A legutóbbi posztban már igyekeztem sejtetni, hogy készülök valamire. Nos, itt is van: ez az Állj oda magad mellé! facebook csoport, amelyből reményeim szerint egy valódi online, majd később akár offline közösség is ki fog alakulni.
Hogyhogy álljak magam mellé?
Az elmúlt néhány évem egyik legfontosabb tapasztalata összegezhető ebben a mondatban.
Nagyon sokan érezzük úgy, hogy éppen arra nincs sokszor erőnk, energiánk, időnk, ami nekünk magunknak lenne a legfontosabb. Ismerik ezt az érzést nők, anyák, de férfiak, apák is, sőt azok is, akik nem szülők. Magunkat olyan könnyű hátrasorolni! Ugye nektek is ismerős: ha a gyerekünknek, férjünknek vagy a kollégánknak fontos valami, azzal igyekszünk foglalkozni. Elintézzük, megoldjuk, előkerítjük, letöröljük, megfőzzük, megvigasztaljuk. De ha saját magunkról van szó? Már az is külön időráfordítást igényel, hogy kitaláljuk, megértsük, hogy egyáltalán mire lenne szükségünk. Mi az, ami épp ott, abban az adott helyzetben jólesne, segítene?
Ehhez legtöbbször a támogatás hiányzik. Ha támogatás van, könnyebben kerül idő, energia, erő vagy bátorság is. Nagyon sokan azonban ezt is nélkülözzük. Távol élünk a családunktól, a barátainktól, azoktól, akik egyébként a leginkább mellettünk szoktak állni. Nem keressük őket minden apró-cseprő dologgal, nincs lehetőségünk könnyíteni egymás lelkén. Ilyenkor segíthet, ha mi leszünk önmagunk legjobb barátja, és képesek vagyunk saját magunk mellé odaállni. Hiszen ha mi nem tesszük ezt meg, akkor ki tenné? Adjuk meg magunknak azt, amit a legjobb barátunk tenne ilyen esetben!
Hogyan csináljam, ha egyedül vagyok?
Sokan érezzük magunkat egyedül akár fizikailag, akár az életünkben, akár csak egy-egy helyzetben vagy éppen az érzéseinkkel. De hiszen ha sokan vagyunk, akkor már nem is vagyunk egyedül! Mivel tudom, hogy ez az érzés milyen nehéz, létrehoztam egy támogató közösséget: ez lett az Állj oda magad mellé! facebook csoport. Szeretném úgy alakítani, hogy itt mindig legyen valaki, aki volt már hasonló helyzetben, mint te.
Aki képes veled együttérezni vagy egy kedves szóval, egy találó kérdéssel, mondattal tovább tud segíteni téged. Valószínűleg nem lesz azonnali a hatás. Lehet, hogy csak elgondolkodtat, inspirál, dolgozik majd benned valami, amit itt olvastál, hallottál, és később születik belőle valami jó. Nekem is megvan ezzel kapcsolatban a saját történetem, amit szívesen megosztok majd veled a csoportban.
Mire számítsak, ha én is a csoport része leszek?
Szándékom szerint egy támogató közösségre. Az én inspirációm elsősorban Sheryl Ziegler: Kiégett anyák kézikönyve című könyvéből ered. Amikor elolvastam, úgy éreztem, hogy ami ebből a könyvből kiolvasható, arra mindenkinek szüksége van. Nemcsak anyáknak és nemcsak a kiégés szélén táncolóknak, bár mi is nagyon sokan vagyunk. Mindenkinek, aki kerülgeti azt a bizonyos gödröt, és inkább a a peremén kívül szeretne tartózkodni, mint a mélyére zuhanni. Ebből a könyvből is hozok majd nektek sok-sok részletet, de más könyvek, podcastek, cikkek vagy gondolatok is vezérfonalaink lesznek. Sok olvasós tartalom lesz, mert én nagyon szeretek olvasni és rengeteget ad nekem – ezt nem jelenti azt, hogy nektek kell majd sokat olvasnotok! Igyekszem vigyázni arra, hogy ne plusz terhet, ne plusz időtöltést tegyek rátok.
