Szerző: KecskesTimea | 2019.03.20. | Egyéb kategória
Sziasztok, Timi vagyok, hat és fél éve futó, három hónapja tiszta.
Talán túlzásnak tűnik így kezdeni, mégis így érzem, egy gyógyulófélben lévő futásfüggő vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, a futás csak a tünet volt, a függés inkább a megfelelési kényszernek szólt: mérni, összehasonlítani, versenyezni, fogyni, próbálni fejlődni. Lehet ezt vidáman és örömmel is, és lehet ezt úgy is, hogy szinte az élettől is elmegy a kedved közben.
Három fiam van, a legkisebb nemrég múlt hétéves. Az ő születése után úgy döntöttem, hogy mivel most már több gyerek nem lesz, a testem adott, itt az ideje kihozni belőle a legjobbat. Mindig is utáltam futni, viszont egyre több ismerősöm belekezdett, olvastam a beszámolóikat, és szöget ütött a fejembe, hogy ha ők ennyire szeretik, akkor biztosan van benne valami jó. Mivel három gyerek mellől – akkor egy kilencéves, egy két és fél és egy csecsemő – egy kis faluban nem volt könnyű mozgáslehetőséget találni, nekem olyan kellett, ami bárhol elérhető, hát megpróbáltam én is a futást. Azzal, hogy adok magamnak egy hónapot, ha megszeretem, folytatom, ha nem, hát nem. Egyhavi mindennapos kocogás után rutinná vált és nagy szükségem is lett rá, akkor még húsz perceket jelentett esténként. Aztán elértem az első három kilométert. Az első ötöt. Facebookon futós oldalakat kezdtem követni, és jelentkeztem pár futós csoportba is. Láttam, hogy mások miket csinálnak, lelkes voltam és én is akartam. Azért versenyekre még nem mertem nevezni, az első előtt szükségem volt annak bizonyságára, hogy biztosan megy a táv. Amikor ment, az első eseményem egy igazából versenynek nem nevezhető, de már időmérős, díjazott Szigetfutás volt, a díjam egy banán. Jött a hét kilométeres kaposmérői verseny, aztán az eufória: az első Vivicitta tíz kilométere. Onnantól mertem nagyot álmodni: az első futóévfordulómon lefutottam a félmaratoni távot itthon, és neveztem a néhány hónappal későbbi első félmaratoni versenyemre. Amikor az is megvolt, akkor a majd’ egy évvel későbbi maratonra. Máig életem legnagyobb teljesítményének tartom – nem is magát a maratont, hanem azt, hogy azt a negyven hetes edzéstervet kitartóan végigicsináltam, esőben, hóban, szélben, fagyban, sötétben is lefutottam az akkor már egyre nagyobb távokat. A maraton után még három évig tudtam tartani azt a formámat és azt a futásmennyiséget, hogy minden plusz rákészülés nélkül készen álljak újra a távra.
Vértes Terep Maraton
Közben belekóstoltam a terepfutásba és a terepversenyekbe, elkezdtem futva teljesíteni az Országos Kék Túrát, futottam a Baradla-barlangban, az ország tetején, erdőben, hóban, sárban, futottam félmaratont terepen bőrig ázva, és még mindig élveztem. A terepfutás lett a szívem csücske. Túrázni, erdőt járni mindig is szerettem, és ez egy pluszt adott hozzá. Az edzésként futott terepfutásokon sohasem siettem. Tudom, aki gyalogol, azt gondolja, hogy a futó csak elfut a természet szépségei mellett, de valójában nem látja őket. Biztosan sokan vannak, akik így futnak, de hiszem, hogy rájuk is más hatással van a természetben futás, mint a városi. Más a levegő, a hangok vagy épp a csend, jobban érzékeli az ember az időjárást is. Én futóként is megálltam, hogy felmenjek egy kilátóba vagy kortyoljak egy forrásból, észrevettem a virágokat, megnéztem a naplementét, és azóta sem érzem úgy, hogy elmentem volna valami fontos mellett.
Naszály Trail
Mégis, valahol valami eltört bennem. Talán akkor, amikor kipróbáltam az edzővel futást, és nem vált be igazán. Nem az edző hibája, nem passzoltunk, de azóta sem mertem mást keresni. Vagy akkor, amikor elvégeztem egy fitness képzést, ami lelkileg egyáltalán nem volt rám jó hatással. Mindig is bennem volt a megfelelési kényszer, de ott – három gyerek és akkor egy multinál végzett, bőségesen teljes munkaidős munka mellett is – nagyon el akartam érni a huszonéves lányok szintjét. Kaptam egy bántó megjegyzést a vizsgán, nem voltam boldog az oklevéllel a kezemben, csak annak örültem, hogy túl vagyok rajta.
