írta KecskesTimea | 2019.03.24. | Egyéb kategória
Ma több oldalról megközelítve foglalkoztunk a hulladék és a hulladékmentesség kérdésével. Délelőtt immár negyedszer települtünk ki a piacra Kittivel a lassan állandóvá váló kis standunkra. Szinte már megszokott a rendszer, amely szerint megérkezünk a piacra, kipakoljuk a még üres zsákjainkat, dobozainkat, üvegeinket, aztán felváltva elmegyünk vásárolni, így egyre jobban megtelik az asztal, láthatóvá válik, mit mire használunk. Hatalmas öröm, hogy egyre többen állnak meg és kérdeznek, beszélgetnek velünk, ma szinte folyamatosan volt kinek beszélnünk a témánkról! Volt, aki ráébredt, hogy van otthon régi függönye, amiből tud magának tüllzsákot varrni, hogy fel lehet használni a gyerek régi tornazsákját, vagy el lehet hozni a meglévő üvegeket, hogy tejet vásároljunk bele.
Néhány órát a piacon töltöttünk, aztán mindketten külön-külön gyorsan összedobtunk egy ebédet a családunknak, kicsit szusszantunk, és délután kettőkor a polgármesteri hivatalnál találkoztunk a falu azon lakóival, akik úgy gondolták, hogy szeretnének részt venni a Kitti által szervezett közösségi szemétszedésen. Huszonöten-harmincan gyűltünk össze, felosztottuk egymás között az érintett utcákat, kaptunk szemetes zsákokat, és kis csapatokban elindultunk.
Én a csapatommal gyalog mentem a kijelölt kezdőpontig, de nem bírtuk ki, hogy már addig se szedjük össze, ami mellett elmegyünk – mégse mondhatjuk, hogy szemetet szedni indulunk zsákkal a kezünkben, de az odáig tartó út nem a mi dolgunk. Úgyhogy a tulajdonképpeni kiindulópontra érve már egy zsákot teleszedtünk szeméttel. A tapasztalataink:
– az uralkodó szélirányt lezáró kerítéseknél, fasoroknál gyűlik össze a szemét
– építkezéseknél különösen kell figyelni a fóliákra, hungarocell darabokra. Viszi őket a szél, utcahosszan lehet szedni az építkezési hulladékot.
– rengeteg az eldobált feles üveg, pet palack, péksüteményes papír csomagolás. Tök jó, ha papírban van a péksütid, vagy ha már muszáj innod egy felest reggel, és nem egyszerhasználatos műanyagot használsz. De ha eldobod és az árokparton végzi, azzal inkább ártasz. Tedd a táskádba, és vidd el legalább a következő szemetesig vagy akár haza.
– a cigarettacsikket mintha sokan a lakásuk előtti utcaszakaszon dobálnák el. Mindennap elszívsz egyet a busztól hazafelé tartva, és eldobod a lakás előtt, hogy ne bent szívd? Tegyél ki egy konzervdobozt a kerítés tövébe, és gyűjtsd abban a csikket! Tudtad, hogy a cigarettacsikk az egyik leggyakoribb hulladék, nagyon lassan bomlik le, de ha összegyűjtöd, 100%-ban újrahasznosítható?
– Találtunk diavetítőt, porcelán órát és mindenféle megdöbbentő kidobott tárgyat. Még ha nincs is jobb ötletünk, nem tudunk mit kezdeni a hulladékunkkal, akkor is jobb a kommunális kuka, mint a falu széle – persze ezt nem tudom, kiben és miért merül fel, hogy a szántóföldek mellett, erdősávokban egyszerűen leteheti a szemetét.
Nagyon hatékony közösségi élményben volt részünk mindenesetre, és a végén szebb és tisztább lett a falu. Azok a gyerekek, akik ebben a programban részt vettek, biztosan jobban oda fognak figyelni arra, hogy véletlenül, a széllel se szálljon el a kezükből a buszjegy vagy a bolti blokk.
Természetesen készültek fotók is a lelkes társaságról, ha kapok belőlük, a facebook oldalamon szívesen megosztom. A szemétszedést egy jó hangulatú evéssel-ivással zártuk a szabadidőparkban, amíg csak ránk nem sötétedett.
Nálatok is volt közösségi szemétszedés ezekben a hetekben?