Mivel én magam – még – nem vagyok a téma szakembere, hívtam a csoportba coachot és irodalomterapeutát is, hogy biztosan hiteles legyen a tartalom, és megbízható szakmai háttérrel segítsük egymást.
Nagy izgalommal várom, milyen közösség alakul itt ki, gyertek, álljatok magatok mellé, és álljunk mind egymás mellé!
Miért, szoktunk erőszakosan beszélgetni? – kérdezhetjük. A válasz igen, a kérdés pedig azért jogos, mert sokszor nem is vesszük észre. Hozzá vagyunk szokva, hogy úgy szólunk a másikhoz – vagy úgy szólnak hozzánk – mintha nem egyenrangú felek lennénk. Nem tanultunk kommunikációt, általánosítunk, túlzunk, tényként állítunk olyasmit, ami valójában vélemény. Ez nem a mi hibánk, hiszen többségünk így nőtt fel, ez vette körül az iskolában és felnőttként is.
Ismerd meg önmagad
Több írásomban meséltem már arról, mennyire fontos számomra az önismeret. Nem mindig volt ez így: korábban nem is értettem, mit jelent az, hogy valaki keresi magát, szeretné megismerni magát. Aztán a harminckilencedik évem szilveszterén depresszióközeli állapotban ültem az évtervezőm felett, és arra gondoltam: nem lehet olyan a negyvenedik évem, ahogy most érzem magam!
Azóta minden lehetőséget megragadok, ami a fejlődésről szól, és bizony rá kellett jönnöm, hogy nem olyan egyszerű dolog ez. Nem biztos, hogy huszonévesen ismerem magam, nem biztos, hogy az a kép, amit őrzök magamról, helytálló – és még ha az is, felnőttkorban jócskán megváltozhat. Sokan egyáltalán nem tudják, valójában mi fontos nekik, mi teszi boldoggá őket, mi ad örömet, mi rejlik egyes újra és újra előforduló viselkedéseik vagy konfliktusaik mögött.
Én például azt gondoltam magamról, hogy egy igazi anyatípus vagyok. Mindig is több gyereket akartam, és csak az kell a boldogságomhoz, mint hogy ez valóra váljon. Tény, hogy imádtam otthon lenni velük és a családot helyeztem az első helyre, mégis egyre erősödött bennem a vágy, hogy magamat is kifejezzem valahogy – innen származik egyébként a blogírás ötlete is. Arra is rájöttem, hogy rengeteg mindent szeretek csinálni, nagyon széles az érdeklődési köröm, és muszáj, hogy meglegyen az az időm, amit egyedül töltök a számomra kedves tevékenységekkel.
Felismerés felismerést követett, okokat tártam fel, és közben figyeltem a környezetemet is, elsősorban a családomat. Három fiúval és egy férjjel nem mindig könnyű együtt élni, állandóan változnak a kapcsolatok, a dinamika. Vannak újra és újra megfutott körök, időnként úgy érzem, beleragadunk valamibe. Ilyenkor jól jön valamilyen technika, amihez lehet nyúlni, egy kreatív ötlet vagy a korábban megismertek felfrissítése.
Önismereti és kommunikációs tréning
Ezért kaptam az alkalmon, amikor szembejött Varga Szilvia Edit mediátor, coach és kommunikációs szakértő önismereti és kommunikációs tréningje. Voltam már hasonlón, az erőszakmentes kommunikáció fogalma már nem volt újdonság, de most új dimenziókkal gazdagodott. Szilvi workshopja ugyanis összeköti az erőszakmentes kommunikációt a gyerekkorból hozott mintákkal. Nem csupán tanulhattuk, hogy hogyan fejezzünk ki valamit asszertíven, hanem azt is megérthettük, honnan jönnek a maguktól a szánkra toluló mondatok. Ezek azok, amelyeknél szülőként a szánkra csapunk: úristen, én is folyton ezt hallgattam gyerekkoromban!