Eleve kevesebb futás fért az időmbe azokban a hónapokban, de alig vártam, hogy mehessek újra, a vizsga után egy hónappal jött a következő terepmaraton, és én reszkettem a rajtban. Számomra ezeknek a versenyeknek nincs tétje, sosem voltam az élvonal közelében sem, a szintidőt viszont mindig gond nélkül hoztam. Ennek ellenére iszonyatos teherként, stresszforrásként éltem meg a rajtot, azóta sem értem, hogy miért. Az az év más területen is nehéz volt, akkor vesztettük el apósomat, később a munkahelyemet, új munka, a képzés… Ez a maraton az, amire úgy emlékszem, hogy végigfutottam, örültem, jó volt, de a rajt kínját nem kívánom futónak. Amikor mindenki más vidám, pörög, örül a találkozásoknak, pacsizik és mosolyog, én meg azt érzem, hogy jaj, legyünk már ezen túl, az erdőben már minden jó lesz…
Havas edzés Vérteskozmán
Aztán egyre kevesebb kedvem volt versenyekre menni. Nem vonzott már. Elkezdett zavarni, hogy akiket magam körül látok, mind hozzák az egyre javuló eredményeket, én meg sosem fogok ötperces tempóban futni (hatban is alig). Vagy lefogynak, én meg valamiért mindig ezzel a két-három, fel-le vándorló kilóval küzdök. Akkor is, amikor keresztedzem, akkor is, amikor változtatok az étkezésemen. De még küzdöttem. Mert akkor már egyre inkább küzdelem lett a futás. Régebben több volt a flow, könnyebben megtaláltam a szépet bármilyen napszakban, időjárásban. Persze most az időt is nehezebb volt megtalálni. Mióta futni kezdtem, eltelt öt-hat év, kialakult az a napirendünk, hogy én ötkor kelek, a gyerekek hatkor, hogy háromnegyed hétkor elindulhassunk az iskolába, fél nyolcra odaérjünk, én nyolcra be a munkahelyre, fél hatnál előbb nem értünk haza, és akkor még előttünk az este. Mikor fussak…? Kitaláltam, hogy hetente háromszor felkelek négykor, ötig futok, és akkor kezdődhet a kialakult rutin. Egy hónapig ment, és még élveztem is. Aztán megállított egy betegség. Egy hónap kényszerszünet, amíg vizsgálták, hogy mégis milyen eredetű lehet, szerencsére azt állapították meg, hogy megmaradok, „csak” a stressz, vegyek vissza. Hónapok közös töprengése (a párommal) vezetett oda – és a tünet közben nem múlt el – hogy az a terület, ahol vissza tudok venni, a munka lesz. Közben újra futogattam, de nagyon elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy a munka csökkentése lelki értelemben kevés lesz. Meg kell találnom magamat. Rá kell jönnöm, hogy minek is akarok megfelelni. Akarok futni? Hogyan akarok futni? Akarok versenyezni? Kell nekem, hogy mérjem a futásaimat, tudjak minden kilométerről, részeredményről és tempóadatról, és ostorozzam magam, hogy megint lassú vagyok? Biztos, hogy futó vagyok, ez illik az alkatomhoz, az életmódomhoz, a testfelépítésemhez? Jó az nekem, hogy folyton mások eredményeihez hasonlítgatom magam? És ahhoz, hogy jó legyen, vajon a „másoktól” kell-e megszabadulnom, vagy a hasonlítgatástól?
Hát ezeken gondolkodom most. December óta nem futottam, és mostanában kezd megint viszketni a talpam. Úszom, túrázom, gerinctornát végzek, és azt tervezem, hogy a gyerek edzése alatt majd elmegyek futni. Óra és telefon nélkül, és nem írom meg senkinek, hogy hány kilométert tettem meg milyen tempóban. Beszívom a levegőt és kifújom, és egyik lábamat a másik elé teszem majd, ahogy régen. És akkor talán visszatalálok a futás élvezetéhez.
Egy tavaly nyári boldog pillanat, bőrig ázva egy hajnali záportól
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.19. | Egyéb kategória
Egy héttel ezelőtt épp elkezdtünk a főzéssel és a konyhával foglalkozni a hulladékcsökkentés szempontjából, most ezt a témát folytatom.