írta KecskesTimea | 2019.03.23. | Egyéb kategória
Az a szerencse ért, hogy olyan párom van, aki nagyjából ugyanúgy szeret túrázni, mint én. (Korábban volt amolyan is, tudom, milyen érzés…) Neki is gyerekkorától az élete része, nekem is, természetesen adódott, hogy amikor egy pár lettünk, közösen folytattuk a dolgot, és később a gyerekeinket se hagytuk ki az élményekből. Mostanra összegyűlt már egy csokornyi tapasztalatunk olyan kirándulóhelyekről, amiket élveznek a gyerekek is, és olyan hosszúságú túrákról, amiket kisebbek is teljesíteni tudnak, még ha kihívást is jelent nekik. A mieink már elég rutinosak: 15-17 kilométer volt az eddigi leghosszabb túrájuk a kicsiknek is, teljesítménytúrán is jártak már. Van tehát néhány hely a tarsolyomban, amit szívesen ajánlok.
Dera-szurdok, Pilis
Kép forrása: turaotletek.hu
Az Országos Kék túra nyomvonalán összesen talán két kilométeres patakvölgy, ahol nem a megtett táv fedi le az eltöltött időt. Vadromantikus látvány, ahogy a Dera- (másnéven Kovács-) patak robog lefelé csobogókat alkotva, a szűk szurdokvölgy felett pedig egyre-másra fahidak segítenek az áthaladásban. Nem nehéz haladni, nem is meredek, de babakocsival nem járható. A szurdok alján parkoló, pihenő- és szalonnasütő hely található, autóval könnyen megközelíthető Csobánka vagy Pilisszentkereszt felől, ahová a felső vége ér ki. Oda-vissza simán bejárható óvodáskorú gyerekekkel is, nem jelent szervezési problémát az, hogy nem körtúra. Ha a gyerekeink nagyobbak, az időnk több és/vagy bevállalósabbak vagyunk, akkor egyenesen továbbmehetünk Dobogókőre, ami egy négy kilométeres kapaszkodót jelent, útközben a Zsivány-sziklákkal, felérve az ország egyik legszebb kilátásával, turistaházzal és büfékkel. (Innen megy busz Csobánkára, vagy teherbírásunk függvényében le is sétálhatunk, itt már azért figyelni kell a terhelésre és a logisztikára előzetesen.)
Római-fürdő, Bakony
A Gaja patak varázslatos vízesése megközelíthető Jásd felől vagy Bakonynána irányából. Ha kisgyerekkel vagytok, és éppen csak egy rövid erdei sétára vágytok, akkor Bakonynánára menjetek busszal vagy autóval. A patak fölött haladva és a hatalmas, szerteágazó gyökerű bükkfát elhagyva hamarosan – nagyjából két és fél kilométer megtétele után – megérkeztek a völgybe, ahol először is esőházat, padokat, tájékoztató táblákat találtok. Követve a patak folyását, feltárul a lenyűgöző sziklaalakzatokon kialakult vízesés is. Közvetlen fölötte a sziklán megállva hosszan lehet csodálni a természet erejét, a gyerekek pedig boldogan fognak különböző pontokon átkapaszkodni a patakon, rémületbe ejtve ezzel szüleiket. Akik mégsem esnek rémületbe, azok egy kicsit magasabbra is mehetnek, a Savanyú Jóska-barlangig, ami igazából egy sötét nyiladéknak látszik a sziklában. Felszerelés és lámpa nélkül maga a barlang nem túl látványos, de az oda vezető út és a visszatekintés a vízesésre kalandos.
Salgó vára és a Boszorkánykő, Karancs-Medves
Egy boszorka a Boszorkány-kövön tavaly nyáron
A fentieknél kevésbé ismert az északi határon húzódó Karancs-Medves vidéke, pedig kis területen sok látnivalót kínál. A környék geológiája egyedi, a vulkáni működés érdekes alakzatokat, különleges sziklákat hagyott maga után. Somoskőújfaluról, ebből a szlovák határmenti faluból indulunk, és az erdőbe kiérve hamarosan kísérteties látvánnyal találjuk szembe magunkat: a lábunk alatti ösvény helyén vasúti sínek voltak, előttünk pedig a megmaradt alagút tátong. Izgalmas bátorságpróba fejlámpa nélkül átsétálni rajta! De ha Salgó vára felé megyünk, akkor az alagút mellett felfelé visz az utunk. Érdemes jobbra előre kikandikálni a fák közül, időnként megláthatjuk úticélunkat. Nagyjából három kilométeres, hol jobban, hol kevésbé emelkedő ösvényen érjük el a várat, ahonnan alaposan megtekinthetjük a környező hegyeket, a Medves-fennsíkot, Somoskő várát és Salgótarjánt is.
