azért még nem vagyok elégedett. Családunkban ugyanis egyedül a kamasznak veszünk flakonos tisztálkodószereket, mert a kedvenc illatáról azért nem mond le. A fontos szerintem az, hogy legyen tisztában a lehetőségeivel, ha szeretne hulladékmentes verzió mellett dönteni: használhat kecsketejes vagy egyéb natúrszappant, az arcbőrét is ápolhatja natúr kozmetikumokkal, amelyek közül már kaphatók fém tégelybe csomagoltak is, de akár a kozmetikustól is lehet kérni saját tégelybe krémet, tonikot.
Hajmosásra fiúknak is, lányoknak is elérhetők a szilárd samponok, ezeknek egyszerű a használata és a hatásuk ugyanolyan, mint a megszokott samponé, de papír dobozkában kaphatók. Kísérletezni kell, lehet a testre használt natúrszappannal is hajat mosni, ugyanúgy meg kell találni ezen a területen is a te bőrtípusodhoz, hajtípusodhoz illő kozmetikumot, mint a boltban kaphatók esetében. Ez is egy önismereti út, aminek úgyis a közepében van ez a korosztály. Akit érdekel, még házi készítéssel is próbálkozhat. Mindez igaz a dezodorokra is.
Textil zsebkendők, szalvéták. A szalvéta a könnyebb téma, lehet kapni vagy akár házilag készíteni nagyon jópofa mintás anyagúakat, kifejezetten menő lehet ilyenbe csomagolni a szendvicset vagy tartani egyet a táskában. A papír zsebkendő helyett használt textil már kényesebb, haladó hulladékmentes felnőtteket is visszatart, hogy nem tartják higiénikusnak, akár erősebben is fogalmazhatnak. Szerencsére a menő minták a zsepikre is igazak, ajándékba is adhatjuk ezeket, előkerülhet akár kéztörlésre is, aztán később vagy elkezdi rendeltetésszerűen is használni, vagy sem, erőltetni semmiképpen sem szabad. Nekem biciklimintás szettem van.
Intim higiénia. Ennél a korosztálynál már nagyon fontos a téma, és talán már fel is merült a lányokban, hogy mennyi hulladékot termelünk életünk során a menstruációkor használatos eszköztárunkkal. Mégis, ezt a témát már csak a többedik beszélgetésben érinteném, hiszen ha a zsebkendő már érzékeny téma, akkor ez itt fokozottan igaz. Külön posztot érdemel, hogy mi hogyan csináljuk és hogyan beszélgetnék erről a kamasz lányokkal.
A témából hamarosan rádióműsor is készül, hallgassátok addig is a Táska Rádiót, ha érdekel benneteket, milyen témák foglalkoztatják mostanában a középiskolásokat.
írta KecskesTimea | 2019.03.04. | Egyéb kategória
Celeste Ng-rajongásom néhány éve, egy Európa kiadós szórólappal kezdődött, amit alaposan átböngésztem, elolvastam a fülszövegeket és az ajánlókat, és kijegyzeteltem magamban a sohavégetnemérős könyvlistámra azokat a címeket, amiket szerettem volna elolvasni. A lista addig a pillanatig csak fejben létezett, ekkor kezdett el ugyanis bosszantani, hogy vagy képtelen vagyok megjegyezni, mit is láttam legutóbb, amit szívesen olvasnék, vagy szórólapokat gyűjtök a lakás különböző pontjain. Utóbbi helyett nyitottam a listát, aminek így az első pontja Celeste Ng: Amit sohase mondtam el című könyve lett. Amit aztán nem találtam sehol hosszú ideig, mígnem idén késő ősszel rám mosolygott a könyvtárban. Akkor már megjelent az írónő második könyve, a Kis tüzek mindenütt, remek ajánlásokkal, de feltett szándékom volt az eddigre régóta a listám élén trónoló első írását elolvasni. Le is csaptam rá a könyvtárban, és a tavalyi évem egyik maradandó olvasmányélménye lett. Így már nyugodt szívvel vásároltam meg idén év elején az ütős borítóval és címmel hívogató újabb kötetet.