Képzeljük el, hogy hogyan zajlanak a napi étkezések egy öttagú családban egy átlagos hétköznapon: nálunk például mindenki reggelizik itthon munkába vagy iskolába indulás előtt. Kell hozzá bögre, tányér, evőeszköz, szalvéta, maga az ennivaló, és el kell utána mosogatni. Tízórait minden gyerek visz, ebédet csak kettő, a harmadik kap az iskolában, illetve a páromnak is csomagolok – ez, ha jól számolok, hat étkezésnyi eledel (három tízórai és három ebéd). Valamikor napközben én is eszem, iszom, kávét főzök, aztán sorjában hazaérkeznek az ennivalójuk maradékával családom férfitagjai, aki délután nem evett, az uzsonnázik, este pedig jön a vacsora, ami lehet hideg étel, esetleg egy újabb adag az ebédből. Mivel a vásárlást már kitárgyaltuk, nézzük, hogy az alapanyagokon kívül mi kell ennyi étkezéshez:
Maradjunk egyelőre a reggelinél. Ez leggyakrabban valamilyen kenyér feltéttel, pirítós, bundás kenyér, péksütemény vagy tojás valamilyen formában, tejjel vagy teával. Ezekhez szükség van egy halom eszközre: amiben a kenyeret, péksüteményt, vajat tároljuk, amivel és amiben elkészítjük, amiből elfogyasztjuk a finom és tápláló reggelinket. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy előbb-utóbb mindből hulladék lesz: a kenyérpirítóból elektronikai, a serpenyőből kommunális (az enyém műanyag nyelű fémserpenyő) és akkor még ott vannak a kések, evőeszközök, tányérok, bögrék. Nagyon fontos, hogy a hulladékmentes életmód kialakításakor nem kell száműzni a meglévő műanyagot vagy azokat a tárgyakat, amiket nem tudunk szelektíven gyűjteni majd! A cél az, hogy minél tovább használjuk őket, az élettartamuk végéig. Azok az eszközök, amiket ételkészítéshez, tároláshoz már nem tudunk használni, még jó szolgálatot tehetnek a kertben vagy a műhelyben, ha van ilyenünk. A serpenyőbe például ültethetünk apró fűszernövényeket, vagy lehet belőle madáritató. Kis kreativitással a legtöbb tárgy esetében meg lehet találni az újrafelhasználás módját – csak tartsuk szem előtt a zero waste 5R alapelveit:
- Refuse – utasítsd vissza, azaz csak azt vedd meg, amire tényleg szükséged van. Ezt vásárláskor érdemes szem előtt tartani. Csak azért ne vegyél például a gyereknek új porcelán étkészletet, mert most műanyagból eszik. Ha tartós, jól bírja még, használd addig a műanyagot, amíg tényleg szükséged nem lesz új készletre. Illetve az ingyenes repiajándékok, szórólapok, egyes termékekhez járó ajándékok visszautasításáról szól még ez a pont.
- Reduce – csökkentsd – a fogyasztásodat, a hulladék képződését már a folyamat elején. Ez a két pont szorosan együtt jár, de nyilván mindent nem utasíthatsz vissza. De tudsz csak annyit vásárolni, amennyire tényleg szükséged van, annyi csomagolóanyaggal, amennyi feltétlenül szükséges. A hulladékmentesség kéz a kézben jár a minimalizmussal.
- Reuse – használd újra – ezt a pontot említettem tulajdonképp feljebb. Ha megvetted, használd addig, ameddig csak bírod, és ha nem tudod eredeti rendeltetésének megfelelőlen újra használni, találj neki másikat.
- Recycle – hasznosítsd újra – nem egyenlő az újrafelhasználással, amikor a terméket eredeti formájában sokszor használjuk, majd más funkciót adunk neki. Itt újrafeldolgozásról van szó, amikor a konzervdobozt beolvasztják, és más fémtárgyakat készítenek belőle, vagy az újságpapírból újrapapír lesz. Ennek jó eszköze a szelektív hulladékgyűjtés. Ha az előző három pontot ügyesen csinálod, ide már viszonylag kevés tárgyad jut. Ennél a pontnál beszélünk először hulladékról.
- Rot – komposztáld – tulajdonképpen a szerves hulladék nem is hulladék, hanem értékes nyersanyag, ami a kertünknek, virágföldünknek új életet, tápanyagot ad. Gyűjtsd külön ezeket az anyagokat, a föld meghálálja. Persze ez akkor a legegyszerűbb, ha kerted van, de létezik közösségi komposztálás, sőt beltéri gilisztakomposztáló, ami a lakásban végzi el ezt a feladatot.