Leereszkedve a vártól, csak néhány száz méterre van a Boszorkánykő meglehetősen egyedi sziklaalakzata, amelyen látványos fotók készülhetnek. Visszaindulva választhatunk, hogy az eresztvényi látogatóközpont felé indulunk, ahol frissítőt is kaphatunk, vagy ugyanarra megyünk, amerre jövünk. Eresztvényből még egy somoskői kitérővel is megtoldhatjuk a túrát, de mindhárom esetben, különböző távokat megtéve visszajutunk Somoskőújfaluba. Mi két lépésben tettük meg, a szállásunktól a Salgóvár – Boszorkánykő verzió bő hét kilométer volt oda-vissza, míg az Eresztvény – Somoskő útvonal kilencet tett ki.
Csodálatos tavaszi hétvége ígérkezik, menjetek a természetbe, töltekezzetek, szívjatok friss levegőt!
írta KecskesTimea | 2019.03.22. | Egyéb kategória
Kint ülök a teraszon a laptoppal a kezemben, és a fűben nyíló ibolyákra látok a szemem sarkából. A mandulafákon olyan hangosan zsonganak a méhek, hogy idáig hallom. Az előbb a selyemfenyő csúcsán egy szarka kerregett, most a gerlék búgnak, az énekesmadarak csicsergése adja az alaphangot.
Gyönyörű ilyenkor a kert, és ez azt is jelenti, hogy jó néhány hete zajlanak már a kerti munkák. Van egy nagyjából 250 négyzetméteres zöldségesünk, néhány virágágyás, bogyósok, gyümölcsfák, díszfák Ez persze az örömök mellett jó sok munkát is jelent. Idén télen, mielőtt beindult volna a szezon, sokat olvastam az új kertészeti irányokról – ide is a klímaszorongásom, a bolygó állapotával kapcsolatos aggodalmaim vezettek el. Fikciót is olvastam, mint például A méhek története – regény bár, de sajnos szomorú valóságalapja van, a méhekkel kapcsolatos hírek nem csak a könyvek világában riasztóak. Mellette régebbi és újabb szakkönyveket, cikkeket, házikertészeknek szóló tanácsokat, és idén több irányú kísérletbe fogok a kertben. Mindenből kiveszem azt, amit helyesnek tartok, illetve ami a mi körülményeink között megvalósítható, és összegyúrom belőle a saját kertemet.
Így például a zöldséges egyik leválasztott részére ősszel lombot és fűnyesedéket hordtam, és ez egész télen takarta. Vetettem bele télálló borsót, már szépen ki is kelt, jó tízcentis növénykék ülnek a száraz levelek fölött, gyomot egyelőre nem látok. Az olvasottak szerint talajtakarással szinte teljesen meg lehet szabadulni a kapálástól, kevés gyom fog kikelni, amiket nem lesz megerőltető kézzel kihúzni, legalábbis ha ezt a kísérletet több évig folytatom.
Egy másik lehetséges megoldás ugyanerre a problémára, ha nem hagyunk teret a gyomnak. Van bennem kétely, hiszen az évelő gyomok magjai ott vannak a talajban tavalyról, ki tudja, megakadályozzák-e őket a kultúrnövények a kikelésben. De ezt csak akkor tudom meg, ha megpróbálom, tehát most minden eddiginél többet palántáztam, de sok növényt ugyanakkor magról is vetettem. Remélhetőleg pont lehet majd cserélni őket: amikor kihúzom a bébi salátaleveleket vagy céklákat, a helyükre tehetem a közben megnőtt palántákat. Ha folyamatosan vetek, palántázok, vetek és ültetek, mindenhol az fog nőni, amit én akarok. (Tudom, kétesélyes…)
Az ágyások közötti utakat bevetettem lóherével. Talajtakaró, nedvességmegtartó, lehet rajta járni, a virágával csalogatja a beporzó rovarokat, és ha lekaszáljuk, mulcsnövénynek is jó. A zöldségesnek azon a felén, ahová majd később akarom ültetni a paprikát, paradicsomot és társaikat, most mustár kel, ez is talajjavító és kaszálás után talajtakaró lesz. A zöldségek közé virágmagokat is vetettem a beporzó rovarok kedvéért, van köztük kifejezetten méhcsemege, például a mézontófű. Az ablakban is nőnek virágpalánták, újdonságként ehető virágoké is. Ezt még nem próbáltam, kíváncsian várom, állítólag a borágónak uborkaillata van. Idén színes salátáink lesznek! Az eperágyás köré fokhagymát ültettem: remélhetőleg elriasztja a csigákat.