Érdekes, hogy mindkét regényben van önéletrajzi szál: az Amit sohase mondtam el főszereplői kínai-amerikai vegyes családban élnek (az írónő hongkongi szülők gyermekeként született Pittsburghben), a Kis tüzek mindenütt keretként szolgáló kisvárosában pedig maga is élt.
Celeste Ng lenyűgöz azzal az írásmóddal, ahogy ábrázolja a szereplői érzéseit. Nagyon ritkán fogalmazza meg konkrétan, hogy mi zajlik le a karaktereiben. Egy-egy mozdulattal érzékelteti – „megállt a keze a levegőben” – vagy leír egy hosszas, a jelen pillanathoz vezető cselekménysort, amin végigvezetve az olvasót, az saját maga éli át azt, amit az adott szereplő. Ebben a regényben pedig van mit átélni. Adott egy kisvárosi amerikai család – a felszínen tökéletesnek tűnő, megtervezett kisváros ez – négy kamaszgyerekkel és nagyjából bejáratott élettel. A legfiatalabb lány ugyan nem simul tökéletesen a képbe, ezt azonban már mintegy állandósult állapotként könyvelik el.
Ebbe a helyzetbe érkezik Mia a szintén kamasz lányával, Richardsonék – az iménti család – befektetésként vásárolt lakását bérli ki. A lány összebarátkozik a Richardson gyerekekkel, Mia pedig háztartási munkákat vállal náluk. Engem nagyon megfogott az az éberség és tapintat, amivel Mia figyeli a lányát – ott van a háttérben, mindig kész finoman és érzékenyen segíteni, de tisztában van vele, hogy ez nem az ő élete és nem az ő döntései. Új tag a testvérek bandájában, aminek részei még barátok és barátnők is, és Mia hagyja, hogy alakuljanak a kapcsolatok. Rajta és Mrs. Richardsonon kívül is több anyáról szól még a regény, nincsenek éles ellentétek, jó és rossz anyák, helyes vagy helytelen döntések – érdekes viszonyok és különbségek vannak, eltérő élethelyzetek. Celeste Ng arról mesél nekünk, hogy mennyire különbözőképpen lehet ezt csinálni azzal együtt, hogy mindannyian a legnagyobb szeretettel és jó szándékkal csináljuk.
Viszonyok és konfliktusok anyák, kamaszok, barátok és szerelmesek – nagyon eltérő, de egy közösségbe tartozó emberek – között. Háttérből felsejlő történetek, amelyek segítenek megérteni, hogy a jelenben miért úgy reagálnak a szereplők egymásra, ahogy – aztán fellobban az a bizonyos szikra. A könyv igazából a címben is említett kis tüzekkel indul, aztán majd’ négyszáz oldalon keresztül meséli el, hogy mi is vezetett hozzájuk. Mivel még mindig nagyon az év eleje van, nem mondom, hogy 2019 legjobb könyve számomra, de nagyon erős kezdés. Az az álmom, hogy egyszer így tudjak írni. Addig is, olvassátok el Celeste Ng mindkét eddig megjelent regényét – főleg azok, akiknek van vagy lesz kamasz gyerekük. Merengjetek el a szerteágazó kérdéseken, amelyeket a könyv előhoz belőletek, és ha van kedvetek, írjátok meg a gondolataitokat.
„Valójában legtöbbször egyik út sem helyes vagy helytelen, és semmi sem tudja teljes bizonyossággal megmutatni, hogy a határ melyik oldalán állunk.”
írta KecskesTimea | 2019.03.02. | Egyéb kategória
A napokban olvastam egy cikket 35 dologról, amit nem mondott el senki a kamasz fiúkról. Szerencsére nem „ezek a mai fiatalok” típusú ítélkező írás volt, hanem egy humoros és szeretetteli kis felsorolás, amin vagy mosolyogtam, vagy bólogattam. Forgatom a szívemben, mert én is készültem egy kamaszos bejegyzéssel, aktualitása van nálunk a témának.