- És mint a legtöbb ilyen listában, van egy plusz pont: Repair – javítsd meg. Ez magáért beszél, hiszen a legtöbben a lyukas zoknit is kidobjuk, az elromlott műszaki cikkeket is inkább lecseréljük. Próbálj utánajárni, adj neki egy esélyt, hátha van szerviz, ahol megjavítják az eszközödet, és néhány évvel meghosszabbodhat az élettartama.
Ha ezeket a pontokat szem előtt tartod – ki is teheted a hűtőre – akkor a csomagolásmentes vásárlással együtt a konyhai szeméttermelésed minimálisra csökkenthető.
Szóval, ott ül a gyerekem az asztalnál, és eszi az ízletes és tápláló reggelijét. A száját textil szalvétába törli, amit sokszor használunk és mosógépben mosunk, együtt a hasonló színű ruhákkal, így a vízfelhasználásunk sem ugrik meg. Miután kimorogtam magam, hogy ebadta kölke már megint nem volt képes a mosogatóba tenni a tányérját, beteszem én. Az asztalt konyharuhával törlöm le, és jön a mosogatás. Mosogatógépünk egyelőre nincs, úgyhogy kézzel. Most igyekszem újra visszaállni a kéttálcás mosogatóban történő állóvizes mosogatásra és öblítésre, és bevallom, nehezemre esik, de törekszem a minél alacsonyabb vízfelhasználásra. A csapon fillérekért beszerezhető víztakarékos perlátor van, a szivacs egyelőre kompromisszumos megoldás: a dörzsi része kender, maga a szivacs azonban poliuretán, de legalább Magyarországon gyártják. Használhatsz luffaszivacsot vagy akár pamutrongyot is. Nekem van természetes sörtéjű fa mosogatókefe-szettem is, ezek komposztálhatók. Maga a mosogatószer okozza a legnagyobb fejtörést. Mosogattam már mosószódával, készítettem mosószappan-alapú házilag főzött szert is, de egyik se váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Előbbinél zavart a por állag és a habzás hiánya, utóbbi után pedig maradt valami olyan zsíros érzet a tányérokon, ami ecetes vizes öblítés után se tűnt el kielégítően. Azért elhasználtam ezt is. Most két jónak tűnő alternatívával próbálkozom: az egyik egy ökologikus koncentrátum, a másik saját készítésű, egészen friss, még éppen csak kipróbáltam, de ígéretesnek tűnik, erről később bővebben.
Mindent megfőztünk, megettünk, elmosogattunk, most pedig leülök, és iszom egy jól megérdemelt kávét. Kávézóban saját dobozba kértem az őrölt kávét, kotyogósban főzöm, a zacc pedig megy a komposztba – de utána fogok nézni a kozmetikai célú felhasználásának is! Jövő héten innen folytatjuk.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.18. | Egyéb kategória
Nagyon friss élményről fogok írni: épp most néztem meg a National Geographic csatornán a Free Solo – Mászókötél nélkül című, Oscar-díjas dokumentumfilmet.
Nem vagyok hegymászó, de távol sem áll tőlem. Túrázom, teljesítménytúrázom és volt már olyan élményem, amikor meglegyintett a mászás szele, és annak az érzésnek valami halvány lenyomata, hogy milyen érzés lehet fent lenni egy csúcson, végrehajtani egy komolyabb teljesítményt. Vonzanak az olyan túrák, amikben azon túl, hogy fárasztó, van egy valamivel komolyabb kihívás is. Álltam már olyan csúcson, aminek a magassága közelébe sem jön annak, amit a hegymászók érnek el, de ott és akkor mégiscsak a lábam alatt terült el az egész környék. És sokat olvastam a témában, beszámolókat, interjúkat, könyveket ismert hegymászók tollából. Szóval érdekel a téma, bele tudom élni magam, de nem vagyok a megszállottja, nem keresem az ezzel kapcsolatos híreket, nem követem mászók életútját vagy karrierjét. Így aztán Alex Honnold egyedülálló mászásáról is csak nemrégiben, a Free Solo című film kapcsán hallottam.