Maga az erőszakmentes vagy más szóval együttműködő kommunikáció (EMK) tulajdonképpen egy életszemlélet, amely abban segít, hogy úgy érhessük el, amit szeretnénk, hogy közben egyformán figyelembe vesszük a magunk és a másik fél szükségleteit is. Nem alkalmazkodunk jobban annál, amennyire szeretnénk, de nem is tornyosulunk a másik fölé az akaratunkkal. Nem vádaskodunk, tudatosan elkülönítjük a véleményeket a tényektől.
Békés karácsony?
Az advent és a karácsony bár valóban az egyik legszebb időszak az évben, mégis a legterheltebb is. Gyakran hangzanak el olyan mondatok, mint a „Mindent nekem kell csinálnom!” vagy „Te sosem hallgatsz végig!” Az erőszakmentes kommunikáció segít, hogy felismerjük ezek mögött a kijelentések mögött azt, hogy mit szeretnénk igazából kifejezni.
A tréning előtt csináltunk néhány tesztet a konfliktuskezelési stílusunkról, illetve arról, hogy milyen gyerekkori előírások munkálnak bennünk a mai napig. Megismerkedtem az egogrammal is: ez egy önismereti eszköz, ami tükörként funkcionál. Segítségével kiderítheted, milyen érzelmekkel kapcsolódsz a gyerekkorodban tapasztalt nevelési elvekhez, mondatokhoz, ítéletekhez, és melyik gyakorolja rád a legnagyobb hatást. Az EMK alapjait – mint az énüzenetek vagy a kommunikáció gyakorlata – sokfelé meg lehet találni az interneten. Ahhoz azonban, hogy valóban alkalmazni is tudjuk otthon, tapasztalatom szerint több kell.
Egy ilyen workshopon vagy tanfolyamon mélyebbre lehet menni a példamondatok gyakorlásánál. Felismerheted, hogy miért épp azokat a mondatokat mondod ki újra és újra, megértheted, hogy másokra miért van bántó hatással az a kommunikáció, amiről nem is gondolnád. A hétköznapi szituációkban, párbeszédekben ugyanis többféle szerepbe helyezkedünk: bár felnőtt, tudatos emberek vagyunk, mégis gyerekszerepbe vonulunk és hagyjuk, hogy megmondják, mit csináljunk, míg máskor a párunkkal szemben is utasító szülőként lépünk fel. Pedig kiegyensúlyozottabb lenne az együttélésünk, ha mindketten felnőttként lennénk jelen, és nem a múltbeli sérelmeink vagy a jövővel kapcsolatos aggodalmaink munkálnának bennünk egy-egy vitás helyzetben.
Megszülető felismerések
A tréningen fény derült arra, hogy van még min dolgoznom: még mindig túl gyakran alkalmazkodom, és bár évek óta dolgozom rajta, nem múlt el teljesen a megfelelési kényszerem sem. (Elgondolkodtam azon, vajon két-három éve milyen pontszám jött volna ki ezen a teszten…) Bár már nem volt új a téma, mégis gazdagodtam új ismeretekkel, amelyek közül számomra a sorskönyv elmélete volt a legizgalmasabb: Eric Berne, az ismert pszichológus – neve az Emberi játszmák című könyv kapcsán lehet sokatoknak ismerős – úgy vélte, a szülői minta alapján már gyerekkorunkban meghatározzuk, szinte megírjuk, hogyan fogunk élni – és ezen aztán felnőttként próbálunk változtatni. Ez a néhány óra rávilágított, mik ezek a minták nálam, és mit tehetek, hogy elmozduljak azoktól a hatásoktól, amelyektől szeretnék.
Ha megszólít a téma, és szívesen tennél a nyugodtabb ünnepekért és hétköznapokért, itt találod Szilvi önismereti és kommunikációs tanfolyamait.
Szeptember 21. a hála világnapja, amely ráadásul egybeesik a nemzetközi békenappal. Előbbit 1965-ben, Hawaii szigetén – hol máshol? – rögzítették erre a napra azzal a céllal, hogy a világ figyelmét egy napra azokra a dolgokra fordítsák, amiért hálásak lehetünk.
Békenap vagy hálanap?