Nemrég fejeztem be a tortasütést, ezen a napon minden évben nosztalgiázom egy kicsit, szeretem. Volt egy kisfiam, még emlékszem, milyen volt szőkesége (tejföl). Neked, aki olvasol, biztosan volt egy hasonlóan cuki, szőke vagy barna, de pont olyan illatos, finom bőrű, édeseket és vicceseket mondó babád, akinek most hűlt helyét találod. Cserébe kaptál egy nyers, szókimondó, mindent jobban tudó hórihorgas srácot, és csak kapkodod a fejed, hogy mikor történt ez a csere? Hogy érzed magad ezzel az új gyerekkel – kibírhatatlan, hogy annyit alszik, aztán felkel, kieszi a hűtő teljes tartalmát, helyedre tesz néhány keresetlen mondattal, majd bedugja a fülét és réveteg arccal zenét hallgat?
Én élvezem az életet a kamaszommal. Azt szoktam mondani, ahogy az egyik területen elkezdett meghülyülni, pont abban az ütemben jött meg a magához való esze egy másikon. Egyre élvezetesebb vitákat lehetett vele lefolytatni, egyre több mindenről van véleménye, és szerencsére ő is sokszor kíváncsi az enyémre. Sőt, még az is elhangzik olykor, hogy „igazad van, anya” – ilyenkor ezt gondosan elteszem a nagyon értékes emlékeim közé, hogy szükség esetén elővehessem. Beszélgetünk zenéről, iskoláról, barátokról, szerelemről is, de politika, vallás, teljesen mély elméleti kérdések is szóba kerülnek. Van egy nagyon komoly hobbija, szeretné, ha az lenne a szakmája. Világos elképzelése van a továbbtanulásról. Néha határozottan őskövületnek érzem magam mellette – annyival gyorsabban változik a világ két generáció között, minden rövidebb életű, és ő előrébb jár. Technikailag – mindent tud a legújabb frissítésekről és lehetőségekről -, zenével kapcsolatban, meg azzal, hogy mi a menő, és mit ajánlanak a divatbloggerek. De nem szégyell kérdezni, ahogy én se tőle. A véleményem is érdekli, megkérdezi, milyenre vágassa a haját, aztán persze nem olyanra vágatja, de nem is azért kérdezte. Követjük egymást instagramon, ő inkább sztorikat készít, én inkább fotózok. Értékeljük egymás humorát, amennyiben értékelésnek számít, hogy időnként a falba veri a fejét az enyémtől – neeem, tényleg érti a szarkazmust is. Ismerem a barátait, mesél róluk és nagyjából van elképzelésem arról is, hogy mivel töltik az idejüket.
Persze veszekszünk mi is. Ma egy konyharuhával csapkodva kergettem ki az ajtón – szerencsére tudta, mennyire kell komolyan vennie. Alig van itthon, annak is egy jó részében a szobájában, ezért meg is dorgálom, aztán a maradék időben próbálok vele sokat beszélgetni. Szerencsére igényli ő is, bár a kizárólagos figyelmet sajnos nehéz megoldani.
Olyan nagy dolgok dőlnek el ezekben az években. Amíg pici volt, a fizikai jólléte volt az, ami főleg rajtam múlott. Aztán az iskola, a barátságok kerültek fókuszba, és nagyjából a középiskola-választásnál éreztem azt, hogy ezen már tényleg múlik valami az életében. Szerencsére jó helyre került, elég, ha annyit mondok, hogy nem akar hiányozni! Ha hétvégén beteg, de hétfőn már nincs láza, nem hagyja, hogy igazoljak még egy napot, hogy pihenjen. (Hát kamasz az ilyen…?) Még két éve van itt, és ez alatt a két év alatt újabb nagy döntéseknek kell megszületniük, amikre egyre inkább neki kell megérnie. Támogathatom, de ez már az ő élete. Szoronghatok magamban ezen, vagy gondolhatok arra, hogy ugyan alig látom, ugyan későn jár haza és sokat van a szobájában, de még mindig a mi tetőnk alatt. Egyre jobban elengedem. Tárd ki a szárnyaid, fiam, hogy időről időre visszarepülhess majd velük hozzánk.
Legutóbbi hozzászólások