Alex Honnoldról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen ember, aki egyedül és kötélbiztosítás nélkül megmászta az El Capitant. Ez egy monumentális gránit sziklafal a Yosemite Nemzeti Parkban, nekünk laikusoknak tulajdonképpen nem is kell tudnunk, hogy milyen magas – ötven méterről lezuhanni is épp olyan halálos róla, mint a tetejéről. Jó néhányan megmászták már kötélbiztosítással, nekem már annak a látványától is reszketni kezd a kezem – nem is csoda, hiszen így is az egyik legveszélyesebb kihívásnak számít. Már azzal is a hírekbe lehet kerülni, ha valaki kötélbiztosítással megmászta a Freerider útvonalat, amit Alex választott. Hozzáértők a hegymászás Holdra szállásának nevezik a teljesítményét, vagy egy olyan tökéletes, olimpiai aranyérmet érő mászásnak, ahol nincs ezüstérem: vagy sikerül, vagy meghalsz. Maga Alex többször megmászta társsal, kötéllel, megtanulta, bőre alatt volt a fal. Ezt is megtudjuk a filmből, ami egy olyan remekmű, aminek bár tudjuk a végét – hogy a mászás sikeres – mégis az utolsó percekig feszültségben tart és izgalmas, mindamellett sokkal többről szól, mint egy kiváló sportteljesítményről és a hozzá vezető útról.
Kép forrása: http://www.alexhonnold.com/gallery
Nem akarok a hegymászásról írni, mert nem értek hozzá. Egy filmről szeretnék mesélni, és ajánlani nektek. És egy emberről, sőt több emberről, akik részesei ennek az alkotásnak.
Alex Honnold egy nagyon különleges egyéniség. Céltudatos, introvertált, nem könnyen fejezi ki az érzelmeit, nem a szavak embere. Fontos számára a környezetvédelem, legnagyobbrészt vegetáriánus étkezést folytat, és egy alapítványt is fenntart. Évek óta készül erre a mászásra, engem lenyűgözött, milyen aprólékos naplót vezet, milyen apró mozzanatokra lebontja a feladatot, hogy aztán élőben, a falon újra egésszé rakja össze. Mesél a gyerekkoráról és a családjáról is, vannak nagyon őszinte és nyílt pillanatai a filmben. Gyakorlatilag a kamerák előtt ismerkedik meg a barátnőjével, és innentől a film újabb aspektust kap: friss romantikus kapcsolatban mennyire tud az ember egy olyan feladatra koncentrálni, amin az élete múlik? Mennyire befolyásolja, hogy aggódnak érte? Hogy lehet megszeretni valakit, akiről már a megismerkedéskor tudod, hogy van valami az életében, ami fontosabb lesz, mint te? Nőként és férfiként is érdekes nézni a filmet, hol egyikük, hol másikuk szempontjából tűnnek önzőnek vagy épp önfeláldozónak a történések, nagyon kiélezett helyzetben alakítanak ki olyan kapcsolatot, ami azóta is harmonikusnak bizonyul.
Aztán ott van a stáb, ami szerencsére nem marad a háttérben – én úgy érzem, nagyon jót tett a filmnek, hogy látjuk, hogyan is zajlik ez: az operatőrök maguk is gyakorlott mászók, ott lógnak Alex mellett a köteleken, vannak rögzített és távirányítású kamerák, és rögzítik a mászást az El Capitan alatt elterülő völgyből is. Nagyon életszerűvé teszik a filmet a stábértekezletek Alex részvételével, amikor azt beszélik meg, hogy érzi magát attól, hogy nézik, vagy az operatőr, aki élesben nem bírja nézni a mászást – ő az én érzéseimet közvetítette.
És ott van még a Yosemite Nemzeti Park, a grandiózus háttér különféle évszakokban és napszakokban, csodálatos vágóképekkel és a mászáshoz kínált döbbenetes, helyenként kifejezetten rémisztő hátterekkel és mélységekkel. Szinte külön szereplő a környezet, még jobban kiemeli, milyen kis porszem benne az ember.
Alex mászik, hol aprónak látszik a hatalmas sziklafalon, hol annyira ráközelít a kamera, hogy az is jól látható, hova helyezi át éppen a hüvelykujját. Mosolyog, egy különösen nehéz szakasz után integet a kamerába, látszik, hogy flowban van, tökéletes napja van. Én pedig nézem a filmet, izzadok és fázom egyszerre, és még most is, hogy írok róla, görcsben van a gyomrom. Holnaptól még négyszer látható a National Geographicon a következő időpontokban:
március 18. hétfő 23:00
március 20. szerda 21:00
március 22. péntek 21:00
március 23. szombat 08:00
Magyarországon nem kerül a mozikba, kizárólag a NatGeo-n látható, ne hagyjátok ki.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.17. | Egyéb kategória
Nagyon szeretek túrázni. Eljutni valahová úgy, hogy erőfeszítést teszek bele, és közben végignézem azt, ami mellett az utam elvezet. Túrázás közben ez általában változatos útvonal, terep és erdő-mező, de ha kevésbé látványos vidéken vezet az út, vagy éppen köd van és eltakarja a látnivalókat, akkor is szeretem. Minden évszakban: a legszürkébb novemberi időszakban is érdemes kimenni, megnézni azt, amit senki nem ilyenkor szokott megnézni, hanem ragyogó napsütésben. Voltam már mínusz hat fokban, hóban és ködben a Börzsönyben, amikor a Csóványosról nem a Dunakanyart, hanem a zúzmarás fák tetejét lajáehetett látni. Voltam sötétben és gomolygó, sűrű leszálló párában a Gulács oldalában, amikor éppen csak a lábam elé láttam a fejlámpám fényében – mindkettő maradandó élmény. Ez számomra azt jelenti, hogy nem pusztán a látvány az, amiért kimegyünk, és gyalogolunk. Az idő, amit ezzel töltünk, és a lábunkban másnap érzett kilométerek teszik értékessé.