Amit még tanulmányozok, az a permakultúra alapkönyve. Jókora vaskos, színes kiadvány, nagyon leköt és lelkesít, végig azt érzem olvasás közben, hogy igen, ilyen kertet akarok! A permakultúráról majd még írok hosszabban. A kertészet csak egy része a témának, de ha mindenkinek permakultúrás kertje lenne – és persze a használatlan zöldterületeket is ilyenné alakítanánk – az már önmagában nagyon sokat számítana a klíma szempontjából. Nagyon jó eszköznek tartom, de még sokat kell tanulnom róla. Lényegében arról van szó, hogy egy olyan kertet szeretnék kialakítani, ahol minden összefüggésben és összhangban van egymással, az állatok hasznára válnak a talajnak és a növényeknek, ez kölcsönös, és ebbe szervesen illeszkedik az ember, azaz én és a családom.
Ma épp fehérrépát, céklát, fűszernövényeket vetettem, illetve a harmadik ágyás borsót. Várhatóan a téli borsóm fog legkorábban érni, aztán jön a március elején elvetett korai fajta, majd ez a mai, és még van a kamrában többféle vetőborsó. Aztán leültem a meleg földre, élveztem a napot, hallgattam a mandulafát, elnéztem a ribiszkebokor friss kis hajtásait, felfedeztem, hogy a nárciszok mellett kinyílt az első törpetulipán. Aggódtam egy kicsit a tavalyi facsemetén, amin még nem látszik, hogy hogy bírta a telet, meg a levendulán, hogy nem sínylette-e meg a metszésemet. Elszállt mellettem egy citromlepke, a testemet melegítette a föld, a derekamat éreztem kicsit a hajladozástól. Mégis rám telepedett egyfajta béke. Amíg a mandulafa zsong, a borsó kihajt a földből és a nárcisz kinyílik, addig még nincs minden veszve.
írta KecskesTimea | 2019.03.20. | Egyéb kategória
Sziasztok, Timi vagyok, hat és fél éve futó, három hónapja tiszta.
Talán túlzásnak tűnik így kezdeni, mégis így érzem, egy gyógyulófélben lévő futásfüggő vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, a futás csak a tünet volt, a függés inkább a megfelelési kényszernek szólt: mérni, összehasonlítani, versenyezni, fogyni, próbálni fejlődni. Lehet ezt vidáman és örömmel is, és lehet ezt úgy is, hogy szinte az élettől is elmegy a kedved közben.
Három fiam van, a legkisebb nemrég múlt hétéves. Az ő születése után úgy döntöttem, hogy mivel most már több gyerek nem lesz, a testem adott, itt az ideje kihozni belőle a legjobbat. Mindig is utáltam futni, viszont egyre több ismerősöm belekezdett, olvastam a beszámolóikat, és szöget ütött a fejembe, hogy ha ők ennyire szeretik, akkor biztosan van benne valami jó. Mivel három gyerek mellől – akkor egy kilencéves, egy két és fél és egy csecsemő – egy kis faluban nem volt könnyű mozgáslehetőséget találni, nekem olyan kellett, ami bárhol elérhető, hát megpróbáltam én is a futást. Azzal, hogy adok magamnak egy hónapot, ha megszeretem, folytatom, ha nem, hát nem. Egyhavi mindennapos kocogás után rutinná vált és nagy szükségem is lett rá, akkor még húsz perceket jelentett esténként. Aztán elértem az első három kilométert. Az első ötöt. Facebookon futós oldalakat kezdtem követni, és jelentkeztem pár futós csoportba is. Láttam, hogy mások miket csinálnak, lelkes voltam és én is akartam. Azért versenyekre még nem mertem nevezni, az első előtt szükségem volt annak bizonyságára, hogy biztosan megy a táv. Amikor ment, az első eseményem egy igazából versenynek nem nevezhető, de már időmérős, díjazott Szigetfutás volt, a díjam egy banán. Jött a hét kilométeres kaposmérői verseny, aztán az eufória: az első Vivicitta tíz kilométere. Onnantól mertem nagyot álmodni: az első futóévfordulómon lefutottam a félmaratoni távot itthon, és neveztem a néhány hónappal későbbi első félmaratoni versenyemre. Amikor az is megvolt, akkor a majd’ egy évvel későbbi maratonra. Máig életem legnagyobb teljesítményének tartom – nem is magát a maratont, hanem azt, hogy azt a negyven hetes edzéstervet kitartóan végigicsináltam, esőben, hóban, szélben, fagyban, sötétben is lefutottam az akkor már egyre nagyobb távokat. A maraton után még három évig tudtam tartani azt a formámat és azt a futásmennyiséget, hogy minden plusz rákészülés nélkül készen álljak újra a távra.