A béke világnapja a világbékére koncentrál – ez is olyasmi, amiért hálát érezhetnénk, ha létrejönne egyszer. Ehhez minden évben más tematika kapcsolódik. Volt, amikor az oktatás fontosságára vagy a békéhez való jogra hívták fel a figyelmet, tavaly a klímaválsággal kapcsolatos cselekedetekre. Idén a téma: Shaping Peace Together – azaz alakítsuk együtt a békét! Az ENSZ főtitkára minden évben, száz nappal szeptember 21. előtt arra hívja fel a világ lakosságát, hogy 24 órán keresztül tartsuk fenn az erőszakmentességet és a fegyverszünetet. Emellett kiemeli az adott év témáját is. Idén – talán nem meglepő – arra emlékeztetett, hogy a közös ellenfél jelenleg egy vírus, amelynek legyőzéséhez az egész világnak össze kell fogni. Talán ez végre megerősíti, hogy nem egymás ellen kellene harcolnunk: ha már muszáj harcolni, akkor azt jobb, ha egymásért tesszük.
Mi itt, a világnak ezen a felén szerencsések vagyunk: a béke olyasmi, amiért régóta hálásak lehetünk. És vajon még miért? Szoktál erre gondolni? Megállsz néha egy-egy pillanatra, hogy hálát adj, vagy csak tudatosítsd magadban, hogy most éppen valami jó történt veled?
Hálásnak lenni? De miért?
A hála érzése rengeteg jó hatással lehet az életünkre, többféle érzelmi és fizikai előnnyel is jár. Csökkenti a stressz-szintet, erősíti az immunrendszert és javítja az alvás minőségét, hogy csak néhányat említsek. Ha pedig nem csupán magadnak fejezed ki a háládat – azaz időt és energiát szánsz rá, hogy köszönetet mondj a környezetedben élőknek – azzal kifejezed, mennyire értékeled őket. Így ezek a következmények az ő napjukat, sőt akár az életüket is szebbé tehetik.
A mindennapokban talán ritka, hogy azt vegyük észre, hogy milyen pozitív hatások értek bennünket. Az élet sodor magával: munka, család, intéznivalók, a reggeli rohanás után délután újra – úgy érezzük, egy percünk sincs megállni. Ha van rendszeresen magunkra fordítható időnk, már jobbak vagyunk az átlagnál: sikerült kiszakítanunk a napból egy darabkát sportra, tanulásra, hobbira. Talán ott is van a tudatunk mélyén a gondolat, amikor hazaérünk futásból vagy megnéztük a kedvenc sorozatunk újabb epizódját: ez most milyen jó volt! Ezt a pillanatot kell elkapni, tudatosítani és rögzíteni, hogy rendszeressé váljon, és mindennap tudatában legyünk.
Írj te is hálanaplót!
Ennek a rögzítésnek jó módszere a hálanapló írása. Léteznek erre kialakított füzetek, de bármilyen napló vagy notesz megteszi. Lehet ez akár a meglévő határidőnaplód, amibe minden este írsz egy mondatot erről. Én az ágyam mellé készítettem egy naplót, amiben mindennap vezetem, hogy miért tudok hálát adni aznap. És bizony vannak olyan napok, hogy sokat kell gondolkodni rajta. Gyakran az az első gondolatom az, hogy „ezen az elcseszett napon ugyan semmiért nem vagyok hálás”. És mégis mindig beugrik valami, legyen az bármilyen apróság. Van, aki két-három dolgot ír le mindennap, én egyet szoktam. Nagyszerű eszköz ez arra, hogy végiggondold a napodat azzal a szemmel, hogy mi jót találhatsz benne. A tapasztalatom az, hogy valamit mindig fogsz. Ha pedig tényleg valami borzasztó történt, azt ennek a szokásnak a segítségével képes leszel átkeretezni, vagy megköszönni azt, hogy valaki melletted állt a bajban.