Mi a helyzet, ha nem önmagáért a gyaloglásért vagy egy program, egy túra kedvéért megyünk, hanem egyszerűen csak közlekedési eszközként használjuk a lábunkat? Milyen gyakran megyünk valahová szándékosan gyalog? Tudom, nincs időnk, sietünk. Erling Kagge szerint egy nagyon érdekes paradoxon van itt elrejtve: valójában akkor rohan el mellettünk a tájjal együtt az idő is, amikor autóval megyünk valahová. Nem tudjuk megnézni, hogy hol járunk, mit látunk, mi van az út mentén és az milyen. És mivel tudjuk, hogy úgyis gyorsak vagyunk, egyik helyről rohanunk a másikra, több mindent elintézünk, és nem gondolunk rá, hogy biztosan mindre szükségünk van, és biztosan még ma?
Én sem tudom megoldani a napi logisztikában, főleg a város melletti faluban lakva, hogy rendszeresen gyalog intézzem a dolgomat. De mélyen átérzem, amiről a könyv ír. Mennyire fontos lenne ebben az értelemben is lelassulni, elég időt teremteni arra, hogy bizonyos távolságokat tudatosan gyalog hidaljunk át. Melyikünk tudná például lefordítani mai mértékegységre az „egynapi járóföld” kifejezést? (Aki hosszabb távokat túrázik, az tudja: 50 kilométer kényelmes tempóban 12 óra).
Mennyire elemi dolog a járás! Milyen alapvető felnőttként, és micsoda öröm, amikor a gyerekünk megtanulja egyik lábát tenni a másik után. Nem is gondolunk bele, hogy ez milyen adomány, amíg nem látunk valakit, aki a járás képességétől megfosztva él, vagy akinek nehezen megy. Mióta van sportórám, azóta követni is tudom, hány lépést tettem meg egy nap. Olvastam ezzel kapcsolatban kutatásokat és érveket – én nem azért állítottam be tízezer lépést célnak, mert a hatvanas években egy gyártó ennyit tűzött ki a vásárlóinak, és nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindennap elérjem. Egyszerűen jó látni, hogy milyen egy nap, amikor megvan ez a szám, hogy érzem magam, hogy látom, mennyi aktivitás volt benne, fárasztó nap volt-e; és milyen egy olyan nap, amikor a közelében sem vagyok. Most már egész jól megtippelem a nap végére, hogy ez vagyok hány ezres volt – önismereti út is ez. És vajon hová vezettek az aznapi lépések? Mennyi volt benne a beltérben fel-le szaladgálás? Milyen talajjal érintkezett a lábam? Alig várom a nyarat, hogy újra fűhöz, földhöz szoktathassam.
Kagge tudása és tapasztalata szerint a gondolkodásban minden testrészünk részt vesz, de életmódunk következtében az agyunk sokszor elveszíti ezt a kapcsolatot a fizikailag kevésbé aktív testrészekkel. A gyaloglás, a világ megismerése ezen a módon újra összekötheti őket.