Vértes Terep Maraton
Közben belekóstoltam a terepfutásba és a terepversenyekbe, elkezdtem futva teljesíteni az Országos Kék Túrát, futottam a Baradla-barlangban, az ország tetején, erdőben, hóban, sárban, futottam félmaratont terepen bőrig ázva, és még mindig élveztem. A terepfutás lett a szívem csücske. Túrázni, erdőt járni mindig is szerettem, és ez egy pluszt adott hozzá. Az edzésként futott terepfutásokon sohasem siettem. Tudom, aki gyalogol, azt gondolja, hogy a futó csak elfut a természet szépségei mellett, de valójában nem látja őket. Biztosan sokan vannak, akik így futnak, de hiszem, hogy rájuk is más hatással van a természetben futás, mint a városi. Más a levegő, a hangok vagy épp a csend, jobban érzékeli az ember az időjárást is. Én futóként is megálltam, hogy felmenjek egy kilátóba vagy kortyoljak egy forrásból, észrevettem a virágokat, megnéztem a naplementét, és azóta sem érzem úgy, hogy elmentem volna valami fontos mellett.
Naszály Trail
Mégis, valahol valami eltört bennem. Talán akkor, amikor kipróbáltam az edzővel futást, és nem vált be igazán. Nem az edző hibája, nem passzoltunk, de azóta sem mertem mást keresni. Vagy akkor, amikor elvégeztem egy fitness képzést, ami lelkileg egyáltalán nem volt rám jó hatással. Mindig is bennem volt a megfelelési kényszer, de ott – három gyerek és akkor egy multinál végzett, bőségesen teljes munkaidős munka mellett is – nagyon el akartam érni a huszonéves lányok szintjét. Kaptam egy bántó megjegyzést a vizsgán, nem voltam boldog az oklevéllel a kezemben, csak annak örültem, hogy túl vagyok rajta.
Eleve kevesebb futás fért az időmbe azokban a hónapokban, de alig vártam, hogy mehessek újra, a vizsga után egy hónappal jött a következő terepmaraton, és én reszkettem a rajtban. Számomra ezeknek a versenyeknek nincs tétje, sosem voltam az élvonal közelében sem, a szintidőt viszont mindig gond nélkül hoztam. Ennek ellenére iszonyatos teherként, stresszforrásként éltem meg a rajtot, azóta sem értem, hogy miért. Az az év más területen is nehéz volt, akkor vesztettük el apósomat, később a munkahelyemet, új munka, a képzés… Ez a maraton az, amire úgy emlékszem, hogy végigfutottam, örültem, jó volt, de a rajt kínját nem kívánom futónak. Amikor mindenki más vidám, pörög, örül a találkozásoknak, pacsizik és mosolyog, én meg azt érzem, hogy jaj, legyünk már ezen túl, az erdőben már minden jó lesz…
Havas edzés Vérteskozmán
Aztán egyre kevesebb kedvem volt versenyekre menni. Nem vonzott már. Elkezdett zavarni, hogy akiket magam körül látok, mind hozzák az egyre javuló eredményeket, én meg sosem fogok ötperces tempóban futni (hatban is alig). Vagy lefogynak, én meg valamiért mindig ezzel a két-három, fel-le vándorló kilóval küzdök. Akkor is, amikor keresztedzem, akkor is, amikor változtatok az étkezésemen. De még küzdöttem. Mert akkor már egyre inkább küzdelem lett a futás. Régebben több volt a flow, könnyebben megtaláltam a szépet bármilyen napszakban, időjárásban. Persze most az időt is nehezebb volt megtalálni. Mióta futni kezdtem, eltelt öt-hat