Ha már itt tartunk, azt is bevallom, hogy én két pontot írok le minden este. Az egyik arra válasz, hogy miért vagyok aznap hálás, a másik pedig arra, hogy miért voltam ma jó anya. Sokat küzdök ezzel és magammal, gyakran ostorozom magam, amikor nem jól kezelek egy-egy konfliktust vagy türelmetlen vagyok. Fontos, hogy erősítsem magamban, hogy igenis jó anyja vagyok a gyerekeimnek, ha nem is tökéletes. Ehhez a ponthoz talán még nehezebb mindennap találni valamit, de nem adom fel: addig nem fekszem le aludni, amíg nincs meg.
Ha nem vagy az a grafomán típus, telefonon is használhatsz alkalmazásokat hálanapló vezetésére. Én egy ideig a Presentlyt használtam, ez egy nagyon egyszerű, letisztult megjelenésű alkalmazás, amiben egyszerűen felvezethetsz egy-egy mondatot naponta. Annyi az előnye a papír naplóhoz képest, hogy mindennap egy beállítható időpontban emlékeztet, hogy ne felejtsd el gyakorolni a hálát. Vannak ennél többet kínáló alkalmazások is: szokáskövetők, meditációkat, relaxációkat tartalmazók, és létezik magyar nyelvű is. Írd be a keresőbe, hogy hálanapló, vagy a gratitude szót, és válogass a lehetőségek közül!
Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.
Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! A hatodik nap témája: mit fogok elsőként tenni, ha véget ér?
Ó, istenem… Bár én vagyok az a klasszikus introvertált, aki egész jól érzi magát a négy fal között, és még szerencsés is, mert a négy falon kívül egy tágas kert várja, azért ez az a kérdés, amitől könny szökik a szemembe. Jönnek az ötletek sorban egymás után, és egyik keserédesebb, mint a másik. Nem is írok róluk hosszasan, nehogy átnedvesedjen a monitor, maradjunk inkább a felsorolásos formánál. Úgyis szeretem a listákat.
Megölelem a szüleimet. Meg a tesóimat. Meg a gyerekeiket. Meg a barátaimat. Feltankolok ölelésekből
Elmegyünk fagyizni. Kiülünk a teraszra és csak bámuljuk a sétálóutcán korzózó népeket.
Máris indulunk a következő teljes hétvégés túránkra Csongorral! Bebarangoljuk a Cserhátot, vendégházban alszunk és egész nap a természetben leszünk.
Újra pékségben vesszük a kenyeret.
Hatalmasat sétálok a kutyánkkal. Tudom, talán túlzásba visszük az óvatosságot, mégis, most őt is csak a kertben sétáltatjuk.
Elmegyünk valahová a párommal kettesben. Csak mi ketten. Iszonyú régen volt ilyen, a gyerekek és a nagyszülők meg úgyis hiányolják egymást.
Moziba megyünk! Még az is szinte mindegy, hogy milyen filmet játszanak, csak az élmény kedvéért.
Bepótoljuk a barátokkal az elmaradt közös kerti raclette-partit.
Elmegyünk egy gyógyfürdőbe vagy wellnessbe, és amíg a gyerekek csúszdáznak vagy pancsolnak, én csak áztatom magam a meleg vízben.
Koncertre megyünk. Lehetőleg szabadtérire és valami nagyon vidámra.
Felpörgetjük a munkánknak azt a részét, ami közösségbe járós. Ha tart még az iskola, akkor pótoljuk az előadásokat, ha már nyár lesz, akkor várnak a táborok és a fesztiválok!
Elmegyek valahová egyedül. Vagy épp elküldöm a családomat kirándulni, és én töltök el egy napot a lakásban teljesen egyedül! Forró fürdő egy pohár borral, kávé a teraszon, nyugiban olvasás és a naplóm, amiben kiírom magamból a karantén heteit.
Na, ez már tizenkettő. A sorrend nem biztos, hogy épp ez lesz, de az első pont fix. Amint lehet, autóba vagy vonatra ülünk, és irány a szüleim háza. Nektek mi lenne az első?
Úgy gondoltam, játsszunk egy kicsit, és a kihívásokat is szeretem. Nem lesz könnyű a home office – home schooling napirend, plusz háztartás, gyerekek és a többi napi feladat mellé beszuszakolni a posztolást, de próbáljuk meg.