Gyalogolni, túrázni számomra mindig belső út is volt, átvitt értelemben is eljutottam valahonnan valahová. Erling Kagge könyve óta filozófiát is látok benne. Olvassátok el, és gyalogoljatok, sétáljatok, túrázzatok ti is! A legutóbbi túrámról hamarosan beszámolót is találhattok a Terepnyúl oldalon.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.16. | Egyéb kategória
Hulladékmentes törekvéseim közben időről időre falaknak tűnő akadályokba ütközöm. Nagy szerencse, hogy vannak, akik előttem járnak ezen az úton, és van honnan tanácsot kérni. (Meg hogy épp most olvasom Az akadály maga az út című könyvet, de erről majd külön.) Az egyik ilyen akadály a samponos, balzsamos flakonok kiiktatása. Első körben nem akartam sampon nélkül hajat mosni, csak olyan megoldást kerestem, hogy ne kelljen havonta többször műanyag flakonokat vásárolnom. Az első lépés, a minél nagyobb kiszerelés választása, gyakorlatilag semmi erőfeszítésbe nem került. Innen kezdtem el kutakodni, hogy mik a további lehetőségek. A hajam nem egy könnyen kezelhető fajta: hosszú, seszínű szőkésbarna, picit hullámos, vékony szálú, de elég sok, a vége száraz és könnyen törik, de a töve meg könnyen zsírosodik, ezért használtam évek óta sampont és külön balzsamot. Régóta nem festettem, előre elárulom, hogy a próbálkozások folyamatában pont ez lesz az érdekes adalék: a fodrászom rábeszélt egy bayalage festésre.
Csak a samponosdobozok kiküszöbölését célozva a samponszappanok tűntek jó választásnak. Ebből is elég sok fajta van, leírás alapján egy hajtípusomnak megfelelőt választottam, papír csomagolással, hozzá üveges almaecetet. A samponszappanok általában lúgos kémhatásúak, érdemes utánuk savas öblítést alkalmazni egy finom gyümölcsecetes vagy citromos vízzel. Leírás szerint kipróbáltam, kicsit aggódva, hogy balzsam nélkül hogyan fogom kifésülni a hajamat, de meglepetésemre könnyen ment, pedig gubancosodásra kifejezetten hajlamos. A hajam kellemes, ápolt érzetet keltett, a fejbőrömet tisztának éreztem. Az első mosást tökéletesnek könyveltem el, és hitetlenkedve gondoltam, hogy már meg is találtam a számomra ideálisat, pedig másoknak ez mennyi keresésbe kerül. Aztán a második-harmadik mosás után csökkent a lelkesedésem: a hajam valahogy elnehezedett, vaskosabb érzetű lett, miközben nem láttam egészségesebbnek vagy szebbnek – bár a fejbőrömet igen. Lehet, hogy nem voltam türelmes, de itt egy időre feladtam. Közben tovább olvasgattam a témában, és felfedeztem, hogy ennek is van facebook csoportja (minek nincs ma már), jelentkeztem és ott is tájékozódtam, Felfedeztem, hogy sokan nem abból az indíttatásból szoknak le a samponról, amiből én, egyszerűen a bőrükre kent vegyszerek mennyiségét akarják csökkenteni. Meglepett a mindennapos, akár a konyhában is használt anyagok széles tárháza, amiket hajmosásra is lehet használni. De mi is a baj a samponokkal?
Az általánosan kapható, nem bio vagy natúrkozmetikai samponok egyik leggyakoribb hatóanyaga a Sodium Lauryl Sulfate (SLS). Biztosan te is találkoztál már ezzel a névvel, ha kiböngészted a samponod hátulján az összetevőket. Ez az egyik legelterjedtebb zsíroldó vegyület, ami segít eltávolítani a szennyeződéseket akár a bőrünkről, a hajunkról, de a csempéről vagy az edényről is, ezért tartalmazzák a tusfürdőkön, samponokon túl a háztartási tisztítószerek is. Ha a Sodium Laureth Sulfate nevet találod az összetevő között, ez a SLES, ami kevésbé irritatív, viszont gyakrabban szennyezett káros anyagokkal. Mindkettőnek lehetnek ártalmas hatásai: bőrirritáció, bőrbetegek, ekcémások tüneteinek súlyosbodása, a sebgyógyulás lassulása, de irritálják a szemet is.
Az SLS mellett ott van még a Cocamidopropyl Betaine vagy az Imidazolidinyl Urea és ígérem, nem írok több kibetűzhetetlen nevet. Megemlítem viszont az EWG nevű szervezetet, amely 1993-as alapítása óta vizsgálja a különböző vegyszerek emberi egészségre gyakorolt hatását, és kidolgozott egy besorolási rendszert, hogy könnyebbé tegye számunkra annak megállapítását, hogy mennyire veszélytelen anyagokból áll többek között a samponunk. A számunkra legkedvezőbb EWG besorolás a 0, a skála felő vége a 10. Nos, az SLS az EWG skálán csak 1-2-es besorolású, mert „csak” bőrirritáló, kísérletekben rendszeresen ezt használják az irritáció kiváltására, hogy aztán tesztelhessék például a gyulladáscsökkentőt. Ha a samponunk összetevői között a lista élén szerepel, érdemes kerülni. Egyszerűen túlságosan is tisztít, lebontja a bőr természetes védőrétegét – a fejbőrét is. Ezek után nem túl vigasztaló, hogy a másik két említett összetevő az EWG skálán 4-es, illetve 5-ös besorolást kapott.