év, kialakult az a napirendünk, hogy én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, hogy háromnegyed hétkor elindulhassunk az iskolába, fél nyolcra odaérjünk, én nyolcra be a munkahelyre, fél hatnál előbb nem értünk haza, és akkor még előttünk az este. Mikor fussak…? Kitaláltam, hogy hetente háromszor felkelek négykor, ötig futok, és akkor kezdődhet a kialakult rutin. Egy hónapig ment, és még élveztem is. Aztán megállított egy betegség. Egy hónap kényszerszünet, amíg vizsgálták, hogy mégis milyen eredetű lehet, szerencsére azt állapították meg, hogy megmaradok, „csak” a stressz, vegyek vissza. Hónapok közös töprengése (a párommal) vezetett oda – és a tünet közben nem múlt el – hogy az a terület, ahol vissza tudok venni, a munka lesz. Közben újra futogattam, de nagyon elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy a munka csökkentése lelki értelemben kevés lesz. Meg kell találnom magamat. Rá kell jönnöm, hogy minek is akarok megfelelni. Akarok futni? Hogyan akarok futni? Akarok versenyezni? Kell nekem, hogy mérjem a futásaimat, tudjak minden kilométerről, részeredményről és tempóadatról, és ostorozzam magam, hogy megint lassú vagyok? Biztos, hogy futó vagyok, ez illik az alkatomhoz, az életmódomhoz, a testfelépítésemhez? Jó az nekem, hogy folyton mások eredményeihez hasonlítgatom magam? És ahhoz, hogy jó legyen, vajon a „másoktól” kell-e megszabadulnom, vagy a hasonlítgatástól?
Hát ezeken gondolkodom most. December óta nem futottam, és mostanában kezd megint viszketni a talpam. Úszom, túrázom, gerinctornát végzek, és azt tervezem, hogy a gyerek edzése alatt majd elmegyek futni. Óra és telefon nélkül, és nem írom meg senkinek, hogy hány kilométert tettem meg milyen tempóban. Beszívom a levegőt és kifújom, és egyik lábamat a másik elé teszem majd, ahogy régen. És akkor talán visszatalálok a futás élvezetéhez.
Egy tavaly nyári boldog pillanat, bőrig ázva egy hajnali záportól
írta KecskesTimea | 2019.03.18. | Egyéb kategória
Nagyon friss élményről fogok írni: épp most néztem meg a National Geographic csatornán a Free Solo – Mászókötél nélkül című, Oscar-díjas dokumentumfilmet.
Nem vagyok hegymászó, de távol sem áll tőlem. Túrázom, teljesítménytúrázom és volt már olyan élményem, amikor meglegyintett a mászás szele, és annak az érzésnek valami halvány lenyomata, hogy milyen érzés lehet fent lenni egy csúcson, végrehajtani egy komolyabb teljesítményt. Vonzanak az olyan túrák, amikben azon túl, hogy fárasztó, van egy valamivel komolyabb kihívás is. Álltam már olyan csúcson, aminek a magassága közelébe sem jön annak, amit a hegymászók érnek el, de ott és akkor mégiscsak a lábam alatt terült el az egész környék. És sokat olvastam a témában, beszámolókat, interjúkat, könyveket ismert hegymászók tollából. Szóval érdekel a téma, bele tudom élni magam, de nem vagyok a megszállottja, nem keresem az ezzel kapcsolatos híreket, nem követem mászók életútját vagy karrierjét. Így aztán Alex Honnold egyedülálló mászásáról is csak nemrégiben, a Free Solo című film kapcsán hallottam.