Részt veszek a BloggerKépző 13+1 napos kihívásán, napi egy poszt, adott témában, rövid kis színesek, kicsit személyesen, reményeim szerint érdekesen. Vágjunk is bele! Az ötödik nap témája: Kitartás, ahogy én látom.
Mi most, az ötödik hét végére jutottunk el egy kisebb krízishez. A családon belül legalábbis magamról tudok nyilatkozni: az első egy-két hét után, amikor nagyjából felállt a rendszer és beleszoktunk az új napirendbe, jött a tavaszi szünet, ami egyszerűen fantasztikus és csodásan pihentető volt. Számítottam rá, hogy a visszarázódás nem fog zökkenőmentesen menni, de ez a hullámvölgy, amiben jelenleg vagyunk, mégis váratlanul ért. Lesz jobb, ebben biztos vagyok, és a megoldás keresése mellett főleg a kitartás segíthet abban, hogy ép lélekkel és kapcsolatokkal vészeljük át a következő heteket.
Kitartásban általában elég jó vagyok. Ha egy állásinterjún vagy csoportos beszélgetésen felteszik a kérdést, hogy milyen jó tulajdonságaimat emelném ki, biztosan köztük lenne ez is. Ha azt kérdezik, mire vagyok a legbüszkébb, sokáig az első maratonomat mondtam. Nem azért, mert képes voltam lefutni, erre tízezrek képesek minden évben, és az időeredményem sem különösebben jó. Hanem amit előtte végigcsináltam: három gyerekkel, köztük egy totyogóval tíz hónap alatt (nem a nulláról) felkészültem a versenyre, edzettem hetente háromszor-négyszer hóban, fagyban, esőben, sárban, ha kellett, este, ha kellett, hajnalban. Kitűztem egy célt, és képes voltam megtenni azt, ami szükséges volt ahhoz, hogy elérjem.
Fáradtan, de boldogan az első maratonom befutója után 2014-ben
Nagyon sokat tanultam abból a tíz hónapból. Megtanultam, hogy erős vagyok, hogy képes vagyok végigcsinálni egy hosszú folyamatot, ami egy eredményhez vezet. Tudok célokat kitűzni és részcélokra bontani, látom a lépéseket, amelyeket meg kell tennem. Képes vagyok akkor is megtenni valamit – elvégezni egy edzést vagy éppen nyugodt maradni egy feszült, összezárt helyzetben – amikor nehéz, akár fizikailag, akár lelkileg. Persze nem könnyű, és nem sikerül minden alkalommal, de már van tapasztalatom olyan esetekről, amikor ment, mégpedig rendszeresen és hosszú ideig.
A maratonfutó kitartása olyasmi, amiből erőt lehet meríteni. Ha te magad nem is futsz, és nem érted azt az érzést, ami kiviszi az utcára, a terepre és a versenyekre azokat, akik szeretik ennek a hangulatát és az érzéseket, amit ad, gondolj valami olyan tevékenységre, amikor magad előtt láttál egy igazán fontos célt, és nem is volt kérdés, hogy kitartasz-e addig, amíg eléred. Ilyen ez a mostani helyzet is.
Az egészségünk fontos, a családunk szintén, a társadalmi felelősségvállalásról nem is beszélve. Tehát kitartunk, vállaljuk, amit kell, otthon maradunk, otthonoktatunk, megtanulunk értékelni olyan dolgokat, amik máskor könnyedén elérhetőek. Nem tudom, meddig fog tartani, de nekem segít a gondolat, hogy együtt vagyunk benne.
Nem tudom, néztétek-e a Global Citizen One World koncertjét, ha nem, itt visszanézhető. Régen voltunk már olyan helyzetben így globálisan, ami mindenkit érint a földgolyón. Ez most egy olyan, és mindenki kiveszi belőle a maga részét. Tegyük mind ezt, és közösen el fogjuk érni, hogy jobb legyen – és ha a mostani helyzet véget ér, gondolkodjunk el azon, hogy ilyen közös munkával és társadalmi összefogással bármi legyőzhető – talán még a klímaválság is.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Legutóbbi hozzászólások