Innen nézve már nem olyan boldogan kenjük a hajunkra a különleges formulával tápláló készítményeket. Én ugyan a samponszappan után már natúrsampont vásároltam (SLS-, szilikon- és parabénmentes) de a műanyagflakon kérdése továbbra is foglalkoztatott. Közben azt is megtudtam, hogy a hajam tipikus „samponhaj”, a sokéves samponhasználat megártott a fejbőr természetes, védő és ápoló zsírokat termelő képességének: az túltermel, de mivel újra és újra megmosom samponnal, a haj végéig nem jut el az ápoló olaj, ott kiszárad. Elkezdtem abban bízni, hogy hosszabb távú samponmentes mosás segítségével még helyreállhat a helyzet. Eddig két dologgal próbálkoztam: az egyik a méz volt. Nagyon finom érzés, könnyű volt utána kifésülni a hajamat, és az első mosás után itt is öröm és boldogság, de aztán nagyon hasonló elnehezülést tapasztaltam, mintha nem sikerült volna elég jól kiöblíteni. Pont olyan volt a hajam, mint amire mézet kentek (talán mert mézet kentem rá). Viszont az tény, hogy a fejbőrömnek sokkal jobb érzés, és több idő telhetett el két hajmosás között így, mint samponnal.
Néhány mézes alkalom után váltottam a mosódiófőzetre citrommal. Pillanatnyilag ez tűnik a legjobb megoldásnak, de most már óvatosabb vagyok a végső döntés meghozatalával. Annyi lehetőség van még: szódabikarbóna, rozsliszt, szilárd sampon, hogy csak néhányat említsek. Kísérletezem, és ha hosszabb távra is megtaláltam a tökéleteset, mindenképpen szólok!
A cikk megírásához felhasználtam a Krémmánia és a Zöld gondoskodás oldalak anyagait.
Szerző: KecskesTimea | 2019.03.15. | Egyéb kategória
Ezeket a mondatokat még augusztus huszadikán írtam arról, hogy mit szeretek én ebben az országban. Mit is lehet szeretni benne a maga jellegzetes, kicsit reménytelen állapotában. Március közepe táján átolvastam: nem változott, amit akkor éreztem. Legyen most belőle blogbejegyzés.
A turistautakat, a hegyeket és dombokat, hogy nem lehet elveszni, mert néhány óra járásra mindenhol lakott területre bukkansz.
Hogy nincsenek megmászhatatlan hegyek és extrém természeti képződmények, mégis van épp elég látványosság és elég hegy-völgy ahhoz, hogy fáradjon a láb.
A kék kutakat a falvakban, a kanyargós utakat.
Azt, hogy még mindig van magyaros vendégszeretet és vendéglátás.
A szőlőtermő vidékeket, a bort és persze a pálinkát. Azt, hogy mindenki tudja, hogy a kopott címkés fél literes palackban és a fagyisdobozban valójában házipálinka és pörkölt van.
A vonatfülkében spontán kialakuló beszélgetéseket.
Azt, hogy falun mindenki köszön mindenkinek, és két perc alatt csuda történeteket hallasz, ha szóba elegyedsz a nénikkel, bácsikkal.
A déli harangszót.
A tejfölt, a túró rudit, a főzelékeket, a rakott krumplit. Az új kenyeret, meg a régit, pirítósnak vagy bundás kenyérnek.
Presser Gábort, Kiss Tibit, a Parno Grasztot, a népi táncokat és a gyönyörű ruhákat.
Hogy megterem a füge és a szelídgesztenye, ide jön haza a gólya és a fecske, és ide jön telelni a fenyőrigó.
A naplementét és a napfelkeltét.
Radnótit és Arany Jánost, de Szabó T. Annát és Lackfi Jánost is.
A várakat és a kastélyokat.
A sportolóinkat! Hugh Grant mondta a Love Actuallyben, hogy övék David Beckham bal lába. Hát a miénk meg Lubics Szilvi mindkét lába 
🙂
És lehetne sorolni, hogy mi mindent nem. De ez most nem az a pillanat.
Ha már Radnótit említettem, csak azt kívánom ennek az országnak, amit ő:
„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.”
Legutóbbi hozzászólások