Alex Honnoldról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen ember, aki egyedül és kötélbiztosítás nélkül megmászta az El Capitant. Ez egy monumentális gránit sziklafal a Yosemite Nemzeti Parkban, nekünk laikusoknak tulajdonképpen nem is kell tudnunk, hogy milyen magas – ötven méterről lezuhanni is épp olyan halálos róla, mint a tetejéről. Jó néhányan megmászták már kötélbiztosítással, nekem már annak a látványától is reszketni kezd a kezem – nem is csoda, hiszen így is az egyik legveszélyesebb kihívásnak számít. Már azzal is a hírekbe lehet kerülni, ha valaki kötélbiztosítással megmászta a Freerider útvonalat, amit Alex választott. Hozzáértők a hegymászás Holdra szállásának nevezik a teljesítményét, vagy egy olyan tökéletes, olimpiai aranyérmet érő mászásnak, ahol nincs ezüstérem: vagy sikerül, vagy meghalsz. Maga Alex többször megmászta társsal, kötéllel, megtanulta, bőre alatt volt a fal. Ezt is megtudjuk a filmből, ami egy olyan remekmű, aminek bár tudjuk a végét – hogy a mászás sikeres – mégis az utolsó percekig feszültségben tart és izgalmas, mindamellett sokkal többről szól, mint egy kiváló sportteljesítményről és a hozzá vezető útról.
Kép forrása: http://www.alexhonnold.com/gallery
Nem akarok a hegymászásról írni, mert nem értek hozzá. Egy filmről szeretnék mesélni, és ajánlani nektek. És egy emberről, sőt több emberről, akik részesei ennek az alkotásnak.
Alex Honnold egy nagyon különleges egyéniség. Céltudatos, introvertált, nem könnyen fejezi ki az érzelmeit, nem a szavak embere. Fontos számára a környezetvédelem, legnagyobbrészt vegetáriánus étkezést folytat, és egy alapítványt is fenntart. Évek óta készül erre a mászásra, engem lenyűgözött, milyen aprólékos naplót vezet, milyen apró mozzanatokra lebontja a feladatot, hogy aztán élőben, a falon újra egésszé rakja össze. Mesél a gyerekkoráról és a családjáról is, vannak nagyon őszinte és nyílt pillanatai a filmben. Gyakorlatilag a kamerák előtt ismerkedik meg a barátnőjével, és innentől a film újabb aspektust kap: friss romantikus kapcsolatban mennyire tud az ember egy olyan feladatra koncentrálni, amin az élete múlik? Mennyire befolyásolja, hogy aggódnak érte? Hogy lehet megszeretni valakit, akiről már a megismerkedéskor tudod, hogy van valami az életében, ami fontosabb lesz, mint te? Nőként és férfiként is érdekes nézni a filmet, hol egyikük, hol másikuk szempontjából tűnnek önzőnek vagy épp önfeláldozónak a történések, nagyon kiélezett helyzetben alakítanak ki olyan kapcsolatot, ami azóta is harmonikusnak bizonyul.
Aztán ott van a stáb, ami szerencsére nem marad a háttérben – én úgy érzem, nagyon jót tett a filmnek, hogy látjuk, hogyan is zajlik ez: az operatőrök maguk is gyakorlott mászók, ott lógnak Alex mellett a köteleken, vannak rögzített és távirányítású kamerák, és rögzítik a mászást az El Capitan alatt elterülő völgyből is. Nagyon életszerűvé teszik a filmet a stábértekezletek Alex részvételével, amikor azt beszélik meg, hogy érzi magát attól, hogy nézik, vagy az operatőr, aki élesben nem bírja nézni a mászást – ő az én érzéseimet közvetítette.
És ott van még a Yosemite Nemzeti Park, a grandiózus háttér különféle évszakokban és napszakokban, csodálatos vágóképekkel és a mászáshoz kínált döbbenetes, helyenként kifejezetten rémisztő hátterekkel és mélységekkel. Szinte külön szereplő a környezet, még jobban kiemeli, milyen kis porszem benne az ember.
Alex mászik, hol aprónak látszik a hatalmas sziklafalon, hol annyira ráközelít a kamera, hogy az is jól látható, hova helyezi át éppen a hüvelykujját. Mosolyog, egy különösen nehéz szakasz után integet a kamerába, látszik, hogy flowban van, tökéletes napja van. Én pedig nézem a filmet, izzadok és fázom egyszerre, és még most is, hogy írok róla, görcsben van a gyomrom. Holnaptól még négyszer látható a National Geographicon a következő időpontokban:
március 18. hétfő 23:00
március 20. szerda 21:00
március 22. péntek 21:00
március 23. szombat 08:00
Magyarországon nem kerül a mozikba, kizárólag a NatGeo-n látható, ne hagyjátok ki.
Legutóbbi hozzászólások